Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03 / 181. szám

1991. augusztus 3.-7 Ä ‘Kefet-Magyarország hétvégi mdfekfete 7 Baby sitterek Elefánt a porcelánboltban szabadelvű kulturális koncepcióról Marik Sándor N em tudom, olcsóbbak lettek-e a nyugati utak, vagy a szülők kerültek kedvezőbb anyagi helyzetbe, de tény: örven­detesen gyarapodik a nyelvta­nulás céljából külföldre küldött gyermekek száma. Gyanítom azért, nem csupán az előbb említett két eshetőségről van szó, hanem a szinte mindenütt nyitott határ, a csaknem teljes Európára kiterjedő vízummen­tesség is közrejátszik. De ta­lán ennél is lényegesebb az, hogy a mai középkorú szülők rájöttek: ha azt akarják, utó­daik érvényesülni tudjanak, csemetéiknek elengedhetetlen egy, de inkább két világnyelv biztonságos ismerete. És ezért sokan komolyabb anyagi terheket is vállalnak. Már ta­név közben is különórákkal, s majd nyári táborozásokkal is. Figyelemreméltó, hogy a nyelvvizsgákon újabban na­gyon sok a középiskolás korú fiatal, csaknem kilencven szá­zalékuk az angolt tanulja, amely szinte feltűnés nélkül veszi át a vezető szerepet. Magam is tapasztaltam, hogy például az európai rivális Né­metországban lényegében mindenütt biztonságosan lehet tájékozódni az angol nyelv is­meretével. Úgy tűnik, hogy az illetéke­sek a korábbi kötelező (orosz) nyelvtanulás rossz hatékony­ságát felismerve másként is ösztönöznek: a nyelvtudás, a nyelvvizsga pluszpontokat ér az egyetemi, főiskolai felvétel­nél. Ez nagyon nagy húzóerő lehet. A valódi próba azonban mégiscsak a nyelv élő alkal­mazása az eredeti környezet­ben, s lehetőleg nem magyar csoportokban. Az illető nyelv­tanuló egyedül kényszerüljön arra, hogy „megéljen” az ide­gen nyelvvel. Ezért is igényel támogatást a megújuló diákle­velezés, amelynek csúcspont­ja a partnerek egymáshoz tett nyári utazása. Az ijfúsági uta­zási kedvezmények, az ijfúsági szálláshelyek szervezetei ezt jól segítik. A különböző diák- szervezeteknek azonban még sokat kell tenni azért, hogy egyáltalán a lehetőségeket a fiatalok megismerjék. A hivatalos kedvezmények persze csak a rövid, néhány hetes utazásokhoz adnak se­gítséget. A hosszabb ösztöndí­jak száma még meglehetősen kevés. A rendszerváltás után nyilván hosszabb időre lesz szükség, míg a kapcsolatok (az egyoldalú szovjet orientáció után) újrarendeződnek. Érdekes jelenségre lehet fel­figyelni viszont újabban a hirde­tések között. Baby sittereket (gyermekre vigyázó lányokat, fiúkat) keresnek tehetősebb külföldi családok — s ez már hosszabb távú külföldi tartózko­dást (azaz jobb nyelvtanulási lehetőséget) jelent. Olvasha­tunk egy új keletű kifejezést is: „au pair munkára" hívnak je­lentkezőket, ami ékes franciáról magyarra fordítva cserealapon, kölcsönös előnyök alapján ala­kuló munkakapcsolatot jelent, például: családtagként kezelt személyt, olyan nyelvtanuló diákot, aki lakásért, ellátásért házi munkát végez. M iközben azt mondjuk: nem ritkaság már az Angliába, Francia­vagy Németországba utazó magyar diák, a nyelvtanulás ér­dekében külföldön házimunkát végző fiatal, a nyári szünidő nagy részét szervezett munká­val külföldön töltő egyetemista — számuk mégis kevés. A le­hetőségek nagyobbak, mint ahányan ma élni tudnak azok­kal — vagy legalább ismerik az utazás-nyelvtanulás együttes módját. Sokan mostanában jönnek haza friss élményekkel. Ki kel­lene használni: már most minél többen kezdjék el szervezni a jövő nyári utazást, hiszen egy konkrét cél ismeretében talán az évközi nyelvtanulás is job­ban megy majd. Fodor Tamás a Dombrovszky Ádám Budapest (ISB) — Elefánt a porcelánboltban, avagy az ál­lam szerepe a kultúrában cím­mel elkészült a háttéranyag- gyűjtemény a szabad demok­raták kulturális koncepciójá­hoz. A vitaanyag összeállításá­ban Rajk László és Fodor Ta­más országgyűlési képviselők vállaltak oroszlánrészt.