Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-23 / 171. szám
HHBHHHBHHHHHHHHHHB CSUPA ÉRDEKES flHHBK . Kelet-Magyarország 7 „SOHASEM PRÓBÁLTAM OSZTOZNI FÉRJEMMEL A HATALOMBAN” Anasztaszja Nyitocskina Interjúja Nanuli Cagarejsvilivel, Eduard Sevardnadze volt külügyminiszter feleségével (Rövidített szöveg) — Jöjjön, helyezze magát kényelembe. Nagyon örülök, hogy maga jött. Jómagam is újságíró vagyok. Érdemes újságíró. Nálunk, Grúziában van ilyen cím. 30 évet dolgoztam. Aztán átköltöztünk Moszkvába, s abba kellett hagynom a munkát. Pedig megszoktam, hogy minden időmet az emberek közt töltöm. Itt se társaság, se kapcsolat. Ezért is örülök minden vendégnek. — Erre aztán nem számítottam. hogy Sevardnadze felesége kapcsolathiányra panaszkodik... — Persze, ämikor a férjem megkapta a legmagasabb diplomáciai posztot, sokat utaztam szerte a világban, jelen voltam rengeteg protokoll-rendezvé- nyen. Hivatalos érintkezésben nem volt hiány. De meglepődtem, hogy Moszkvában milyen visszavonultan él mindenki. Tbilisziben minden szomszédunkat ismertem. Az ittenieket nem ismerem. A rokonaink Grúziában maradtak. Vendégségbe itt ritkán megyünk. Szóval, sehogy sem tudom megszokni ezt a számomra új, munkátlan életet, amely már hat éve tart. — Azt mondják, maga egy ősi grúz fejedelmi család sarja. Ez igaz? — Ugyan! Egyik nagyapám állatorvos volt, a másik kereskedő. Apám meg magas rangú katona. 1937-ben letartóztatták. Anyám nagyon megkímélt asz- szony volt. Gyenge volt a tüdeje, s a papa szó szerint a tenyerén hordta. Mielőtt munkába ment — én Goriban születtem, a sors iróniájából nem messze Sztálin házától — fát hasogatott, vizet hordott be és szigorúan ránk parancsolt: „Nehogy idegesítsétek a mamát!” A mi családunkban nagy mamakultusz volt. (Az enyémben bezzeg nem dicsekedhetek ilyesmivel). S ez a kikímélt asszony ott maradt három gyerekkel a nyakán. De léteznek jótét lelkek — az egyik hivatalnok figyelmeztette anyámat, hogy őt is le akarják tartóztatni. S mi megszöktünk. Sokáig hányódtunk... Én voltam a családban a legfiatalabb, s a mama mindig mondogatta. „Ha Nanuli betölti a tizennyolcat, nyugodtan hunyom le a szemem”. Éppen betöltöttem, amikor meghalt... Hát ilyen fejedelmi volt az én sorsom... Egy nyáron... — Hogyan ismerkedett meg a férjével? — Egyik nyáron a borzsomi úttörőtáborban dolgoztam, ő pedig, mint pártfőiskolás, ott üdült. Séta közben, a Borzsomi-park- ban megkérte a kezem. Mire én nagyon komolyan azt mondtam neki: „Nem is sejted, milyen árva vagyok. Apámat mint a nép ellenségét letartóztatták. Azt sem tudom, él-e egyáltalán. Neked viszont karriert kell csinálni. Én akadályozhatlak ebben, elronthatom az életed. Váljunk hát el, amíg nem késő. Nem veszem rossz néven, mindent megértek, megbocsátok”. Nagyon elszánt voltam. Erre elsápadt. Hallgatott egy percig vagy tán tovább is, majd így szólt: „Inkább a karrieremről mondok le, mint teró- lad”. Ez volt az első alkalom, amikor csodálatba ejtett a viselkedése. Hisz elkészültem rá, hogy magyarázkodni, köntörfa- lazni fog... Elvégre csakugyan akadályozhattam volna az érvényesülésben. — Ez melyik évben volt? — 1951-ben. Sztálin még élt. — Ha jól látom, ön nem tipikus grúz nő. Nagyon önálló. Egész életében dolgozott. — Nem helytálló az elképzelése: mint a többi szegény szovjet nő, a grúz nők is üzletekbe rohannak, gyereket nevelnek, mosnak, főznek, takarítanak, munkába járnak. Ugyanilyen volt az én életem is. Emlékszem, hatkor keltem, hogy legyen időm elugrani a piacra, reggelit, ebédet készíteni, a gyerekeket iskolába, a férjemet munkába indítani. S csak azután rohantam a szerkesztőségbe, és majdnem mindig elkéstem. — Hát egyáltalán nem segített a férje? ■— O