Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
101 ^ ‘Kelet-‘Magyarország hétvégi melléklete 1991. július 13. Főigazgató Kelet kapujában Galambos Béla A középmagas, kissé ritkuló szőke hajú, kifogástalan elegan- ciájú negyvenhárom éves mező- gazdasági gépészmérnök az a típusú férfi, akit — néhány perces beszélgetés után — tömören csak így szoktunk titulálni: „ez egy úriember”. Sinóros-Szabó Botond július elsejétől főigazgatója a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolai Karának, mely posztra több pályázó közül a főiskola tanári kara választotta meg néhány hónappal ezelőtt, a szakmai berkekben is szépen csengő nevű, volt mezőtúri tanszékvezetőt. Az érettségi után repülősnek készült, hajózó tiszt szeretett volna lenni. A száz-egynéhány jelentkezőből azonban csak kettőt vettek föl a szovjetunióbeli képzésre. Miután azonban eljutott a legjobb nyolcig, felvételi nélkül mehetett bármelyik magyar egyetemre. Ő, a mezőgazdasági gépész- mérnök szakot választja a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. A természet bölcsességét és az új kor modernségét egyaránt magába foglaló pálya már az egyetemi évek alatt élethivatásává válik. A fiatalember, a világhírű professzor, Váradi János szárnyai alatt nevelkedve már harmadévesen előadást tart évfolyamtársainak. Talán ekkor dől el végleg, hogy ő is a tudományos-oktatói pályát műveli majd. Részt vesz — mint egyetemi hallgató — a Váradi professzor és az Ikarus gyár szakemberei által a húsz évvel ezelőtt kifejlesztett panoráma autóbuszok új hajtóművének kísérleti munkáiban. Bár minden lehetősége megvan, hogy a szeretett tanszékén maradjon, 1973-ban, friss diplomával a zsebében az akkor egyetemi karrá szerveződött Mezőtúri Mezőgazdasági Gépészeti Főiskolát választja munkahelyéül. Miközben kitartóan végzi tudományos kutatásait a talajművelés során a traktor és a „mögötte lévő részek” — elsősorban a talaj kölcsönhatásai területén, amelyből néhány esztendő után doktorál, majd kandidátusi fokozatot szerez, katedrát kap a főiskolán és végigjárja a szamárlétrát a tanszéki mérnökségtől a tanszékvezető főiskolai tanárig. Szabadalmai közül a legújabb műszer, melyet két kollégájával fejlesztett ki, a nemzetközi érdeklődés kereszttüzébe került. Ugyanis a talaj olyan paramétereit méri — a nedvességét és az ellenállását — és olyan módon, amit és ahogy még nem sikerült eddig a világon másoknak. A segítségével nyert adatok és a felhalmozott tapasztalatok ösz- szevetésével a talaj oktalan fizikai rongálása megakadályozható és a talajművelés költségei csökkenthetők. Az immár két évtizedes egyívű kutatói tevékenységének eredményeként részt vesz a Magyar—Német Műszaki Tudományos Vegyesbizottság munkájában, ahol az egyik kutatási téma magyar vezetőjeként működik együtt a Braunschweigi Szövetségi Mezőgazdasági Kutató Intézettel. Sinóros-Szabó Botonddal együtt a nemzetközi kapcsolatai is Nyíregyházára kerülnek. — Á nyugat-európai kollégáim úgy fogalmaztak a jelenlegi főigazgatói kinevezésem hallatán — meséli a nyíregyházi főiskola néhány napos vezetője —, hogy irigylésre méltó helyre, Kelet kapujába jövök, amelyik régió hamarosan rendkívül fontos szerepet tölt majd be Európában éppen a tranzitforgalma miatt. Úgy gondolom, azt nekünk is tudni kell magunkról, amit rólunk tudnak a fejlett Európában, és valahogy ezt szakmaigazdasági kapcsolattá, értékké kell változtatnunk. Amiben én talán egy picit tudok segíteni, az egyrészt a saját szűk szakmai területem, másrészt — s ez a több — a főiskolának, itteni kollegáimnak németországi, ausztriai kapcsolatokat, szakmai továbblépési lehetőségeket teremtsek. Utat szeretnék nyitni a szó szoros, és szimbolikus értelmében az intézménynek, melynek három esztendőre főigazgatója lettem. A németül kiválóan beszélő fiatalember 1948-ban született a Csongrád megyei Kisteleken élő Sinóros-Szabó család hatodik, legkisebb gyermekeként. Nevük hármas tagozódását, a kötőjelet és a keresztnevét annak idején elég sokat kellett magyaráznia a