Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
8 [ & ‘Ketet-íMagyarország hétvégi meCCéífete 1991. október 5. Kettétört eletek Már régen nem hangos gyermekzsivajtól az iskolaudvar Dankó Mihály Nyíregyháza (KM) — Hej, ti bokortanyák, kotlós város apró csibéi, mennyire megváltoztatok! Már csak „morzsák” találhatók a dombhajlatokban, a széltől védő akácosokkal körülvéve. Hol van a házakkal ölelt kacsaúsztató, melyben az asszonyok kendert áztattak? Hol van a közkút az itatóvályúval?... A gyökeret kereső hiába kutat utánatok. Igaza van annak a férfinak, aki azzal fogad a Nyíregyháza melletti Sulyán-bokorban: „Épült egy kövesútunk, de ha kitennénk a táblát a végére — egy menet húsz forint — lenne, aki szívesen kifizetné, mert jobb ez, mint a hullámvasút. Ilyet még tényleg nem láttam. Mintha a tenger dur- cás tajtékjai fagytak volna jéggé. Ritka ronda munka. Remélem, előbb-utóbb elrettentésül táblát állítanak az építtetőnek.” — Fáj, hogyne fájna az út — fogad Szmolár Jánosáé, akit a paszulyfejtéstől csal a kiskapuba a mérges kutyaugatás. — Közel félmilliót adtunk össze. Volt, aki huszonötezret sem sajnált. Legtöbb szülő a gyermekeiért is kifizette a ráeső részt. Mikor elkészült, mentünk mi fűhöz-fához, de sohasem orvosolták a kérésünket. Persze, örültünk a köldökzsinórnak, ami összeköt bennünket a külvilággal, mert ide tavasszal és ősszel nemigen lehet bejönni. ígérték, lesz buszforduló is, s bejön legalább egy mikrobusz. Az út, az út... szinte minden ember ezzel kezdi a beszélgetést. A régi tanyaközpontot bozót takarja, eltűntek a jószágok, a fiatalok mind elmentek. Itt nincs iskola — bár az épület még áll, mert a hívők és az egyház ösz- szefogott és megvette. Nincs ter- lefon — mert vita volt, hogy hová helyezzék, s mivel nem született megegyezés, elvitték. Nincs bolt — még szerencse, hogy az Áfész ABC-busza hetente bejár, és be lehet vásárolni. Harmincegy házszám szerepel a nyilvántartásban, de sok épületnek már csak a romjai maradtak. Az ősi tirpák porták pa- lánkjait megette az idő, a szérűs- kertekben nagyra nőtt a dudva, nincs állat, mely letaposná, vagy lelegelné. Új lakás már régen nem épült. A „víkendesek" is kevésbé találnak itt romantikára. Hatvanhét nyugdíjas mellett legfeljebb huszonöt-harminc középkorúnak van itt otthona. Mégis, bárhogy zsörtölődnek, nekik ez a boldogság szigete. A csend, és a nyugalom, a kerítésszéli virágok, a galambok, az út pora. „Kettétörne az életem, ha el kellene menni” — mondja befejezésül Szmolár néni is. Büszkék a tirpák ősökre, bár tótul már csak kevesen beszélnek. Őrzik szívük mélyén a legendát, mely szerint iderejtették az I. világháborúban az evangélikus nagytemplom harangját, hogy be ne öntsék ágyúnak. Van idő beszélgetni. Az autó nem ritka vendég erre. De mert ismeretlen a vezetője, hamar körbeveszik. Árad belőlük a panasz: a föld kérdése a legfájóbb. Azok a könnyel és verejtékkel áztatott elvett holdak! Most már visszaadnák, de kinek? A tsz mindent elherdált. A szívük szakadt meg, ahogy elfolyt gép, épület, eszköz. Azt mondják, mindig becsapták a tanyai embert. Agyondolgozták magukat és most öt-hatezer forint nyugdíjból tengődnek. Még jó, hogy terem a kiskert és néha piacra is jut. A villanydróton fecskék gyülekeznek. Az almafákon pirosló gyümölcsök jelzik az ősz közeledtét. S hogy mégis van remény, egy hír — mint a komor felhőkből előbukkanó napfény — jár szájról-szájra: „Hallottad, a Horányiék unokájának szombaton lesz az esküvője, itt a nagyapa udvarán, és nemcsak a lag- zit tartják tanyán, hanem ide is költöznek a fiatalok." Néhány hümmögés közepette mindjárt jobb kedvre derülnek. Nemcsak a nagy mulatság reményére, hanem arra is, hogy az ő gyerekeik, unokáik is visszajöhetnek, s újra velük lesznek. A kíváncsi újságíró nem hagyhatja ki, hogy meg ne kérdezze az ifjú párt: miért vállalkoztak erre a meglepő dologra. Szabó Ágnes, a menyasszony boldog, mert nemsokára egybekelhet szíve választottjával, és örül, hogy mint afféle természetimádó városi lány, eljöhetett a szabadba. Mindketten mezőgazdászok. Munkalehetőség hiányában döntöttek úgy, hogy földet művelnek, gazdálkodnak. Az örökölt 2,7 hektáron kukoricát, lucernát termelnek, lovat tartanak, hisz ez az ifiasszony szenvedélye. Kiköltöznek, most bővítik a régi házat. Lesz fürdőszoba, modern konyha. Búcsúzóul ígértem, egy év múlva felkeresem őket, hogyan boldogulnak. Mert olyanok ők, mint nagyapáink dédszülei voltak, mikor első pionírként eljöttek Szarvasról... Pál Gyula: Őszi hangulat Céraaszálon a képzés jövője Átmenetileg elhárult a vész Réti János Mátészalka (KM) — Szükség van-e mifelénk manapság mondjuk varrónőkre? Tovább bonyolítva: milyen szakmákban fejlesszük az utánpótlás képzését, melyeket tartsuk meg úgy, ahogy, és van-e olyan, aminek az oktatását szép csendesen abba kellene hagyni. Ember legyen a talpán, aki erre megbízható választ tudna adni, de a dilemma attól még dilemma marad. Mindez úgy került felszínre, hogy hírét vettük: a Mátészalkai Finomkötött Rt. — szolidan fogalmazva — visszavonulóban van a szakmunkástanulók gyakorlati képzéséből. A hallomások alapján ,,miért"-eket és ,,ho- gyan”-okat kerestünk azokon a helyeken, ahol szembesültek a problémával, ugyanakkor megoldást is kerestek, sőt találtak saját lehetőségeik között. Az alapinformáció: a gyár az idei elsősök kétharmadának gyakorlati tanműhelyi oktatását lemondta, holott annak idején a jogelőd Budapesti Finomkötöttárugyár központi pénzalapokból teremthette meg a tanítási feltételeket. További adalékok: állítólag azért mondták vissza az elsősök zömét, mivel tapasztalataik szerint a végzősöknek nem nagyon akaródzik odamenni dolgozni az iskola — 138. sz. Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet — befejezése után, akkor minek hát időt, pénzt, fáradságot áldozni rájuk? Hírlik viszont, hogy a lányok azért nem lelkesednek a Finomkötöttért, mert úgy tudják, igencsak kevéskét keresnének az üzem varrógépei mellett. Ami biztos: szeptember az oktatásban már nem a látogatások ideje, amiért az iskola — összefogva a Mátészalkai Gyermek és Ifjúsági Otthonnal — a városi és megyei önkormányzat segítségével, tanműhelyt alakított ki a gyermekváros falai között. Villanásnyi véleményváltozatok vezetőktől: Bogár Kálmánné munkaügyi vezető a Finomkötött Rt.-ből: — Csak annyi elsőst vállalhatunk, ahánynak a képzését megfelelő szinten tudjuk garantálni. Tavaly az iskolából is kijárt három oktató a gyári három mellé. Az idén már nem jönnek. Nálunk nincs annyi szakember, hogy további oktatókat vonhatnánk el a termelésből. Egyébként nem a fizetés miatt keresnek másutt állást a lányok — hiszen mostanában már 6—12 ezer forint a pénzük —, hanem nagy az általános bizonytalanság. Gyakran maguk sem tudják, merre induljanak, hogy hosszú távon megtalálják számításukat. Az iskola körzete is nagy, sok a vidékről, más városokból bejáró tanuló vagy kollégista, akik nem itt Mátészalkán akarnak elhelyezkedni. Jeney Zoltán igazgatóhelyettes az „lpari”-ból: — Két éve a vállalatoknak kell fizetni a szakoktatókat, és ez valóban hozzájárulhatott meghátrálásukhoz. Megjegyzem, én értem a munkahelyek, jelen esetben a Finomkötött Rt. álláspontját. Fizetniük kell az oktatók bérét, azon felül a tanulói ösztöndíjakat, a munkaruhát és egyéb juttatásokat, továbbá anyagot, gépkopást, energiát. Ezt nagyjából visszatéríti az állam a központi szakképzési alapból, de bonyolult bürokratikus eljárás után és csak egy év múlva. Ekkora infláció és pénzügyi bizonytalanság mellett ilyen befektetést nem lehet megkövetelni a vállalatoktól. Az iskola vonzáskörzete valóban nagyobb mint a gyáré, de ehhez hozzájárul az is, hogy itt a környéken kevés szakmát tudnak ajánlani lányoknak. Ha jól belegondolunk,' szinte