Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

"10 A %§,fet-íMcyjyarorszáfj hétvégi mettéfcCete . _________________________________________'_________1991. december 28. Lengyel menekültek Gyógyító tűszúrások Kováts Dénes Nyíregyháza (KM) — Bizo­nyára sokan látták vagy hallot­ták, hogy emberek fejéből, eset­leg testéből hosszú, vékony tűk állnak ki. Vannak, akiknek csu­pán ennyit mond a szó: akupunk­túra. Mások vélhetően a fejükhöz kapnak, milyen hátborzongató­nak tűnik ez a kép. De valójában az-e? Mire jó ez a gyógymód? Többek között ezekre a kérdé­sekre kaphatnak választ az aláb­biakban. Lipóczki Imre több mint egy évtizede végzett a szentpétervá­ri orvostudományi egytemen, s ott harmadik évfolyamos korá­ban kezdett — a tudományos diákkör keretén belül — aku­punktúrával foglalkozni. „Szere­lem volt ez, első látásra" — em­lékezett vissza. Hazatérve azon­ban azt tapasztalta: Magyaror­szágon ezt a gyógymódot ku- ruzslásnak tekintik, tiltják, fe­gyelmi és nem elismerés jár érte. Azért volt ez meglepő, mert a kezelések jó eredményeket hoz­tak a baráti körben, olyan fájdal­makat sikerült enyhítenie — néha már első alkalommal —, melyeket már a gyógyszerek nem voltak képesek csillapítani. Megemlítette egy ismerőse pél­dáját, akinek férje leszázalékolt, gyógyíthatatlan idegbántalomtól szenvedő ember volt, de ezzel a módszerrel sikerült állapotán je­lentősen javítani. Ebben az idő­szakban — részben az intrikák elkerülése miatt — a hozzájuk forduló betegek nyilatkoztak ar­ról, hogy őket akupunktúrával a saját határozott kérésükre, térí­tésmentesen kezelik, mivel a ko­rábban alkalmazott gyógymódok nem jártak eredménnyel. Lipócz­ki Imre ma is ragaszkodik ahhoz, hogy a beteg ne maradjon ki a „hivatalos egészségügy" által alkalmazott gyógymódokból, s csak ha ezek hatástalanok, ak­kor fogadja őket. Korábban nem propagálhatták az akupunktúrát, csupán szűk körű rendezvényeket tarthattak. 1984-ben Hévízen volt az első találkozó, több tucatnyi lelkes orvos részvételével, akik — mondhatni — életüket szentelik a gyógyítás e válfajának alkal­mazására. Azóta megalakult a Magyar Akupunktúrás Orvosok Társasága, mely azt szeretné elérni, hogy csak azok gyógyít­hassanak ezzel a módszerrel, akik az Orvostovábbképző Egyetemen vizsgán bizonyított szaktudással rendelkeznek, mert sajnos, sokszor kevés tudással is tevékenykednek emberek... Lipóczki Imre azon kevesek egyike, akik tevékenységük elis­meréseképpen vizsga nélkül kapták meg oklevelüket. A fülakupunktúra áll hozzá leg­rént, fejfájást, meddőséget, szénanáthát és asztmás megbe­tegedéseket. A legkiválóbb ered­mények azonban a fájdalommal járó betegségek esetén mutat­koznak (derék-, ízületi bántal- mak), hiszen a panaszok 60— 70 százaléka már az első ke­zelés hatására enyhül, esetleg meg is szűnik. Fontos eleme az akupunktúrának, hogy az egyént kezelik, nem a betegséget. A gyomorfekélyt például egyesek­nek a lábán, másoknak a fe­jén, kezén vagy Lipóczki Imre közelebb, 1989-ben állami ösz­töndíjjal a (volt) leningrádi orvos­továbbképző egyetemen egy hónapig bővítette ismereteit e témakörben. Tanfolyamokat tar­tott ezután, s kedvező vissz­hangja volt az orvosok számára írt jegyzetének. Számos egyéb publikációja is megjelent. Manuálterápiával, más néven csontkovácssággal több mint fél évtizede foglalkozik, mert a ta­pasztalatok szerint ez jól kiegé­szíti az akupunktúrát. Mivel a pa­naszok hátterében a gerincosz­lop csigolyáinak kismértékű csúszása is szerepet játszik, speciális fogásokkal való helyre­tétele enyhíti a betegség lefolyá­sát, gyakran önmagában is haté­kony gyógymód. Amikor például az ágybavizelős gyermekek aku­punktúrás kezelését kiegészítet­ték manuálterápiával, nagyobb sikereket értek el a gyógyítás­ban. Nem véletlen tehát, hogy az érdeklődő orvosok részére meg­kezdték a kétéves képzést Bu­dapesten, s Lipóczki Imre is tag­ja az oktatói gárdának. 