Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

1991. OKTÓBER 22., KEDD MEMENTÓ ’56 A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE 9 Elfordított táblák Ütközet a laktanyánál i Szabolcs- Szatmár megyei Munkástanács Sztrájkbizottságának határozata: Követeljük: 1. A uovJ«t hadtarsg azonnal vonuljon ki az orazigbOl. 2. ÚJ magyar kormányt. 3. Sztrájkjogot á munkáságnak. 4. Teljes amnesztiát a forradalomban rászívott Magyaroknak. 5. Ameddig ezt nem (teljesítik, addig sztrájkolni fog Nyíregy­háza munkás, paraszt, értelmisége, a kdzellátáa, áramszolgáltatás, sajté kivételével. Éljen a független, szabad Magyarország! SiaboU» Ssstmá» m Irmádé ~ Damjanich János (1804—1849) tábornok szobra a laktanya ud­varán (Márton László alkotása) Fazekas Árpád Nyíregyháza mintegy 100 éve jelentős katonai városnak is szá­mit. Az 1956-os forradalom ide­jén városunkban két laktanyá­nak: a Káliói út mentén fekvő, majdnem a városközpontban el­terülő Damjanich laktanyának és a Szentmihályi úton lévő, a szov­jetek által használt laktanyának volt kiemelt jelentősége. 1956. október 24-ről figyelem­re méltó a nyíregyházi kórház 451/a/17724/1956 számú bonc- jegyzőkönyvi adata, amely szerint dél tájban behozták a sebészeti osztályra Nyikolaj Vasziljevics Hajcsenko 20 éves szovjet kato­nát, akit állítólag harckocsi vagy tehergépkocsi nyomott meg. Sú­lyos mellkasi és hasi zúzódás, mellkasi vérömleny és a sokk tünetei között 2 órán belül meg­halt. Jelentették a rendőrfőkapi­tányságnak. Másnap, 1956. október 25-én a Damjanich laktanya (Pf. 8529) személyi állománya az MDP Központi Vezetőségéhez a kö­vetkező táviratot küldte: „...mé­lyen elítéljük az ellenforradalmi banda minden ténykedését... egy­ségünk személyi állománya egyöntetűen kész minden provo­kációt visszaverni." Az események azonban úgy alakultak, hogy a Damjanich lak­tanya parancsnokát, Hubicska Zoltán őrnagy „elvtársat" a kö­vetkező napon (1956. okt. 26-án) már beválasztották a Nyíregyhá­zi Ideiglenes Városi Munkásta­nács tagjai közé. E testület legel­ső rendelkezése az volt, hogy megszervezte az önkéntes polgári őrséget, a nyíregyházi nemzetőrsé­get (utóbbit a néphez átállt kato­nák és rendőrök bevonásával), szesztilalmat vezetett be és köte­lezővé tette a lakosságnál lévő fegyverek beszolgáltatását a rend­őrségre. A Városi Munkástanács elnö­kének, Rácz István gimnáziumi tanárnak a vezetésével egy diák­csoport jelent meg még október 26-án délután a Damjanich lak­tanyánál és fegyvert követelt azért, hogy segítsenek a huligán elemeket elzavarni. A fegyverek kiadását azonban Barna János tiszt megtagadta. A tömegben lévő Tomasovszky András ekkor egy öttagú küldöttséggel bement a parancsnoki irodába követelé­süknek ^ nyomatékot adva. Az egység parancsnoka Hubicska őrnagy valamint Puskás ÁVH szds. kijelentették, hogy nem adnak fegyvert, sem lőszert. Nem sok idő múlva Tomasovsz- ky András, a felkelők vezetője visszatért a laktanyához egy tö­meggel, s most már a honvédség kivonulását (csatlakozását) is követelték. A fegyverek kiadását ekkor is megtagadták, azonban „a felizgatott tömeg kedélyének a csillapítására Hubicska őrgy. egy pár katonát kiküldött azzal a céllal, hogy a tömeg vonuljon ki a laktanyából." Ugyancsak a Szilá­gyi László és társai elleni per íté­letéből ismert, hogy: „Majd ké­sőbbiek folyamán egy újabb tö­meg ment a laktanyához fegyver­követeléssel, gépkocsival be akar­tak hatolni a laktanya kapuján. Hubicska Zoltán XVIII. r. vádlott azonban ekkor túzparancsot adott ki, a tömeg közé lőttek, majd pedig ködgránátot és könnyfakasztó gránátot dobatott a tömegre, a tö­meg ezt követően a laktanyától elvonult." Ekkor 22 sebesülés tör­tént, s közülük 6 súlyos sebesült dr. Eisert Árpád sebész-főorvos osztályára került (e fontos ada­tok dr. Bodnár Ákos főorvos szí­vességéből rendelkezésünkre állnak). Igazi tűzharc 