ritkán volt otthon. Teljesen lefoglalta a munkája. Még vasárnap is mindig dolgozott. Mit lehet tenni — ilyen a természete. De ha vendégek jönnek, már ott is a bor az asztalon, már süti is a saslikot. — De hát azért sepreget, porszívózik néha, nem? — Soha a kezébe nem vette a seprűt, a porszívót. Most meg eszembe nem jut, hogy ilyesmire kérjem. — Miért? — Nehogy megsértsem az önérzetét. Leheti hogy szívesen segítene. De én nem engedem. És főzni se, pedig tud. Viszont álszerénység nélkül mondhatom, a lányom is, jómagam is kitűnően főzünk. És szívesen végezzük a házimunkát. Kevés volt a fizetés — De hisz ön a köztársaság first lady-je volt. Nem akadályozta a munkája a first ladység- ben? — Inkább a first ladység zavarta a munkámat. Egyre kevesebbet írtam. S a férjem is akadályozott. Volt néhány lehetőségem. hogy feljebb lépjek. Egyszer főszerkesztő-helyettest akartak csinálni belőlem. A férjem azonban lebeszélt róla. Én mindig szem előtt tartottam a karrierjét. O viszont nemigen bánkódott az enyém miatt. — Mivel érvelt? — Azt mondta: „A szerkesztőségben tudják, hogy jó dolgozó vagy, mások viszont azt gondolnák, hogy az első titkár egyengeti a felesége útját”. Lehet, hogy igaza is volt. —A férje nem akarta, hogy ön abbahagyja a munkáját? — Nem. Tudta, hogy abba belehalnék. Ugyanis azért kezdtem dolgozni, mert kevés volt a fizetése, eléggé szegényen éltünk. — A férje igen müveit ember benyomását kelti, aki kiválóan ismeri az irodalmat, a művészetet. Ezek a tulajdonságok nem túl gyakran találhatók meg politikusainknál. Volt ebben önnek, mint humán beállítottságú embernek, valami szerepe? — Mindig a szivacshoz hasonlítottam őt. Egy pillanat alatt magába szív mindent. Gyerekkorától rengeteget olvasott. Mikor hozzámentem, jobban ismerte az irodalmat, mint én. Úgy hogy ez nem az én érdemem, hanem az ő jellemvonása. Előfordult, hogy valami fogadás végén egy vegyikombinát vezérigazgatója megkérdezte: „Ez az Eduard Amv- roszijevics véletlenül nem vegyész?” Felületesen semmihez sem nyúlt. Mindig ámulatba ejtett a munkabírása, különösen egy-egy körút alkalmával. Képzelje el az afrikai kőrútunkat: nyolc nap alatt hat ország. Jóformán még be sem ül a gépbe, már szedi elő a papírjait, hívatja a munkatársait, kezdi a munkát. Sevardnadze és felesége Sokszor más szakaszba kellett ülnöm — hol referensek, hol újságírók, miegyebek voltak nála. Persze, szükség van a tehetségre, de munkaszeretet nélkül semmire se megy az ember. Egyszer azt mondta nekem: „Tudod, néha álmomban is gondolkodom...” — Derék, elbüvúlő embernek tűnik. Otthon milyen? Van-e ideje jó apának, rendes férjnek lenni? Vagy a családban diktátor? — Ugyan! Otthon én vagyok a családfő. Egyszer sem hallottam, hogy felemelte volna a hangját. Sohasem kommandírozta a gyerekeket. Néha meg is sértődtem: „Gyöngéd apa akarsz lenni! Persze, neked könnyű. Bezzeg az anyjuk, aki ordít, kiabál, nevel, darabokra szakad...” — Nehéz egy vezető ^politikus felesége lenni? Elvégre a politikusok sohasem tudnak mindenkinek kedvére tenni. — De mennyire nehéz! — Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy politikus feleségének? — Ismernie kell a mértéket. A tapintat sem árt. Én például sohasem próbáltam osztozni férjemmel a hatalomban. Úgy tartottam, hogy a tekintélyemet magamnak kell kivívnom. Szeretem a zenét — Mivel telnek a napjai azóta, hogy abbahagyta a munkáját? — Nagyon sokat olvasok. Diplomata szinten. Diplomatafeleség lévén, sok mindennel tisztában kell lennem. Szeretem a klasszikus zenét, különösen a hegedű hangversenyeket. Mondtam is a gyerekeimnek, ha meghalok, csak hegedűk szóljanak. — Megváltozott-e a család státusa a férje lemondása után? — Ugyan! Épp ellenkezőleg. Nemrég