Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-21 / 299. szám
1991. december 21. A !'Keíet-üdafjyarorszáfi hétvégi mediae te '} 9 Nagy István Attila: ‘VédtdenüC 'Először váza nő a csöndnek és kifordul az idő arca, szótlan percre nappalokjönnek: kölcsön mosoly erőtlen harca. Azután lesz csakihatártalan, ha már elvesztettükß csodát. íMinden dolgunknak, határa van, csalhatjuk magú nkg t is tovább. Csakisejtem még, ami visszatart: lassan mozduló új türelem. ‘Becsapott magányom kitakart, így álloíjelőtted védtelen. Jól délutánban járt már az idő, mikor felálltam, hogy megnézzem az én régi ismerősömet, Vári Andrást. Kint, a falu szélén lakott az öreg, egy árvíz után épült hétvégiháztélében. Valamikor, hogy elmosta őt is a Szamos, Csengerben építkezett, de nem bírta megszokni az idegen földet. Elcserélte hát a házát erre a kis sufnira..., csak egy ágyat, meg egy vén kecskét hozott magával. De boldog volt, hisz újból hazatért. S Nagygéc akkor még szabályos kis falu volt. Igaz, már csak hat család lakott benne, de legalább volt kihez szólni. Itt volt még akkor Gaál Sándor, Gaál János, Gaál Ferenc, Csúcs Sándor meg Csúcs Imréné, legalább nem volt egyedül az ember. Ám azon a nyomasztó, ólmos, karácsony előtti napon már csupán két vagy három család élt Gécen, a többiek szétszóródtak az országban. Csenger, Csen- gersima, Nyíregyháza..., de még a Dunántúlra, a messzi Dráva mentére is jutott belőlük. Sűrű, loboncos este lett már, mire Vári Andrásnak a házához értem. Egy árva fenyőfa suhogott a szélben, és az öregnek nem volt semmi nyoma. Zörgettem, kocogtattam az ajtót, de csak a köd gomolygott és a fenyőfa sóhajtozott. A nyáron még itt ültünk alatta, a kecske megmegnyalta a kezünk, s Vári András tervezgetett. Hogy majd karácsony táján jöjjek vissza. Akkorra megöli majd az öreg gúnárt, a combját, a mellét elteszi, az aprólékot meg felsüti. Puliszkát főz majd hozzá..., megnyalhatjuk utána az ujjainkat. il m se kecske, se d gúnár, se Vári András. á£\m Csak a nagy, " vastag éjszaka, az enyészet vad, súlyos illata. Halkult, csendesedett a zaj, az ébrenlétre újból álom szállt, s mikor felébredtem, üres volt a folyosó. Köddé vált a nagygéci ember, akárcsak a messzi faluja... Iskolakarácsonyok fényei Kállai János Oktatási intézményeinkben a karácsonyt vallási-egyházi ünnepként „kezelni” hosszú éveken keresztül még jelképes értelemben sem volt engedélyezett. A „szokolnyiki karácsonyfa” égisze alatt felnövekedett generációk (ezek egyikéhez tartozom magam is) a december jeles napjai között a Télapót (Gyed Maróz!) és Jézuska helyett a fenyőünnepet tanultuk meg tisztelni (?), szimplábban fogalmazva: számon tartani. Most, hogy iskoláinkban immár teljesen legálisan folyik a hitoktatás, és sem a tanárnak, sem a diáknak nem kell titkolni- rejtegetni vallásos hitbéli meggyőződését, vajon változott-e az intézményi karácsonyünnepek jellege, megerősödött-e a fejekben és a szívekben a vallás ígérte Megváltó „eljövetelének” gondolata, a „szent születés” ismétlődő, de soha nem fogyó örömű megtörténtének várása. Milyen új vonásokat mutatnak az iskolai karácsonyok? A nyíregyházi művészeti szak- középiskolában, mint minden más, közös rendezvényüket, a karácsony ünneplését is az isko- laarculat-formálás, az együvé tartozás érzésének erősítése jegyében szervezték az idén. Készültek rá meghívóval, fenyőfával, „mindenki ajándékkosarával”, műsorral. Mindennel, ami az együtt töltött délután „fényeit” erősíthette. — A görög katolikus hittudományi főiskolával kialakított jó együttműködésünknek köszönhetően — mondta az intézmény igazgatónője — nálunk a karácsonynak már a rendszerváltás előtt is volt bizonyos vallásos színezete, ebben most sincs semmi változás. A gyerekek műsorában természetesen szerepeltek vallási fogantatásé énekek, és volt már — a múlt évben — betlehemes játékokban is részünk, amikor idős parasztemberek látogattak el hozzánk és adták elő Jézus születésének történetét. Szóval: mindent a saját hagyományaink szerint rendeztünk az idén is, a szeretet közös kinyilatkoztatását tartva a legfontosabbnak. A nyíregyházi Kossuth gimnázium — hasonlóan a megye legtöbb iskolájához — a téli szünet kezdete előtti, utolsó napokban tartotta karácsonyi programjait. Mivel az iskolában nyolcosztályos gimnázium működik, a „kicsiknek” külön szerveztek műsoros délutánt, összekapcsolva a tücsökavatóval. Mind a nagyok, mind az apróbbak ünneplése középpontjában karácsonyi hangversenyek szerepeltek. A gimnázium növendékei kórusszámokat adtak elő, és bemutatkozott jó néhány hangszeres szólista. A folklorisztikus hagyományok ápolása és felelevenítése jegyében mutattak be betlehemes jeleneteket, mint már a korábbi években is tették ezt mindannyiszor. Az ünnepi műsorban — mondta Vargáné Be- linszky Eta tanárnő — helyet kaptak egyházi darabok — mint pl. a Dicsőség az Úrnak —, hiszen — tette hozzá — a karácsonyt vallási vonatkozások, momentumok nélkül aligha lehetne ünnepelni. Persze a mi rendezvényünkre a legtalálóbb megnevezés'a „diákkarácsony”, vagyis a megszokott, világi, s nem utolsósorban: a gyerekek életkorának megfelelő hangulat a meghatározó. Az Arany János Gimnázium és Általános Iskola igazgatóhelyettese, Molnár Zoltán, hasonlóképpen vélekedett az iskolai karácsonyozás új vonásairól. — Terv és ötlet szintjén felvetődött ugyan nálunk egy ökumenikus szellemű, az egyházi-vallási motívumokat jobban kiemelő ünnepség lehetősége, de aztán, lévén állami oktatási intézményről szó, maradtunk a hagyományos formáknál. Ünnepi műsorunkban világi és egyházi művek egyaránt szerepeltek, és törekedtünk minél változatosabb programokat szervezni: a betle- hemesditől a filmvetítésig. Szerintem a szeretet napjaiként kell fogadnunk Krisztus születésének ünnepét, anélkül, hogy bárkire ráerőltetnénk (mondjuk: a nem hívó gyerekekre) a vallási tartalmú megemlékezést. Körképünk példái kiragadot- tak, és a belőlük levonható következtetések — ha egyáltalán szükségesek — is „sántíthatnak.” A sok hasonló vonás azonban azt sejteti: a szabadabb cselekvési térben — szerencsére — nem váltak zűrzavarossá leg- meghittebb ünnepünk iskolai külsőségei. És hihetjük: a belső tartalmak mégis gazdagodtak, talán éppen a merészebben-frisseb- ben lobbanó gyertyalángok, vagy éppen egy mindenkire tekintő-fi- gyelő Kisjézus-,,arckép” most már nem elrejtett mosolyának fényeiben. Népi hagyományainkból DISZNÓTOROK RÉGEN ÉS MOST Budapest (MTI-Press) — Nem szabad a levágásra szánt disznót sajnálni, mert a böllér legbiztosabb szúrása után is csak nehezen múlik ki, a disznó felhasításakor pedig kacagni kell, hogy minél vastagabb legyen a szalonna — mondták régen a falusi öregek. A disznótorhoz még számos, ezekhez hasonló hiedelem kapcsolódott, bizonyítva, hogy milyen fontos és jelentős szerepet töltött be a disznóhizlalás és- vágás a paraszti életben. A disznó feldolgozását követő vacsora, a disznótor pedig ünnepszámba ment, hiszen oda vendégeket is hívtak, ettek-ittak, mulatoztak. A disznóölést a legtöbb helyen a téli hónapokra időzítették. Hajdúszoboszlón azt tartották, hogy Márton-nap (november 11-e) után már lehet disznót vágni, mert jön a hidegebb idő, és a húsnak nem lesz baja. Sokfelé a disznóvágás kezdetét nem kötötték meghatározott dátumhoz, de november második felében, december elején elkezdődött a vágási szezon. A karácsonyi és a farsangi vágás is elterjedt szokás volt országszerte. Az állatot késszúrással ölték meg, kiömlő vérét felfogták és feldolgozták, a szőrét perzseléssel távolították el. A disznó leölését, feldolgozását a legtöbb helyen fogadott ember, a böllér végezte, irányította, és ezért fizetséget kapott. A disznó feldarabolása, feldolgozása vidékenként más és más módon zajlott le, hiszen a hurka, a kolbász, a disznósajt mennyisége, ízesítése, a szalonna vastagsága, tartósítási, füstölési módja tájanként változott. Történelmi érdekesség: voltak tájegységek, ahol a disznósajt készítése csak századunkban lett ismert, a Dunántúl egyes vidékein pedig csak a két világháború között vált szokássá. A reggeltől estig tartó munkában részt vett az egész család: a perzselés, a bontás, a töltelékek készítése, a szalonna darabolása férfimunka volt, az asszonyoknak jutott a béltisztítás, az abálás, a zsírsütés és a toros ételek elkészítése az ünnepi vacsorához. A disznóölésnél segédkezük meHett szomszédokat, rokonokat is hívtak a disznótorba, az esti vacsorára. Szokás volt még, hogy másnap az ismerősöknek, rokonoknak disznótoros kóstolót küldtek. A vacsorái meghívást és a kóstoló küldését illett viszonozni, komoly sértésnek számított, ha valaki megfeledkezett róla. A disznótorban a fő fogásokat a frissen készült ételekből állították össze. Az ételsor tyúkhús- vagy orjalevessel kezdődött, toros káposzta, frissen sült hurka, kolbász, pecsenye, hájas pogácsa, rétes került az asztalra. A zsíros ételeket borral locsolták, aztán beszélgetéssel, nótázás- sal, tánccal színesítették az esti összejövetelt. A disznótorhoz kapcsolódott az alakoskodás, a kántálás, a nyársdugás szokása is. A disznótoros házat este, a vacsora idején maskarába öltözött gyerekek, fiatalok keresték fel, és finom falatokat kunyeráltak. Nyársat dugtak be az ajtón, az ablakon, hogy a házigazdák arra tűzzék fel az ajándékokat. Verseket, dalokat, jeleneteket adtak elő. Volt falu, ahol a szobába is bekéredzkedtek, és ott mulattatták a vendégsereget, közben egyik társuk kint maradt, s azon igyekezett, hogy a konyhában, kemencében lévő hurkát, kolbászt megdézsmálja. Napjainkra a disznótor elvesztette a régi, főleg gazdasági jelentőségét. Vannak még ma is vidám, mulatós disznótorok, de például a kántálás, a nyársdugás, az alakoskodás szokása már a múlté. A disznót sem szalmával pörzsölik, hanem palackos gáz lángjával. Változatlanul megmaradt viszont a kóstoló küldésének szokása. Napjainkra a disznótoros vacsorák helyszíne is megváltozott. A téli hónapokban disznóölés nélkül falusi, kisvárosi vendéglők rendeznek disznótoros vacsorákat. Hogy az alapanyagot honnét veszik, az üzleti titok, de tény, hogy a feltálalt ételek már csak halványan idézik fel a falusi disznótorok ételeinek ízét, zamatét. Az utóbbi időben szokássá vált, hogy az utazási irodák disznótoros vacsorákra invitálják a magyaros ételeket, furcsaságokat kedvelő külföldi turistákat. Disznóperzselés — még a hagyományos módon FOTÓ: RUZSONYI GÁBOR — MTI ' r , _______
