Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
11 A meg nem szépítő szegénység Szók* Judit ■ Falu ez is, mint a többi. Egyszerű, szorgalmas kezű emberek lakják. Nekfc születésűk, iskoláik, szerelmük színhelye, kenyeret, munkát ad. Környékét itt-ott zizegő erdők tarkítják, a szél könnyedén fújja a laza homokot a buckákról nádasai, gyümölcsösei, gabonatáblái felé. A Beregbe vezető 41-es főút elkerüli ugyan, de ezt nem nagyon bánják. Hogy Rohod valamikor központi rekvósű, fontos település volt — főképp a középkorban — azt legpontosabban Balogh „tanár bácsi" azaz Balogh László tanár úr kutatásaiból, értő magyarázatából tudhatjuk meg. Rohod természeti környezete, elhelyezkedése már a honfoglalást megejözöen letelepedésre csábított. Éltek itt, s temetkeztek ide szkíták, de gazdag a perem- kerületekről előkerült bronzkori leletanyag is. „Az a nagy középkori út, mely Debrecenből kiindulva Máramarosszigeten át Ke- let-Európával kötötte össze hazánkat, nemcsak áthalad Roho- don, hanem el is ágazott ott, hogy Erdély és a Balkán felé is meglegyen az útkapcsolat” „■— olvasható a helytörténetben. Ősi magyar szó a „ruh", a „roh”, mely a vörös illetve fekete szint jelentette. (Vajon mi lehetett Itt vörös és mi fekete?) A „d” kicsi- nyítőképzővel később egy hajdani földbirtokos nevét adta, s mivel övé volt a falu, azt róla is nevezték el. Születtek itt nevezetes emberek, akikre büszkék is a rohodiak. Sz&ntpétery Zsigmond például, aki e templom papjának fiaként látta meg a napvilágot, az 1860-as évek Nemzeti Színházának művésze volt. Aztán innen származott el Gatvácsy László író, költő, az első spanyol nyelvtan megalkotója, s Helmeczy Balázs, a DATE professzora. Igen nagy szeretettel említi Balogh tanár úr G$J Sándort, aki tanítványa volt. O nemrég végzett a Debreceni Református Kollégiumban, teológiai tanulmányait hamarosan Hollandiában fogja folytatni. Ha születési helye felől érdeklődnek, azt fogja írni-vála- szolni: Magyarország, Rohod. A történelem mindent keresz- tül-kasul bejár, átrajzolja a tájakat, beleszól az emberek életébe. A nagy politikai-gazdasági eseményekbe belegabalyodnak a területi döntések, melyeket tovább színez a közigazgatás szerkezete, a helyi társadalom változékony árnyalata. Lenyomatukat raitafelejtik a mindenkori jelenen. Mindig tárva-nyitva az ajtó a községházán, a panasz is nyitott fülekre talál, ha sokszor mást nem is tud mondani, a megértő szavakat nem sajnálja Eles Dániel, a polgármester. Végzettsége szerint univerzális értelmiségi, pedagógus. Megválasztása előtt már szerzett egy év államigazgatási gyakorlatot a volt nagyközségi közös tanácsnál. Közös tanács... „ Rohod Nyírparasznyával és Őrrel Vaja társközségé volt. Húszéves kényszerházasságban éltek, annak minden hátrányával együtt. A rohodiak mintegy ráéreztek a rendszerváltásra, az ország nagy politikai átalakulása előtt itt az emberek már igényt tartottak saját, szükebb értelemben vett rendszerváltásukra, az önállóságra, a saját ügyeikben döntés szabadságára. Ez még akkor is szándékként fogalmazódott meg, ha az alapellátás intézményei adottak voltak, rendelkeztek bizonyos függetlenséggel. Nemhogy beruházás, meg szintentartas sem volt, a közintézményi épületek elhanyagolt képet mutattak. Ez nem a rohodiak igénytelenségét minősítette, inkább az anyagi eszközök elosztását, illetve el nem osztását. Az államigazgatás, a döntéshozatal Vaján központosuk. A rohodiak megelégelték, hogy nem látnak bele a kártyákba. A leszakadás ez év január 1-jén történt meg hivatalosan, a szálakat azonban nem lehet egyik napról a másikra elszakítani. Vannak még vitatémák, melyek összehozzák a régi-új vezetőket. Ami a megyében sok helyen megfigyelhető, hogy virágzó tsz — gazdag falu, az itt, sajnos, csak félig jellemző. A tsz gazdagodott, de a benne dolgozó emberek szegényedtek. Latszik ez most is. Rendezettek, tiszták a porták, a házak szerényen húzódnak meg az udvar közepén. Inkább a viszszafogottság, s nem a gondtalan magamutogatás érződik. Erre nincs is sok okuk. Maki 1400 lelket számlál Rohod. És jönnek haza az ingázók, segéd- es szakmunkások, akiket HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Mozgalmas délelőtti kép a faluban elmondásuk szerint az 50—60— 100 kilométer utazási költségei állítottak a sarokba. Csökkenő a lakosságszám, és ez nem az elköltözésből adódik, hiszen a mezőgazdaság még mindig itthon tart. Na, meg különben máshol sem könnyebb... A csengeri AGROFRLÍCT rohodi üzeme megszűnt, majd’ hetven, főként női dolgozót bocsátottak el. Velük együtt már százan kénytelenek várni a munkanélküli- segélyt. Az önkormányzat nem tud önerőből új munkalehetőségeket teremteni. Talán ha a cukrosító üzem újra indulna, az segítene, de az ígérgetéseken egyelőre nem jutottak túl. Ahogy erejükből telik, támogatják a családokat, szinte ezt tekintik legfontosabb feladatuknak. Ami ma Magyarországon az önkormányzat számára az „adható” kategóriába tartozik, azt magokra nézve kötelezőnek érzik. így az első lakáshoz jutásban segítették a fiatalokat 410 ezer fonottal, 200 ezret fordítottak a kamatadóval sújtottak kisegítésére. A Népjóléti Minisztérium által utalt nem várt pénz, másfél millió forint a legjobbkor jött. Ezt a rendkívüli nevelési segélyt differenciálva készültek szétosztani, az egy főre jutó jövedelem alapján. De a környezettanulmányok során kiderült, hogy az érintettek közül szinte mindenki a hivatalos létminimum alatt ól. A családok egyformán szegények... Csekély 23 millió az, ami ösz- szejón az állami költségvetésből és a helyi erőforrásokból. Helyi bevétel? Minimális. Hiszen ahol kis jövedelműek az emberek, ott az önkormányzat sem nyújtózkodhat a takarón túl. „Élni, élni hagyni, megélni” — ez a filozófia. Azért a legsürgősebb munkákat elvégeztek, van mit eredményként elkönyvelni. Az óvoda udvarán megépült a szikkasztó, korszerűsítették az általános iskola fűtését, s sokat költöttek az intézmények külső és belső tatarozására. Ezek részben társadalmi munkával készültek. Magánvállalkozások? Egy-kettő, hiszen nincs szellemi tőke, szakismeret, s hiányzik a pénztőke is. Több család egész megélhetését a háztáji termelésre alapozta. Sokan rosszul tették. Legfeljebb ha a saját napszám- bérüket megtermelték. Az az elkeserítő, hogy nem a munkával, a zöldség, a gyümölcs minőségével van a baj, hanem az ", értékesítéssel. A Négy Asz vendéglő tulajdono sa szerint — aki egyébként már régi vállalkozónak számit — a forgalom megcsappanása mögött , az étel- és italválasztás megváltozott szerkezetében az életszípvonal csökkenése bújik meg. O pusztán a rohodiakbói nem tudna megélni, sőt már az átutazókból is alig. Aki eddig megivott három-riógy üveg sört, az muszájból megelégszik egy- gyel. Mások példája láttán gondolkodtak a saját terményfelvá- sárlás megszervezésén, de túl kockázatosnak tartották. Hogyan számolnának el az embereknek, ha esetleg nem „jönne be”? Mert itt nem a magyarázkodás a divat, hanem a türelmes magyarázat. Rohodon az elmúlt tíz évben az egyetlen beruházás a ravatalozó volt, de épp a napokban kezdődött meg egy majd egy kilométer hosszú belterületi szilárd útburkolat megépítése. Itt ez eseményszámba megy. Jőnnek- mennek az IFA-k, szed#-, fel a kátyús régi utat, hogy újat — a legjobb minőségűt — fektessenek le helyette. Szóval, ami jó sokáig bírja. Ez mégiscsak valami bizalomféle, reménykedés a jövőben, még akkor is, na marad még jó pár kilométer, amin esőben, szárazságban is bőven akad „kotyor”. orba ejtett ékszer — P mondta egyszer valaki a Nyírség virágos, fás fővárosára. Itt hosszú időn át bő termést adott a homok; az alma, a krumpli, a dohány jól jövedelmezett, az ipar is gyarapodgatott, a város emekedő úton járt, jövőjét nagyralátón tervezte. A keleti nap kap- ráza fában elhalványultak az árnyékok, észrevétlenek voltak az előjelek, úgy tűnt, hogy Nyíregyháza végre kijut abból a szélbarázdából, amfoen „Ecclesia de Nyír”-nek megszületett és nehéz századokon át kucoigott. A város ma megszeppenten ül a porban, rossz a hangulata es azon töpreng, mi volna jobb: ha kóregetni kezd, ha lengyel módra házalni indul, vagy ha szegénységi bizonyítványt vált magának? Majd’ hatezer munkanélkülije van, és több is lesz; nagyobb a kis pénzből tengődök száma, mint más megyeszékhelyeken, gazdasága szétzilálódott, a bérek cincogóbbak, mint másutt az országban, piaca drága, boltjainak, áruházainak apadozik a forgalma, a bokortanyák terményeire nincs vevő, telefonvonalai túlterheltek, szellemi életében is a megélhetés a fő gond, és a Krúdy által elhfresedett derűt elfújta a száraz, homoki szól. E százhúszezres embertelep egyik kertvárosában ól családjával Balog János. A lakónegyed apró, mohosodé tetejű házak közül magasodd fel, és egy útforduló után nyílik rálátás. Elől rozsdavörös, kétemeletes kockaépúletek, odébb a szerveződő új réteg épülő otthonai: fehér falú, csúcsíves ablakú Ikerházak, úszómedencós villák. A füves udvarokat vaskerítés őrzi, a betonlábak tövében lángszínt virít a tüziiliom, és a forró júniusi nap elől ezüstös ecetfák, görcsös akácok és lenge nyírfák takarjak el könnyű árnyékkal az olvatag járdát. Az egyik rozsdavörös ház emeletén találom a családot. Sovány asszony, Balogné nyit ajtót. Kicsit riadt és óvakodva pillant végig a lépcsőházon, lát-e valaki, és csak azután enged be. A derengő előszobában meghűl rajtam a nyári ruha. — Hidegek ezek a falak — mondja, amint észreveszi borzongásomat, és fázósan vógigsimít vékony, meztelen karján. Ujjatlan dzsórzóruhában van. mezítláb. — Télen kihűlt itt minden, március óta nem fűtünk, kikapcsolták a gázt, mert nem volt miből fizetnünk... — magyarázza és elnyúlik a szája, a konyhaajtó felé fordul, sír. Aztán koszlott cigarettát, gyufát kotor elő a zsebéből, reszketegen rágyújt. Aggodalmaskodva tárja ki előttem az ajtót, és a szegények szemérmességével mutatja a konyhát. — A lakásom nem volt ám mindig ilyen leromlott állapotban — mondja védekezőén. — Eladtam paplant, párnát, de amit érte kaptam, feléltük. Az étkezőgarnitúrámat háton vittük a bizományiba és mit kaptunk érte?!... Látom, el-elfullad a lélegzete, torkában a sírás, és remeg az álla. A konyha tágas, benne beépített zöld szekrény, vele szemben — a csupasz ablak előtt — asztal három lábon, a negyedik láb helyett seprúnyól szolgál, a sarokban tu- rlstagázpalack, semmi egyéb. — Amióta nincs gáz, ezen főzünk — mutat a palackra, és rekedten nevet, aztán sír. — Felsőfokú német nyelvvizsgám van, közgazdasági technikumot végeztem — mondja kis idő után fénytelen dicsekvéssel! — Elismert személyzeti előadó voltam...! De aztán... takarítónőnek se kellettem — tőrólgeti orráról a lefutó könnyet és elindul előttem a nappali szoba felé. Indulatosan lép, talpa csattog a folyosó kövén. A nappaliban testesedé, kerek fejű férfi Bang János. Puhán, nyirkos tenyérrel fog kezet Negyvenéves forma, szőke. Látom, alig várja, hogy behúzódjon az ablakhoz állított fotelba. Az a vára. Ilona, a felesége, seszín kanapéra ültet, ő egy fotelben, velem szemben helyezkedik el. Üresen ásít köztünk a szoba közepe, hiányzó az asztal. Látni azonban a jobb évek nyomát: a szemközti falnál rózdfszú szekrény áll, mellette könyvespolc, rajta Petőfi-verseskő- tet és néhány regény a Remekírók sorozatból. Tetején csorba kerámiaváza. A falak kék virágú tapétája már megfakult. Az ajtónál rézkarc csüng, tiszai alkonyaiban csendes-békés hangulat borong. Alatta kövér pálma tárja szót friss zöld legyezőtenyerét. — Nekem minden munka jó lett volna — sóhajt védekezőn Ilona —, de tudni kell hozzá, hogy Jancsi kirámolt egy kis Polskit — mondja puha váddal és oldalvást a férjére pillant. — Kirámoltam, dehogy rámoltami — hörren a fotelban a férje. — Nyitva volt az ajtaja, kivettem belőle egy lámpa- készletet, meg apróságokat... Akkor sem tudtam, mit és miért csináltam, be voltam rúgva. Nem is hoztam el semmit, hanem mindjárt bedobtam a szemetes- bődön mögé — magyarázza, mint aki már régen elintézte ezt a lelkiismeretével. — A tulajdonos vendéglátós kollégám volt, és... és kaptam két óv felfüggesztettet. Most járt le áprilisban. Ilona hidegen néz rá, mintha hiányolná a bűntudatot, de aztán elmeríti a szemében. — Jó nevű szakács volt, de sajnos nyolcvanban agyvérzést kapott és... akkor kezdtünk fokozatosan lefelé csúszni — emlékezik. Gyógyulása után a férjét a kollégák úgy kezelték, mint aki nem beszámítható! A rokonszenv, a jóindulatú segítség elmaradt, új munkahelyet kellett nézni. Az elegáns étterem után csárda következett, aztán üzemi konyha, végül kifőzde. Itt már szóba sem került, hogy mit tud, főzött, amit kispénzű embereknek szokás, egy konyhában nőtt gazdasz- szony tudása is elég lett volna hozzá. A kifőzdét hamarosan bezárták, és a mesterszakács két év óta munkanélküli. Nem tudott azzal megbékülni, hogy félretették mint a használhatatlan lomot, és az italhoz menekült. A felesége? Most nyolcéves kisfia (leánya elmúlt tizenhárom) bal fülére süketen született, orvoshoz kellett hordani. A gyes lejárta 'Tóth (M. Iltüfó Porban után ez nagy gonddá vált, és végül választania kellett: a kisfia gyógyítása vagy az ő „hivatása”.. Gyermeke gyógyítását tartotta fontosabbnak s megvált munkahelyétől. Rosszkor. Akkor kezdődött a gazdaság gyors hanyatlása, romlott a férje helyzete is, és tovább ivott. — Az volt a baj, hogy korábban nem tettünk félre semmit, nem volt pénzünk takarékban, így aztán gyűlt, gyűlt az adósság. Addig még csak bírtuk valahogy, amíg nem emelték fel a villanyt, a gáz árát, de azóta... — kap a fejéhez. — Már eladogattuk mindenünket, hogy fizetni tudjuk a rezsit, de nem győzzük. — Mennyi az? A könyvespolcról papírt vesz elő, nem most keres először választ a kérdésre. Sok álmatlan éjszakai töprengésnek a nyoma a hosszú számoszlop. — A lakás közös költsége ezerhót- százötven forint, van kétszázezer forint kölcsőnünk, fizetünk utána havi nyolcszázharminc forintot, meg az ezerötszáz forint kamatadót. A gaz egy hónapra ezerhatszázötven forint körül volt, a villany hétszáz..., de minden második hónapban kikapcsolják. A tévét nem tudjuk fizetni, lepecsételték. Aztán még a két gyerek napközisdíja... —sorolja, s ezen felhergelődik. — Az iskola sem tud mást, mint a szülők pénzét költeni, de nem hiszik el, hogy nincs húsz forintunk, nincs kenyerünk sem, nemhogy kilencszáz forintot adhatnék kétnapos kirándulásra... Keze fejével törölgeti arcáról a köny- nyeket. — Nagy nehezen kaptam átképzésre lehetőséget, szociális gondozónő leszek, de nem hiszek benne, hogy lesz munkahelyem. Tavaly egész évben har- minckilencezer-ötven forint volt a járadékom — veszi elő divatjamúlt retiküljó- ből a papírt és elé teszi, mint egy bűnjelet. — Most — folytatja szipogva — havi hatezer-hótszázótven forintot kapok, átképzési támogatást, de a nyári szünetben nem adjak. Ugyanennyi a családi pótlék. A férjem járadéka körülbelül háromezer forint. Más jövedelmünk? Van, ha elmegyek bodzát vagy megy- gyet, cseresznyét, paradicsomot szedni, krumplit ásni. Nekem mindegy, hogy milyen munka, nem válogatok. Egy napra ötszázötven forintot adnak, de azért tizenkét órát kell dolgozni. A gyerekek is jönnek, abból veszünk nekik ruhát, cipőt, mert nem akarjuk, hogy megszólják őket, amiért munkanélküliek a szüleik! Cigarettára gyújt. — Mit esznek? Szétfújja a füstöt, és csak azután válaszol. — Mit? Szóját! Néha kenyeret, egy héten két kilót, ennyire jut négyünknek. Tejet ritkán... Tőkehúst legalább egy éve nem láttunk — sorolja, aztán mely szippantás után így folytatja: — Loptam a boltban fél liter tejet, éhesek voltunk... tudja, hogy mennyire büntettek? — rán- dul meg fájdalmasan az arca. — Háromezer forintra! Aztán arról beszól, hogy édesanyja gimnáziumi tanár volt, beleoltotta a komoly zene, színház és a könyvek szeretetét, de most még újságra sem futja. Az idő múlik, és nem tajálnak munkát, az esélyük is csökken. O úgy érzi, hogy butul, látóköre beszűkül. — És ami az igazi baj, tönkrement a házasságunk, a családot már nincs erőm összetartani. Egymást marjuk kínunkban. De azt hiszem, ha munkánk lesz, akkor sem fog a házasságunk már rendbe jönni! — és nagy eróllyel nyomja el a cigarettacsutkát. A férje torokból fölnevet. — A feleségem ideges típus — hárítja el magától a felelősseget. — Legalább ne monddI — ugrik fel ültéből az asszony. — Ha a lustaság fájna, te üvöltenóll... — mondja, aztán higgadtan visszaereszkedik a fotelbe. — Az a baj, hogy a munkanélküliek nem állnak mellénk, nem mernek kiállni saját érdekükért. Mi, akik megéljük a munkanélküliséget, magunknak éljük, hallgatunk, begubózunk. Mert az emberek szégyellik, pn is, de nekem van két gyermekem... És nem is mindenki akar dolgozni. Kikísér. A nap leszállóban, az ég alján lila sáv, a homok most leheli vissza a nap melegét, de páhog az alkonyati sz I is. Ilona kéjjel fürdeti benne az arcá , aztán megragadja a karomat. — Látja — mutat a szomszédos házra —, ott is vannak ilyen szerencsétlenek. Megyek is az asszonyhoz, megmondom, hogy van karajcsont a boltban... (Ezzel a riporttal Tóth M. Ildikó a Magyar Nemzet pályázatán III. díjat nyeri.) Ä Xefct’&fa&iarorszáfl hétvégi mettéí-ktt