-v- Miért látták szükségesnek a koncepció kidolgozását? — kérdeztük Fodor Tamást. — A kultúráról kialakult véle­mények nagyjából kétfelé oszt­hatók. Az egyiket a könnyebbség és egyszerűség kedvéért némi­leg önkényesen konzervatív, a másikat pedig liberális álláspont­nak nevezném. Előbbi közvetítő szerepre kárhoztatja az egész kulturális intézményrendszert, az oktatás és a nevelés vonatkozá­sában a nevelést teszi az első helyre. Tehát valamiféle ember- eszmény megvalósítására tö­rekszik. Az embereszményt nem kibontani akarja az emberből, hanem bele akar táplálni bizo­nyos értékeket. A másik, a meg­engedő álláspont, ami az értéke­ket az emberből igyekszik kibon­tani, az emberi önszerveződé­sekre, a civil társadalom jelenlé­tére épít.. Ezt nevezném szabad­elvű megközelítésnek. Ebből a szempontból mérlegeltük, hogy kihez fordulunk segítségért. ❖ A mindig visszatérő alapkér­dés: milyen legyen az állam viszonya a kultúrához? — Két úton közelíthetünk, amikor az állam és a kultúra vi­szonyának kérdését vizsgáljuk. Az egyik, hogy valamiféle ideoló­giából lebontva keressük meg az elvek érvényesülését. Ez távol áll az SZDSZ gyakorlatától, amely mindenképpen induktív. Tehát, mi a valóságból indulunk ki, és abból a szakértelemből, amely az évek folyamán felhal­mozódott. Csodák csodája, eb­ből is kicsengeni látszik egy na­gyon koherens, nagyon egysé­ges koncepció. Megkértünk egy- egy szakmájában ismert szerzőt, hogy próbálja összefogni azokat a tapasztalatokat, amelyek egy­részt az eddigi kultúratámogatási rendszer kritikáját jelentik, más­részt pedig egy olyan elképzelt modellt, ami elég tág ahhoz, hogy ebben még kifutási lehető­Cím nélkül ség legyen, megfelelő súlyt ad­jon a helyi, eseti döntéseknek. Ez a gyűjtemény nem lép föl a katekizmus igényével, nem lép föl egy kultúrpolitikai tézisrend­szer egységességével, hanem csak antológia, ahol ki-ki kedve szerint ajánlatot kap arra, hogy miként tájékozódjon ezen a na­gyon nehéz terepen, mint ami­lyen a kultúra és az állam kap­csolata. ❖ Miért kellett ezt éppen az SZDSZ-nek összeállítania? — Sokkal könnyebb lett volna a helyzetünk, ha világos lett vol­na, hogy van a kormánynak, vagy a hatalmon lévő kormány- koalíciónak egy elképzelése, amellyel szembe lehetett volna állíjpni a mi nézetrendszerünket. A kormányprogram azonban na­gyon kevés teret szentel annak a kérdésnek, hogy az államnak mi­lyen szerepet kell vállalnia a kul­túrában, s azt is a jelszavak szintjén teszi. Eközben naponta gyakorlati kérdésekben kell dön­teni a törvényhozásban. Ez volt az egyik dilemma, amit fel kellett oldanunk, hogy tudniillik egy el­lenzéki párt mennyiben tehet ja­vaslatot az ország egészét érintő kérdések megfogalmazásában. Segíti ezt a hatalom mai szerke­zete, azazhogy aki most ellen­zék, az a következő alkalommal kormányzópárt lehet. De hogy ez mikor következik be? Minden­esetre fel kell készülni erre a szerepre. Kihívást jelentett az is, hogy az önkormányzatok egy részében szabad demokrata el­kötelezettségű emberek vannak. Nekik napi gondjaik lesznek. Kell, hogy bizonyos kérdésekben megfogalmazzák a válaszaikat. Ennyiben tehát kötelességünk egy olyan stratégiát felvázolni, amelynek alapján a taktikai lépé­sek megtehetők. ❖ Az ön által „konzervatív esz­meiségüknek nevezett kultú­rafelfogás lényege sehol nincs megfogalmazva? — Bevallom, nem tudok róla. A kormánykoalíció pártjaiban van egy ideológiai közösség. Ez pedig a nemzeti és a keresztény értékek tisztelete. Akármelyiket is vesszük, legalábbis a kire­kesztés gyanúja forog fenn. Mindazt, ami nem a nemzeti, nem a keresztény értékekhez tartozik, legalábbis a második helyre sorolja, s ezzel valamilyen módon restaurálja a három „T” rendszerét. Egy olyan korszak­ban, amikor a határok lebomlá­sát látjuk, amikor az egységes Európa meglétét tapasztaljuk, amikor a nemzeti kultúrák élet­ben maradását éppen az Európai Közösség jelentheti — a „nem­zeti” túlhangsúlyozása idősze­rűtlen. ❖ Ön szerint nincsenek is olyan értékek, amelyekre azonban az államnak mégis rá kell „se­gítenie”, például az értéktelen tömegkultúrával szemben? — Csak a minőségre szabad rásegíteni. Arra viszont feltétle­nül. De úgy kell felfogni, hogy az egységes kulturális rendszer, melynek egyik pontja összefügg a másik ponttal. A kultúra hegy­csúcsainak megjelenéséhez szükséges számba venni azt, hogy a kultúra olyan televény, amelyen az értékes haszon nö­vényzet, s a szépséget kiszolgá­ló növényzet éppen úgy megjele­nik, mint a gaz. De ezt nem vegyszerezéssel kell megszün­tetni, hanem biológiai védeke­zéssel. Azaz: a gyomot nem ki­vágjuk, hanem az egyik növény hatását felhasználjuk a másik erősítésében. Bőséges, sokszí­nű, plurális kínálatot kell létre­hozni, amelyben mindenkihez el­jut az érték. A nehézséget per­sze az adja, hogy ehhez pénz kell. ❖ De milyen szerkezetben lehet dönteni az értékekről, a támo­gatások odaítéléséről? — Az államtól elkülönített, a kormány folyamatos pénzügyi, takarékossági, jogi ellenőrzése mellett működő kvázi kulturális parlament végezné: a Nemzeti Kulturális Alapítvány. Ez egyesí­tené magában a szakma szerve­zeteinek delegátusait és a kö­zönséget valamilyen szempont­ból megjelenítő testületek képvi­selőit. Az összeget, mint az álla­mi támogatás kultúrára eső ré­szét így igazságosan el lehetne osztani. ■> Nyilván a kultúra támogatásá­ra a jelenlegi keret elenyé­szően kevés. — Igen, de azt hiszem, a meg­oldás nem pusztán ennek növe­lése, hanem az, ha az egész struktúrát megpróbáljuk megvál­toztatni. Az eddigi támogatási rendszer az intézmények fenn­tartását tűzte ki célul. Szerintünk célszerűbb a programokat támo­gatni, és a kulturális fogyasztást ösztönözni, a magánmecenatú­rát pedig bátorítani. Ehhez az kell, hogy a kultúra finanszírozá­si rendszere megfelelő távolság­ba kerüljön az államtól. Egyfelől megállapítunk az állam részére kötelezettségeket, amelyeket törvényileg garantálni kell, hi- szen-az állam nem vonulhat ki a művelődési területről, mert fenn­maradásának feltétele az ország növekvő kulturális színvonala. Másrészt azonban meg kell aka­dályozni, hogy az állam vissza­nyerje azt a kultúrirányító és kul- túrparancsnoki szerepet, ami az elmúlt évtizedek jellemzője volt. Tehát