Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19 / 246. szám
10 Ä %det-CMaflijarorszáfj hétvégi mettéíjlete 1991. október 19 Rektorhelyettes a Bujtosról Galambos Béla Mint tisztelettudó, kedves, szerény fiúkra emlékszik rá a hajdani, Hímesben lakó szomszéd. „Matematikazseni volt ő is, mint az édesapja, aki főkönyvelőként dolgozott Nyíregyházán” — mesélik róla, akik közelebbről ismerték a Veress családot és az érettségi után a fővárosba egyetemi hallgatónak fölkerült „Jóska fiút”. Mennél jobban magam elé idézem a Budapesti Közgazdaság- tudományi Egyetem rektorhelyettesét, s a vele folytatott egyórás beszélgetést, annál biztosabb leszek benne, ezúttal jobb elkerülni az érzelgősség csapdáját. Dr. Veress Józsefről ugyanis egy tényeket rögzítő, egyszerű, de jó portré mondhatja el a legtöbbet. Ő maga is ezt várná el a toliforgatótói éppúgy, mint ahogy csak a jó teljesítményt fogadja el a diákjaitól, kollégáitól, de mindenek előtt önmagától. A lécet mindig magasabbra és magasabbra tette. Akkor is, amikor életét a sport töltötte ki, és később a tudományos pályán is, ahol a teljesítményelvűségének köszönhetően rohamléptekkel haladt a ranglétrán. Most, idestova már két hónapja, a magyar felsőoktatás tán legfiatalabb — az viszont egészen biztos, hogy a leginkább „srácos” kiállású — rektorhelyettese dr. Veress József, akinek egyetemi tanári kinevezésére is alig fél éve tették rá a pecsétet, miután idén tavasszal megvédte a „tudományok doktora” címét. — Kísértetiesen hasonlít ez az év a tíz esztendővel ezelőtt történtekhez, amikor docenssé és dékánhelyettessé neveztek ki — emlékszik vissza —, s amikor kandidátus lettem. Csakhogy az szomorú eseményhez kötődik: akkor vesztettem el, szinte egymás után a szüléimét. Amikor elkezdte írni a kandidátusi értekezését, már tudta, hogy anyja nagyon beteg. Mire megvédte dolgozatát... A védésre már az apja sem tudott elmenni, de ő még megélte a fia első nagy sikerét. A szülővároshoz húzó legvastagabb szálak szakadtak el akkor, de Nyíregyháza tovább él a Veress családban: — 1949-ben, Nyíregyházán, ráadásul a Bujtoson születtem, ami elég egzotikus környéknek számított. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy ott nőttem fel, mert a sport iránti szeretetemet, meg az emberek iránt érzett empátiámat — ha van egyáltalán ilyen — ott sikerült összeszednem. A középiskola végéig én elsősorban sportoltam: fociztam a Vasutas ificsapatában, mellette kosárlabdáztam, s ha kellett, at- letizáltam. Igazából a számtanon kívül egyetlen tantárgy sem kötött le az iskolában... A pénzügyi technikumba jártam, egy olyan iskolába, ahol igen-igen jó tanárok munkájának eredményeképpen a 44 fős osztályunkból 27-et egyből felvettek egyetemre! — Nagyon szerettem Nyíregyházán élni, ahová most is kötnek családi kapcsolataim. Nincs olyan év, hogy legalább kétszer ne utaznánk le a gyerekeimmel együtt. Borzasztóan büszke vagyok, hogy velük is sikerült megéreztetni azt a levegőt, amiben én nőttem fel, azt a szabadságot, amit a kert, az utca adhat csak. Rendkívül nagy élmény volt nekik is minden nyíregyházi nap, az akkor még pécsi panellakás után. A városról bennem az maradt meg, hogy körülbelül azonos szerény anyagi háttérrel bíró családok gyermekeiként nőttünk fel, akikbe elég nagy volt az ösz- szetartozás érzése. Nem tudtuk akkor még, mi a politika, meg mi nem, de az a fajta, verekedésekkel tűzdelt, ám szolidaritáson alapuló kohézió, az nagyon sokat jelentett. Nagyon jó volt az osztály a pénzügyiben, amelyikbe dr. Veress József járt. Ahogy elmondja, még a mai napig is sok hajdani osztálytársával tartja a kapcsolatot és jól szoktak sikerülni az érettségi találkozók is. „Hála néhai Csaba Miklós tanár úrnak”, nem kellett felvételiznie az egyetemre, mert számtanból országos versenyen negyedik helyezést ért el. Azért a szóbelin, amolyan „tudunk ám néhány dolgot!”