Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-31 / 204. szám

1991. augusztus 31. ä Xekt-Magyarország hétvégi mettékíete Ügyeskedünk, és... Vannak más hangok is „Beszéljük meg együtt közös dolgainkat!" Esik Sándor E nyhe uborkaszag lengi be a megyét, melynek elültével nem várat majd sokáig magára a káposz­ta „illata”, és én még egy kis lecsóbűztől is tartok, mert úgy hírlik, paradicsomból is rende­sen összejön a termés. Miután az állami kereskedelem már korábban összeomlott, a nagy felvásárlókból is csak kevés van talpon, még az sincs, akin a port el lehetne verni. Rége- nében ilyen esetben fejek hul­lottak, igazolójelentések szü­lettek, és nagyeskük: tel kell számolni a központosított ke­reskedelem átkos uralmát. Mint sok minden másban, a zöldség-gyümölcs kereskede­lemben is „még nem — már nem" állapotok uralkodnak, így aztán rendkívül figyelemre­méltó, ahogyan az emberek segíteni akarnak és tudnak magukon. Ami nem sikerült évtizedes erőfeszítésekkel, az most hetek alatt létrejött. Olyan határ menti árucsere bontakozott ki, amilyenről sen­ki nem álmodott eleddig. A Csengersimáig vezető, nem­zetközinek számító úton pon­tosan lehet követni az uborka, a paprika és más zöldségek exportjának, valamint a benzin importjának koreográfiáját. Nem várnak senkire a ter­melők. Az aznapi szedés glé- dába állítva várja a Daciákat az út mentén. A mellé helye­zett üres marmonkanna pedig félreérthetetlenül értésére adja a jövendő ügyfeleknek: szó le­het készpénzkímélő barterről. Nem hiszem, hogy volna mód­szer annak feltárására, mennyi zöldség jutott így a szomszé­dos országokba, cserébe hány liter benzin érkezett, de nem járhatunk messze az igazság­tól, ha azt mondjuk, ezer ton­nákról van szó. Nem mondom most azt, hogy íme, kövessék az új és régi szervezetek a módszert. Nem képesek rá. Egy vagon uborka átléptetése vámmal növény- egészségüggyel és még ki tud­ja mivel nehezítve tovább tart, mint amennyi ideig eláll. Az pedig szinte biztos, hogy egyik szomszédunk hivatalos szervei sem adnák áldásukat a benzin­exportra. A jelenség azonban olyan méreteket ölt, hogy ve­tekszik azzal, mintha nagyke­reskedők űznék. A z élet más területéin is tapasztalhatók jelensér gek, melyek arra utal­nak, a szomszédos országok gazdaságai a határ menti terü­leteken megpróbálják lerázni magukról az ott érvényes törvé­nyeket, és semmibe venni az ottani gazdaságpolitikai törek­véseket. így kelnek útra ton­naszámra nemesfémtételek, s még ki tudja mi minden. Kárpát­alja és Északnyugat-Románia lakóinak életében ma már itt-ott meghatározó tétel a magánex- port-importból zsebre tett jöve­delem. Még inkább azzá válik, amint ráeresztik ezek az orszá­gok lakosságukra a piacgazda­ság kijózanító valóságát. így aztán ennek a jelenségnek ed­dig nem látott új vonásai is fel­tűnhetnek majd, azaz... ...balkanizálódhatunk S őt, fokozva a szó jelentését, közel-keletiesedhetünk. Az, amit mi kgst-piac néven tartunk számon, csak nekünk is­meretlen. Az arab világban szűk néven ismert, Dél-Euró- pában pedig bazárként. Aki járt már Isztambulban irhatúrán, az tudja, miről beszélek. Mi, hivatalos tudatunkban még nem békél- tünk meg a jelenséggel, ám köznapi emberként semmi kivetniva­lót nem találunk benne, ha szombat délelőtt kimegyünk „szétnéz­ni". Végtelenül tanulságos szerbe-számba venni, mi is folyik itt vol­taképpen. Az alsó középosztály, és a szegény népréteg bámula­tos választékban mindent megtalál abból, amire szüksége van. A gazdagabb emberek közül elsősorban azok mennek ki, akik nem­rég voltak rétegváltás alanyai, és alulról jöttek. Hiába van meg a pénzük a bolti kereskedelem jobb minőségű, és természetesen drágább holmijaira „miért adjanak ki annyi pénzt érte, amikor itt is megvan „olcsóbban”. A kgst-piac a szuknak, és a bazárnak csecsemőkorú, és kez­detleges formája. Amennyiben módja nyílna a fejlődésre, akár a társadalmi és a gazdasági élet potens tényezőjévé is válhatna, mint például Iránban és egyes arab országokban, ahol nélküle ál­lamügyek sem dőlnek el. Ehhez természetesen az országban horizontális struktúráknak is ki kell alakulni. Ezt a civilizált társa­dalmak hevesen hárítják — lásd maffia —, de a köznapi tudat többé-kevésbé elfogadja. Túlzás volna azt állítani, hogy az imént felvázolt kép alapján a belátható jövőben ilyen szerepet kapna a kgst-piac. Fel kell azon­ban tennünk a kérdést: tudunk-e mindent róla? A kivezényelt, és a tömegben kétségbeesetten küszködő közrendőr csak a tünetet kezeli. A nemzetközi kapcsolatok pedig ma még kevéssé szövőd­nek tudatosan. Nem bűnszövetkezet által került Magyarországra Romániából az eredetileg innen küldött segélycsomag, és a kétes gasztronómiai értékű szalámi, sajt, cujka sem. Az ezzel foglalko­zó emberek egymástól látják, és a másikuk sikere buzdítja őket. Ám mégis eljuthat a dolog a nagykereskedelmi méretekig, ha a hiány fokozódik, és a tapasztalat gyarapodik. Erre jó példával szolgálnak a lengyelek. A régi struktúrák leépülése, az újak létrejötte fáziseltoló­dásban van, és ezek egymásra hatása látványos jelekkel jár itt, négy ország csücskében. Az emberek nem tudnak, és nem akarnak várni, élniük, megélniük kell. A seftelés elhatal­masodása nem megy anélkül, hogy az ügy résztvevői ne tenné­nek engedményeket a bennük élő erkölcsi normákból. Amikor az út mentén benzinnel és uborkával kereskedők láttán cinkosan összekacsintunk, lám így is lehet, gondoljunk arra: mégsem ez volna az, amire vágyunk. Sike Lajos Szatmárnémeti (KM) — Min­denkinek természet adta joga, hogy nosztalgiája legyen az után, amit elveszített vagy elvet­tek tőle. Legyen bár szó szere­lemről, néhány szilvafáról vagy éppen országrésznyi területről. — Meg kéne már egyszer és mindenkorra szokni, hogy min­den népnek van nemzeti önérze­te, zászlaja és himnusza. S ha lobogtatja a zászlót vagy énekli a himnuszt, nem feltétlenül azért teszi, hogy ezzel másokat sért­sen! — Ismerjük végre el nyíl­tan, hogy magyarellenességünk egyik oka és táplálója az irigy­ség, hogy ők viszonylag jobb anyagi létben és kulturáltabb kö­rülmények közt élnek! Az olvasó igencsak meglepő­dik, ha közlöm vele: a fenti kije­lentések nem akárhol, hanem Bukarestben hangzottak el az elmúlt napokban, méghozzá azon a hivatalos kollokviumon, amelyet a Román Újságíró Szö­vetség rendezett a szélsőséges nacionalizmusról. S bár a ren­dezvényen ott voltak a romániai magyar lapok képviselői is (köz­tük e sorok írója), nem nekik kel­lett leghatározottabban felhívniuk a figyelmet a nacionalizmus és az antiszemitizmus, veszélyeire. Megtették ezt a román kollégák, köztük is elsősorban az olyan kiváló és népszerű ellenzéki la­pok munkatársai, mint a Romá­nia Libera, Express, 22 és a töb­biek. Név szerint Sorin Rosca Stanescu, Sever Anton, Dan Gri- gore és még jó néhányan. Tudva, hogy mi vár rájuk egy ilyen nyílt és kötetlen vitán, a legszélsőségesebb román kiad­ványok, mint a Romania Mare (mely egy hónapra felfüggesztet­te megjelenését, elsősorban az országot külföldről ért bírálatok miatt) vagy az Europa és a nagy­váradi Phoenix nem küldték el képviselőiket, de a vita hevessé­gét úgy is biztosította égy-két „közép”-újság riporterének túl­ságosan hazafiasra sikerült fel­szólalása. Mint például Sorín Stefan a Dreptatetól, aki a román sovinizmus gyökerét külföldön kereste, mert hát ugye, minden rossz onnan jön, onnan fertőzik, szítják ezt a jámbor és jólelkű népet (holott senki egy szóval nem mondta azt, hogy a román nép volna soviniszta vagy nacio­nalista!). Többnyire