kis Botondnak. Akkoriban az ilyesmiért nem járt piros pont. — Bár nem szívesen teszem, de kegyeletből mégis meg kell említsem édesapámat, aki elég sokat szenvedett szemléletéért, becsületéért, s talán őseiért — enged valamicskét a kérésnek és mesél a családról az ősi magyar nevű európai léptékű kutató —, ebből most én nem óhajtok semmilyen előnyt kovácsolni, de tény, hogy boldog vagyok azért, mert ilyen családba születtem. Ezt fölvállalom, mert ami vagyok, amiből az eredményeimet elértem, azt édesapámtól és őseimtől kaptam. Nem pénzben persze, hanem szemléletben. — Hetvenhá- romban nősültem. Egy nagyon kedves társra akadtam, aki nélkül el sem tudom képzelni a normális életet. Könyvtár—magyar szakos tanár a feleségem, s révén nyíregyházi kapcsolataink is vannak, hisz itt végzett a tanárképző főiskolán. Két gyermekünk van, egy tizenhat éves aranyos kislány és egy most gimnáziumba készülő fiú. Valószínűleg ők Budapesten fogják folytatni a tanulmányaikat annak ellenére, hogy mi, szolgálati lakásba ide költözünk a feleségemmel. Hétvégenként természetesen ide járnak majd haza, mert négyünknek mindennél fontosabb a család, az együttlét, a véleménycsere. Még a főigazgatói állásom is közös döntésünk eredménye. Pedig a „kötőjeles” nevű kandidátusnak az utóbbi esztendőben — azt is mondhatnánk — eljött az ideje. Bizonyára kapott néhány igen jól hangzó ajánlatot hazai és külföldi munkahelyekre egyaránt. Ám ő mégis ezt a nyíregyházit választotta. Miért? — A magam szerény lehetőségei szerint, én komolyan gondolom azt, hogy ha itt, ebben az országban valamit tudunk változtatni, az nem a kormányon múlik elsősorban, hanem rajtunk, mindannyiónkon. Én, miután a kamaszkoromat már nagyrészt Pesten töltöttem, tagja voltam, vagyok a Szörényiék féle „nagy generációnak”. Szakadtán, rongyosan, mi akkor nagyon világosan láttuk a zsákutcát a magunk és az emberiség szintjén. Folyton erről beszélgettünk. Ha akkor ezt-mondtuk és most itt van egy lehetőség, akkor most van itt az ideje annak is, hogy megcsináljuk. Hisz ennyivel tartozunk az akkori önmagunknak, szép szándékainknak. Az én elképzelésem szerint a főiskolákra jellemző fölfelé tekintés helyett sokkal inkább lefelé, a középiskolák és egyéb intézmények felé kell tekintenünk. Kapcsolatokat kell kiépítenünk, erősítenünk, és talán ezt a kisugárzást markánssá téve, szakmai értelemben „Kelet kapujává” kellene kinőnünk. Nyelvi túlzás Minya Károly „Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát". A közismert sor Arany Toldijából való, így jellemzi az író főhősét. Biztos vagyok benne, hogy nem sokaknak jutott eszébe az, hogy vajon igaz-e az, amit a költő leírt. Természetesen nem igaz, de az ilyen felnagyított, túlzó gondolat gyakori az irodalmi művekben. Egyszerűen arról van szó, hogy az ilyen kifejezések az alkotó felhevült lelkiállapotának szülöttei, tükrei. Nem elégszik meg a fogalmak, jelenségek valódi mértékével, hanem felnagyítja. Talán túl merész és távoli a képzettársítás, de ez jutott eszembe napjaink egyik nyelvi divatjáról, a nyelvi túlzásokról. Csakhogy ez utóbbiak esetében ez indokolatlan. Jó néhány éve Budapesten megjelent az e\sőcipőklinika (értsd: suszter, cipész stb.), majd rögtön ezután következett a körömklinika. Vajon mire való ez a szemmel látható túlzás? Napjaink suszterei, manikűrösei sokkal képzettebbek, sokkal jobban vannak ellátva technikai felszerelésekkel, mint a korábbiak? Aligha ez az indok. Csupán arról van szó, hogy így nagyvonalúbb az elnevezés, sokkal jobban hangzik, s most — ugyebár — ez a divat. Pedig legalább a cipőklinikán dolgozó klinikusok tudhatnák, hogy a suszter maradjon a kaptafánál — még az elnevezésben is. Éppen itt jártam gondolataimmal, amikor az egyik helyi szervizben autóm javítása után a kezembe kaptam egy számítógépes ellenőrző cédulát, amiről megtudhattam azt, hogy az autó elsőkerék-összetartásá- nak beállítását a futómű klinika végezte... Vajon innen már nincs megállás? S teljesen természetes, hogy a céllövölde lövészpavilon