Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
10 í %. ‘KeCet-íMa/jyarorszáq hétvégi mc(Uk£ete 1991. október 12. Washington A művészetmenedzser a te városod... Kállai János Zsűrizés közben találom, amikor végre sikerül beszélőközeiben elérnem. A Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában végzi a dolgát, mint annak a szakértői csapatnak a vezetője, amelyik az épület új, képzőművészeti „díszeinek” megvalósítására hivatott javaslatot tenni. Prokai Gábor — a Képzőművészeti Lektorátus megbízott osztályvezetője — a fővárosból érkezett városunkba, megyénkbe. Nem először, s bízunk benne: nem utoljára. Biográfiája nem kötődik szorosabban szűkebb pátriánkhoz; Heves, Nógrád és Budapest inkább a magáénak vallhatja. De — mint ki mondja beszélgetésünk elején — munkatársai, ismerősei már-már szabolcsinak tartják. Megyénk referenseként ismerte, szerette meg ezt a tájat, az itt élő embereket. Eredeti végzettségét tekintve magyar—történelem szakos tanár. Igaz a művészetek — hiszen ez belefér alapstúdiumainak rendjébe — mindig is nagyon vonzották, a képzőművészet, a művészettörténet mellett a másik, nagy szerelem: a zene. De a pályaív időközben másfelé hajlott! Művelődési házban dolgozott, majd tanácsi területeken, s egyre többet mozgott a képzőművészet ügyes-bajos szféráiban. 1983-ban „kötött ki” a lektorátuson, azóta ott dolgozik. Megszerette, „megtanulta” a munkáját, s túlzás nélkül: mára profinak tekinthető a szakmában. „Belenőtt” a kultúra közvetítőjének funkciójába, de nem lett „csinovnyik”. — Magamnak fedeztem fel Szabolcsot mint tájegységet, s most, sokéves távlatra visszatekintve, örülök, hogy a munkából eredő kötelezettségeim így alakultak. Mindig vonzott a „vidéki- ség” mint jelenség és konkrét élettér. Én is falun nevelkedtem, a „keleti végek” pedig különösen megmozgatták a fantáziámat. És az emberek, az egyre tartalmasabb kapcsolatok! Sohasem feledem lónyai kiszállásom egyik találkozását. Egy helybéli parasztember őszinte és helytálló véleményét hallhattam a művészetekről. Szakszerűen és tisztán fogalmazott, elfogulatlanul, ahogyan nekünk is mindig kellene. Ez ragadott meg igazán! Amióta csak a lektorátuson dolgozom, ez a megye az enyém maradt. Magam is így akartam. A munkaterületem, a művészeti osztály vezetése, nevében hordozza a lényeget: közreműködünk a képzőművészeti beruházások megvalósításában, zsűrizünk, szakmai javaslatokat foHARASZTOSI PÁL FELVÉTELE galmazunk meg, az utóbbi időben pedig egyre inkább menedzselünk. Felkaroljuk a jó törekvéseket, szemléletet formálunk. — Lektorátus. Rossz „ízek" is társítódnak a fogalomhoz: beavatkozási szándék, ellenőrző, ha nem éppen diszkriminatív funkció. Hogy tudták kikerülni ezeket a „csapdákat"? — Létrehozásakor a szervezet legfontosabb feladataként az állami ideológia érvényre juttatását rögzítették, a jólismert politikai szándékokkal megspékelve. Tényleg sok függött akkoriban a bírálatainktól. De a szakma felelősségét jelentettük meg akkori véleményünkben is, legalábbis erre törekedtünk. A helyzet azóta sokat változott. Most olyan szakértői munkát akarunk végezni, ami egyaránt védi a művész és a megrendelő érdekeit. Amolyan egyensúlyozó szerepet vállalunk, mindenféle ráerőszakolás nélkül. Közvetítünk. — S tudnak konkrét, anyagi támogatást is adni? — Régebben egy-egy munka költségeit teljesen fel tudtuk vállalni. Most a központi keretünk mindössze húszmillió forint. Hogy ez mire elegendő... fölösleges elemezgetni! Legfeljebb a szerzői díjakhoz tudunk belőle szerényen hozzájárulni. A szűkös pénzekből azért Szabolcs jócskán kap(ott): Tiszadob, Gá- vavencsellő, Nagykálló, és most a művészeti szakközép is. És juttatásainkat oda „tesszük”, ahol érzékelhető a fogékonyság, a jó szellem a művészeti alkotások megteremtésére. Fényeslitke a jó példa arra, hogy mit tehet egy kistelepülés