az általa tett és hasonló kijelentések nyomán hangzottak el a bevezetőben idé­zett vélemények. Az első olyan összefüggésben: ha a románok­nak nosztalgiájuk van Besszará- bia és Észak-Bukovina iránt, ami természetes, ugye, akkor miért ne lehetne a görögöknek, törö­köknek és a magyaroknak is nosztalgiájuk a történelem során elvesztett területeik iránt? Lobo­gott a magyar zászló és énekel­ték a magyar Himnuszt Erdély­ben március 15-én? áorin Rosca erre így replikázott: Budapesten is énekelték a román himnuszt és lobogtatták a román zászlót, mégse lett belőle összetűzés! Sever Anton hozzátette: a román sajtó nem szólt róla és nem mu­tatta be, hogyan élték meg a magyarok Erdély elvesztését, nem tárta olvasói elé, milyen sé­rülést okozhatott ez azokban, akik uralkodó népből hirtelen ki­sebbségek lettek. A sebet úgy lehet orvosolni, ha megtudjuk, mi okozta. Sok volt a józan, a bajok okait őszintén feltárni kívánó hang, az olyan hang, amelyet mi, magyar újságírók is fenntartás nélkül el­fogadtunk. Jó volt hallani, hogy Halász Anna (a bukaresti A Hét művelődési hetilap munkatársa) mellett több román kolléga sür­gette egy olyan román nyelvű lap beindítását, amely a magyar saj­tóból ad rendszeres válogatást, ami által a román olvasó közvet­lenül és manipuláció nélkül meg­ismerheti: hogyan írnak a ma­gyarok a románokról, de külö­nösképpen a sokat vitatott és sok szenvedélyt felkorbácsoló erdélyi ügyekről, illetve a két nép közös történelméről. Jó volt hal­lani az újságírók felelősségéről szólni többeket ezekben a kérdé­sekben, még a „középről” is. S jó volt hallani, amint a jelenlévő hatvan—hetven újságíró szinte egyöntetűen ítéli el a szélsősé­ges lapokat, emeli fel a szavát a gyűlölet eszkalációja ellen. Mindenképpen szólni kell erről a magyarországi sajtóban is. Annál inkább, mert itt leginkább a szélsőséges, a magyargyűlölő román újságok cikkeit szokták emlegetni, nem egyszer eltúloz­va az általuk közölt acsarkodást, túlbecsülve azok hatását a ro­mán olvasóra. Ezzel olyan torz képet tárnak a magyarországi olvasó elé, mintha a román lapok mással se foglalkoznának, mint a magyarok megfélemlítésével és lejáratásá­val. Holott a legtöbb román újság elítéli a Románia Maré és a ha­sonlók lobogó nacionalizmusát, nem egyszer keményebben, mint mi tesszük az erdélyi ma­gyar sajtóban. Észre kell venni, hogy Romá­niában izmosodóban az az ellen­zéki sajtó, amely a megbékélést keresi a magyarsággal, amely most már kezdeményez is: gyer­tek, üljünk le, beszéljük meg együtt közös dolgainkat! Üdvö­zöljük hát ezt a békés, kézfogás­ra ösztönző hangot! Nagy idők, nagy emberek orvosa Babitsot, Móriczot gyógyította Bodnár István Édesapjának barátja volt, és így több­ször is vendégeskedett náluk a nagy író, Móricz Zsigmond. Orvosként kezelte a költőfejedelmet, Babits Mihályt, a Sem- melweis-családdal tart kapcsolatot. 85 éves korában is tele van tervekkel Balogh Zoltán György orvos, aki mostanában épp a II. világháborúról szeretne könyvet meg­jelentetni. A könyv a doktor úr műve, a háború kevésbé feltárt területét a hadi egészségügyet taglalja. A hajdani nyíregyházi kossuthos diák édesapja, Balogh Péter Érpatakon közjegy- zősködött (az ő közbenjárására változtatták meg az egykori Hugyaly nevét Érpatakra). Móricz Zsigmond és Balogh Péter barátsága még az együtt töltött diákévekre nyúlik visz- sza, egy ideig mindketten a debreceni kollé­giumba jártak. Móricz — mint ismeretes — később is szívesen tért vissza Szabolcs és Szatmár megyébe, és többször is felkereste Érpatakon Balogh Pétert, ahogy az egyik no­vellájában nevezte, „atyafiú barátját”. Ter­mészetesen a család nagy megtiszteltetés­nek vette a híres író látogatását. A gyerekek áhítattal figyelték a vendéget. — Móricz