levelet kaptam Baker feleségétől. Ezt írja: „Higgye el, emberileg fájlaljuk férje lemondását, bánkódunk miatta. Nagyon hiányzik majd az önökkel való kapcsolat. Ugyanakkor tisztelgünk férje bátorsága előtt”. Tudja, milyen jó érzés ilyen szavakat olvasni? A hasonló levelek tömkelegét kapjuk. Számunkra ez nagy segítséget jelent. Nem kapott szót — Megbeszélte-e a lemondását önnel? Vagy a fontos döntéseket egyedül szokta meghozni? — Már egy évvel ezelőtt elkészültem a lemondására. A Tbiliszi-bizottság működése idején. Nem értek el semmit. Pedig a férjem megígérte Grúzia népének, hogy a bűnösök lakolni fognak. Emlékszik, amikor az ülésen felszólalt a katonai ügyész, s a grúz delegáció elhagyta az üléstermet? A férjem népének képviselőivel együtt ment ki a teremből. O is fel akart szólalni, s kérte volna a nyugdíjazását. De nem kapott szót. — Akkor sikerült a lelkére beszélnem. Elhitettem vele, hogy minden rendbe jön, a bűnösök elnyerik büntetésüket... Meggyőztem ugyan, de nyomasztotta a gondolat, hogy becsapta népét. Számára a hazugság volt a legszörnyűbb az életben. — Annak az ülésnek az, előestéjén mondták neki, hogy ösz- szeesküvés készül ellene, hogy jelentős konzervatív erők készülnek fellépni vele szemben. A vád: Németország egyesítése. Ezek az emberek csak azért tettek hírnévre szert, mert az ellen a Sevardnadze ellen indítottak harcot, aki ez alatt az öt év alatt naponta három órákat aludt... — Gorbacsov viszont Nobel- díjat kapott Németország egyesítéséért... — Nem az a lényeg, ki kapta a díjat. Az én férjem Isten áldotta diplomata tehetség. Hisz diplomatának, akárcsak művésznek vagy költnőek, születni kell. Végezhet valaki akárhány akadémiát, semmire se megy vele, ha ez nincs a vérében. Bocsássa meg, hogy annyit beszélek róla, de hát ő — az életem értelme. Mindazt, amit tesz, az egész világ érdekében teszi. — A lemondása előtti este elmondta önnek, mire készül? — Előző este nem. Reggel jött oda hozzám, s megkérdezte: „Mit szólsz hozzá, ha lemondok?” — „Tégy úgy, ahogy jónak látod” — mondtam neki. — „De hát gondolj csak bele, mennyi mindent elveszítesz. Most egy miniszter felesége vagy? És ki leszel? Sok mindenről le kell mondanunk. Kevesebb pénzből kell megélnünk”. Én csak hajtottam a magamét: ...Tégy úgy, ahogy jónak látod”. Őszintén szólva, már magam is rádöbbentem, hogy le kell mondania — hisz valóságos hajtóvadászat kezdődött ellene. Nem bánta meg — Nehéz volt átélnie cC férjének a rövid munka nélküli időszakot? — Egy pillanatig sem bánta meg a tettét. Persze nem volt könnyű. Más országokban ha egy ember leköszön egy ilyen magas posztról, biztosítva van a jövője. Van pénze, van vállalkozása. De nálunk mi van?1 Csak papolnak ezekről a privilégiumokról! S micsoda privilégiumokkal fizetik meg ezt a rabszolgamunkát? Még csak egy dácsánk sincs — sem itt, sem Grúziában. — De hát Rizskovnak meghagyták a dácsáját. Maguknak nem? — Rizskovot érdemei elismerése mellett küldték nyugállományba. A férjem viszont maga ment el. Hatvan évesen, teli energiával, munkakedvvel. Semmit sem hagytak meg... Adtak neki 500 rubel nyugdíjat — és kész. — Az utolsó évben erősen megromlott a férje viszonya Gor- bacsovval? — Békében váltak el. Most szinte nem is érintkeznek. A férjem saját utat választott — megalakította a Külpolitikai Társaságot. Persze, nem hiszem, hogy Gorbacsov felelős a katonák tetteiért. , — Akkoriban azt mondták: Gorbacsov még egy embert eladott a csapatából. — Majd eldönti az idő. De talán Gorbacsovnak ki kellett volna állnia mellette. Egy dologban biztos vagyok: a férjem becsületesen járt el. — Az ön férje ' egyszerűen ideális. Vajon rossz szokásai sincsenek? — Volt egy. Szenvedélyes dohányos volt. Még éjjel is felkelt kétszer-háromszor rágyújtani. De egyszer az orvosok azt mondták neki: abba kell hagynia. Akkor elszívta az utolsó cigarettát, s azóta hozzá se nyúlt. Persze, három napig csak hánykolódott az ágyban és ordított mindenkire a családban. A közelébe se lehetett menni. — Mindenki tudja, hogy létezik a Kilencedik Ügyosztály. S a személyi biztonság nagyon fontos dolog. Kíváncsi vagyok, hogy érzi magát az ember, ha állandó ..megfigyelés” atatt áll? — Ezt nem lehet megszólod. Néha nyomasztóan is hatott ránk. Megesett, hogy séta közben hirtelen lépéseket hallottunk. A férjem bosszús lett: „Mi az! Nem tudnak egy kicsit távolabb menni? Még beszélgetni sem lehet tőlük.” Mi azonban együttérzéssel viseltettünk ezek iránt a fiúk iránt — hisz szolgálatban voltak. S az elővigyázatosság is érthető: az emberek nem egyformák, sok az elmebeteg. Lám, az NSZK-ban is odament egy fiatal ápolónő Lafontaine-hez, mintha egy csokrot akarna átnyújtani neki, s kést nyomott a hátába. Pedig még kancellár sem volt, csak jelöltette magát. — Igaz, a férjem sohasem félt a nép közt. Amikor még a Grúz KP első titkára volt, történt egy incidens. Egy futballmérkőzésen a bíró valami durva hibát vétett. Az egész szurkolótábor a pályára rohant, majd megindult a kormánypáholy felé. A testőröknek pedig parancsuk volt: ha több kettőnél — lőjenek. Később elmesélték: észre sem vették, mikor a férjem átvetette magát a kormánypáholy párkányán és lerohant a pályára. Elkezdte csillapítani a népet — a végén mindenkit kivezetett a stadionból. Csak az utcán kapott észbe, hogy a tumultusban agyonnyomhatják. Erre 17—18 éves legények gyűrűt vontak köré. Mikor mindenki eltávozott a stadiontól, akkor tért vissza. — És sok hasonló eset történt. Például, amikor az előző szovjet kormány úgy döntött, hogy megváltoztatja a grúz alkotmányt, a köztársaságban zavargások kezdődtek. S amikor a kormányülésen arról tárgyaltak, hogy a grúz nyelv maradjon-e a köztársaság hivatalos nyelve, a nép körülvette a kormánypalotát. A férjem vállalta a felelősséget, hogy a grúz nyelv állami nyelv marad. Később elmesélték nekem, hogy kiment az utcára, s úgy járkált a tömegben, mint Krisztus a vízen. Megnyugtatta az embereket s rávette őket, hogy oszoljanak szét. S amikor ment visszafelé — meglátta a közelben a tankokat. Ezekfői semmit sem tudott. El sem hitte volna, hogy erőszak alkalmazására készültek. S este azt mondta nekem: „Ha csak egy embernek is baja esik, végeztem volna magammal.” Ez még 1978-ban volt. Erre most nem emlékeznek... S mennyit tett a köztársaságért! Azt az időszakot, amikor ő irányított, reneszánsznak nevezik. Büszke vagyok rá — A tragikus áprilisi események idején is készült a köztársaságba. Meggyőződésem, ha akkor elutazik, nem kerül sor az április 9-i mészárlásra. O szót tud érteni az emberekkel... — Mondja meg őszintén, tudja, mi van az üzletekben? Néha olyasmit mondanak, hogy azért élünk ilyen rosszul, mert a kormányban egyszerűen nem tudják, mi történik az országban. Élnek maguknak az Olimposzon... — Nemcsak én tudom, de a férjem is. Grúziában is szokása volt mindennap benézni az üzletekbe. S nemcsak Tbilisziben, hanem a falvakban is. Itt is gyakran sétált. Természetesen mindent tudunk. Ami pedig az élelmiszereket illeti, ellátnak bennünket a gyerekeink Tbilisziből. Ott ugyanis sokkal bőségesebb a piac. — Mi az, amit sajnál? — Csak azt, hogy külön vagyunk a gyferekeinktől. Vágyom az unokáim után — négyen vannak. Csak. a születésnapomon vagyunk együtt. Meg a férjemén... Ugyan, mit sajnálnék. Boldog asszony vagyok. Szeretem a férjeip. Büszke vagyok rá. O az én lovagom — a szó legteljesebb értelmében. (Az OGONYOKból fordította: Antal Miklós)
