Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-30 / 281. szám
I 1991. november 30. Ä ‘Xe(et-9viagyarország hétvégi meXtékíeU j 1 1 Dankó Mihály zerintem nincs S ember, aki ha egyszer meglátta a Tiszát, ne szeretett volna bele. Jöhet bármelyik évszak, mindig mutat valami szépet arcából. A ködös novemberi napon a balsai révhez indulok. Mindig érdekelt ez a táj, benne a háború elleni emlékműnek is felfogható szétszakított híd. Árad a folyó, a sárgásbarna víz hatalmas rönköket, úszó szigeteket hoz magával, s ha megunja, partra sodorja azokat. Lenyűgöző a csend, amit legfeljebb a komp füstöt köpő motorja tör meg. A parton már mindent betakarított az ősz. A lándzsahegyű, sárgára aszaló- dott-fűcsomókat a nyárfalevelek jótékonyan betakarják. A bokrok között szinte világít a rozsdabarna vadszederlevél, s a csipkebokor ruhájának bogyógombjai. Télre készül a természet... A csárda is bezárt. A palajon két ember „merítőzik”. Komótosan emelik ki hálójukat, hátukon az iszák még igen lapos. Felettük vadkacsák húznak, a delet jelző harangok átköszönnek a túlsó partról. A tócsák őrzik a napokban lehúllott esőcseppeket. A keréknyomban fényesen „virít” a csúszós agyag. A nyáron megcsodált forró homok ma necj^6, s mint gondos háziasszony, fölözi le a sodrás által hozott szemetét és habot. Az ittfelejtett kisvasúti személyvagon valamikor eső ellen védte az utazót. De ma már megtépázta a természet és a gondatlan emberi kéz. Még dacol az idővel, de már nem sokáig. A komp egykedvűen jár egyik parttól a másikig. A lapátok csobbanva kapaszkodnak a vízbe. A meg-megnyikorduló eresztékek jelzik, hogy a surrogó kötél alig bírja visszatartani, hogy a nekifeszülő sodrás magával ne vigye a hatalmas testet. Számomra mindig izgalmas a vízreszállás. Felhördül a motor, lassan elindulunk. A száguldó víztömegre nézve szinte beleszédülök. — Most átvinne magától is a sodrás — áll mellém Szabó Zoltán a komp kezelője. Ő már négy éve járja a Tiszát, tehát ismeri. — Egy métert emelkedett a víz... Nagyon gyenge a forgalom, kétszer is meggondolják az emberek az utazást. Korábban gyakrabban átjártak fürödni vagy a rokonokhoz. Nincs időnk hosszas beszélgetésre, hamar átérünk. S mintha csak az elmondottakat akarná megcáfolni, több autó is várakozik a beszállásra. Egy tűzifákat gyűjtő család fekszik neki a kézikocsinak, hogy partra húzza. Az autók döcögve hajtanak fel. Azonnal fordulunk vissza. — Vállalkozóként bériem ezt és a tsz-kompot — folytatjuk a félbehagyott eszmecserét. — Minden negyedik nap itt vagyok napkeltétől napnyugtáig. Szeretem a munkám, a Tiszát, a jó levegőt. A nyár egészen más. Sok a kiránduló, zajos a túlpart. Van is gond a felelőtlen fürdőzőkkel, hisz itt a 27 métert is eléri a folyó. Jöjjön még egy kört! — beszél rá. Balsa felől két asszony közeledik kerékpárral. Várunk egy kicsit, mert Tokaj felől egy hajó tűnik fel. — Nem dudált. Biztosan kikötnek pihenni — mondja Szabó Zoltán. TARCAL — betűzöm a hajó nevét, amint látótávolságba ér. Valóban lassít, és horgonyt vet. Az asszonyok csendben beszélgetnek. Sírkőügyben voltak Gáván. Kenézlőn laknak, panaszkodnak a megélhetésre, a rengeteg napi gondra. Bár egész nap elüldögélnék a kompon, elbúcsúzom, hisz vár még egy fontos dolog: a híd. Az egykori felső-dadai járáshoz tartozó településeket elválasztja, de egyben a természetes kapcsolatot is jelenti számukra a Tisza. Ezt a kapcsolatot tette még szorosabbá valamikor a híd. A rajta keresztül haladó bodrogközi vasútvonallal Nyíregyháza és Sátoraljaújhely közvetlen összeköttetést nyert. De jött 1944, és az alig 13 éves.hidat a visszavonuló németek felrobbantották. Fájdalom és mélységes felháborodás közepette kapaszkodom fel a még meglévő pillérekre. Hogy tehet ilyet az emberi elme? Nem ismerem a háborúzók gondolatvilágát, de vajon hogyan is hihették: ezzel a cselekedetükkel megállíthatják a támadók áradatát? Legyőzve