lesz, s a különböző tanfolyamoknak, ismeretterjesztő előadás-sorozatoknak mindig akadémia lesz a nevük? Éltető közegben Hamar Péter MOZI TOP 10. A televizió új műsorai közül ez az egyik, amely bizonyítja, milyen tanulékonyak vagyunk. Hasonló programok tőlünk nyugatabbra már régóta jelentkeznek a képernyőn, s bár a közölt rangsorok nyilván ugyanúgy manipuláltak ott is, mint nálunk bármelyik slágertoplista vagy egyéb közvéleménykutatási adat, valamit mégis tükröznek az érdeklődők irányultságából. Mit mutat a magyar Mozi top 10? Azt, amit minden közvéleménykutatás és minden tévéműsor nélkül is tudni lehet: az amerikai filmek uralják a mezőnyt, s legfeljebb mutatóba kerül a listára más nemzetiségű. Kezelhetetlenné vált az amerikai filmáradat, s ha évekkel korábban a kevés vetített mű miatt nem tudtuk igazán megismerni az USA filméletét, akkor ma az ellenkezőjét kell tapasztalnunk, a bőség zavarával küszködhetünk. A HALLATLAN TECHNIKAI gazdagság, a dramaturgiai mechanizmusok precizitása, a sztárkultusz és sok egyéb, végső soron felszíninek tekinthető jelenség könnyedén el tudja terelni figyelmünket a döntően hollywoodi, kisebb részben New York-i műhelyekben készült alkotások lényegéről. Merthogy a lényegüket többnyire nem az adja, ami bennük fellelhető, hanem sajátos módon az, ami hiányzik belőlük. E hiány feltérképezéséhez rövid elméleti kitérőt kell tennünk. Minden filmnek van egyfajta alapszövete, jobb kifejezés híján nevezzük így: éltető közege, amely meghatározza az alkotás jellegét. Az igényesebb müvek világának éltető közege valamely társadalmi tudatforma, például a filozófikum, a történetiség, a pszichológia, a politika vagy az ideológia. HA AZ EMLÍTETT meghatározottságok valamelyikét keressük napjaink amerikai filmjeiben, akkor rádöbbenhetünk a hiányra. Hogy a politikum miért mellőzött életszféra, arra tökéletesen pontos, példákkal megvilágított választ kaphatunk Arthur Miller Kanyargó időben című önéletrajzi könyvéből. A nagy filmgyárak politikától tartózkodó szemlélete és reflexei minden bizonnyal az 50-es évek McCarthy-korszaká- ban alakulhattak ki, utána már elegendőnek bizonyult az üzleti szempontokat mérlegelő öncenzúra, hogy bármilyen rizikót jelentő témát elkerüljenek. (Érdemes a Vietnammal kapcsolatos művek sorozatára gondolni: a bíráló hang csak jóval a háború befejezése után szólalt meg.) A filozófikum pedig végképp idegen az amerikai filmtől. Olyasmire példát, mint amit Bresson vagy Tarkovszkij megvalósított Európában, azt tudniillik, hogy egy gondolatrendszert mélységeiben mozgóképre tudjon áttenni, a tengerentúlon hiába keresnénk. Milyen éltető közeggel találkozunk ezek helyett a listán lévő filmekben? Pszichológia helyett két sajátos szélsőség jelenik meg: a melodrámák szirupos érzelgőssége vagy pedig a pszichotikum, a személyiség beteges eltorzulása, illetve az irracionális szférába helyezése (Arachnofóbia, Bizánci tűz). A LEGGYAKORIBB közeg a bűn és a bűnüldözés világa, amelyben a realitás arányai elrajzoltak, s itt a zsarufilmek özönét lehetne példának felhozni. Vagy a másik: a privat life, a magánélet. „Klasszikus” példája a Képeslapok a szakadékból, amelyben hiába szerepelt Meryl Streep és Shirley MacLaine, a hazai mozikban látványosat bukott a film. Az ok prózai: feliratozták, s egy normál olvasási sebességre képes néző a filmidő legfeljebb egy- harmadában nézhette a képsorokat, kétharmadában falhatta a tengernyi szöveget. Azt gyanítom azonban, hogy a mozijárók többsége lassabban olvas. A LEGKÖNNYEBBEN kezelhető közeg a képzelt jövő, az úgynevezett tudományos fantasztikum világa. Ollókezű Edward és társai olyan logikai rendbe illeszkednek, amelyben az ész a feje tetejére áll, a viszonyok képlékenyek és ellenőrizhetetlenek, ebből fakadóan minden igazolható. Ha nem feltétel nélküli szórakozási szándék alapján közelítünk, akkor azt kell észrevennünk, az amerikai film éltető közege az esetek döntő többségében a gyermeteg nézőre, nem a gondolkodó emberre apellál. S hogy mégis ezek a filmek határozzák meg a magyar moziéletet, ebből furcsa következtetések adódnak. Évgyűrűk ’90 Györke László Valaha úgy tanultuk: a szép- irodalom a valóság tükre. Bár ma már nem divat a marxista esztétikára hivatkozni, de ez a tétele aligha vitatható. Igaz, nem is ők (a marxisták) találták ki. Miért írom mindezt bevezetőül az ungvári Kárpáti Könyvkiadónál nemrég megjelent legújabb Évgyűrűk kötet ismertetése elé? Mert sokkal keserűbb lett errefelé az élet. Sokkal keserűbb a hang is, amely ezt a valóságot elénk tárja. Akár a líra, akár az epika eszközeivel, akár — nálunk is — jól ismert szerző alkotását olvassuk, akár kezdőét. Persze hiba lenne feledni: ma már nem (vagy csak kevésbé) szól bele a területi (megyei) párt- bizottság abba, mit és hogyan írjanak a toliforgatók. Gyanítom, korábban is születtek volna (születtek is, csak nem láttak napvilágot) kemény írások. Komorak is a pőre és kilátástalan valóságról. Komor ez az évkönyv. Még akkor is, ha jól mulatunk Debreceni Mihály paródiáján (Érzik-e a pangás szagát, elvtársak?). Mert ez is a valóságot tükrözi a paródia sajátos eszköztárával. íme ízelítőül néhány mondat kedvcsinálónak: „Dupka György abban a bökényi falumúzeumban született, amely a Péterfalva melletti Farkasfalván van. Első (sajnos nem utolsó) versei a Tiszának mentek bánatukban, de fennakadtak Tiszabecsnél. Azóta Becsben tartja őket.” .....Mert a rai életünk csupa kacagás és móka, hogy azt ne mondjam: kész röhej. Pontosabban az a röhej, ahogy élünk. Aki nem hiszi... Apropó! Tud itt még hinni valaki?” 'ÉVGYŰRŰK '90 Tetszettek Füzesi Magda, Vári Fábián László, Tárczy Andor, Horváth Sándor, Kőszeghy Elemér versei. Most mégsem ezekről szólok, hanem inkább a szépprózáról. Mert korábban ez utóbbi műfaj mindig hátrébb kullogott. Most viszont mintha felzárkózni látszana. Igaz, Orémus Kálmán kivételével, a legjobb novellákat költők írták. Döbbenetes Nagy Zoltán Mihály elbeszélése (Déva új falai alatt). A korábban versnovellái révén nálunk is ismertté lett költő ezúttal nem törekszik formai bravúrra. Az elbeszélés cselekményét a főhős, Tatár Ambrus lelki- tusája viszi, görgeti. A belső konfliktust öngyilkosság oldja fel. A tragédia váratlanul éri az olvasót, hiszen Tatár Ambrus jelleme — az ábrázolás tanúsága szerint — nem hordozza magában azt a keménységet, elszántságot, ami ilyen tragédiához vezetne. Tárczy Andor Dinnyeföld c. novellája élethű adalék is egyúttal a hős felszabadító hadseregről kialakított képünkhöz (nemi erőszak, lopott dinnyéért ékszer, mészárlás). Horváth Sándor Egy békés ember című novellája vázlat- szerűen szikár; az elidegenítő kor elidegenedő emberének részvéttelen kőrajza. Ez is halállal végződik. Édes-keserű dokumentumnovella Balia D. Károlyé egy zenekarról. Nemcsak Kárpátalján tudják, hogy az Ivaskovics-trióról van szó, amely e táj magyarjainak kedvence lett. De a zenekar kénytelen feloszlani a pénztelenség és az egyedül nem pangó bürokrácia miatt. „De alighogy megalakultunk, jött valami határozat, hogy a kulturális szférában nem alakulhatnak kisszövetkezetek” — mondja keserűen a zenekarvezető. Az autóbuszbérlet elvitte minden pénzüket. így hal meg egy szép kezdeményezés... Jól sikerültek Balogh Csaba meséi, bár nem eredetiek, ám a csőről szólót kiválóan ültette kárpátaljai környezetbe. Jó volt látni új neveket is az évkönyvben. A versek persze magukon hordozzák a rutintalanság jelét, bár tehetségről árulkodnak. Óvakodniuk kell a képzavartól. Papp Ildikó Rigai történet című elbeszélése is tehetséges szerzőt sejtet. Csak le kellene szoknia a túlbeszélésről, a túlmagyarázásról. Nem kell minden szálat feltétlenül elkötni, mindén sorsot elrendezni! Az Örökségünk rovat kétségtelen legizgalmasabb írása Fodor Géza Kovács Vilmosról szóló tanulmánya. Dupka György lágerverseket tesz közzé, míg Csatáry György az elhurcoltak levéltári adatairól közöl írást. Könyvszemle és esemény- naptár zárja az évkönyvet, melynek ára (5,25 rubel) is tükrözi nemcsak az élet, de a pénz inflációját is.
