Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
1991. december 24., kedd HATTER Kelet-Magyarország Halló, nagyvilág! Mátészalkán és környékén kiépült crossbarrendszerben hét község kap telefont. Képünk Vállajon készült, ahol e héten kötik a vonalakat a Távközlési Vállalat debreceni szakemberei. Balázs attila felvétel.? Csendben ünnepelnek Géplakatos, kalkulátor, ápolónő—munka nélkül Nábrádi Lajos N y íregyháza—Tiszabezdéd (KM) — Sorstársak, önhibájukon kívül kerültek „lapátra’'. Eszik a munkanélküliek keserű kenyerét. Szégyenük helyzetüket, csak nehezen, rábeszélés után nyilatkoznak a rájuk szakadt nehézségről. Idejük sok, a pénzük kevés. A végtelennek tűnő időben számolgatják kevéske pénzüket, a „fogukhoz verik a garast”. Lakatos, kalkulátor, ápolónő. Egyelőre tétlenségre vannak ítélve. Szebb napokra várnak, s várják ,a szivet melengető karácsonyt. A megyei munkaügyi központ nyíregyházi kirendeltségén a kijelölt fogadónapon sűrű, de csendes tömegen tü- lekedek át. A sorszámmal érkezettek a társadalom tükörképét mutatják. Szemmel látható, hogy megtalálható itt minden réteg, minden korosztály képviselője. A mérnök urat azonban hiába keresern, még nem jött meg. Igy találomra szólítok meg egy „munkás külsejű” férfit. Hullámos hajú, erős, vastag ujjú ember nyújtja bemutatkozásra a kezét. Izin- ger Tibor, a HAFE egykori géplakatosa. Kissé ingerülten mondja, hogy bő egy éve jár ide, s ez a hivatal még mindig nem tud neki munkát adni. Sietve hozzáteszi: tudja ő, hogy nem ez a hivatal juttatta ide. A város peremén, a Csongor utcán lapul Izinger Tibor kis kertes háza. Magyarázza, hogy innen busszal járt be az egykor jó hírű vasasüzembe, merthogy gépkocsira, de még Trabantra sem jutott neki. Pedig a munkásosztályhoz, az „élcsapathoz” tartozott, s már megette a kenyere javát. Nem is a kocsit bánja, hanem az egykor „menő” szakmáját. Mentegetőzve magyarázza, hogy fia és lánya még kiskorú, gondoskodniuk kell róluk és felesége egy Tünde utcai raktárban szégyenteljesen keveset keres. No, nem törődik ő bele a rosszra fordult sorsába — mondja kissé felderülve —, s közli, hogy ez év tavaszán a téesztől visszaigényelt 2200 öl földet. Felfelé mutat kérges ujjával, hogy a padláson még szárad a napraforgó. Pénzt akar belőle karácsonyra, de nehéz eladni. „Ha nem adom el, még szerényebben ünnepelünk” — mondja egykedvűen. Végül így szól: „Szeretem a szakmámat. Már holnap munkába állnék, ha lehetne”. Nyíregyháza, Stadion utca, negyedik emelet. A kétszobás, szerényen berendezett, de gondozott lakásban szimpatikus, kedves fiatalasszony nyit ajtót. A nagyobb szobában beszélgetünk, innen látni, hogy az erkélyen közepes méretű karácsonyfa várja, hogy felöltöztessék. A parányi szomszéd szobában egy 12 éves kislány és egy 6 éves fiúcska tanul-játszik. Láthatóan gondtalanul. Ök még semmit sem tudnak a felnőttek keserű sorsáról. A háziasszony, Koleszár Józsefné rávezet a göröngyös életútjára. Sorolja, hogy tanyáról indult, s érettségi után a BEAG Elektroakusztikai Gyár nyíregyházi gyárában adminisztrátorként állt munkába. Tanfolyamok után ez év nyaráig utókalkulátorként dolgozott. A gyár padlóra került, s a távol-keleti üzletemberek nem vették meg, talán azért nem, mert a pesti vezetők rosszul sáfárkodtak. Jót is mond a gyárról. Hogy idén, ebben a nehéz helyzetben férjével — ő is a gyárban dolgozik — hatvanezer forint támogatást kaptak a gyártól, így megvehették ezt a tanácsi lakást. Koleszárné még ezt mondja: „A munkaügyi központ közreműködésével jelentkeztem átképzésre, a középfokú adóügyi ügyintéző tanfolyamra. Ez is nehezen indul, kilátástalan helyzetben vagyok”. A férj így kapcsolódik a beszélgetésbe: „Raktárosként dolgozom a gyárban, amely pont karácsonyra bezárja kapuit. Talán végleg. Ügy tűnik, hamarosan én is munkanélküli leszek. így a karácsonyfa alá csak olyat veszünk a gyerekeknek, ami szép is, hasznos is”. Tiszabezdéd egyik külső utcája a Béke utca. Ennek is a legszélső házában lakik Kuruczné Danes Ibolya. Az anyósával kettesben a délelőtti tévéműsort nézik. (A férj az eperjeskei vasútállomáson gépszerelőként dolgozik. Még.) Mindössze húszéves Kuruczné: „A várdai postaforgalmi szakközépben érettségiztem. A szakmámban lehetetlen elhelyezkedni. A várdai kórházban segédápolónőként dolgoztam áprilisig, aztán leépítettek. A munkanélküli-segélyem havi 6500 forint. OTP-tarto- zásunk van, férjem öreg autóját nem tudjuk felújíttatni. Nem látom a jövömet. Egyelőre nem tervezünk gyereket. A munkaügyi központ záhonyi kirendeltségéhez tartozom, ahol azt tanácsolták, hogy figyeljem az újsághirdetéseket, hátha találok nekem való munkát. Sajnos, nem nekem szólnak a hirdetések.” Kuruczné a falusi cserép- kályha melegénél azt mondja, karácsonyra várják a tiszaberceli rokonokat. S ha eljönnek, közösen, csendben ünnepelnek. Röpke beszélgetésünk végén a cserépkályhából sugárzik a meleg, de a húszéves asszonyból nem sugárzik az öröm. Bár csak optimistábban tervezné a jövőt a volt áno- lónő, a kalkulátor, a lakatos . . . Mindenki. • Kern törődik bele • Kapuzárás előtt • Cserépkályha melegénél Tárca H azajött, pedig nem is ez az igazi szülőhazája. A vonaton ismerkedtünk meg. Órákig döcögtünk, s mind a ketten mélyen hallgattunk'. Űtitársamról még akkor ném gondoltam, hogy a kemény, tengerész élet, a magány tette hallgataggá, de ahogy közeledtünk a hazai tájakhoz, kezdett lehámlani a burok. Ő kezdte a beszélgetést. Kiderült róla, hogy nyugdíjas tengerész, évtizedekig járta a világtengereket egy angol kereskedelmi hajón, s a neves hajózási társaság nyugdíjasaként fejezte be pályafutását. De azóta is szinte úgy él, mint a hajón. Szigorú életrend szerint kél, fekszik, étkezik, s mindenről megszokta, hogy maga gondoskodjék. Szavaiból nem lehetett érezni, hogy nem született magyar, hanem horvát. Kalandos úton került Nyíregyházára, egy innen elszármazott tengerésztársa hívására jött el egyszer látogatóba, már akkor elhatározta, idős korára itt fog letelepedni. .. Igen sok, a földi halandó számára izgalmas történetet mesélt még a nyugdíjas matróz, de engem legjobban az érdekelt, hogy jó tíz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor búcsút mondott a tengereknek, miért nem maradt Angliában, ahol lényegesen jobb körülmények között élhetett volna, mint itt. Egy kicsit eltűnődött, nem is annyira a válaszon, mert az nagyon is tőmondatos, egyszerű magyarázat volt, inkább azon, elhi- szem-e, hogy őszinte, az igazat mondja. Azt már előzőleg említette, hogy angol fontban kapja a nyugdíját és az négy-ötszöröse a magyar átlag nyugdíjnak. Ebből gondtalanul élhetett volna Angliában is, hát még itthon. . . el, hogy esetleg a városszéli lakónegyedben vehettem volna lakást a magamfajta szerényebb jövedelmű emberek, a bevándorlók, a színes bőrűek között — mondta. — Mert Angliában és általában nyugaton nagyobb a kasztrendszer, mint Indiában. Itt pedig a város egyik szép részén lakom, a szomszédaim értelmiségiek, orvosok, mérnökök, tanárok. Odaát ilyen keveredés elképzelhetetlen. Ezért telepedtem le Nyíregyházán, bár vehettem volna egy kis lakást akár Pesten is, itt jobb, közelebb vannak egymáshoz az emberek. . . Sokszor eszembe jutnak a szavai az elkülönülésről, a kasztokról, korábban az elfoglalt funkció, lassan pedig az egyeseknél gyarapodó gazdagság embereket méltánytalanul osztályozó szerepéről. Csak remélem, hogy a derék — magyarrá vált — tengerésznek nem kell majd évek múlva elköltöznie a meghitt fészekből, mert nem illik oda. M ondorri ezt nemcsak az ő, hanem mindazok, jómagam nevében is, akik úgy szeretnének egy kicsivel jobb anyagi körülmények között élni, hogy közben ne kelljen elveszíteni önbecsülésünket, emberi méltóságunkat. Ügy élni, hogy soha ne váljunk a saját hazánkban otthontalanná... — Nehezen viseltem volna Ösztönzőbben Máthé Csaba F aberfelettinek minősítette a magyar agrárágazat idei teljesítményét a közelmúltban Cergátz Elemér földművelésügyi miniszter, hiszen a körülbelül 1,7 milliárd dollárnyi aktívumból kitellett a külföldi hiteladósság kamata. Ugyanakkor úgy vélte, ebben a szektorban dolgozók elismerése csapnivaló, a kormányt arra kell ösztökélni, hogy ebből a dollárhalmazból többet juttasson a termelőnek. Bármennyire nagyszerűek az exportsikerek, és bármennyire nagyra értékeljük az Európai Közösséggel aláírt társult tagsági viszonyunkról szóló szerződést, az átalakulás illetve szanálás előtt álló termelő- szövetkezetek jövőre nemigen kecsegtetnek hasonló sikerszámokkal. Pedig termelési kultúrából, alapanyagból, feldolgozó kapacitásból alig van hiány és a kapcsolat is létezik a nagy európai piacra. Viszont a termelőt mindezek ellenére nemigen lehet ösztönözni a minőségi javulásra, ha a leadott sertés-, paradicsom- és uborkaszámlák még decemberben kifizetetlenül hevernek a nagy felvásárlóknál. A szervezetlenség és a megfelelő irányítási csatorna hiánya sem a termelői kedvet növeli. Még emlékezünk a francia parasztok tiltakozó akciójára a magyar mezőgazdasági áruk ellen. Ha az illető ország kistermelőinek érdekeit veszélyeztetik a magyar termékek, nem fognak habozni a magas vámok kivetésekor. Hogy egyáltalán idáig eljusson jövőre is magyar agrárágazat, minél előbb szükség lenne a szanálás alatt lévő téeszek újjáalakítására, a szakszövetkezetek, farmergazdaságok létrehozására és az 1,7 milliárd dollár egy részének forintosítása után a kedvezményes hitelezésre. A 750 ezer forint termelési értékig az adómentesség még mindig nem elég ösztönző, számtalan kistermelő év közben leáll, mert elérte a határsávot. A pénz nagy úr ebben az ágazatban is. Hosszú idő után a szabolcsi kistermelő is tapasztalhatta, hogy ötezresekkel tömött aktatáskával jártak felvásárlóid a nyakára és licitáltak egyre feljebb az almájára. Az angol résztulajdonba került Nyírség Konzervipari Vállalat is megteremtheti a kistermelők számára a kedvezőbb feltételeket, ha nem is a fa alatt, vagy az ültetvény mellett, hanem legkésőbb 30 napon belül készpénzzel fizet az átvett termékért. Az élelmiszer- törvényben előírt paraméterek betartása miatt szükség van a késztermékek különböző értékeinek mérésére (víz, só, zsír, fehérjetartalom). A mérés nagy érzékeny- . ségű analitikai mérlegen történik a nyíregyházi Hús- ipari Vállalatnál. HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Kommentár Fókuszban Tóth Kornélia F ábiánházára szegeződött az ország szeme vasárnap este a Hét jóvoltából. Sorsoláson nyerte el a kis szatmári falu a jogot, hogy a tévé nyilvánossága előtt mutatkozzon be. A máskor talán soha oda nem vetődő riporterek most megpróbáltak keresztmetszetet adni a halmozottan hátrányos, helyzetű település hétköz-, napjairól. A mindenki karácsonyfájára tett égők, az éppen ideérkező betlehemi láng, no és a kamerák fényében szikráztak a hókristályok a fákon, a házakon. De még a fényár sem tudta eltüntetni az elszegényedés tárgyakban megmutatkozó nyomait. No és a megkérdezettek sem csak a hagyományőrző, angyalhajas, ünnepi adventról és a megbékélésről mondtak magas röptű mondatokat, hanem megkísérelték érzékeltetni: az itt élő emberek legalább kétszer annyit dolgoznak a homokos és a vályogos, alig tíz aranykorona értékű földeken, mint az ország más részén élő társaik. Bár villanásnyi képeket láthattunk disznóölésről, csiga- csinálásról, napraforgómag-forgatásról, az emberek állították: nemcsak régen, ma is a föld, az állat- tenyésztés és a növénytermesztés a megélhetésük alapja. A munkanélküliség répáé ugyanis a fábiánhúzicckat is fenyegeti. Különösen a cigányság érzi a bőrén a mellőzöttséget. A szerkesztők becsületére válik, hogy nem a „cigányságot”, hanem a különböző sorsú cigányokat mutatták be. Aki dolgozik, beilleszkedett, az befogadtatott, míg a.\,háromcsaládos” munkanélküj . li, aki semmit nem'■ vesz ti' gyerekeinek korácschvyrá, még köztük is kirívónak számít. Az más kérdés, hogy a Vas megyében élő svájci állampolgár rácsodálkozott erre a nincstelen adventre és felajánlotta: küld ajándékot ennek a családnak. Az alig tíz kilométerről, ám hosszú útról érkező börveji kórus valódi karácsonyi hangulatot teremtett. Kedves meghívást adtak át a tévéseknek: mához egy esztendőre a romániai Börvejre várják a Hét stábját. A figyelem fókuszába került Fábiánháza — bár csepp a tengerben —, ismét felhívta a közvélemény figyelmét megyénk sokszorosan hátrányos helyzetére és az ebből fakadó közös tennivalókra. ,