szomorúságom, arra szeretnék választ kapni, miképp is épült ide ez a híd. Lépésről lépésre jutok előre. Újabb és újabb nevek merülnek fel; akik tudnak valamit, akik segíthetnek. Szerencsém is van... Pásztor Zoltánná, a gáva- vencsellői nagyközségi könyvtár vezetője egy fényképet vesz elő. Jól látszik rajta a már majdnem kész híd, és az építőmunkások. — Ismerjük mind a tizenkét ember nevét. Sajnos, már nem él senki közülük — tudtam meg kutatásaim során. De sokan emlékeznek még nagymamák és nagypapák, hogy mennyit sétáltak kézenfogva a híd kaviccsal borított két oldalán, akkor ugyanis még nem volt szabad a község lakóinak a kastélyba bemenni. A hídon találkoztak, „korzóztak” a fiatalok. Mások ebédet hordtak az ott dolgozóknak, és akkor látták az első ötpengőst is, amikor az építők kézhez kapták bérüket. Egyesek még Richer Tibor építésvezető mérnök nevére is emlékeznek — mondja, majd útba igazít. Forduljak Veres Fe- rencnéhez. Már messziről feltűnik a bádoglemezzel fedett régi udvarház. A tömött puszpángsövény közötti keskeny út, az udvar hatalmas csűrjei, a száztíz éves kúria történelmi hangulatot idéz. Márta néni beljebb invitál a tornácos épületbe. Nem tévedtem, itt mindennek patinája van. Nagyapja, Veres Ferenc ötszáz holdon gazdálkodó, nagy tekintélyű balsai földbirtokos volt. Tagja a törvényhatósági bizottságnak, 1922-től pedig mint „magyar csizmás kisgazda” a nemzetgyűlés képviselője. — Ez itt a dolgozószobája, az íróasztala — mutat a faragott, régi bútordarabokra az unoka. Még a cserépkályha is eredeti. Nagyon szép magyar ember volt — emel le a falról egy képet, melyen egy markáns arcú, hófehér bajuszú bácsika látható. — Már csak ennyi maradt... Az iratjaival az ötvenes években begyújtottunk, hogy legyen egy kis meleg... S hogy mi köze a nagyapának a hídhoz? Nagyon sok. Képviselőkorában (már akkor is felvetődött Dombrád neve!) felszólalásaiban többször hangsúlyozta a balsai híd fontosságát. Ez az 1925-ben bekövetkezett haláláig nem valósult meg. De milyen a sors. Utódja, gróf Csáky Károly eljött a temetésére. Megkérdezte a hozzátartozókat, mit szeretett volna az elhunyt megvalósítani. Ők elmondták... Csáky meg is ígérte. S mint a Bethlen-kor- mány honvédelmi minisztere — honvédelmi keretből — 1928- ban elkezdte építtetni. Az egykori szemtanú, Olch- váry Pál járási főszolgabíró így ír naplójában: „1929. május 13- án gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter szimbolikusan kalapáccsal érintette az alapkövet, s rövid beszédet mondott. Majd három pap is megszentelte és megáldotta az alapkövet. Óriási tömeg volt jelen.” Dolgoztak a kubikosok, hordták a földet a kilenc méter magas töltésbe. 1930. október 21- én megtörtént a terheléspróba. Kőhalmazzal terhelt hat kis- mozdony hajtott át rajta. Hivatalosan ezzel kész is lett az építmény, 23-án megindult a vasúti forgalom Nyíregyháza és Sátoraljaújhely között. (Az út gyorsmenettel 2 és fél óra!) A híd nagyon szép lett, íve húszhuszonöt méterrel emelkedett a víz színe fölé. A hivatalos átadására ’31 tavaszán került sor. A beteljesült tragédiáról Horváth Lajos, gávai nyugalmazott református lelkész beszél: — Fontos közlekedési lehetőség volt ez az itt lakóknak. Sokan Patakra jártak iskolába, a Tiszán túl volt a földjük. ’44- ben még lefestették, de egy pár hónap múlva ez is áldozata lett a pusztító őrületnek, nagyon sok más életet szolgáló drága társával együtt — fakad ki Lajos bácsi. gy év múlva jötE tek Pestről, megnézték, a romokat úgyahogy eltakarították, a vasanyagból sokat beépítettek a balsai templomba. Megszűnésébe szinte belebénult a környék. Korábban senki sem szólhatott a híd újjáépítése érdekében. Arra sem adtak választ, hogy miért nem. Pedig a folyóban ott vannak még a tartópillérek alapjai, ami egyharmadával csökkentené a költségeket. HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE jpg! Kései hídrekviemt
