Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-31 / 204. szám
1991. augusztus 31. A ](eíet-‘Magyarország hétvégi mefíéhlete Ha forr a bor Balogh Géza ■ Csaholyról kéne írnod egy riportot, mondta a szerkesztőm a múltkorában. Melyikről — kérdeztem — Nyír- csaholyról, vagy Orratlancsa- holyról? Úgy nézett rám az ártatlan kérdés után, mintha bolondgombát ettem volna. Pedig valóban el kellett döntenünk, hogy melyik faluba menjek, hiszen az egyik a Nyírség és Szatmár határán fekszik, a másik meg valahol Közép-Szolnok vármegyében, a Kraszna forrásvidékén. Legalábbis a régi krónikák szerint. Ám mivel mi Nyíregyházán élünk, maradt az előbbi. Vagyis Nyírcsaholy. Melyről az utóbbi években lapunkban bizpny nem sok jót lehetett olvasni. Én ugyan egyetlen rossz szóra sem emlékszem — igaz, jóra sem! —, de ha a falu polgármestere, Suszté László ezt állítja, el kell hinnünk. Ennek ellenére megszakította a szabadságát jöttünk hírére, s készséggel tereli be vendégeit a hűvös polgármesteri szobába. Csak a tekintete árul el némi gyanakvást, meg az a rengeteg kimutatás, melyeket azért készített ki már előre, hogy pontos választ adhasson legváratlanabb, legkényesebb kérdésünkre is. De mi furcsa módon azzal kezdjük, hogy mennyien élnek a faluban. — Kétezer-ötszázán — hangzik a felelet, s ha már a számoknál tartunk, úgy gondolhatja a polgármester, legyünk túl rajtuk, sorolja hát a legfontosabb adatokat. — Hatszázötven a nyugdíjas, s ugyanannyi a lakások száma is, melyek kilencvenöt százaléka az utóbbi húsz évben épült; négyszáz cigány él a faluban, a helyi téeszben százhetven aktív tag dolgozik. Most folyik a nemzetközi távhívásra is alkalmas telefonhálózat kiépítése, hamarosan százkilencven állomás lesz a községben, tehát majd’ minden harmadik lakásban csöröghet a készülék; tizenhárom kilométeres ivóvízhálózattal rendelkeznek, nemrég pályázták meg az útalapot, ha elnyerik a támogatást, s kiegészítik a saját forintjaikkal, az utak kilencven százalékát szilárd burkolat boríthatja hamarosan. Tudjuk persze, hogy ezek a száraz adatok, így, felsorolva meglehetősen unalmasak az olvasóknak, de nem festhetünk hű képet Nyírcsaholyról, ha elhallgatjuk őket. Hűségesen jegyzőnk tehát minden számot, már csak azért is, mert kint tombol az augusztusi nyár, itt bent meg kellemes félhomály. Kilépve a fényre, értékeli ezt igazán az ember. Az aszfalt is fortyog talán a Mátészalkáról Vállajra tartó út hátán, ám semmiképpen sem térhetünk ki egy alapos falujárás elől. A polgármester öreg Trabantján — a hivatalnokoskodásból úgy tűnik itt sem lehet meggazdagodni! — kocogunk végig a község utcáin. Takaros, gondozott porták mindenütt, s pláne a főutcán, a szerény gazdagság jelei. Már kint járunk a szálkái faluvégen, ahol az út egyik oldalán már sűrű, fekete földeket látni, ott kezdődik a- híres Rétoldal, a másikon meg szelíd dombok, szőlőtőkék szaladnak fel a hátukon. Néhány méterrel odébb azonban megszakadnak a buckák, valami nagy gépekkel gyalulták le őket, s a fák mögött rengeteg új, fehér falú ház. Csaholy legújabb lakótelepe. — Nemrég alakítottunk ki itt harminc telket, gazdára talált mind, az utolsó szálig — mondja Suszté László. — S tudják mi a legfurcsább? Hogy ott a csaho- lyiak vannak kisebbségben. Jöttek a mérkiek, a szalkaiak, de még a fekete-földiek is..., de a csaholyiak közül kevesen. Kicsi- nyellték a telkek nagyságát. Pedig azok — ellentétben a manapság divatos zsebkendőnyi portákká^— háromszáz, ötszáz ölesek. Ám a helybéliek közül sokan még azokat is kicsinek találták. Igaz, a csaholyi portákra sosem az volt a jellemző, hogy tenyérnyiek. Az itteni gazdák megadták a módját. Első udvar, hátsó udvar, aztán a szérűskert, végül pedig a veteményes. Itt még ma sem igen látni egymás hegyén-hátán csüngő házakat, nadrágszíjnyi udvarokat. Jó széles, szellős szalagtelkek tartanak a határnak. A község derekához érünk, mikor feltűnik egy szokásosnál is szélesebb porta, szebb épület. Jó ízlése van a gazdájának, mondjuk, mire a polgármester azt feleli mosolyogva: — Soha szebb dicséretet a községnek! Mert az a falu új orvosi rendelője. Ha már itt vagyunk, nézzük meg közelebbről is! Dr. Fehér László hozza a kulcsokat, s nyitja az ajtókat. Szótlanul cigarettázik, nemrég fejeződött be a rendelés. Látszik, nemigen pihente még ki a délelőtti rohamot, s szabadkozik, Egy csendes pillanat még nem jött a takarítónő. Pedig egyáltalán nincs mit szabadkoznia. Mintha csak most kezdődne a rendelés, olyan nagy a tisztaság mindenütt. Bolyongunk a fehér termekben — isten tudja, hányat számolunk meg belőlük —, s azon csodálkozunk, miképp sikerült ezt a minden igényt kielégítő épületet négy és fél millió forintból felhúzniuk. — Ügyes volt a mester — hárítják el a dicséretet, s mikor elválunk a doktortól, a polgármester megkérdi. — Tudják, hány esztendeje van már nálunk a doktor úr? Majdnem harminc! Tehát, ha jól számolunk, az idő tájt került ő ide, mikor Csaholyban is szervezték a té- eszt. E furcsa képzettársítás akkor jut eszünkbe, amikor látjuk, hogy a fábiánházi faluvégen kisebb csődület, két nagy pótkocsiról szalmabálákat pakolnak le az út mellé. A téesz gépei, traktorosai azok, a többiek pedig akik megrendelték a szalmát. A gépeket Soltész Mihály s Bállá Károly kezeli, ők szórják le a bálákat a pótkocsiról, Gergely József téesznyugdíjas meg igyekszik belőlük kisebbféie kazlat összerakni. Meglehetősen mogorvák, Soltész s Bállá még hagyján, de Gergely Józsefnek nem sok kedve van a beszélgetéshez. Amit persze meg is lehet érteni. Mert aki cipelt már nyári hőségben megfoghatatlan szalmabálákat, az tudja, hogyan tud az csípni, szúrni, ingerkedni. Csupán annyit sikerül hát megtudnunk tőlük, hogy ha ilyenek maradnak az árak, jövőre nem lesz se hús, se zöldség..., semmi. Mert például Soltész Mihály is leadott hét süldőt három hónapja, de abból ő még egy fillért sem látott! Az almáról, az uborkáról, a paradicsomról nem is beszélve. Mondjuk: de hiszen Nyíregyházán hetven, meg nyolcvan forint egy kiló paradicsom...! Erre ők azt felelik csendes dühvei: ha nem lusták az urak, fogjanak egy zsákot, s szedjék tele az uborkájukkal, a paradicsomukkal. Dehogy kell érte fizetni, még ők köszönik, meg, hogy könnyítettünk rajtuk! Hogy látják, valakik mégiscsak hasznát veszik az ő küszködésüknek. Aztán cipekednek szótlanul tovább. De megjelenik egy idősebb ember, Pálinkás Gyula, s hogy megtudja, újságírók vagyunk, kifakad. — Mondják már meg, miféle világ ez...!? Miért kell pénzt kérni ezért a rongyos szalmáért azoktól, akiktől annak idején elvettek mindent!? Földet, lovat, szekeret... Másutt ingyen adják... itt pedig megsarcolják a legelesettebbeket is! No, ezen a ponton aztán elkezdődik a vita Az ilyen, délutáni összejöveteleken kéne megjelenniük az országgyűlési képviselőknek. Hogy meghallgassák, mit is akar a falusi ember. Hogy mi is a véleménye az elmúlt évtizedekről... A padlássöprésről, az erőszakos kollektivizálásról. Meg a földtörvényről. Nem volt jó kérem tegnap, de nem jó ma sem. A falusi ember csak küszködik. Ezzel zárják le a vitát, s csak akkor enyhülnek meg az arcok, mikor Gergely József a szép, régi teleket idézi. Amikor még megvolt mindenkinek a saját szőleje, amikor még az emberek átkopogtak a szomszédhoz: „Kiforrt a borom, nem kóstoljuk meg...?’’ A régi szőlőkből ugyan kevés maradt a csaholyi határban, s az almafákat is sokan kihúzgálták az elmúlt években, de van, aki már előre tervez. Soltész Mihály például most ültetett el hetven darab idaredcsemetét, s erősen bízik abban, hogy hamarosan termést- hoznák majd aáok:. ~ S reménykedik, megjönnek a vevők is. Mert az nem lehet, hogy gallyra menjen a nagy csaholyi határ. Melyből eddig megéltek. Ezután sem lehet másképp. Elfelejtett emberek Bihari István em sokan vagyunk rtjár N azok közül, akik átéltük a magyar mezőgazdaság átszervezését. Elvesztettük vele ingatlanunkat, aminek munkája megélhetésünket biztosította, kedvező időben némely termékünkből el is adhattunk a piacon. A szabadságunkat is elvesztettük, de tulajdonunkban lehettünk olcsó bérmunkások, „jogunk volt a munkához”, a fizetség ahogy sikerült, kinek így, kinek úgy. Az idő múlásával némely tsz-ek kissé megerősödtek, munkabérünk kicsit emelkedett. Kezdetben nehéz volt azoknak, akik a családból férjfeleség is vállalta a közös munkát, a ház körüli teendők kissé háttérbe szorultak, vele a család is. Később, amikor már jobban törődtek a háztáji területek adásával, amikor már nem család után adták, mert kezdetben (egy család 1 háztáji járta) nem vették figyelembe a dolgozó tagok számát. Amikor ez a nézet megváltozott, kissé fellélegezhetett, aki többedmagával dolgozott, lehetőség nyílt a nagyobb terület, a több névre adható háztáji terület adására. Engedték a háztájiban állatok tartását, kezdetben korlátozottan, de az állatok számát igencsak megszabta, mit sikerült a számukra betakarítani. Nagyobb volt már a változás, amikor takarmányjuttatást is bevezettek a belá- tóbb, emberibb magatartásé vezetők. Ezek a kedvezmények kissé több bevételt eredményeztek, anyagilag is egy enyhe kis felemelkedést okozott. Kezdetben még kétlakisággal vádolták, ha valaki a tsz-munkán kívül más munkát is végzett, ha még a ház körül tette is azt. Később ez a nézet a tsz-ek megerősödésével, az emberibb magatartásé vezetők beállításával megváltozott. Aki akarta, tehetsége volt hozzá, tarthatott a háztájiban több állatot, tehenet, növendéket, sertést, anyakocát, süldőket, hízót. Az értékesítéssel nem volt különösebb probléma, gördülékenyen intézték, az ellenértékét egy napon belül kézhez kapta az eladó tsz-tag. Megszűnt a nehéz fizikai erőt kívánó munkavégzés a növénytermesztésben, a kézzel végzett növényápolást felváltotta a vegyszerrel végzett gyomirtás, mely kevesebb-na- gyobb sikerrel bevált. A vegyszeres gyomirtást pénzfizetés ellenében a háztájiban is elvégezték. Gyümölcsösök permetezését térítés ellenében szakszerűen elvégezték a háztáji kertekben is. (Megjegyzem: a háztáji munkában a tsz által elvégzett szolgáltatásokat hangsúlyozottan önköltséges áron, nem nyereségvágyból végezték. Ezek intézője hasonló cipőben járó, bekényszerí- tett tsz-tag volt. így neki is érdekében állt a háztáji munkák időben és szakszerű elvégzése, a siker a sajátját is érintette ugyanúgy, mint a felebarátjáét. Nem volt hát mindegy, milyen a munka minősége. Fizetésre csak ősszel került sor, év közben nem zaklattak érte senkit sem.) Visszatekintek a kezdeti időszakra, a tsz-be szervezéskor sok idős ember volt, de a tsz-szervezéskor ezt nem vették figyelembe, ugyanúgy ki volt téve a kényszerhatásnak, mint fiatalabb felebarátaink. A kényszerítésnek ki enyhébben, ki kitartóbban „ellenállt”, a vége mégis az lett, nagy százalékban a földdel rendelkező parasztság belépett valamelyik termelőszövetkezetbe. Mindenünket kívánták a belépéshez, elsősorban földünket, hozzá igásállatainkat, a felszereléssel. Adtunk vetőmagot, a beadott állatokhoz takarmányt, a földhöz vetőmagot és holdanként 200 forint pénzfizetést. Megkezdődött a közös munka, általában mindenki eljárogatott munkába, más választás nem volt, és élni kellett, ez volt a cél: élni és életben maradni, a család számára biztosítani a szükségest. Idősek munkaképtelenség címén kaphattak havi 260, 270 forintot, melyet 70—75 éven felüliek kaphattak meg és az, aki saját kérésre, betegsége miatt orvosi bizottság által szintén munkaképtelenségi járadékot kapott. Öregnek, betegnek járt a háztáji, dolgozó tagnak az elvégzett munka után az előző gazdasági évben teljesített napok száma szabta meg a háztáji terület nagyságát, 800 négyszögöltől 1600 négyszögölig volt adható, itt sokszor előfordult nézeteltérés, de idővel egyre több lett azok száma, akik ledolgozták az 1600 négyszögölre jogosító napokat. Más választás nem volt, a kenyér kellett, amiért megkövetelték a munkát. A tsz-ek időközbeni megerősödését, fizetőképességét az is bizonyítja, hogy később már olyanok is felvették a közös munkát, akik kezdetben még nem voltak arra hajlandók. Lehetővé tették, hogy tsz-tagok nyudíjra jogosultak lehettek, idővel a nő 56, a férfi 60 éves korban elérte a nyugdíjkorhatárt és kérésre igénybe vehette. Nyugdíjas korunkban más választás nem lehetett, hozzákezdünk nyudíjkiegészítésként háztájiban munkát végezni, pótolandó az éppen nem olyan magas nyugdíjat. Az idősebbek inkább állattartást választottak: szarvasmarha, sertés, nem nagy volumenben, de megérte. A háztáji termésre számolva is vásárolható volt termény a tsz raktárából. Szálas takarmányhoz, alomszalmához való hozzájutást megkönnyítették, az értékesítésre szánt állatok eladásában a tsz közreműködött, a vételár napokon belül az eladó tulajdonába került. Mindenki csinálta nagy kedvvel, megérte. Egészen az 1991. év kezdetéig, ekkor olyan fordulat állt be, hogy az addig nagy kedvvel végzett munkánk termékére nem tart igényt senki. Nem veszik meg a sertést, a növendék-hízómarhát, ha hébe-hóba el is szállítanak párat, az ára kézhez kerülése bizonytalan ideig elhúzódik. Három hónapja átvett bikáért még nem kapott pénzt eladója, mikor kapja kézhez, nem garantálja senki, nem is szabad kérni, nem kap választ. Tejért is kaptunk szép kis pénzt. 1991-ben már az sem garantált. Miért nem érdemeljük meg mi az államtól, a velünk való törődést egyszerűen csak úgy, hagyjanak bennünket jó kedvvel dolgozni, fizessék meg rendesen és időben termelt és eladott áruinkat: tejet, állatot, és ne arra kényszerítsenek, hogy a benevelt teheneinktől megváljunk. Mi azokat attól jobban szeretjük és tőlük való megválás nekünk tragédia volna! Mi akkor kerültünk nyugdíjba, amikor még jóval kevesebb volt a nyugdíjunk: 2 ezer, 2500—3000 forint, jó volt aki 4500-zal mehetett el. Ezek azokban az időkben (80—82-ben) szép összegek voltak, a pénz elértéktelenedése miatt azonban az időközi emeléseket is számítva nincsen meg a régihez képest a vásárlóértéke. Azt nekünk ne ajánlassák, kérjünk támogatást, azt mi nem tudnánk megtenni. Nekünk az elég támogatásnak számít, ha munkánk gyümölcsét rendesen, időben kifizetik. Egy dologra szeretném felhívni az illetékesek figyelmét: a leadott és időben ki nem fizetett állatok ára hol kóborol 3 hónapig is? Mi azt nem azért adtuk el, hogy csak ne legyen nálunk, hanem azért, hogy az ára a mi rendelkezésünkre álljon, mi tegyünk vele, amit akarunk, ne mások. Ha mi kérnénk annyi pénzt hasonló időre, tudjuk mennyi kamatot kérnének érte. Nekünk nem adnak érte semmit, de elérjük a késedelmes fizetéssel, hogy pénzünk értéke nagyon leromlott, ezt nem tehetik meg bárkivel. Sajnos velünk ezt is megteszik. A tejünkre azt mondták, nem veszik át ingyen sem. Hát ide jutottunk, már ennyire nem kellünk sem mi, sem a munkánk termése? Elfelejtett emberek lettünk? Miért? Azt mi nem fogadjuk el, szegény az ország. A 40-es 50-es években gazdag volt? A háborús károkat felépítették, a felrobbantott hidak helyett újak épültek, építettek metrót, addig magyar metró hol volt? A magyar úthálózat milyen volt a háború után, milyen lett 90-ig, hát nem tudják? Vasutunk korszerűsödött, már a fapados rég feledésbe ment, most nézzék meg a vasúti szerelvényeket, dolgozó emberek munkakörülménye megváltozott. Ki végez már kézi munkát? Ezeket nem adták ingyen, ez mind pénzbe került és ez a pénz nem itt van nálunk? Hát nem mi élvezzük hatását? Ki emlékszik még, milyen volt lakosságunk lakáskultúrája, 90-re milyen lett, láthatja mindenki és mi több, a lakói élvezhetik a szépségét, kényelmét. Pénzbe került, ez csak természetes, minden abba kerül, de utána értékek maradnak, a mi értékünk, az országunké, a népünké. Mennyi autó megy útjainkon, ha több volna, már el sem férne az országban, és azt mondjuk: szegények vagyunk. Amíg ennek a millió személyautónak naponta megtöltik a tankját üzemanyaggal és annak az árát a tulajdonosa ki tudja fizetni, hol lehet akkor szegénységről beszélni? Most az legyen a célja minden magyar állampolgárnak, összefogva minden embert, embernek nézve dolgozzunk, tegye mindenki a dolgát, legyen mindenkinek elismert, jól megfizetett munkahelye, hogy megérdemelt munkabérét megkaphassa és okosan, nem eltékozolva használja fel családja ellátásához, neveléséhez. olitikusaink, törvényhoP zóink „ígéretükhöz híven” a nép szolgálatában, az ország felvirágoztatásának érdekében hozzák meg döntésüket, nem pedig a címekért, a hatalomért egymással hadakozva úgy dolgozzanak, hogy e hazában legyen meg mindenkinek a napi kenyere. Legyen meg a családok összetartó ereje. Szeresse mindenki országunkat és ebben a hitben dolgozzunk szívvel-lélekkel. S ha ebben az összefogásban a nyugdíjasok is részt akarnak venni, engedni kell, el kell ismerni, az ő tevékenységük is fontos. Ne legyenek ők sem elfelejtett emberek. • 11