1956. októ­ber 27-éről (szombatról) 28-ára (vasárnap) virradó éjjel zajlott le a Damjanich laktanyánál. Erről a Megyei és Városi Munkástanács lapja, a Szabolcs-Szatmár Népe 1956. okt. 30-i (keddi) számának 2. oldalán beszámolt, ekként: „Számtalan rémhír kering a vá­rosban a szombat éjjel lezajlott tűzharcról. Ezzel kapcsolatban kértük a város és a megye lakos­ságának részére konkrét tájékoz­tatást a Városi Munkástanács tagjaitól, valamint a Damjanich laktanya tisztjeitől. A követke­zőkben foglalhatjuk össze a szombatról vasárnapra virradó éjszaka lezajlott tűzharc történe­tét. A Damjanich laktanya hon­védéi szombaton a késő esti órákban fegyvereztek le egy oda érkező vontatón tartózkodó cso­portot. Később ismét megjelent két gépkocsi, körülbelül 70 fővel. A honvédség ezeket is visszain­dította. Éjfél körül a Kállói útnál riasztólövést adott le egy ismeret­len személy, akit ezután rakétával világítottak meg. Az illető lefe­küdt, mire az ott lévő őrségek tüzet nyitottak. Közben egy szov­jet gépkocsi érkezett oda, amelyikről azt hitték, hogy az előbbiek jöttek vissza a laktanya megtámadására, valamint fegy­verek szerzése céljából. A gép­kocsira különben először ismeret­len egyének nyitottak tüzet. A laktanyában elhelyezett honvéd­ség nem látott tiszta képet, tüzelt a gépkocsira, s az egyik szovjet tiszt lábát vesztette, egy szovjet személy eltűnt. A szovjet gép­kocsi teljesen tönkrement a tűz­harc következtében. A lakta­nyában lévő magyar alakulattól is életét vesztette egy tiszt. Több szovjet csoport is kivonult a tűz­harcra, azonban hamar meg­tudták annak okát, s elkerülték a beavatkozást." Eddig az új­sághír. A tűzharc hevességét jelzi) hogy kórházi sebészeti osztá­lyunk adatai szerint 1956. okt. 27-én hét és okt. 28-án négy sú­lyos sebesült került lőtt sebbel felvételre. Az október 28-án fel­vettek között szerepel Pjotr Fedorovics Kosztyin 29 éves szovjet katona mindkét combjá­nak lőtt sebével és a j. combcsont törésével (sebészi ellátás után még aznap elszállították; nyilván ő vesztette el a lábát). Az életét vesztett magyar tiszt: Csályi Fe­renc főhadnagy volt, aki 1956. okt. 27-én éjjel fejlövést kapott. Temetése október 31-én, hétfőn délben történt, a laktanyából ágyútalpon vitték a temetőbe, s dr. Balogh Antal katonaorvos mondott búcsúbeszédet. Az ere­deti nyughelyéről csak 1957 őszén hozták előre a jelenlegi díszsírhelyre századosként. Koroknay Gyula A forradalom első napjaiban tulajdonképpen nem történt semmi különös Nyíregyházán. Dolgoztunk, csak lélegzetet visz- szafogva csüggtünk a rádió hí­rein. A ma már alig fellelhető, egy lap terjedelmű Szabolcs- Szatmári Néplap október 27-i rendkívüli kiadásában a „Békés tüntetés Nyíregyházán" c. cikkét a következőképp kezdi: „Péntek délig csend és rend volt Nyíregy­házán. Délelőtt a Kossuth-téren és az Irodaház előtt összegyűlt munkástömegnek a villamos te­tejéről egy munkásnő elszavalta a Nemzeti dalt. Utána az egyre duzzadó tömeg a város középü­leteiről leszedte a vörös csillagot. Majd a Kossuth-gimnázium elé vonultak, ahol a diákok csatla­koztak a békés tüntetőkhöz. Útjuk a szovjet emlékműhöz, a Malinovszkij szoborhoz veze­tett, melyet ledöntöttek. Itt a munkások és az ifjúság nevében egy Kossuth-diák felolvasta a város dolgozóinak követelését. Innen a nyomdához mentek, ahol kinyomatták az 5 pontból álló követelést." Abban az időben — az apó­som rossz káder lévén, O. F. jó­voltából — a borbányai iskolába voltam „száműzve", s hazajövet a szobornál éppen belebotlottam a tömegbe. Nem voltak sokan. Akkor készültek egy ZIL-lel, s egy kötéllel lehúzni a „Kozák lo­vas"-! a helyéről. Az első próbál­kozás nem sikerült. A két irányí­tó szakember egyike egy mun­kás volt, ő irányította a drótköte­let. A másikban, aki a teherkocsi motorházán ült terpesztett láb­bal, s a gépkocsit vezérelte, egy volt kedves kössuthos tanítvá­nyomat ismertem fel. (A megyei tanács egyik vezető funkcioná­riusának volt unokaöccse, de at­tól függetlenül leülte a magáét.) A második próbálkozásra, ahogy ment hátra a ZIL, lejött a szobor, eséskor a feje különvált, s mintha jel lett volna, lábam elé gurult. Nem gondolkoztam so­káig, felvettem, jó fogás esett a fej üregében, s meg sem álltam hazáig. Ebéd után aztán bevit­tem a múzeumba Cs. D. bácsi­nak. Ma is a múzeumban van ez a szép Pátzay-fej. Hogy ne felejtsem, akkoriban a fényképezőgép mindig a válla­mon lógott, most is ott volt, és bár nem fényképeztem, mégis bajt hozott rám. Október 29-én már új újság je­lentkezett: Szabolcs-Szatmár Népe. A Kossuth-címert viselte, s a két munkástanács lapjának nevezte magát. Közli a fegyver- szünetet, Nagy Imre okt. 27-én alakult kormányának jegyzékét, benne Tildy Zoltán, Kovács Béla, Lukács György, Nyers Rezső, hogy „megszűnik az ÁVO", március 15. pedig nemzeti ün­nep. A szovjet csapatok Budapest­ről kivonultak. Itt nekünk Nyír­egyházán pedig nem szűnt meg a fogyni nem akaró, végtelen harckocsioszlop dübörgése. Ha eddig inkább csak nappal jöttek, jöttek most már éjszaka is. Fel­riadtunk, már álmajnkat is fe­nyegették. T. I. rádiós barátom­mal kis Csepeljén többször ki­mentünk megnézni, leginkább dűlőutakon, hogyan jönnek. Mi­kor Budapesttel közölte a látotta­kat, sokáig nem hitték, mikor pedig már elhitték, késő volt. A város szívében minden út­jelző tábla el volt fordítva. Ha megkérdezték, merre van Buda­pest, biztos, hogy elirányították őket... Nem emlékszem pontosan a napra, mikor vittek el, de a má­sodik támadás után történt. Éjfél körül csengetnek. Kimegyek egy piszkavassal a kezemben. „Ki­nyitni!" Kinézek a kisablakon. Egy kalmük képű szovjet katona géppisztolyt szegez rám. Lete­szem óvatosan a piszkavasat, s míg a kinyitott ajtón egy ávós hadnagy nem tudom hány orosszal benyomul, az egyik odaszól oroszul a másiknak: „Ezeket mind főbe kéne lőni!" Az ávós tiszttanítványom volt a képzőben, mikor megkérdeztem, hogy miről van szó, osztályhar­cos öntudattal csak annyit kö­zölt: „Pofa be! Öltözzön!" Igye­keztem bármilyen kábán is a börtön várható körülményeihez alkalmazkodva felöltözni, mi­közben házkutatást tartottak, majd mikor már kinn voltunk, láttam, körül volt véve a ház, s az a megtiszteltetés ért, hogy két teherautóval jöttek értem. Egyedül kerültem egy zárká­ba, s a zajokból ítélve reggelre megtelt a ház. Nyolc napig vol­tam benn, az első kihallgatás csak az ötödik napon zajlott le. Hogy mit csináltam? Gondol­kozhattam kedvemre. Hogy mi­ről? Mire gondolhat ilyen eset­ben egy filosz? Előszedi irodalmi élményeit, a börtönlakó írókat: Kazinczy, Silvio Pellico, Verlai­ne, Wilde. De ez nem volt nagy vigasz, a napok meglehetősen lassan teltek, mintha kétszer olyan hosszúak lennének, mint korábban. A koszt bőséges volt, tele csajka, csak teljesen íztelen. Az ötödik nap, mikor levezettek, megkönnyebbülést jelentett, hogy az egyik kihallgató ávós tiszt ismerős. Nem rosszul tanu­ló diák, hanem a népművelési osztályról egy aranyos idősebb kolléganő férje, s mint üyen, mindig barátságosan kezelt. Úgy vettem ki, a szobornál készült felvételeim érdekelték volna a fogvatartóimat. Megmondtam az igazat, hogy nem készítettem, és a jelenlévők közül sem ismer­tem senkit. Jó! Közben a felesé­gemmel bevitetik a fényképező­gépben lévő filmet, ő odaadja az őrt álló orosz katonának, hogy vigye be. Ő pedig — ugye mit lehet tudni? — kihúzza a kazet­tából a filmet, s megnyugszik, hogy nem robban. Három nap múlva ismét levisznek, ez alka­lommal el is engednek. Hazamenet lengő szakállal először nőismerősökkel találkoz­tam, könny csillogott a szemük­ben. A kis tanítványom azt is hozzátette büszkén: „Sztrájko­lunk ám a tanár urakért". A má­sik fogva tartott tanár Rácz Pista volt, mint a városi munkástanács elnöke, nem úszta meg a dolgot ilyen könnyen. Aztán menthetetlenül jött a visszarendeződés. Még egyszer értem jöttek kocsival. Ekkor a rendőrségre vittek. Az orosz ka­pitánnyal oroszul beszéltünk. Hogy miket vágott a fejemhez, miket csináltunk itt Magyaror­szágon! Amire még emlékszem, az újságírókat nagyon szidta, s bármilyen óvatosan is fogalmaz­tam, egy alkalommal sikerült valahogy felbosszantanom. Azért elengedett, de gyalog. Mindentől függetlenül még jó pár évig maradtam Borbányán a számkivetésben, amit azért nem bántam meg. Ház a Mosonyi utcában Peregtek a kérdések. Hol volt október 23- án?... Miért ment el az értelmiségi gyűlés­re?... Mit csinált a rádiónál? Es így to­vább... — Amikor a zavargások elkezdődtek, a tanítás is szünetelt. A diákságot hazaen­gedtük, hiszen hol lehettek volna védet­tebb, biztonságosabb környezetben, mint otthon, családi körben... Nehezebb volt vi­szont nyugalomra inteni a helybélieket, akiket az újságok hírei, a rádió tudósításai a pesti eseményekről meglehetősen felzak­lattak, nyugtalanítottak, mert senki sem tudta felmérni, áttekinteni a valóságos helyzetet... Nem lehetett áttekinteni, fel­Barota Mihály Nyíregyházán élte meg az 1956. októberi napokat. Könyve, amely 1989-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában, felidézi az egykori eseménye­ket, s felvillantja a megtorlás időszakának néhány epizódját is. A részlet a könyvből való. mérni, hogy milyen külső, azaz világpoliti­kai erők, mozgástörvények munkálnak a jelenségek mögött... A Petöfi-körben például az ország értel­miségi rétegeinek nem a legjelentéktele­nebb tagjai adtak hangot vélekedésüknek. Ellenkezőleg. Neves tudósok, filozófusok, írók, költők szólaltak meg, akiket tisztelni, becsülni ez a társadalom tanított... Miért kellett volna azt hinnünk, hogy azok mind ellenségei a hazának?... — Arról sem volt tudomása, hogy Pesten halomra ölték a kommunistákat, a fegyve­res testületek tagjait? — Hallottam róla, nem tudtam, mennyi a hír igazságtartalma. Én személy szerint azt vártam volna, hogy jelentkezik a veze­tésre hivatott erő. amely rendet, nyugal­mat, biztonságot tud teremteni, csakhogy a káosz fokozódott. Attól kellett tartani, hogy vidéken is úrrá válik a bosszúállás, az önbíráskodás; a féktelen, káros indulatok a felszínre törnek... — igaz, itt nem voltak véres zavargások. Ám a dolgok odáig is fajulhattak volna, nem gondolja? — Lehetséges... Kérem, nekem magam­nak eszembe se jutott, hogy fegyverhez jussak. Minek kellett volna az nekem? Nem kísértettem magam fegyveres örökkel. Miért tettem volna? Mi szükségem lett vol­na rá? Úgy vélekedtem, ha én tiszta szán­dékkal megyek az emberek közé, nincs mitől tartanom, nincs szükségem fegyver­re... — De hát maga tényleg elhitte, hogy az a káosz, ami'Pesten volt, amit néhány egye­temista elkezdett, és amit majd a politikai ellenség meg a söpredék megnyergelt, irá­nyított, az a márciusi ifjúság tetteihez ha­sonlatos? — Igen, elhittem: a márciusi ifjúság for­radalmi tette azért is halhatatlan, mert vér- telenforradalom volt... Legjobb tudomásom szerint az egyetemisták most is olyan de­monstrációt rendeztek, amely vértében és tiszta szándékú volt, és amely a miniszter­elnök tudtával és beleegyezésével tör­tént... — Jó, tegyük fel, hogy nem voltak sötét szándékai, ám azt mégis furcsállom, hogy olyan ember, akit ez a rendszer megbe­csült, felemelt, képes volt gondolkodás nél­kül az ellenség oldalára állni.. — Ellenség?... Ki mondta volna meg ne­kem vagy másnak, hogy mi a helyes, mi a helytelen?... Hol voltak azok az emberek, akik megbecsült vezetői voltak a társada­lomnak, s akikre ebben a bábeli zűrzavar­ban is hallgatott volna a józan többség... Mert állítom, hogy mindenki vagy legalább­is a társadalom túlnyomó többsége várta a rendteremtö fordulatot, ám sajnos csak a káosz nőtt...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents