Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-14 / 293. szám
1991.december 14. J4 'Jyeiet-94aßijcirorszafl hétvégi melléklete., 1 1 Kovács Éva öd és zúzmara K öleli körül Ombolyt. Fázós, decemberi nap, s mintha kísértet- bolygón járnék. Az utcákon alig látni embert, a távolból fejszecsapások tompa hangja hallatszik. Közelebb érve derül ki, dücskőt hasogat egy középkorú férfi. Körülötte fázós tyúkok kapirgálnak, a barátságtalan, nyirkos hidegben farkát behúzva a kutya is beljebb bújik házába. Ha nem zárná el a köd a szem elől az utat, a fenyves után átleshetnék Romániába is, mivel a határ itt van a kertek alatt. Épp ez az ömbölyi gondok egyik okozója! Valamikor a határrendezés előtt forgalmas helynek számított, a most Románia területén található Sza- niszló volt a közigazgatási területi központ. Ez persze csak egy szakasz a falu történetében, hiszen akárcsak egy köny- nyűvérű nő — gyakran váltott társat, gazdát a település. Sza- niszló után Nyírpilis, Penészlek, Piricse meg Nyírbéltek is volt a „párja”, velük élt közös fedél alatt rövidebb-hosszabb ideig. Persze nem önszántukból váltogatták társaikat az ömbölyi emberek. Mindig fent- ről kényszerítették őket házasságba, sohasem kérdezték, akarnak-e, kívánnak-e mást, esetleg szebbet és jobbat... Hogy a határ közvetlen közelébe kerültek, a végekre jutottak, nem használt nekik. — El lehet képzelni, mennyire törődtek velünk — mondja keserűen Vékony Sándor, a falu polgármestere. — Mondja már meg nekem, ki „vöt évtizedekig ennek a népnek a gazdája? Ki törődött igazából vele?! Tudja — fordul felém a derék, ősz hajú ember, s gyújt újabb cigarettára — ide valahogy sohasem jutottak el az országos vagy megyei emberek. En 1973 óta vagyok a falu vezetője, de nem emlékszem, hogy itt bárki közülük lett volna. Egyszer járt erre Varga Gyula, se előtte, se utána senki! Újságírót is most látok másodszor. A mostani képviselők se igen zaklatnak bennünket. A választások előtt jöttek, azóta megvannak nélkülünk. Majd látjuk őket megint két év múlva. Akkor itt lesznek hetente, ígérgetnek, ragasztják majd egymás ellen a plakátokat. Ömböly, a valamikori Zsuzsanna major szebb napokat is megélt a mostaninál. Majorból 1950-ben, a tanácsok megalakulásával lett községgé, s reményteljes fejlődésnek indult. Aztán jöttek a társközségek, a polgármester szavai szerint nem is volt velük különösebb gond. Ha csak az nem, amit már feljebb is jeleztünk: mindig a nagyobb kapott, az ömbölyi- eknek jó volt a maradék. Amíg jutott, jó volt, hiszen az előbbre jutáshoz a kevesebb is elégnek bizonyult. De ami most van! Az az igazi baj! — Jó ideje alig kapunk valamit. Ezt a perifériát ma is messze elkerülik. Pedig sok mindent szeretnének jogosan az ömbölyiek. Kellene út, járda, telefon. Tudom is, hogyan lehetne pénzhez jutni. Ha adnánk be pályázatot! De az is bolond, aki ezt a pályázósdit kitalálta! Adnak pénzt, ha én is leteszem a felét. Ugyan miből tehetnék én le egyetlen fillért is?! Valamikor itt 1200-an éltek. Az első téeszesítéskor elment a fiatalság fele, a másodikkor meg a maradék. Most 530 lelket tartunk nyilván, többségük nyugdíjas, öreg. A munkaképes korúak három kivételével teljes létszámban munkanélküli-segélyen vannak. A téeszből mindenki kényszerpihenőre jutott, már csak az erdőgazdaság állja a sarat. Mert a választáskor szóba került, legyünk önállóak, váljunk le Bőitekről! Jó az ötlet — mondtam a fiúknak, csak számoljunk, megélünk-e, s ha igen, miből. Ötszázharminc ember után kapjuk a kvótát, közben hivatalt, iskolát, egyebet kell fenntartani. Miből? Egy jegyző szóba se áll velünk harmincezer alatt, akkor az orvosról, a tanárokról, ta'nítókról még nem is beszéltünk! Az ám, az iskola! Azt Ömbölyön is tudják, előbbre lépni leginkább a „kiművelt emberfőkkel” lehet. Fontos hát, hogy áll az oktatás. Indulok a * bizonyítékokért. Mint