ezt az egyet. Bár az érdeklődés is csökkenni látszik, mégis tartok tőle, hogy a következő tanévben még több gondunk lesz az érdekeltség megosztottsága miatt. Kertes Zoltán igazgató a gyermekotthonból: — Az otthonnak — ha fogalmazhatok így — még jól is jött ez a lehetőség. Szívesen kooperáltunk a szakmunkásképzővel a tanműhely létrehozásában, hiszen nekünk nem titkolt célunk neveltjeinket minél sokoldalúbban felkészíteni az életre. A létrejött együttműködés keretében jelenleg intézményünkből hat lány tanul varrónőnek, de szó van betanított munkások képzésének indításáról is az elkövetkező időben. „Minden jó, ha jó a vége!" — Elhárultak tehát a nehézségek a jövő konfekció varrónőinek képzése útjából. Az elsős lányok, teljes létszámban, többek között a Finomkötött Rt. gépein, de a gyermekotthonban kialakított tanműhelyben sajátítják el választott szakmájuk alapjait. Ez esetben a szükséggel egy időben megoldás, segítő szándék és akarat is mutatkozott; az élet megy tovább. De mi lesz, ha a szakmunkásképzés bázisvállalatai sorban meggondolják magukat? Mellesleg, három általános iskolában mért adatok szerint tavaly a nyolcadikos lányok több mint 28 százaléka jelentkezett konfekció varrást tanulni. j^Gi/örfce László Csillagok kapu tárva-nyitva. Az udvaron egy A talpalatnyi hely sincs. Fekete fejkendős asszonyok, fehér gyolcsinget, fekete öltönyt viselő férfiak állják kö- --—zj rút a ravatalt. A pap búcsúztat. A koporsó mellett álló nagyobb gyerekek arcán gyöngyszem gurul végig. Csak a legkisebb, egy nyolcéves fiúcska nem sír. Némán mered maga elé. Nem érti, ami most körülötte történik. A komor menet elindul... ❖ ❖ — Nincs már nekünk itt mit keresni — mondja Sára, a legidősebb az árvák közül. — Beköltözünk a városba. Béreltem egy szobát. Ott fogsz járni, Palkó, iskolába. A kisfiú bólint. Örül is, meg nem is a változásnak. Nem szerette, hogy a falusi iskolában kivételeztek vele, mert édesanyja korábban tanítónő volt itt. Nem voltak pajtásai. A gyerekek nem szeretik azokat, akikkel másképp bánnak. Játszani szeretett volna velük... rettentői. Tudta: itt megint csudabogár lesz, hiszen nem ismeri senki. Meg aztán ő lesz a falusi. — Itt az új táskád — mondta egyik reggel Sára. A táska fura volt. Nem olyan, mint amivel a többi gyerek járt. Hanem olyan, mint a brigadérosé a falujában. A hosszúkás, vászonból készült válltáska otromba volt; lötyögött a kisfiú vállán. ❖ — Húzd le a cipődet, ha belépsz a házba! Ne állj ide! Ne szívd az orrod! Mért piszkálod a virágot?! Ne téblábolj itt! Nincs mit csinálnod? — nevelte Palkót a házinéni. A kisfiú beszéde sem tetszett neki. — „Pfuj, de útszéli”— mondogatta. A kisfiú azt sem tudta, hová tegye magát. Előfordult, hogy valamit otthon felejtett, de nem mert hazamenni érte, mert végig kellett volna hallgatnia az intelmeket. Méghozzá csöndben, jónevelten. Sára naponta többször elmondta: — Viselkedj tisztességesen I Egy rossz szót ne halljak! Örüljünk, hogy egyáltalán befogadott. Palkó eltűnődött. Hogy lehet az, hogy fizetnek a szobáért és még jól is kell viselkedni... Már szürkült, mire a teherautó felkaptatott a dombra. A kisfiú tágra nyílt szemmel nézte a millió apró fénypontot az alatta elterülő katlanban, ahol lustán nyújtózkodott a város. Úgy tetszett neki, mintha csillagok hunyorognának alatta. Ahogy közeledett az iskolakezdés ideje, Palkóban egyre nagyobb volt a szorongás. Félt az ismeA kora őszi napsütésben tündököltek a fák, a házak, a virágok. Tenger virág volt az iskola udvarán. Palkónak káprázott a szeme. Bosszantotta, hogy ő csak egy csokor gizgazt szorongat a markában, mikor a többiek rózsákkal, a gerberákkal és egyéb virágcsodákkal a kezükben feszítettek. A fiúk mind öltönyben voltak. Palkó „mackóban". Ami ráadásul még lötyögött is rajta. — Majd belenősz — mondta Sára. Hol tanulják a szakmát? nábrádi lajos felvétele