1990 óta hivatalosan is sokan keresték fel, a legnehezebb ese­teken is igyekezett segíteni. Gyakran kötetnyi zárójelentéssel érkeznek a betegek, s bár bizo­nyos esetekben lényeges javu­lás tapasztalható, azért ő nem csodadoktor — vallja. — Ha szükséges, arról tájékoztatja be­tegét: valószínűleg ő sem tud rajta segíteni. Az ingadozó vérnyomást pél­dául egyetlen ponton be lehet szabályozni, ez az úgynevezett, „csodálatos pont”. S ennek a módszernek mellékhatása sincs, mint esetleg a gyógyszereknek. Kezelt már többek között mig­fülén történő szúrással kell. Lipóczki Imre véleménye szerint az akupunktú­ra teljes odaadást igényel, hobbi­ból — s nem hivatásnak tekintve — nem lehet igazán csinálni. Nem véletlen, hogy keleti tudo­mány... Nagy figyelmet igényel, sok múlik a beteg és az orvos kapcsolatán. Alapja a szervezet belső energiáinak szabályozása, ezért is oki és nem tüneti keze­lést igényel, hiszen egy-egy azo­nos betegséget más és más energiazavar idézhet elő. Más hozzáállást, s talán többet is, követel az akupunktúra az or­vostól, mint a hagyományos gyógymódok esetében. Legfő­képpen rugalmasságot, hogy a keleti gondolkodásmódot, s filo­zófiát is átérezze az akupunktú­rás tűkkel gyógyító személy. A kezeléssel járó fájdalom? Az esetek többségében elenyésző. Régi energiazavarok, betegsé­gek esetén viszont lehet fájda­lomérzet is. Igaz. akiknek utolsó mentsváruk ez a fajta kezelés, már kevésbé törődnek vele. S van egy olyan rétege is az embe­reknek, akik „tűérzékenyek” és emiatt nem kezelhetők ezzel a módszerrel. Az akupunktúrás tű rendkívül vékony, polírozott, sokkal vékonyabb, mint az injek­ciós. A szúrásmélység változó, lehet, hogy éppen csak behatol a bőrön át, más esetekben mé­lyebb. Ez a betegségtől s a be­teg állapotától függ. Annak ellenére, hogy 5—6 ezer éves gyógymód az aku­punktúra, s ma már hivatalosan is elismert, ám vannak, akik komolytalannak vélik az orvos- társadalmon belül. De vajon nem hullott volna-e ki az idő rostáján, ha életképtelen lenne? HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Magyarországon Menekültügy. E szónak sajná­latos napi aktualitása van. Akkor is, ha ezúttal egy kiállítás kap­csán ötven év távlatából azt a történelmi előzményt idézzük, amikor Magyarországon megte­remtődött a menekültügy techni­kája, kezelésének módja, anyagi háttere. Az a technika és humá­nus szellemi kezelési mód, amely máig gyakorlat maradt. És amelynek kidolgozásában, kikí­sérletezésében elévülhetetlen érdemei vannak dr. Antall Jó­zsefnek, a mai miniszterelnök édesapjának, aki az 1930-as évek közepétől a menekültügy intézményi vezetője volt. Ilyen minőségben számtalan lengyel és zsidó menekült életét mentet­te meg. Dr. Kapronczay Károly törté­nész, a téma kutatója, avatott szakértője a Budapesti Történeti Múzeumban rendezte meg azt a kiállítást, amely a második világ­háború ideje alatt magyar földre menekült lengyelek sorsával fog­lalkozik. S amely kiállítás meg­valósítására öt éve megállapo­dás született a magyar múzeum és a Varsói Nemzeti Múzeum között. A tény, amire a kiállítás épít: a második világháború alatt, 1939. szeptember 10-től százezer len­gyel fordult meg hazánkban. Magyarország, mint a Népszö­vetség tagja, mindvégig híven megtartotta a hadifoglyok-gondo­zásáról szóló törvényt, miközben ápolta a hagyományos lengyel- magyar barátságot. (Igaz, orszá­gunkban már ekkor feltűntek er­délyi, magyar zsidó, cseh emig­ránsok, akiknek nagy része to­vábbmenekült, s később is jöttek délszláv szerb, orosz, olasz, francia menekültek.) Lengyelországból főleg kato­nák érkeztek, szeptember 15-től a két állam kormánya tárgyalá­sokat folytatott, s Magyarország hivatalosan is megnyitotta a ha­tárt a katonaszökevények előtt. Ideérkezvén lefegyverezték és táborokba