olyan mechanizmusokat kell kiépíteni, ahol távol kerülnek a döntések a politika szférájától. ❖ Az elmúlt két-három évben ez a távolodás nem történt meg? — Felemásan. A kultúra sze­replői eddig is szerepekben mű­ködtek, és nem a valóságos mi­voltukban. Elég csak arra utalni, hogy a mecénás szerepét a film­gyártásban a filmfőigazgató látta el, holott nem a saját pénzét koc­káztatta. Az utóbbi években tör­tént némi közeledés az önálló­ság felé, de ezzel párhuzamosan a kultúrára szánt pénzeket foko­zatosan csökkentették. Az állam abban érdekelt, hogy egy or­szágnak egyenletes mértékű ál­talános kulturális színvonala le­gyen. Ehhez olyanfajta működési szerkezetet kellett felvázolni, amely megfelelő távolságot tart az államtól, de természetesen nem hagyja figyelmen kívül az állam felelősségvállalását abban, hogy például mennyi összeget szán a költségvetésből a kultúrá­ra. Innentől az államnak a törvé­nyességre és a takarékosságra kell figyelnie, elkerülve, hogy ő osszon. A rendszernek az új kezdeményezések felbukkaná­sát, kiteljesedését, illetve a plu­ralitás, a sokszínűség érvényre jutását kell szolgálni. Bóvlitúra helyett M ég két-három esztendővel ezelőtt is ködbe veszőnek tűnt a forint konvertibilitása. Amire mostanában azt mondják: elérhető közelségbe került. Legalábbis a feketepiac ezt mutatja, alig valamivel magasabbak a szabadpiaci valutaárak, mint a banki árfolyamok. Dívik is a feketepiac, hiszen miből is utazhatna a magyarok milliós tömege Nyugatra — az ötven dollá­ros megalázó évi keretből semmiképpen. Ám ha az állam adni többet nem tud, legalább becsukja a szemét és hagyja érvénye­sülni a piacot — a belföldi devizaszámlák nyitottsága révén utaz­hat, vásárolhat mindenki Nyugaton, akinek itthon magyar forintja van. Újabban azonban megkezdődött az utazók nagyobb rétegződése is. Megjelentek a már szinte „igazi nagy hal"-nak számító itthoni többszörös milliomosok, nyugati pénzekkel isivál­lalkozók. Van aki bécsi szállodai szobarészt vásárol, van aki tel­ket a spanyol tengerparton. De ez még elenyésző kisebbség. Többen autót választanak — gondolják, ne a közvetítőké legyen a haszon. Ez az üzlet ugyan már leáldozóban van, mert — főleg az olcsóbb autókból — helyenként itthon is hasonló választék van, mint Nyugaton, bár Svájcból, Belgiumból talán még mindig érde­mes autót hozni. A szórakoztató elektronika behozatala csökkenni látszik, mert a hazai boltokban szinte minden igényt kielégít a választék, s az alig valamivel magasabb árért kárpótol a garancia, a szerviz szervezett lehetősége. A testápoló szerek legtöbbje már a komo­lyabb itthoni áruházakban megtalálható. Talán csupán a drágább luxuscikkekből nem olyan széles a választék, mint Bécsben, Münchenben — ám ezekre kisebb is a kereslet. Mindezek logikus következménye, hogy honfitársainkkal már nemcsak az áruházakban, bóvlit áruló üzletek környékén lehet találkozni, egyre többen indulnak útnak a világlátás kedvéért is. K orántsem akarom azt mondani, hogy a bevásárló turiz­musnak vége. Ma is lehet látni olcsó kávéval megrakott magyar utánfutós kocsikat a Bécsből kivezető autópá­lyán, s teflonedényekkel megtöltött autóbuszokat a trieszti or­szágúton, bőrárutól dagadó autókat Isztambulból hazafelé. De már az ígérete látszik: lehet másképpen, európai módra is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents