Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-27 / 175. szám
8 Ä Xdet-Magyarorszciß hétvégi melléklete. 1991. július 27. A NEGYEDIK NAP: SZOMBATHELY A Szentatya magyarországi útja során felkeresi Szombathelyet is. Azt a várost, püspöki székhelyet, amely Sabaria vagy Savaria néven római település volt, mint Esztergom vagy Pécs. Püspöksége azonban nem tartozik a Szent István által létesített egyházmegyék közé, annál sokkal későbbi: Mária Terézia alapította, s VI. Pius pápa állította fel 1777-ben. Savaria első'lakói kelták voltak, neve a Savus (Száva) folyóra utal. Igazi történelmi szerephez azonban először a római hódítás alatt jutott, mert az ősi kereskedelmi út, az ún. „boros- tyánkő-út” mentén feküdt. Savaria virágkora a 70-es években kezdődött, s hamarosan központjává vált a provincia császárkultuszának, ami számtalan pompás építmény létesítését jelentette. Császári palotájában a IV. század folyamán úgyszólván valamennyi római császár megfordult, sőt rendeleteket is adott ki ott. Savaria nem csupán kulturális, vallási és kereskedelmi központja Pannóniának, hanem fontos katonai állomáshely is volt. Savaria a 455. szeptember 7-i nagy földrengéskor pusztult el. A római uralom idején itt született 316-ban az a Martinus, aki kiváló katona volt, majd kereszténnyé válva tours-i püspök lett, s Szent Mártonként a magyarok szentként tisztelik napjainkig. A Római Birodalom megszűnte után a források hallgatnak Savadéról, bár tudjuk, hogy a népvándorlás minden erre vonuló népe megfordult ezen a helyen. A honfoglalás utáni századokban kevés említés történik Szombathelyről. 1237-től azonban egyre többször említik hivatalos iratokban. 1318-ban nevezik először az oklevelek városnak, amelyet akkoriban Püspökszombatjának hívtak, lévén Szombathely a győri püspöké. Máig is meglévő, 1407-ből származó, sokszor megerősített kiváltságlevele szerint azonban évi 200 arany megfizetése fejében a város lakói a püspökkel szemben minden más kötelezettségüktől mentesültek. A város a Szent Márton plébániatemplom körül terült el (a templom Szent Máron szülőháza helyén állt), kicsit távolabb a vár, amely a mai székesegyház-püspöki palota-szeminárium területén feküdt. A török megjelenése után, biztonsági okból vált Szombathely A szombathelyi székesegyház Vasvár helyett megyeszékhellyé. Ide telepítették Vasvárról a káptalant is, így a város hiteles hely- lyé vált. Az 1777. esztendő merőben új kort nyitott a város történetében: püspöki székhellyé vált, mégpedig egy kiváló püspökkel, Szily Jánossal az egyházmegye élén. Székfoglalóján országra szójó ünnepséggel köszöntötték. És az új püspök tüstént hozzáfogott a munkához, hogy székvárosát egyházfői székhelyhez méltóvá tegye. Működésének igazán rövid és tömör összefoglalását egy 1961-ben megjelent, több szerzőtől származó, Szombathely című monográfiából idézzük: „... A Szily-féle nagyszabású építkezések 1778 tavaszán kezdődnek. Elsőnek a puritán egyszerűségű, copf stílusú szemináriumi épület készül el. 1778 tavaszán kezdik meg a püspöki palota építését is. A püspöki palota és a szeminárium a középkori várnégyszög maradványainak keleti falára épült... 1779-ben megkezdik a tűzvész áldozatául esett plébániaház és a Zöldfa nevű püspöki vendéglő újjáépítését. Ugyanebben az évben épül fel, ismét Szily költségén és Hefele tervei szerint a zanati fiókegyház temploma is...” 1791 -ben megkezdik Szily élete főművének, a székesegyháznak építését. Szily, Hefele javaslatára elhatározta, hogy a már romos várpalota feláldozásával a püspöki palota és a szeminárium közt építse fel székesegyházát. Oltárképei közül négyet Maul- bertsch, kettőt Dorfmeister festett, a kupolák mennyezetét — Maulbertsch halála miatt — Win- terhalder freskói díszítették. A város Szily halála után is dinamikusan fejlődött, mert püspökei és polgárai ernyedetlen buzgalommal fáradoztak széppé tételén. Hosszú évekig tartó munkával sikerült helyreállítani, belső berendezését pótolni. A pápalátogatás helyszínei Dr. Csonkaréti Károly A Mon Shin-rejtély Kiállítás a Történeti Múzeumban Budapest (MTI-Press) — Káprázatos látvány fogadja a Budavári Palota oroszlános udvarában, a Budapesti Történeti Múzeum előtt a látogatót. A napfényben nagyméretű leegyszerűsített és mégis rafinált formájú gyönyörűen megmunkált szobrok csillognak. A bűvölet aztán folytatódik a múzeum első emeleti termeiben és a szabadban, a palota kertjében. E művek olyan természetességgel simulnak a barokk épület formái és az udvar zöld növényzete közé, mintha pontosan ide tervezték volna őket. És mintha nem sokezer kilométerről, a koreai Masanból érkeztek volna. A látszólagos rejtély Moon Shin retrospektív kiállításán oldódik meg. Ez a halk szavú, szimpatikus művész, aki személyesen is jelen volt kiállítása megnyitásán, egyarán merít az európai és a távol-keleti kultúrából. Méghozzá úgy, hogy egységes egésszé olvasztja, és mindenféle nemzetiségű néző számára ismerőssé, befogadhatóvá teszi. És a „csoda” Magyarországon is megtörtént — mint előbb Párizsban és Zágrábban —, a nézők barátjukká fogadták a csillogó, a fényt megsokszorozva visszaverő, egyszerű, sima formákat. Gyerekek és felnőttek simogatják, érzékelik kéz- zel-szemmel a telt és domború, gömbölyű vagy tekervényes hajlatokat, formákat, amelyeken leginkább a szimmetria uralkodik. E különleges szobrok ében- és más egzotikus fákból, rozsda- mentes acélból és bronzból vannak. S hogy mi végre jöttek a világra, arról Moon Shin azt mondja: „Mielőtt megalkotom szobraimat, sok rajzot készítek, amelyek vonalakkal összekötött körökből, oválisokból, félkörökből állnak. A papíron kifejtett ötletektől áthatva hozzáfogok a keményfém egy darabjának közvetlen faragásához, hogy testet adjak ezeknek a köröknek és vonalaknak. E testeknek mindamellett nincs pontos jelentésük, semmilyen valóságkép nem szolgál alapul hozzájuk. Csupán csak azt kívánom, hogy ezek a formák, melyek végső soron az „életet” jelentik, életre keljenek munkám során.” Moon Shin 1923-ban született. Nagy szegénységben Korea déli részén töltött gyermekkora után a tokiói szépművészeti főiskolán folytatott tanulmányokat. 1946- tól visszatért szülőhazájába, és rendszeresen kiállítja festményeit. Szobrásszá Párizsban lett, úgy mesélik, véletlenül, midőn egy kastély restaurálásánál dolgozva átélte a háromdimenziós valóság megváltoztathatóságának szükségszerűségét. Kézitu- sája az anyaggal ettől fogva életének lényegét jelentette. Párizsba még többször, hosz- szú évekre visszatért. Számos kiállítása volt Koreán kívül Németországban, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban, Teheránban, Irakban, Jugoszláviában — és most Magyarországon is. Retrospektív tárlatán 1940 és 1990 között keletkezett 170 műve, szobrok, rajzok, festmények láthatók. Az apa nyomdokain Kállai János eviczky Ádámmal Földes Józsefék nyíregyházi lakásában találkoztam. Reviczky Imre ezredes fia a Hősök emlékműve avatására utazott vásorunkba, oda, ahová az apa emléke sok szállal köti. Föl- desiéket személyes sorsuk is összefűzi a mintegy negyvenezer munkaszolgálatost 1943- 44-ben megmentő, egykori zászlóaljparancsnok fiával. Megtiszteltetésnek veszik, ha Adám bácsi Szabolcsba látogatván náluk száll meg, s mesél, mesél a távolabbi és közeli múltról, változatos, sok megpróbáltatással átszőtt életéről. A kiindulópont — ez majdnem természetes — majd’ mindig a feledhetetlen emlékű apa, a tetteiért igazi elismerést, vagy mostanibban szólva: kárpótlást talán már sohasem kapó édesapa. Reviczky Imre ezredest a zsidó munkaszolgálatosok kohani- tának, szent embernek nevezték. A nyilasuralom idején letartóztatták, mert feloszlatta a parancsnoksága alá rendelt büntetőszázadot, megtiltotta a behí- vottak bántalmazását. De korábban, 1942-ben is csak néhány hétig volt a szovjet fronton, aztán sürgősen hazarendelték a minősítési lapja szerint baloldali érzelmű katonát, pedig csak arról volt szó: nem volt hajlandó mészárolni a polgári lakosságot frontközeiben sem. Rákosiék..., na, ez egy másik történet — mondja Ádám bácsi — ők sem tudtak mit kezdeni vele. 1949- ben nyugdíjazták, szénlapátolással kellett megkeresnie a mindennapit. Mert, miért miért nem, öt évig nem folyósítottak neki nyugdíjat! Aztán, amikor mégis..., akkor már nem élvezhette. 1957-ben a rehabilitáció egy dísztemetésben nyilvánult meg. Különös temetése volt az ezredesnek, akkoriban legalábbis annak számított. Katonai pompa, tiszteletadás... és pap, az egyházi ceremónia kihívása...De, Jeruzsálem elővárosában utcát neveztek el róla, s a Yad Vashem parkban fát ültettek az emlékére. Miniszterelnökünk nemrég ott- jártakor tisztelettel idézte emlékét. Reviczky Ádám ugyanolyan nyíltsággal, az erkölcsi tisztaság maga- biztosságával beszél az emlékekről, mint ahogyan á Tények és tanúk 1985-ben megjelent, dokumentarista hitelességű könyvében tette. Az alapszakmáját tekintve műszaki mérnök ember a belső késztetés parancsára írta meg a közel nyolcszáz oldalas művet. Történészi ambíciói segítették abban, hogy felvázolja édesapja életútjának főbb állomásait, a vele történtek hátterét. S bár a megjelenés óta lezajlott a rendszerváltás, s bizonyos históriai hangsúlyok áthelyeződtek, nem tervez kiigazí-