helyezték el, de nem internálták őket. Miközben dúlt a háború, a magyar kormány együttműködött az emigráns lengyel kormánnyal, s minden nyomás ellenére csak 1941-ben számolták fel a hivata­los diplomáciai kapcsolatokat. Ezenközben összeköttetésben állt a párizsi és a londoni emig­ráns lengyel kormánnyal. így Magyarország a lengyel el­lenállásban is fontos állomássá vált. Futárszolgálattal, titkos ka­tonai kiképzéssel, a Franciaor­szágban újjászerveződő lengyel hadseregbe való toborzással és Jugoszlávián keresztüli evakuá­lással. Egy fotó: Nils Ehenström svéd lelkész, a Protestáns Világszö­vetség főtitkára lengyel egyete­misták között. Egy magyar vö­röskeresztes egyenruha András- sy Ilona grófnő hagyatékából, aki nagy patrónusa volt a lengyel menekülteknek. Egy érettségi tabló, természetesen a magyar- országi lengyel iskolából. Mise­könyv Selypről — lengyel előlap­pal. A csodatévő csenstohovai Madonna másolata, a balaton- boglári lengyel diákok ajándéka. Egy miseruha, amelyet lengyel kezek hímeztek. Hat korabeli lengyel katonai egyenruha, fegy­verrel, gázálarccal. A Wiesci Polskié, a lengyel menekültek magyarországi napilapja. Hazai és lengyel közgyűjteményekből, levéltárakból, hadtörténeti mú­zeumokból és magángyűjtemé­nyekből vett iratok, dokumentu­mok, fotók, levelek, használati és emléktárgyak. Mindezek a tárgyak és doku­mentumok arról tudósítanak, hogy a magyarok nemcsak eltűr­ték, hanem messzemenően gon­doskodtak is az idemenekültek- ről. Gondoskodtak szociális ellá­tásukról, egészségügyükről (Győrben katonai kórházuk mű­ködött), kaptak munkavállalási engedélyt, volt sajtójuk, 8—10 újságjuk, könyvkiadásuk, könyv­táruk, és számos kulturális intéz­ményük. A lengyel ifjak saját is­koláikban tanultak, Balatonbog- láron lengyel nyelvű középisko­lával rendelkeztek. E balaton- boglári lengyel centrum megte­remtésében, működtetésében nagy szerepe volt az Amerikából nemrég hazatért Varga Bélának. 1940-ben már háromezer len­gyel zsidó menekült tartózkodott Magyarországon. Keresztény és zsidó egyforma bánásmódban részesült. Csak az kapott zsidó­igazolványt, aki maga kérte. A magyar menekültügyi hatóság olyan sikeres mentést folytatott, hogy a váci csendőrség is csak évek múlva, 1944-ben szerzett tudomást a városban működte­tett titkos zsidó iskoláról. Azokat a gyerekeket menekítették ide, akiket Lengyelországból csem­pésztek ki, vagy akiket szüleik az Auschwitzba menő vonatból dobtak ki. Iskolának, lengyel-mentésnek a Szállási kormány 1944-ben brutálisan végetvetett. A néme­tek felszámolták a lengyel szer­vezeteket, vezetőiket megölték, Antall Józsefet és munkatársait letartóztatták... A menekültügyi hivatal támo­gatásával megvalósult különle­ges tárlat a Budapesti Történeti Múzeumban november végéig volt látogatható. Majd Pécsre utazott az anyag. S az amerikai lengyelek szövetsége finanszí­rozza a kiállítás varsói bemuta­tását. Dokumentumok, fotók a kiállításról HUSZARKRONIKA Páll Géza Igyekszem elképzelni, kik ér­deklődhetnek Bene János A nyíregyházi huszárok című könyve iránt, amely a nyíregyhá­zi huszárlaktanya építése 100. évfordulójának tiszteletére jelent meg. Elképzelem a már idős em­bereket, akik katonaéletük ke­serves, legendás, tragikus nap­jait, emlékeit idézhetik fel, ami­kor a könyvet olvassák. De ez a korosztály, sajnos, egyre apad. Megérinti-e valami a középkorú olvasókat, a negyven-ötven éve­seket, akik legfeljebb az apák, nagyapák elbeszéléseiből sejt­hetnek valamit a régi huszárélet­ből, de maguk már alig vagy egyáltalán nem találkoztak ezzel a fegyvernemmel, a huszárság- gal. Aztán elgondolom, miként for­gatja a lapokat a tizen-, vagy huszonéves korosztály, ha va­lamiképpen a kezébe kerül a könyv, s úgy vélem, talán éppen azért, mert igen távoli, mesesze­rű, történelmi színezetű krónikát találnak a könyvben, ők lehetnek a leginkább érdeklődők. De az is lehet, hogy tévedek, s egyáltalán nem helyénvaló korosztályok szerint keresni a vélhető olvasó­kat, hanem az érdeklődésre, a városhoz való kötődésre, vagy egyszerűen a kuriózumok iránti hajlamra bízni, ki milyen olvas­mányélményt, új ismeretet, fan­táziát megmozgató pillanatokat kaphat Bene János nyíregyházi múzeológus könyvéből. De miért kellett könyvet írni a huszárságról? S milyen szerepet tölthet be egy ilyen könyv, amely a nyíregyházi Jósa András Mú­zeum kiadványai közül a 31. kö­tetként jelent meg? Könnyen elintézhetnénk azzal a megjegy­zéssel, a könyv minden bizony­nyal emléket kíván állítani a nyír­egyházi huszárságnak amely érezhetően kihatott a századfor­duló előtti és utáni Nyíregyháza életére. S ebben nem is nagyon tévednénk, ahogyan ezt a könyv­ben szereplő hiteles dokumentu­mok is megerősítik. Már maguk a fejezetcímek is sokat elárulnak a tartalomról: Honvédhuszárok Nyíregyházán, A nagy lovassági laktanya és a közös huszárok, Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban, Forradalmak és a román meg­szállás, Trianon után, Hadik-hu- szárok a bécsi döntés után és a II. világháborúban. Hatalmas tör­ténelmi ívet járt be a szerző a huszárság krónikáját kutatva, amíg eljutott tulajdonképpen napjainkig. Nem egy még ma is — némelyek nem is itthon, ha­nem külföldön — élő, huszár él­ményei, elküldött relikviái gazda­gították a nagy történeti hűség­gel gyűjtött és ellenőrzött króni­kát, s adtak egyúttal buzdítást a szerzőnek is, hogy ne hagyja abba a huszáremlékek kutatá­sát. így az emlékkiállítás tényén túlmutató ez a munka, s erre a laikus is könnyen ráébredhet, mert történelmet olvashat, idéz­het, amikor kézbe veszi a köny­vet. Közelebbről a hadtörténelem olyan mozzanataival barátkoz­hat, amelyek sokáig elzártan hevertek a fiókok mélyén, mert a huszártiszti csetepaték, párbajok és egyéb csínyek kisöprésének címszava alatt, korábban nem számíthatott hivatalos történész­körökben befutónak, aki ezzel a témával kívánt foglalkozni. így akár hézagpótlónak, törté­nelmi ismereteink kiegészítőjé­nek, de mindenekelőtt, érdekes, fordulatos olvasmánynak tartjuk a könyvet, még akkor is, ha egyes részletei, fejezetei inkább a szakembereknek, a történe­lemben búvárkodóknak, a kato­naélet krónikája iránti megszál­lottaknak igazán érdekesek. S még valami a könyvről: a kötet — és annak szerzője — életre tudta kelteni, ha csak néhány napra, hétre is a régi huszárszel­lemet. Ebben az évben huszárok világtalálkozóját tartották a me­gyeszékhelyen, ahol a részve­vők a nyíregyházi kiadású köny­vet is kézbe kapták. Egy könyv, amely szó szerint életre kelt. S érdemes azzal befejezni e pár — talán megkésett — sort, amit a szerző is idézett a huszárjellem­ről,- szellemről Splényi Géza huszárőrnagytól: „A huszártiszt soha nem volt csak parancsnok, hanem száza­dának, szakaszának apja, papja, tanítója. Apja, aki minden körül­mények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendelt­je, minden bajával, gondjával for­dulhat. Tanítója, aki megtanította a legfontosabbra, a hagyomá­nyos huszárszellemre, bajtár- siasságra, jóban-rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasztott össze tisztet, altisztet, huszárt egy családdá..." Szép, bár úgy vélem, idillikus, nosztalgikus fogalmazás ez, s a még élő, idős közhuszárok tud­nák megmondani, milyen lelki, érzelmi vagy olykor fizikai sebe­ket is hagyott a huszárélet. De az is helytálló, amit a huszárőr­nagy mondott: ...a huszárszel­lem él, és élni fog, amíg a leg­utolsó huszárra rá nem húzzák a koporsó fedelét...” Legyünk egy kicsivel optimistábbak, hátha to­vább is él a civil huszárszellem, a tiszteleten, a megbecsülésen, az önfegyelmen alapuló virtus, amelyre oly nagy szükségünk lenne...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents