Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
1991. június 8. A J(eCet ‘Magyarország détvé/ji mettél&te | 11 Zaklatott hétköznapok Kovács Éva Mintha a természet is nehezen viselné az időjárási szeszélyeket. Tíz órakor már rekkenő a meleg, szinte vibrál a levegő, alig két óra múlva meg elővehetjük a kardigánt. Azután váratlanul jókora zuhé esik, a kertek növényei felfrissülve zöldellnek. Nagyecsed határában nemigen figyelnek az időjárás változásaira. A kapálnivaló nem várhat, meg kell lennie mihamarabb, hogy az eső ne a dudvát, hanem a dohányt, tengerit, napraforgót nevelje. Igaz, biztonságban már lassan a kapások sem érezhetik magukat, pedig más munkahely, mint a határ, nemigen akad Ecseden. A gazdasági élet nehézségei, az ország állapota ezt a nagyközséget sem kerülik. Az egyetlen munkaadó, a valamikor jó hírnévnek örvendő, legtöbb embert foglalkoztató termelőszövetkezet súlyos gondokkal küszködik, a jelentős mértékű elbocsátás máris a küszöbön áll. Ha a legrosszabb is bekövetkezik, majd nyolcszáz embernek mondanak fel egyszerre. Nehezíti a dolgot, hogy a városi ipari üzemek helyi melléküzemágai különféle szálakon szintén a termelőszövetkezethez kötődnek, így a dolog már valóságos lavinához is hasonlítható: ha borul a téesz, borul vele szinte minden és mindenki. S hogy akkor mi lesz? Arra bizony Nagyecseden is csak kevesen tudják a választ... — Munkahelyteremtő beruházásokra alig gondolhatunk, hiszen ma már magára valamit is adó vállalkozó nem jön olyan helyre, ahol nincs megfelelő infrastruktúra, hiányzik a telefon, rosszak az utak — mondja Szűcs Gusztáv, Nagyecsed fiatal polgármestere, akit nyíregyházi munkahelyéről hívtak haza a választások idején, mondván: benne látják azt az embert, aki képes kivezetni szülőhelyét a mostani kátyúból. Merthogy bajban van Nagyecsed, azt kevesen tagadják. Az egykori híres település, melynek „sorsa egybekapcsolódott a Báthory családdal, s hogy várossá lett, s országos hírre tett szert, egyedül a báthoryaknak köszönhette, kik az ország legelőkelőbb és leggazdagabb főuraivá küz- dötték fel magukat, s a család három ágra oszolván, egyik ág az ecsedi előnevet vette fel.” S bár a település innen kezdve nagy lendülettel fejlődött és gyarapodott, mostanra ennek már csak itt-ott maradt nyoma. Az egykori dombra, Sárvárra, az étterem, az ecsediekre néhány történelmi nyom, no meg a helytörténeti gyűjtemény emlékeztet. A városi rang is rég odalett, áldozatul esett a nagy központi koncepcióknak. Igaz, mostanra mintha újra becsülete kezdene lenni a régi dolgoknak, amit Ecseden a nemrég létrehozott alapítvány létesítése is ékesen bizonyít. — Az önkormányzat ötvenezer forinttal alapította meg a „Történelmi Nagyecsedért" alapítványt, amelyhez reményeink szerint nemcsak a helyben élők, hanem a Nagyecsedről elszármazók, de szülőhelyükről el nem feledkezők is szép számmal csatlakoznak — mondja a polgármester. S ha az alapítvány mindenre nem is, arra talán mindenképpen elegendő lesz, hogy a régi értékek felkutatásával a jelen hiányosságaira is felhívja a figyelmet. Valamikor nem ért véget Ecseden az út, az ország határa nem a kertek aljához közelített, ma viszont többnyire az jön Ecsedre, akinek kifejezetten itt van dolga, elintéznivalója. Nem csoda hát, ha az új szellemű vállalkozók, gyárosok és kereskedők számára sem ideális telephely, a fellendülést ígérők nagyobb, központibb helyek után kutatnak. S hogy akkor az ecse- diekkel mi lesz? Más lehetőség nem lévén, mind nagyobb számban mennek majd munkanélkülisegélyre, jelentkeznek a hivatalban különféle állami támogatásokat kérve vagy követelve. Pedig a pénz e helyütt is kevés. Az idei költségvetés 108 millió forint, ebből kell fenntartani, „működtetni” Ecsedet. Legtöbb pénz az alapfokú oktatásra megy, rögtön utána az útépítés számlája következik. Bármekkora legyen is az utóbbi, fizetni mégis kell, hiszen összesen 43 kilométer rövi- debb-hosszabb szakasz szorul felújításra, s több helyen még így is csak kohósalakos megoldásra futja. Segélyezésre összesen 14 milliót szánnak, de ez is olyan, mint a mesebeli kosár. Mire egy problémát megoldanak, kettő születik helyébe. A hagyományos támogatási formákhoz mára itt a legújabb, a tejjegy, melyre közel százan jogosultak Ecseden. Kétezer nyugdíjas él a faluban, s a település elöregedését jelzi, hogy az ápolási díjat — a családban gondozott idősek címén felvehető támogatást — is mind többen veszik igénybe, s az e célra fizetett összeg eléri a másfél millió forintot. A helyzet rossz, de nem reménytelen — jut eszembe a szólás, amíg Szűcs Gusztávot hallgatom. Ő ugyanis a hibákat, gondokat sorolva is folyvást hangoztatja: nem panaszkodni akar, erre nem hajlandó, csak épp a meglévő bajokat sorolja. Bár nem titkolja, annak idején nagyobb öszszefogásra, együttes cselekvésre számított, a kedvét mégsem tudták elvenni a polgár- mesterség ideje alatt, mára is optimista, bizakodó maradt. — Nem várunk ölbe tett kézzel, tesszük, amit tennünk lehet. Bár nem tagadom, nagyobb lendületet, gyorsabb eredményeket vártam a rendszerváltástól, elkeseredésre nincs okom. Ha szerény mértékben is, de elindultunk az előbbrevivő úton. Vállalkozásba adtuk a művelődési házat, terveink szerint presszó, fagylal- tozó, híradástechnikai bolt is kap majd benne helyet. A megmaradt területeken klubokat, szakköröket működtetünk. Újra indítjuk végre a megszüntetett mozit, s mindezt azért, hogy itthon tartsuk a fiatalokat. ’86 óta vajúdik, idén talán megszületik a crossbartelefon is. Nagyot léptünk előre a vezetékes gáz ügyében. A lehetőség adott, csak élnünk kell vele. Nagyecsed és Győrtelek között van egy átadóállomás, ha vállaljuk a vezetéképítést, lesz korszerű fűtéstechnikánk. A debreceni Agrober már a terveket készíti, rövidesen szerződéskötésre is sor kerül. Igaz, ehhez az itt élőknek is zsebbe kell nyúlniuk, de hát másutt sincs ez másképp. Sajnos, a nagyobb cégek hiába ígértek korábban komoly pénzeket, a már felsorolt problémák miatt rájuk nem számíthatunk, így a teljes költség a falura, meg a még fennmaradókra esik. Nagyecsed polgárai büszkék múltjukra, bár manapság sokkal többeket foglalkoztat a jelen. Az egykori gazdagság és biztonság oda, s még közel sem látszik a jövő. Hogy milyen akkor az itt élők hangulata? Arra talán legilletékesebbként Tóth Ferenc református lelkész adja meg a választ: — Milyen lenne? Zaklatott. Mindazonáltal reménykedő, hiszen a hívek örülnek az új lehetőségnek, tágra nyílt az eddigi keskeny kapu. S hogy miért? A lelkész úr szerint a volt egyházi ingatlanok visszaadása ad most okot a bizakodásra, hiszen mint kiderül, annak idején nem hogy az egyházi birtokokat, még a halottakat is államosították a faluban! Elvették a temetőt, annak betemetett és üres részével együtt. — Az egykori kétszáz holdat nem, de a temető melletti, megművelésre alkalmas földterületet visszakérjük — mondja a lelkész úr, akinek nem csak távoli reményei, közeli örömei is vannak: a nagyecsedi református újteleki kistemplom rövidesen tornyot kap. Tornyot, amelyről nem csak térben, talán időben is messzire láthat a falu népe. S ha messze lát, csupa jót lát. Reménykedjünk benne... Nagyecsedi életkép Balázs Attila felvétele \/d lóság unk Röze Menekülés a semmibe Dankó Mihály send van. Csak a falióra C ketyeg, a mutatók konokul haladnak körbe. Az idő előrehaladása magában hordozza az elmúlást. A születés és a halál két véglet, s ami közte van, az az ÉLET. Csoda, egy nagyszerű kaland, amit az ösztöneinket legyőző elme egyre kutat. Honnan jöttünk és hová megyünk? A sors, á szerencse vagy valamilyen külső hatalom uralja tetteinket? Befolyásolhatjuk-e önnön életünket, dönthetünk-e saját magunk a befejezésről? ♦ ♦ ♦ Szenteste volt. Megborotválkozott, tiszta inget és kabátot vett fel. A karácsonyt mindössze egy asztalra állított gyertya jelezte. A kisablak függönyét félrehúzta, hosszan nézett az égre. A hideg csillagok ragyogása szinte kopogott az üvegen. Majd egyenesen előre, a távolra figyelt. Az imbolygó fények és vonatfütty jelezte a kinti világot. Búcsúzott. Már évek óta képeslapot sem kapott. Sóhaj szakadt fel a kebléből, tulajdonképpen nem is szomorú, elégedett a 79 évével. A képek, mint filmkockák tódultak elé: a pendelyes, szőke hajú apróság, aki anyja szoknyájába kapaszkodik. Az iskolapad, a tanító a nádpálcájával, majd a katonaság, a háború, az öröm, hogy élve megúszta mindezt. A szülők halála után nemsokára megnősült. De hamar magára hagyta az asszony is. Nem szült neki egy gyereket sem... E gondolatoknál kicsit tovább időzött. Esetleg... Később mindig közbejött valami. Legutoljára az öreg kuvasz is „elhagyta”. A kályhában pattogott a tűz: minek a melegség, ha belülről fázik az ember? — mondta, leheletével behomá- lyosította az üveget. Megfordult, indulni készült, még egyszer körülhordozta tekintetét a kis szobán. Rend volt, a takarításra mindig igényes; ne mondják, mert férfi, megeszi a kosz. Persze ki is szólná meg, nem járt itt évek óta senki, s amióta kitalálták a postaládát, már a postás sem csengetett be. Ruháit szépen összehajtotta, a gyertya lángját meglibbentette a huzat, kint bagoly huhog, megfelelő kíséret az induláshoz. ♦ ♦ ♦ A keresztyén vallás tanítása szerint bűnt követ el, aki önkezével vet véget életének. A lét felett az Isten uralkodik. Ő, aki a „szülők segítségével” elindítja az életet, s ő dönt a végről is. Akaratával szegül szembe, aki saját maga törvénykezője lesz. Az ötödik parancsolat önmagunkra is vonatkozik. A középkorban, sőt még a legújabb korban is, az öngyilkosokat nem temette pap, legfeljebb a temetőárokba hántolták el. A második vatikáni zsinaton született döntés kimondta: az egyház szerepe, hogy szeressen és ne ítéljen. Meg kell tehát adni az elhunytnak a végtisztességet. A mai gyakorlat szerint különböző felekezetek más és másként végzik a szertartást. (Például a római katolikusok központilag kiadott imádságot is elmondanak). ♦ ♦ ♦ Aki nem tud ünnepelni, nem tud élni sem — tartja a régi mondás. Különösen a húsz- és negyvenévesek között hiányzik a „hitháttér”. Gyűlik, halmozódik a feszültség, sokaknak az a lehetősége sincs meg, mint a hívő embernek, hogy a gyónás, az imádság, az Isten akaratába való belenyugvás feloldozást ad. Átmeneti időszakba léptünk. A régi kategóriák megszűntek, de az újak még nem alakultak ki. Az érzelmileg inger- szegény környezet, az egyéniségek kibontakozását akadályozó, uniformizáló iskolák nem segítettek. Elsősorban arra lettünk fogékonyak, hogy jól éljünk, mindegy, hogy holnap mi lesz. Kikerült az ember a természetes életteréből, belekényszerült a zsúfolt, lélektelen környezetbe, ahol a küszöb a határ, tétlenségre, unatkozásra ítélve. A felgyorsult világunkban a legősibb motívumok mellett, mint például a szerelem, olyan okokkal is találkozunk, melyek korábban hihetetlenül hangzottak volna: munkanélküliség, megbukott vállalkozások. Ezekre a tényekre még nem készültünk fel. Mennyire változik a világ, a „hőskorban” még kardjába dőlt a lovag, a technika modernizálódásával lőfegyvert fogott magára a kártyaadósságba jutott dzsentri. A századelő cselédlányai lúgot, vagy gyufamérget ittak. Olvasmányainkból ismert a Duna-hídról vízbe ugró. Aztán jött a vonat, kötél, s manapság a gyógyszer a „divat”. S minden tett mögött ott a talány: miért? Mi az, mi fegyvert ad a kézbe, lehet-e olyan nehézség, amely annyira lenyom, hogy nincs belőle kiút? Egyes magyarázatok szerint vannak időszakok, amikor a reménytelenség, a csömör, a kilátástalanság miatt megnő a „semmibe utazók” száma. Az egyéni és társadalmi problémák megoldhatatlansága elég ok e? A válasz egyértelmű: nem! Bár nem ítélkezhetünk senki felett, s nehéz arra is magyarázatot adni, van- e jogunk elvitatni bárkitől, hogy önmaga rendelkezzen élete felett. Sokszor hiányzik a cél, a mások és saját magunk által megszabott feladat. Nem készülünk fel a nehézségek elviselésére, kicsi a tűrőképességünk, nem jutunk el a megfelelő megoldáshoz. Gyakran megtörténik, hogy az adja fel a harcot legelőször, akit addig a széltől is óvtak, szerettek, s egyszer csak szembetalálja magát az első „nem"-mel. „Színjózan voltam, iszonyatos volt a terhelés, és kilátástalannak láttam a jövőt. Egyik délután mondom a feleségemnek: én megiszom a mérget. Kimentem az udvarra és a permetezéshez előkészített fél deci Bi 58-at egy húzásra lenyeltem. Éreztem, marja a torkomat, mint az erős vegyespálinka. Két perc múlva rosszul lettem, az asszony összecsődítette a szomszédokat, a mentő hamar kijött. A kórházban tértem magamhoz, rögtön ki akartam ugrani az ablakon. Majd amikor rájöttem, mi történt velem, nagyon megijedtem. Beinjekcióztak, Szinte kívülállóként néztem, hogy harcolnak az orvosok az életemért. Nappal csak megvoltam valahogy, de este jöttek a hallucinációk. Rettegve figyeltem az ablakon bekúszó fekete macskát, az egyik pillanatról a másikra változó szörnyűségeket. Tisztán láttam mindenkit a régi ismerősök közül, akik meghaltak. Eljöttek hozzám, de velük volt egy nagy szakállú, robusztus ember is, mindenáron el akart vinni... Biztos ő volt az „ördög szolgája”. Amin keresztülmentem, nem kívánom senkinek. Bár tudtam, hogy meghalhatok, ha megiszom a mérget, most már nagyon sajnálom, és még egyszer nem csinálnám ugyanezt. Sőt, még jobban ragaszkodom az élethez, mert én közel jártam a kaszáshoz, s tudom, hogy onnan nincs visszaút. Mennyi örömben és boldogságban volt részem már azóta, ha belegondolok, mindezt elmulasztottam volna...” ♦ ♦ ♦ Mégis, ha kor szerint viszgáljuk az öngyilkosságokat megkísérlőket, elsősorban a fiatalok és az idős, magára hagyott emberek közül kerül ki a legtöbb „áldozat”. Például ha nem sikerül a vizsga: a szülői szigortól való félelem könnyen végzetes lépésre késztetheti a fiatalt. Sokszor elismételt tények, nem elég mindent megadni a gyereknek, és csak számonkérésből sem állhat a kapcsolat. A követelésnél mérlegelni kell a képességeket is. (Az apa, az anya a sok lótás-futás közben beszélgessen többet gyermekével.) Az esetek többségében a mindenáron való figyelemfelkeltés szerepel az indokok között. Bár tettük végzetességével nincsenek tisztában. Mindehhez hozzájárul az a sok erőszak, a halál látványa, amit a tömegkommunikációs eszközök zúdítanak ránk. Vajon mi adja a lökést annak is, aki 15-20-szor próbálkozik? Bár szándéka nem komoly, csak az ijesztgetés, s az orvosoknak, ápolóknak munkát adnak felelőtlen tettükkel. Mások nem bíznak semmit a véletlenre. Valószínű szerepe van egyfajta hajlamnak, öröklött vagy szerzett idegzavaroknak. Sokan milliókat adnának még egy napért, hogy szeretteik között lehessenek, s akkor ők, látszólag egészséges emberek, az „enyészetet” választják. Bátorság vagy gyávaság kell az elkövetéséhez? Milyen iszonyatos erő köti le a legősibb és legerősebb ösztönt, az életösztönt? ♦ ♦ ♦ Ki figyel oda, ki veszi észre a tipródót, a pohárhoz, a droghoz menekülőt? Valljuk be, szinte senki. Nincs időnk másokkal törődni. Volt eset, mikor a munkahelyen így szörnyülködtek: egtette? Ez a mindig viM dám jó kedélyű kolléga. S csak akkor gondolkodnak el, amikor újra és újra szóba kerül, és érezni lehet a megjegyzésekben a bizonytalanságot. Tényleg, mostanában nem látták mosolyogni, viccei is egyre kesergősebbek lettek. Sokszor nézett maga elé, néha már nem is köszönt a folyosón. Szórakozottságnak vélték csak. „Talán, ha megkérdeztük volna, hogy mi baja? Talán..., ez , már örök titok marad.” A sugallat, hogy „meg kell tenni”, a sötétség és a mélység vonzása ott kísért mindannyiunkat. Csakhogy az ember azért ember, hogy legyőzze a problémákat. Nem lehet megbékélni a „semmibe rohanókkal", nincs az a kudarc, melyből nem lenne kiút, élni kell magunkért, másokért!