-szerű figyelmeztetésképpen megkérdezték tőle: — Milyen embernek tartja ön az édesapját? — Fel lehet vele építeni a szocialista társadalmi rendszert — válaszolta taktikusan a hallgatójelölt, aki jól tudta édesapjáról, hogy enyhén szólva nem rokonszenvezik a fennálló rendszerrel, bár soha nem dicsekedett ezzel. Végül is aztán nem származott hátránya e közjátékból Veress Józsefnek, akit azért kérelme ellenére az iparszakra vettek fel, amit „részben fogadásból, részben stréberség- ből” kitűnő eredménnyel végzett el. Már harmadéves korától erősödött benne a vágy: tanítani, átadni másoknak is a tudást, amit megszerzett. Diploma után állás- ajánlatok, különböző tanszékekről. Ő mégis a pécsi egyetem hívásának tesz eleget, itt foglalkozhatott akkori kedvenc területével, az ipargazdasággal. Tizenöt esztendő következett, miközben egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy soha nem lesz igazi pécsi. — Én ma is nyíregyházinak érzem magam. Pécs azonban más. A „tüke” — ami talán a cívis fogalmához hasonlítható — az egy külön kategória, egy zártabb világ. A másfél évtized alatt egyetlen egyszer sem voltam például olyan meghívás alanya, amelyik egy „tüke” család otthonába szólt volna. Végül is nagyon örülök, hogy mind a két magyar közgazdasági egyetemet jól ismerem belülről. Ez jó dolog, mint ahogy az is, hogy több várost ismer az ember. Azt szoktam mondani, négy várost ismerek elég jól a világon: Nyíregyházát, Pécset, Budapestet és Los Angelest. Ez utóbbit szándékosan választottam, amikor elnyertem az amerikai ösztöndíjat. Azért, mert ott fény van és ugyancsak elég egzotikus hely. Amerikában többek között a válságmenedzselést tanulmányozta. Hazajőve több plénumon hangoztatta, hogy ha bizonyos feltételek nem változnak, akkor bekövetkezik a gazdaság leépülése. Bár a körülmények azóta megváltoztak, ám a válság itt van. Veress József személyes válságát — amit Pécs a részvétlenségével, a „szemtelenül” fiatal docens és sikeres kutatóközgazdásszal szembeni „finom” ellenszenvével váltott ki — egy napon megoldotta a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, amikor katedrát ajánlott az alma materban. — Elsősorban tanárnak érzem magam. Ebbe én elég sok energiát fektettem és fektetek, ami morálisan mindenképpen megtérül. Anyagilag persze nem, de ez ebből a szempontból jelentéktelen. A gazdaságpolitikán kívül válsággazdaságtant tanítok, ami egy készségtárgy, s mint ilyen, ebben önmagunkat adjuk elő, éppen azt, amit csinálunk. Nyelvében él a nemzet Mizser Lajos E szállóige egyúttal a Magyar Nyelvtudományi Társaság jelmondata is. Sokan Széchenyi Istvánhoz szokták kötni. Ám a legnagyobb magyar nem ezt, hanem valami hasonlót mondott. Próbáljunk azonban visszatérni az eredethez! A mondást kétségtelenül Montesquieu indította el: La langue, c’est la nation” (kissé szabadon fordítva: a nyelv maga a nemzet). E kijelentés majdnem egybeesett a kalapos király hírhedt nyelvrendeletével, amely ellen társadalmi állásra való tekintet nélkül szembeszegültek mindazok, akik Magyarországon egyáltalán szóba jöhettek. Bessenyei György kezdte: „Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg leginkább” (nyilvánvalóan ismerte Montesquieu mondását). Kölcsey Ferenc: „Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni nem lehet”. Kisfaludy Sándor: „A nyelv a lelke a nemzetnek”. Kisfaludy Károly: „Nyelv teszi a nemzetet”. Széchenyi István csak 1830-ban nyilatkozik a Hitel című munkájában a következőképpen: „Az egészséges nemzetiségnek (értsd: nemzetnek) egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él”. Húsz évvel később Arany János ezt írja: „Élni fog nyelvében, élni művészettel Még soká e nemzet" (Egressy Gáborhoz). A ma is ismert szállóige tehát csiszolódott, míg végleges formáját elnyerte. Több kiváló költőnk, tudósunk „bábáskodott” a születésén. Hogy ténylegesen ki volt a szülő, azt ma már egyértelműen nem lehet (vagy a másik kizárásával nem merjük) eldönteni. így talán jobb is, hiszen tudjuk, hogy kiváló elődeink — egymástól függetlenül — hasonlóra gondoltak. Fókuszban a munkanélküliség A Capitolium árnyékában (2.) Hajnal Béla Washington (KM) — A foglalkoztatottság és a munkanélküliség című szeminárium elvégzése mellett alkalmam volt konzultációkat folytatni a Világbankban, a Népszámlálásnál és az Appalachia-i Regionális Bizottságnál. Az utóbbit még Kennedy elnöksége idején hozták létre a hegyvidéki területek fejlesztésére. Huszonöt évi eredményes tevékenység után ott is egyre nagyobb gond a kutatásra fordított szövetségi, állami és helyi pénzek helyes arányának megtalálása. A 13 állam területén elhelyezkedő hegység települései infrastrukturális ellátottságának növelésére, elsősorban autópályaépítési programokat dolgoznak ki. Nem vagyok könnyű helyzetben, amikor egy több hetes, igazán tanulságos továbbképzés szakmai hozadékát kívánom megragadni. A lényeg mégis az, hogy megismerkedtem az amerikai munkanélküliségre irányuló mérési, információszerzési, elemzési technikákkal és módszerekkel, ami igazán gyors, hiteles és példaadó. A Munkaügyi Statisztikai Hivatal elnöke minden hónap első péntekjén beszámol a szenátus gazdasági bizottsága előtt az előző hónap munkanélküliségének alakulásáról, amit mindig sajtótájékoztató követ. Az infláció mellett ugyanis a munkanélküliségi ráta mond el legtöbbet a gazdaságban végbement változásokról. Az amerikai gazdaság évek óta recesszióban van, a munkanélküliség (7 százalék) utoljára a 80-as évek elején volt ilyen magas. A legfrissebb hírek szerint viszont a nyár második felében fordulat állt be, egy igen lassú élénkülés prognosztizálható. A reprezentatív módszer (80 millió házfartásból a megfigyelés mintegy 60 ezerre terjed ki), a számítástechnikai kultúra magas szintje, az adat- szolgáltatók teljes bizalma és a nagyon fegyelmezett munka eredményezi azt, hogy az 1940 óta havonként vizsgált munkanélküliségi folyamatok az amerikai állampolgár érdeklődési körébe tartoznak. A sajtótájékoztató után, ahol magam is részt vettem, kíváncsian kerestem a másnapi újságokban és az aznapi tv-híradóban, hogy mit és hogyan jelentetnek meg. Az újságokban az első oldalra kerültek, a híradó pedig első belföldi hírként szólt róla. Piacgazdaságban is vannak különbségek a munkanélküliségi rátában, de nem olyan nagyok, mint Magyarországon, és az a jellemzőjük, hogy állandóan változnak. Ahol most magas az arányuk, feltehetően 3-4 év múlva közepes lesz, esetleg 8-10 év múlva a legkisebbek közé fog tartozni. Michigan, Massachusetts és Kalifornia államokban most relative sok a munkanélküli, de Nebraskában és Észak- Dakotában kevés. Az Egyesült Államokban is vannak olyan rétegek, akiknek elhelyezkedése az átlagnál is nehezebb. A fiatalok, a feketék, a szakképesítés nélküliek igen nagy hátrányban vannak a munkaerőpiacon. A munkanélküliek csak egy fél évig kapják a fizetésüktől függő (65 százaléknyi) munkanélkülisegélyt, utána ettől jóval kisebb és egységes összeget utalnak ki minden munkanélkülinek. Talán ez is az oka annak, hogy az 50 állam közül 32-ben a fél éven túli munkanélküliek aránya nem éri el az összesből a 10 százalékot. Akinek már nem jár munkanélküli-segély sem, az szociális támogatást kap az államtól, ami évente 5000 dollár. 10 000 dollárnál kisebb évi keresetnél az állam kiegészítő támogatást ad. Ha valaki például csak évi 2000 dollár keresettel rendelkezik, annak 4000 dollár évi szociális támogatásban van része. A piacgazdaságra való áttéréssel Magyarországnak is meg kell küzdenie az állandóan növekvő munkanélküliséggel. Az ezzel kapcsolatos információs igényeket kívánja a Központi Statisztikai Hivatal kielégíteni azzal, hogy 1992 januárjától reprezentatív adatgyűjtést fog végrehajtani a lakosság körében a munkanélkülivé válás folyamatairól, a főmunkahelyen kívüli foglalkoztatási formákról és a téma sok egyéb vonatkozásáról. A Világbank ezt a felvételt anyagilag is támogatja. Az amerikai tapasztalatok hasznosítása, átvétele itt egyszerűen nem kerülhető el. Bodnár István „Egyházunk nem dicsekedhet hatalmas katedrálisokkal, értékes gyűjteményekkel, hiszen görög katolikus népünk az országnak mindig a legszegényebb rétegét alkotta. Mégis, szegénységében is a legszebbet akarta adni annak, akitől életét és üdvösségét kapta: az Úrnak” — olvashatjuk a Házad ékessége című, szép képeskönyvben, melyben éppen a fent említett szegényes gazdagsággal lép a nyilvánosság elé a magyar görög katolikus egyház. A II. János Pál pápa látogatása alkalmából megjelent albumban a Nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskola igyekszik bemutatni mindazt, amit néhány évszázad hite és Isten szeretete alkotott. A színes fényképek segítségével elénk varázsolják a magyarországi görög katolikus templomokat, ikonokat és ikonosztázokat. A görög katolikus egyház szervezetileg a nyugati kereszténységhez tartozik, liturgiáját tekintve viszont a bizánci ortodox egyház hagyományait őrzi. Ez a hagyomány a templomópít- kezésben is meglátszik, hiszen, ha belépünk például a máriapó- csi görög katolikus vagy a szentendrei görögkeleti templomba, alig tudunk különbséget tenni közöttük. A templom belső szerkezete mindkét esetben úgyanúgy előcsarnokra, hajóra és szentélyre tagolódik. A hajót a szentélytől az ikonosztáz választja el, amely liturgikus funkciót tölt be. Az ikonok stílusjegyei között eperjesi és kárpátaljai hagyományokat fedezhetünk fel, amelyek viszont az ortodox ikonstílusban gyökereznek. Érezhető rajtuk a barokk kor színgazdagsága és pompája. Az ikonok megjelenési formája nem olyan merev, mint a görög vagy a kora ortodox ikonoké. Némelyik képen a nyugati liturgia hatása is megfigyelhető. A görög katolikus templomok nem túl régiek, nagy részük a XVIII—XIX. században épült, a legtöbb éppen megyénkben, Szabolcsban, Szatmárban és Beregben. Számunkra azért lehet különösen fontos ez az album, mert a görög katolikusok zöme éppen az országnak e keleti csücskében él. A leghíresebbet, a mária- pócsi templomot a pápa látogatása idején, a televízió segítségével, megismerhette az egész ország. A többi azonban szinte ismeretlen ország-világ előtt, s legfeljebb a közeli hívők ismerik egy-egy község görög katolikus templomának rejtett szépségeit. Ezek felfedezéséhez sok segítséget nyújt a most megjelent fotóalbum, mely a görög katolikusok templomainak gazdagságát tárja az olvasó elé. (Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991.) Jelenet A tél foglyai című amerikai filmből Házad ékessége