környezete esztétikusabbá tételéért. Nemcsak a pénzen múlik a dolog, hanem az igényességen! A litkei- eknek, mert jelentkeztek, kértek, akartak, ma már öt, értékes művészeti produktum van a birtokukban. — Milyen alkotásokra emlékezik vissza szívesen, melyek létrejötténél itt „bábáskodott" a megyében? Hogyan látja Szabolcs képző- művészeti ,,helyzetét”? Erez-e valamilyen, csak ránk iellemző sajátosságot? — Az utóbbira könnyű válaszolni. Igen. Van ilyen „specifikum”. Művészetszerető-pártoló emberek élnek itt. Mindig kezdeményezők és segítőkészek voltak, s most, hogy alig csordogálnak a „szépre” fordítható pénzecskék, szóval most sem estek apátiába. Borbás Tibor Három gráciája Nyíregyháza sétálóutcájában, vagy Gyüresek Ferenc második világháborús emlékműve, Györfi Sándor máriapócsi díszkútja, a fényeslitkei általános iskola kerémiafala vagy modem sgraffitója... igen, ezekért a megvalósításukért érdemes csinálni azt az egészet! Mert hozzáértő, szépítő szándékú, gondosan ügyelő szemlélet nélkül ezt a munkát sem szabad vállalni. Ebben maximálisan egyetértünk! S abban is, hogy a menedzselésre, a szemléletalakításra a jövőben lesz csak igazán szükség! Éppen a kisebb közösségek érdekében. Az önkormányzatok „művészeti” döntéseihez kellenek az érdekektől nem befolyásolt, iránymutató szaktanácsok. Mert az esetlegesen rossz döntések is nagyobb nyilvánosságot kapnak, s ezekért is vállalni kell a felelősséget. S ehhez már csak egy mondat, ami Prokai Gábor ars poeticájának lényegét sejteti: mindig hitelesnek kell lenni, szakmailag, emberileg, s főként akkor, ha a „mai csodákon” túlmutató értékek létrehozásán fáradozunk — magunk, s valamennyiünk érdekében! A Capitolium árnyékában (1.) Hajnal Béla Washington (KM) — Amikor a meglehetősen hűvös Frankfurtból felemelkedett az óriásgép, magam sem gondoltam, hogy néhány óra alatt számos éghajlati zónát átrepülve igazi trópusi melegben érkezem meg Washingtonba. Skócia, Iz- land, majd Grönland hómezői után a Labrador-félsziget ezernyi tóval tarkított kopár területei tűntek fel, egy-két órával később pedig már az amerikai főváros mintegy 38°C-os melegét „élveztem”. A Szicília földrajzi szélességén fekvő metropolisz 1800 óta fővárosa az Egyesült Államoknak, miután jobban védhető városnak vélték mint Philadelphiát. Washington nem tipikus amerikai nagyváros. Területét — egy szabályos négyzetet — Maryland és Virginia államokból szakították ki, miután L’Enfant híres francia építész a XVIII. század utolsó évtizedeiben mérnöki pontossággal megtervezte az ország „sakktáblás” fővárosát. Az észak—déli irányú utak számo- zottak, a nyugat—keletiek neve egy-egy betű, az átlós irányú sugárutak pedig az ország államairól vannak elnevezve. Az igazi nagyvárosokra oly jellemző felhőkarcolók itt teljességgel hiányoznak, mert a városrendezési tervek ezt szigorúan tiltják. A Potomac-parti főváros híres tere a Mail, amelyik mintegy 3 km hosszú és 500 m széles. Ezt zárja le egyik irányban az amerikai parlament épülete, a tv-híra- dóban is nagyon gyakran látható Capitolium, a másik irányban pedig Washington jelképe, a 170 m magas George Washington emlékmű. Az utóbbihoz csak párszáz méter, a nem túlságosan nagy és nem éppen a gazdagságot árasztó, inkább vidéki kúriának kinéző Fehér Ház. „Washington a te városod, bárhonnan is jössz a világból" így kezdődik a fővárost bemutató könyv első mondata. És valóban erdős környezete, példás tisztasága, jó levegője miatt inkább erdei tisztáson érzi magát az ember, semmint a világ vezető nagyhatalmának adminisztratív központjában. Pedig körültekintve látszik a mindenki által ismert Pentagon, a Watergate, a State Department és a Capitoliumhoz úgy 200 méterre, szinte az árnyékában az Amerikai Munkaügyi Minisztérium, amelynek ösztöndíjasa voltam. A sok látnivaló közül a legemlékezetesebbek egyike, amikor a Capitoliumban megpillantottam a nemrég felavatott Kossuth- szobrot. Nincs igazán fő helyen, de mégis sokat jelenthet nekünk, hogy egyetlen külföldi államférfiúként helyet kapott az amerikai törvényhozás épületében.Ugyanilyen melegséget éreztem, amikor a Dupont Circle közelében felfedeztem a Kossuth-házat. Sajnos a ház zárva volt, kertje sem tartozott a leggondozottab- bak közé. Az első sétáim egyikén még láttam annak a nagyszabású katonai parádénak a nyomait, amit előző nap a Sivatagi Vihar fedőnevű támadás győzelmére tartottak. Az országban a katonai győzelem feletti örömet számtalan transzparens hirdeti, mint ahogy a Légy büszke Amerikára felirat is elég gyakori. A helikopterek például nemcsak modernek, hanem elképesztő méretűek, egyszerre több tank szállítására is alkalmasak. A véletlen úgy hozta, hogy az egy héttel későbbi többmillió résztvevővel lezajlott New York-i hasonló ünnepségből éppen azokat a képsorokat láttam a tv-ben, amikor magasra tartva vitték a magyar zászlót New York utcáin, demonstrálva Magyarországot, mint a háború egyik győztesét. Közismert, hogy az Egyesült Államokban 3 főre jut 2 gépkocsi. Közhely, de igaz, hogy az autó nélkülözhetetlen közlekedési eszköz. A lakosság legnagyobb része kertvárosokban lakik, ezért a települések kiterjedése összehasonlíthatatlanul nagyobb mint Európában. A nagy motorizáció megismerésének tudatában is döbbenten álltam annál a benzinkútnál, ahol bérelt autóm megtankolása után a 10 dollá< rosból még vissza is adtak, noha már több mint 400 km-t vezettem. Ez egy ottani szakmunkás kb. egyórai munkabérének felel meg. Itt éreztem először, hogy mit jelentett számukra a kuwaiti—iraki háború, hogy mennyire lételemük a majdhogynem ingyen mért üzemanyag. A gépkocsikölcsönzés viszont nem volt egyszerű, nem lévén hitelkártyám. Az emberek pénztárcájukban nem pénzt (legfeljebb 50 dollárt) hordanak, hanem különféle (egyesek 10-15 féle) hitelkártyákat. Eltanulva tőlük a készpénzkímélést, pénzemet én is csekkre váltottam át, amit nagynehezen elfogadtak. Amerikai tartózkodásom másik meglepetése a légkondicionálás teljesen elterjedt volta. Minden ami elképzelhető, légkondicionált, így a lakás, a munkahely, az áruház, a gépkocsi, az autóbusz és a metró is. Voltam olyan múzeumban, ahol az ajtó melletti táblán azért kértek elnézést, mert múzeumuk nem légkondicionált. Mint a közgazdaság kérdései iránt érdeklődő ember pedig megkockáztatom, hogy az Egyesült Államok jégtermelése sokszorosan több mint a világ egyéb országaié együttvéve. Mindent hűtenek, minden italt jéggel adnak, külön kell kérni, ha nem tartunk rá igényt. (Következik: Fókuszban a munkanélküliség) KUTYAPARADICSOM Olasz—francia—spanyol film Rendezte: Duccio Tes- sari Főszerepben: Peter Ustinov, Roberto Alpi, Salvatore Cascio, Mercedes Alonso Széchenyi Mizser Lajos S zéchenyi István születésének bicentenáriu- mát ünnepeltük szeptemberben. Ellenfele (és nem ellenségei), Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak nevezte őt, mint ahogy az ünnep kapcsán mi mindnyájan ezt tettük. Ám minden ünnepi ének tartalmazhat disszonanciát avagy fals hangot. Ezt most sem kerülhettük el. A vezetékneveket általában úgy ejtjük, ahogy a család is mondja. Nemzeti könyvtárunk megalapítója Széchenyinek írta a nevét, és szécsényinek ejtette. Fia, István többnyire Széchenyit írt (bár a Széchényi István aláírás sem ritka). Ebből néhányan azt a következtetést vonták le, hogy a név „helyes" ejtése: szécsenyi. Volt, aki meg is indokolta: a legnagyobb magyar nyilvánvalóan azért hagyta el a második ékezetet, mert maga sem ejtette úgy. Ez afféle „Isten kegyelméből" keletkezett mondat hiszen Széchenyi hangját felidézni nem tudjuk (Kossuth hangja megmaradt, így tőle tudjuk nevének kiejtését: kosút). A kortársak emlékezete azonban dokumentumértékű. Vajda János a Credo című versét így zárja: „Akkor telik be jós igéd Széchényi! Dicsőség, boldogság lesz itten élni..." Vajda kortársa volt Széchenyinek, így nagyon jól tudta, hogy kell a nevét kiejteni. S nyilván nem az „élni" szóra keresett rímet. Horpácsi Sándor Ha azt mondjuk, írjuk, hogy iskola, ifjúság, akkor mindenki a jövőre gondol, mint valamiféle ígéretre. Belejátszik ebbe kicsit Németh László pedagógiai ethosza is, aki vallotta, hogy csak az hisz igazán a jövőben, aki hisz az ember nevelhetőségében. A gondolat korántsem új, de minden kornak újra kell fogalmaznia, elöl kell kezdenie, mint a szántóvetőnek, a kertésznek. Tudta ezt a szigorú Sparta, a demokratikus Athén, az életvidám reneszánsz, a mindenkori papok, ideológusok, s nem kevésbé a bölcs uralkodók. Mint például a mi derék nagyasszonyunk: Lorántffy Zsuzsanna, aki a „kis sáros" Patakra a kor egyik nagy gondolkodóját — pedagógusként mindenképp a legnagyobbat: Comenius mestert hívja meg, hogy új igéket, módszereket hozzon, nyisson ablakot a világra. Ki is-volt ez a Comenius? A prágai várban, a nagy történelmi múzeumban a legnagyobb cseh hadvezérek és politikusok mellett van a képe. Ä csehek a nemzeti gondolat egyik szentjeként tisztelik, s méltán. A huszitizmus — egy fél fázissal megelőzve a mi reformációnkat — a vallás megreformálásával, azaz a plebejus tömegek fölemelésével, az addig szunnyadó nemzeti öntudat szikráját lobbantotta föl. Kiss Gyula drámája azért időszerű, mert a történelem ma is úgy fogalmazza meg a kérdéseit, parancsait, mint a Rákócziak idején, amikor a három részre szakadt, „két pogány közt” vergődött az ország: azaz föl tudunk-e zárkózni Európához vagy leszakadunk a harmadik világ színvonalára. Már rég elévült az a tudásanyag, amit Comenius összegyűjtött tankönyveiben és más munkáiban, de nem évült el maga a szellemisége, Patak nagy öröksége és büszkesége. A szerző egy nyugtalan, megkeseredett öregembert állít a színpadra, akinek „világmegváltó” tervei vannak, de ezek belebotlanak a korabeli magyar viszonyokba, amelyek bizony jócskán elmaradtak (akkor is) Európától. Az igazi dráma tehát: a nekifeszülő vágyak, akaratok és a korlátozó valóság. Comenius úgy drámai hős, mint minden magyar értelmiségi e kis hazában, aki az ideálisát akarja megvalósítani, szolgálni akar és nem kiszolgálni, de ehhez nem kap társakat, csak gáncsot, gúnyos mosolyt, lekezelő vállveregetést. Hiába nemeslelkű a fejedelemasszony, aki nem sajnál sem pénzt, sem jó szót, ha Comenius egész Európában gondolkodik, s egy idő után szűknek érzi Patakot, a scholát. Kiss Gyulának, a vidéki értelmiséginek sok keserves élménye lehet erről. Egy kicsit megszállott, eszelős ez a Comenius, mindenesetre nem „reálpolitikus”, aki hajlamos és alkalmas is a kompromisszumra. Mert a szellem emberének megalázó a kegy is, ha a hatalom a kezéből akarja etetni, „kézivezérléssel” irányítani. Türelmetlen Kiss Gyula Comeniusa, mert csak a maximumot, a teljességet tudja elfogadni. Lehetne boldog, megelégedett ember is, hiszen jó fizetése, ifjú (harmadik) felesége van, még ki is tüntetik, de hősünk egyrészt nem éri be ezzel, másrészt nem tud mit kezdeni vele. A mű a fontos, az eszme megvalósításé. Demokráciát akar egy feudális államban — az egyházban mindenképp—, elvet minden tekintélyei vet, mert csak a szellemét, a tudást, a teljesítményt tudja elismerni. Ez Kiss Gyula másik gondolata, ha úgy tetszik példázata. Cemenius vetése csak jóval később szökik szárba, hogy majd citátum, hivatkozási alap legyen, esetleg olyanok avassák szentté, akik egy kukkot se értenek belőle. Sejti ezt a dráma hőse, s éppen ezért kudarcként éli meg azt is, amit az utókor sikernek könyvel el. Ezért, ebben (is) kortársunk Comenius. Nem reformot akart, hanem teljes átalakulást: a szellem és a nemzet fölszabadulását. (Kiss Gyula: Comenius. Miskolc, 1990.) Kortársunk Comenius