kiderül, nem kell messzire "mennem. A hosszú épület egyik felében a posta, közepén a községháza meg a rendelő, másik végében a „művelődési blokk” található: iskola, könyvtár, kul- túrház és művelődési központ. Összeszorult a torkom, amikor az iskola küszöbét átléptem. Gyermekkorom jutott eszembe. Régen volt, mégis úgy tűnt, mintha most lett volna. Hogy miért? Mert az ömbölyi gyerekek 1991 végén is olyan körülmények között tanulják a betűvetést, mint én tanultam közel negyven évvel ezelőtt. Megáll az idő — jutott eszembe Gothár Péter nagysikerű filmjének a címe. A jéghideg, barátságtalan, szürke köves folyosón vaskampókon lógnak a kabátok, a folyosó végén kopott ugrószekrény árválkodik. Mindig utáltam a nevezetes tornaszert, most mégis sajnálni kezdtem: sarkaiból kicsurog a színes kóc, oldala horpadtan, törötten néz a semmibe. Az egyetlen fűtött teremben széngáz, savanyú szag. A cserépkályha előtt szén, hasított fa. Képek a falon. Az apróságok: az első, második osztályosok összevont osztályban igyekeznek a tudomány bástyáin átverekedni magukat. — Nem volt könnyű megszokni — mentegetőzik Werner Józsefné tanítónő. — Bár a képzőben oktatták a módszert, igazából mégis a kolleganőmtől tanultam meg, amit kellett. —- Az ömbölyi iskolában csak az első és második osztály tanul, a többiek naponta Béliekre járnák. Ebédre jönnek vissza, a napközis foglalkozások is itt vannak. Az összevont osztályban négy elsős és tíz másodikos van, nyolcadikos egyetlen egy, hatodikos pedig három található az egész faluban. Ömböly központja igen tágas, mondható az épületek között jócskán van helye a járókelőknek. A fenyők és tölgyek hófehér zúzmarával tele, alaposan tompítják a nagy néha megjelenő autók hangját. Némi élet a bolt körül tapasztalható, kenyérért, tejért jönnek a délelőtti órákban az emberek. Az ellátás nem rossz, olyan, mint a legtöbb faluban. Az alapvető élelmiszerek mellett a falusi élet kellékei is megszerezhetők. Somogyi János hetvenhárom éves ömbölyi lakos kenyeret és tejet visz a szatyorban. Számára nevezetes nap a december 3. Ezen a napon lett hetvenhárom éves, s ötvenegy éve annak, hogy szülőfalujából bevonult katonának. — Itt élek, amióta vagyok. Apám Károlyi grófnál dolgozott a sőreistállóban. Nekem már nem jutott munka, a téeszesítéskor eljáró .lettem. A hídépítőktől mentem nyugdíjba, most 9100 forintot kapok. Igaz, veszélybe került a pénz, mert a mama is nyugdíjat kap. Azt beszélik, akkor az enyémből levesznek. — Kértem-e kárpótlást? Kéri a fene!— néz körül bosszúsan. Ugyan, mit kezdenék vele? Annak idején úgy elvették az öt hold vetésemet, azt se mondták, bakfitty. Most én járjak utána, meg fizessem az illetéket? Ugyan minek? Ki művelné meg? A lányom meghalt, a fiam Debrecenben dolgozik. Mi meg az asszonnyal örülünk, hogy élünk. Most éppen disznóvágásra készülnek János bácsiék. Mint mondja, nemigen érte meg az idén jószágot tartani, de saját szükségletre csak maradt egy hízó. Ha meglesz a tor, küldi a csomagot az unokáknak, a fiúnak. § incs ezzel egyeN dül. Az ömbölyi postán már most sorjáznak a pakkok, rajtuk a címke: EXPRESS! Romlandó! Az előtérbe lépve nem kell sok magyarázat. Olyan finom kolbászillat csapja meg a belépő orrát, hogy rög- vést irigykedve gondol a városi címzettekre. Most indul a szezon — mondja a szép szemű fiatalember, a posta dolgozója. Van, aki az egész disznót a gyermekeknek küldi. Szoktam is mondani, mindegy lenne, ha a hízó fülére • írnánk a címet, s úgy indítanánk útnak... Ömböly. Ahogy hazafelé tartok, szebbnél szebb tájat láthatok. Mutatós erdők, sima mezők, lankák és dűlők változnak, az út szélén fácánok keresik az ennivalót. Most beszorultak, várják .a jobb napokat, a tavaszt. Tudják, eljön az idő, amikor „Terülj, asztalkám!” lesz az utaktól messzebb, beljebb is. A fácán bizakodó... archív kép a téli faluról
