Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. OKTÓBER 22., KEDD MEMENTÓ ’56 A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE 9 Elfordított táblák Ütközet a laktanyánál i Szabolcs- Szatmár megyei Munkástanács Sztrájkbizottságának határozata: Követeljük: 1. A uovJ«t hadtarsg azonnal vonuljon ki az orazigbOl. 2. ÚJ magyar kormányt. 3. Sztrájkjogot á munkáságnak. 4. Teljes amnesztiát a forradalomban rászívott Magyaroknak. 5. Ameddig ezt nem (teljesítik, addig sztrájkolni fog Nyíregyháza munkás, paraszt, értelmisége, a kdzellátáa, áramszolgáltatás, sajté kivételével. Éljen a független, szabad Magyarország! SiaboU» Ssstmá» m Irmádé ~ Damjanich János (1804—1849) tábornok szobra a laktanya udvarán (Márton László alkotása) Fazekas Árpád Nyíregyháza mintegy 100 éve jelentős katonai városnak is számit. Az 1956-os forradalom idején városunkban két laktanyának: a Káliói út mentén fekvő, majdnem a városközpontban elterülő Damjanich laktanyának és a Szentmihályi úton lévő, a szovjetek által használt laktanyának volt kiemelt jelentősége. 1956. október 24-ről figyelemre méltó a nyíregyházi kórház 451/a/17724/1956 számú bonc- jegyzőkönyvi adata, amely szerint dél tájban behozták a sebészeti osztályra Nyikolaj Vasziljevics Hajcsenko 20 éves szovjet katonát, akit állítólag harckocsi vagy tehergépkocsi nyomott meg. Súlyos mellkasi és hasi zúzódás, mellkasi vérömleny és a sokk tünetei között 2 órán belül meghalt. Jelentették a rendőrfőkapitányságnak. Másnap, 1956. október 25-én a Damjanich laktanya (Pf. 8529) személyi állománya az MDP Központi Vezetőségéhez a következő táviratot küldte: „...mélyen elítéljük az ellenforradalmi banda minden ténykedését... egységünk személyi állománya egyöntetűen kész minden provokációt visszaverni." Az események azonban úgy alakultak, hogy a Damjanich laktanya parancsnokát, Hubicska Zoltán őrnagy „elvtársat" a következő napon (1956. okt. 26-án) már beválasztották a Nyíregyházi Ideiglenes Városi Munkástanács tagjai közé. E testület legelső rendelkezése az volt, hogy megszervezte az önkéntes polgári őrséget, a nyíregyházi nemzetőrséget (utóbbit a néphez átállt katonák és rendőrök bevonásával), szesztilalmat vezetett be és kötelezővé tette a lakosságnál lévő fegyverek beszolgáltatását a rendőrségre. A Városi Munkástanács elnökének, Rácz István gimnáziumi tanárnak a vezetésével egy diákcsoport jelent meg még október 26-án délután a Damjanich laktanyánál és fegyvert követelt azért, hogy segítsenek a huligán elemeket elzavarni. A fegyverek kiadását azonban Barna János tiszt megtagadta. A tömegben lévő Tomasovszky András ekkor egy öttagú küldöttséggel bement a parancsnoki irodába követelésüknek ^ nyomatékot adva. Az egység parancsnoka Hubicska őrnagy valamint Puskás ÁVH szds. kijelentették, hogy nem adnak fegyvert, sem lőszert. Nem sok idő múlva Tomasovsz- ky András, a felkelők vezetője visszatért a laktanyához egy tömeggel, s most már a honvédség kivonulását (csatlakozását) is követelték. A fegyverek kiadását ekkor is megtagadták, azonban „a felizgatott tömeg kedélyének a csillapítására Hubicska őrgy. egy pár katonát kiküldött azzal a céllal, hogy a tömeg vonuljon ki a laktanyából." Ugyancsak a Szilágyi László és társai elleni per ítéletéből ismert, hogy: „Majd későbbiek folyamán egy újabb tömeg ment a laktanyához fegyverköveteléssel, gépkocsival be akartak hatolni a laktanya kapuján. Hubicska Zoltán XVIII. r. vádlott azonban ekkor túzparancsot adott ki, a tömeg közé lőttek, majd pedig ködgránátot és könnyfakasztó gránátot dobatott a tömegre, a tömeg ezt követően a laktanyától elvonult." Ekkor 22 sebesülés történt, s közülük 6 súlyos sebesült dr. Eisert Árpád sebész-főorvos osztályára került (e fontos adatok dr. Bodnár Ákos főorvos szívességéből rendelkezésünkre állnak). Igazi tűzharc 1956. október 27-éről (szombatról) 28-ára (vasárnap) virradó éjjel zajlott le a Damjanich laktanyánál. Erről a Megyei és Városi Munkástanács lapja, a Szabolcs-Szatmár Népe 1956. okt. 30-i (keddi) számának 2. oldalán beszámolt, ekként: „Számtalan rémhír kering a városban a szombat éjjel lezajlott tűzharcról. Ezzel kapcsolatban kértük a város és a megye lakosságának részére konkrét tájékoztatást a Városi Munkástanács tagjaitól, valamint a Damjanich laktanya tisztjeitől. A következőkben foglalhatjuk össze a szombatról vasárnapra virradó éjszaka lezajlott tűzharc történetét. A Damjanich laktanya honvédéi szombaton a késő esti órákban fegyvereztek le egy oda érkező vontatón tartózkodó csoportot. Később ismét megjelent két gépkocsi, körülbelül 70 fővel. A honvédség ezeket is visszaindította. Éjfél körül a Kállói útnál riasztólövést adott le egy ismeretlen személy, akit ezután rakétával világítottak meg. Az illető lefeküdt, mire az ott lévő őrségek tüzet nyitottak. Közben egy szovjet gépkocsi érkezett oda, amelyikről azt hitték, hogy az előbbiek jöttek vissza a laktanya megtámadására, valamint fegyverek szerzése céljából. A gépkocsira különben először ismeretlen egyének nyitottak tüzet. A laktanyában elhelyezett honvédség nem látott tiszta képet, tüzelt a gépkocsira, s az egyik szovjet tiszt lábát vesztette, egy szovjet személy eltűnt. A szovjet gépkocsi teljesen tönkrement a tűzharc következtében. A laktanyában lévő magyar alakulattól is életét vesztette egy tiszt. Több szovjet csoport is kivonult a tűzharcra, azonban hamar megtudták annak okát, s elkerülték a beavatkozást." Eddig az újsághír. A tűzharc hevességét jelzi) hogy kórházi sebészeti osztályunk adatai szerint 1956. okt. 27-én hét és okt. 28-án négy súlyos sebesült került lőtt sebbel felvételre. Az október 28-án felvettek között szerepel Pjotr Fedorovics Kosztyin 29 éves szovjet katona mindkét combjának lőtt sebével és a j. combcsont törésével (sebészi ellátás után még aznap elszállították; nyilván ő vesztette el a lábát). Az életét vesztett magyar tiszt: Csályi Ferenc főhadnagy volt, aki 1956. okt. 27-én éjjel fejlövést kapott. Temetése október 31-én, hétfőn délben történt, a laktanyából ágyútalpon vitték a temetőbe, s dr. Balogh Antal katonaorvos mondott búcsúbeszédet. Az eredeti nyughelyéről csak 1957 őszén hozták előre a jelenlegi díszsírhelyre századosként. Koroknay Gyula A forradalom első napjaiban tulajdonképpen nem történt semmi különös Nyíregyházán. Dolgoztunk, csak lélegzetet visz- szafogva csüggtünk a rádió hírein. A ma már alig fellelhető, egy lap terjedelmű Szabolcs- Szatmári Néplap október 27-i rendkívüli kiadásában a „Békés tüntetés Nyíregyházán" c. cikkét a következőképp kezdi: „Péntek délig csend és rend volt Nyíregyházán. Délelőtt a Kossuth-téren és az Irodaház előtt összegyűlt munkástömegnek a villamos tetejéről egy munkásnő elszavalta a Nemzeti dalt. Utána az egyre duzzadó tömeg a város középületeiről leszedte a vörös csillagot. Majd a Kossuth-gimnázium elé vonultak, ahol a diákok csatlakoztak a békés tüntetőkhöz. Útjuk a szovjet emlékműhöz, a Malinovszkij szoborhoz vezetett, melyet ledöntöttek. Itt a munkások és az ifjúság nevében egy Kossuth-diák felolvasta a város dolgozóinak követelését. Innen a nyomdához mentek, ahol kinyomatták az 5 pontból álló követelést." Abban az időben — az apósom rossz káder lévén, O. F. jóvoltából — a borbányai iskolába voltam „száműzve", s hazajövet a szobornál éppen belebotlottam a tömegbe. Nem voltak sokan. Akkor készültek egy ZIL-lel, s egy kötéllel lehúzni a „Kozák lovas"-! a helyéről. Az első próbálkozás nem sikerült. A két irányító szakember egyike egy munkás volt, ő irányította a drótkötelet. A másikban, aki a teherkocsi motorházán ült terpesztett lábbal, s a gépkocsit vezérelte, egy volt kedves kössuthos tanítványomat ismertem fel. (A megyei tanács egyik vezető funkcionáriusának volt unokaöccse, de attól függetlenül leülte a magáét.) A második próbálkozásra, ahogy ment hátra a ZIL, lejött a szobor, eséskor a feje különvált, s mintha jel lett volna, lábam elé gurult. Nem gondolkoztam sokáig, felvettem, jó fogás esett a fej üregében, s meg sem álltam hazáig. Ebéd után aztán bevittem a múzeumba Cs. D. bácsinak. Ma is a múzeumban van ez a szép Pátzay-fej. Hogy ne felejtsem, akkoriban a fényképezőgép mindig a vállamon lógott, most is ott volt, és bár nem fényképeztem, mégis bajt hozott rám. Október 29-én már új újság jelentkezett: Szabolcs-Szatmár Népe. A Kossuth-címert viselte, s a két munkástanács lapjának nevezte magát. Közli a fegyver- szünetet, Nagy Imre okt. 27-én alakult kormányának jegyzékét, benne Tildy Zoltán, Kovács Béla, Lukács György, Nyers Rezső, hogy „megszűnik az ÁVO", március 15. pedig nemzeti ünnep. A szovjet csapatok Budapestről kivonultak. Itt nekünk Nyíregyházán pedig nem szűnt meg a fogyni nem akaró, végtelen harckocsioszlop dübörgése. Ha eddig inkább csak nappal jöttek, jöttek most már éjszaka is. Felriadtunk, már álmajnkat is fenyegették. T. I. rádiós barátommal kis Csepeljén többször kimentünk megnézni, leginkább dűlőutakon, hogyan jönnek. Mikor Budapesttel közölte a látottakat, sokáig nem hitték, mikor pedig már elhitték, késő volt. A város szívében minden útjelző tábla el volt fordítva. Ha megkérdezték, merre van Budapest, biztos, hogy elirányították őket... Nem emlékszem pontosan a napra, mikor vittek el, de a második támadás után történt. Éjfél körül csengetnek. Kimegyek egy piszkavassal a kezemben. „Kinyitni!" Kinézek a kisablakon. Egy kalmük képű szovjet katona géppisztolyt szegez rám. Leteszem óvatosan a piszkavasat, s míg a kinyitott ajtón egy ávós hadnagy nem tudom hány orosszal benyomul, az egyik odaszól oroszul a másiknak: „Ezeket mind főbe kéne lőni!" Az ávós tiszttanítványom volt a képzőben, mikor megkérdeztem, hogy miről van szó, osztályharcos öntudattal csak annyit közölt: „Pofa be! Öltözzön!" Igyekeztem bármilyen kábán is a börtön várható körülményeihez alkalmazkodva felöltözni, miközben házkutatást tartottak, majd mikor már kinn voltunk, láttam, körül volt véve a ház, s az a megtiszteltetés ért, hogy két teherautóval jöttek értem. Egyedül kerültem egy zárkába, s a zajokból ítélve reggelre megtelt a ház. Nyolc napig voltam benn, az első kihallgatás csak az ötödik napon zajlott le. Hogy mit csináltam? Gondolkozhattam kedvemre. Hogy miről? Mire gondolhat ilyen esetben egy filosz? Előszedi irodalmi élményeit, a börtönlakó írókat: Kazinczy, Silvio Pellico, Verlaine, Wilde. De ez nem volt nagy vigasz, a napok meglehetősen lassan teltek, mintha kétszer olyan hosszúak lennének, mint korábban. A koszt bőséges volt, tele csajka, csak teljesen íztelen. Az ötödik nap, mikor levezettek, megkönnyebbülést jelentett, hogy az egyik kihallgató ávós tiszt ismerős. Nem rosszul tanuló diák, hanem a népművelési osztályról egy aranyos idősebb kolléganő férje, s mint üyen, mindig barátságosan kezelt. Úgy vettem ki, a szobornál készült felvételeim érdekelték volna a fogvatartóimat. Megmondtam az igazat, hogy nem készítettem, és a jelenlévők közül sem ismertem senkit. Jó! Közben a feleségemmel bevitetik a fényképezőgépben lévő filmet, ő odaadja az őrt álló orosz katonának, hogy vigye be. Ő pedig — ugye mit lehet tudni? — kihúzza a kazettából a filmet, s megnyugszik, hogy nem robban. Három nap múlva ismét levisznek, ez alkalommal el is engednek. Hazamenet lengő szakállal először nőismerősökkel találkoztam, könny csillogott a szemükben. A kis tanítványom azt is hozzátette büszkén: „Sztrájkolunk ám a tanár urakért". A másik fogva tartott tanár Rácz Pista volt, mint a városi munkástanács elnöke, nem úszta meg a dolgot ilyen könnyen. Aztán menthetetlenül jött a visszarendeződés. Még egyszer értem jöttek kocsival. Ekkor a rendőrségre vittek. Az orosz kapitánnyal oroszul beszéltünk. Hogy miket vágott a fejemhez, miket csináltunk itt Magyarországon! Amire még emlékszem, az újságírókat nagyon szidta, s bármilyen óvatosan is fogalmaztam, egy alkalommal sikerült valahogy felbosszantanom. Azért elengedett, de gyalog. Mindentől függetlenül még jó pár évig maradtam Borbányán a számkivetésben, amit azért nem bántam meg. Ház a Mosonyi utcában Peregtek a kérdések. Hol volt október 23- án?... Miért ment el az értelmiségi gyűlésre?... Mit csinált a rádiónál? Es így tovább... — Amikor a zavargások elkezdődtek, a tanítás is szünetelt. A diákságot hazaengedtük, hiszen hol lehettek volna védettebb, biztonságosabb környezetben, mint otthon, családi körben... Nehezebb volt viszont nyugalomra inteni a helybélieket, akiket az újságok hírei, a rádió tudósításai a pesti eseményekről meglehetősen felzaklattak, nyugtalanítottak, mert senki sem tudta felmérni, áttekinteni a valóságos helyzetet... Nem lehetett áttekinteni, felBarota Mihály Nyíregyházán élte meg az 1956. októberi napokat. Könyve, amely 1989-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában, felidézi az egykori eseményeket, s felvillantja a megtorlás időszakának néhány epizódját is. A részlet a könyvből való. mérni, hogy milyen külső, azaz világpolitikai erők, mozgástörvények munkálnak a jelenségek mögött... A Petöfi-körben például az ország értelmiségi rétegeinek nem a legjelentéktelenebb tagjai adtak hangot vélekedésüknek. Ellenkezőleg. Neves tudósok, filozófusok, írók, költők szólaltak meg, akiket tisztelni, becsülni ez a társadalom tanított... Miért kellett volna azt hinnünk, hogy azok mind ellenségei a hazának?... — Arról sem volt tudomása, hogy Pesten halomra ölték a kommunistákat, a fegyveres testületek tagjait? — Hallottam róla, nem tudtam, mennyi a hír igazságtartalma. Én személy szerint azt vártam volna, hogy jelentkezik a vezetésre hivatott erő. amely rendet, nyugalmat, biztonságot tud teremteni, csakhogy a káosz fokozódott. Attól kellett tartani, hogy vidéken is úrrá válik a bosszúállás, az önbíráskodás; a féktelen, káros indulatok a felszínre törnek... — igaz, itt nem voltak véres zavargások. Ám a dolgok odáig is fajulhattak volna, nem gondolja? — Lehetséges... Kérem, nekem magamnak eszembe se jutott, hogy fegyverhez jussak. Minek kellett volna az nekem? Nem kísértettem magam fegyveres örökkel. Miért tettem volna? Mi szükségem lett volna rá? Úgy vélekedtem, ha én tiszta szándékkal megyek az emberek közé, nincs mitől tartanom, nincs szükségem fegyverre... — De hát maga tényleg elhitte, hogy az a káosz, ami'Pesten volt, amit néhány egyetemista elkezdett, és amit majd a politikai ellenség meg a söpredék megnyergelt, irányított, az a márciusi ifjúság tetteihez hasonlatos? — Igen, elhittem: a márciusi ifjúság forradalmi tette azért is halhatatlan, mert vér- telenforradalom volt... Legjobb tudomásom szerint az egyetemisták most is olyan demonstrációt rendeztek, amely vértében és tiszta szándékú volt, és amely a miniszterelnök tudtával és beleegyezésével történt... — Jó, tegyük fel, hogy nem voltak sötét szándékai, ám azt mégis furcsállom, hogy olyan ember, akit ez a rendszer megbecsült, felemelt, képes volt gondolkodás nélkül az ellenség oldalára állni.. — Ellenség?... Ki mondta volna meg nekem vagy másnak, hogy mi a helyes, mi a helytelen?... Hol voltak azok az emberek, akik megbecsült vezetői voltak a társadalomnak, s akikre ebben a bábeli zűrzavarban is hallgatott volna a józan többség... Mert állítom, hogy mindenki vagy legalábbis a társadalom túlnyomó többsége várta a rendteremtö fordulatot, ám sajnos csak a káosz nőtt...