sohasem közölte előre jövetelét, mindig bejelentés nélkül érkezett. Az újfehér­tói állomáson szállt le, és fiákeren jött át Ér­patakra. A nap nagy részét a községházán töltötte, ahol figyelmesen hallgatta a paraszt- emberek ügyes-bajos dolgait, amelyet fel­jegyzett kockás fedelű noteszébe. Szinte mindenütt mindent feljegyzett. Mi, gyerekek általában csak az étkezésnél, ebédnél, va­csoránál láttuk. Többnyire apám beszélt. Móricz Zsigmond kevés beszédű ember volt. Sokszor idézték fel a diákéveket. — Általában két napot töltött nálunk. Bősé­gesen étkezett. Szerette a húslevest, a töl­tött kápsoztát és a ludaskását. Bort csak mérsékelten ivott. Ebéd után szivarozás mellett folyt a társalgás a háborús esemé­nyekről vagy a vadászatokról, amelyeket a jegyzőnek kellett rendezni a főszolgabíró kí­vánságára. Az újfehértói vasútállomásra két­kerekű talyiga vitte vissza. Bizony sokszor összerázta a kátyús úton Móriczot a kordé. — Bizonyára sok mindent felhasznált Móricz az itt tapasztalt élményekből. Édesapja miket mesélt a nagy íróról? — Móricz Zsigmond 1897 decemberében legátusként került Szakolyba, ahol a köz­jegyző az apám volt. Apósa, Kádár István jószágigazgató szilveszterezni is meghívta a még nyolcadikos gimnazista Móriczot. A diák csak csendes megfigyelője volt a mu­latságnak, nem táncolt, a társaságtól visz- szahúzódott. A sok ismeretién, hangoskodó földbirtokos és falusi előkelőség nem nyerte meg a tetszését. Egyáltalán nem tetszett neki a társaság, mint később elmondta.' Ám az élmények, úgy látszik, még sokáig éltek. Ennek a szilveszteri éjszakának a történetét írta meg valósághíven huszonhat évvel ké­sőbb a Kivilágos kivirradtig regényben. — A doktor úr ismeretségbe került Ba­bits Mihállyal is. Sőt még beszélgeté­sünk elején említette, ápolta is a köl­tőfejedelmet. — Babits 1938-ban, a gégeműtétje után, mint azelőtt is, a nyarat az esztergomi nya­ralójában töltötte. Háza a kórház melletti kis mellékutcában volt, így nem volt fárasztó a kezelésre járnia. Ha találkoztam vele a kór­házban, ismeretlenül köszöntöttem már ak­kor is, amikor személyes kapcsolatba még nem kerültem vele. Kiss Ernő gégész főor­vos szabadsága alatt kezeltem 1940-ben. Az 57 éves költő sovány, beteg ember benyomását keltette. Betegségének hatása alatt állt, így érthető, hogy betegségtudata miatt mindig szomorú volt. Annál is inkább, mivel a műtét miatt nem tudott beszélni. Vá­rakoznia ritkán kellett, de ha mégis, akkor ez nagyon lehangolta. A kórházban egyébként mindenki megkülönböztetett tisztelettel fo­gadta. Tartózkodó volt, de azt jóleső érzés­sel vette tudomásul,, amikor kezelés után ki­kísértem az épületből. Bár szerény volt, megjelenése mégis szellemi nagyságához és rangjához méltó. Az akkori kezelőorvosai közül már csak én emlékezhetek rá, hisz én vagyok egyedül az élők között. Akkor a Semmelweis-családdal is kapcsolatba ke­rült... Semmelweis egyik dédunokája a II. világ­háborúban vesztette életét súlyos sebesülés következtében. Hüttl Kálmán tüzérfőhadna­gyot — akit azon túlmenően, hogy egy frontszakaszon szolgáltunk — személyesen is jól ismertem, mivel édesapjánál voltam műtősnövendék a klinikán a világháború előtti években. Halálát követően halotti maszkot készítettem róla. Dr. Balogh Zoltán György a debreceni kli­nikán, a János kórházban és Esztergomban tevékenykedett mint műtős, illetve sebész orvos. Jelenleg Budapesten él. A II. világhá­borút is orvosként élte át. Élete fontosabb eseményeit gyakorta írásban is megörökí­tette. A háború idején rengeteg feljegyzést készített, amiből aztán könyvet írt. Megírta a II. világháború hadisebészetének és egész­ségügyének történetét. A kötet kiadásra vár. 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents