Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
10 1991. június 1. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Lelki egészségünk őre Lelki egészség, lelki kultúra címmel nemrég konferenciát rendeztek Nyíregyházán, amelyen a megyénkben mentálhigiénével foglalkozó szakemberek vettek részt. Természetesen fővárosi előadókat is hívtak, köztük Németh Margitot, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet osztályvezető-helyettesét, aki bevezető előadásában többek között arról szólt, hogy az egészség fogalmába nem csak a testi, de a telki és szociális___________ egészség is beletartozik, s mindhárom egyformán fontos az egyén számára. A vele való beszélgetést azzal kezdtük: honnan tudhatja valaki, hogy egészséges? — Akkor vagyok egészséges — felelte —, ha derűsen élek, jól tudok teljesíteni, eliégedett vagyok önmagámmal és a környezetemmel, konfliktusaimat kezelni tudom, s ebbe beletartozik az is, hogy segítséget tudok kérni, ha szükségem van rá. igyanakkor képes vagyok eltűrelviselni a kudarcaimat és sijrtelenségeimet is. Ilyen egészen egészséges ember azonban kevés van. De baj csak akkor következik be, ha a három összetevő közül az egyik nincs rendben. A szakemberek nem győzik eleget hangsúlyozni, mennyire fontos az önismeret. Ez teszi képessé az embert arra, hogy önmagán felfedezze, ha valami baj van, tudja, hogyan reagál egy-egy problémára, kifelé vagy befelé forduló, s nem árt, ha tisztában van azzal is, hogy a „dolgaira” hogyan reagál a környezete. Ismernie kell saját örömigényét, és a társas kapcsolatok iránti vágyát is. Ekkor és ettől válik kezelhetővé a baj. Gyermekkorban nagyon fontos szerepük lehet — nyilván a szülők mellett — a pedagógusoknak, akiknek nemcsak azokat a gyermekeket kell észreven- niük, akik viselkedésükkel zavarják a munkát, hanem azokat is, akik valami miatt egyáltalán nem szólalnak meg. Németh Margit szerint azok a pedagógusok, akik hivatásuknak érzik a pályát, és nem oktatni, hanem gyermekét tanítani mennek az iskolába, vagyis a gyermek egész személyiségét fejleszteni, partnereik a pszichológusoknak. — Sokszor kerülünk olyan helyzetbe — kívülállóként —, hogy látjuk: itt valami baj van. De van-e jogunk beleavatkozni a szomszédok, vagy mások családi életébe? — Jogunk nincs, csak ha feljogosítanak, ha már valamilyen kapcsolatunk van velük — magyarázza. — Lehetnek ezek például olyan egyszerű dolgok, mint a köszönés, vagy kis segítség — apró emberi gesztusokon nyugszik ez a kapcsolat. Az atomizált társadalom hozta azonban magával, hogy az az érték, ha nem vesszük észre a másikat. Értékválságban élünk, bizalmatlanságban, elvesztek a helyi kis közösségek. Generációkat állítottunk szembe egymással, s a fiatal úgy érzi, az idős ellensége, mert hátráltatja az előrehaladásban, előmenetelben. Rivalizációs helyzetbe kényszerültünk, csak saját magára, vagy egy nagyon- nagyon szűk körre támaszkodhat az egyén. Régen — amikor generációk éltek együtt — érték, és természetes volt a türelem, a tolerancia. Ma az önállóság jegyében sok fiatalasszony megsértődik azon, ha az édesanyja vagy az anyósa beleszól, hogy miként kavarja a rántást, míg száz évvel ezelőtt magától értetődő volt: főzni az anya tanítja meg a lányát. Ugyanakkor ezekhez a kapcsolatokhoz is térre van szükség, s erre a 30-40 négyzet- méteres lakások kicsik. — Nagy baj, hogy nem ismerjük el: az idősnek a tudása, tapasztalata, a fiatalnak pedig a kreativitása, vállalkozó kedve az érték. A játszótereken sokszor látom: a gyerekek közvetítésével az anyukák között is megindul a beszélgetés. De csak ritkán jut el addig a kapcsolat, hogy egymás gyerekére vigyázzanak, kinőtt ruhákat csereberéljenek. Ehelyett sokkal inkább az a gyakorlat, hogy „nem engedem be a gyerekem barátait a lakásba, mert összetörik a berendezést”. Németh Margit szerint hiányoznak a közösségi helyek. Valamikor a falvakban, településeken a vendéglő közösségi ház volt, ezeket felváltották a talponállók, kocsmák, ahol a betérőknek általában az a céljuk, hogy minél hamarabb „elzsibbadjanak”. Évkönyv Csengerből Szép és hasznos hagyomány felelevenítésére vállalkozott a csenged középiskola. Nemrég jelentette meg évkönyvét, mely az intézmény — mostani nevén: Ady Endre Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola — harmincéves históriáját fogja át. Az ízléses küllemű, jó arányérzékkel megszerkesztett könyv a gimnázium létrejöttétől napjainkig válogat a település-, kultúr- és oktatástörténeti adalékokból. Nem terheli meg az olvasóját a szükségesnél több adattal, inkább az olvasmányosságot, az érdekességet tartja szem előtt. Aktuális gondolatokat hordozó, az iskola névadójának emlékét és szellemét idéző tanulmánnyal (Muraközi Emil tanár úr tollából) indul a hangulati előkészítés, majd ezt követően sorakoznak a nem gondtalan, de összességében eredményes munkát maga mögött tudható kis gimnázium eseménykrónikájának szeletei. A hétszáz példányban megjelentetett kiadvány egy majdan megírandó megyei iskolatörténet egyik forrásaként is szolgálhat. — A modern egészségfogalomhoz — mondja — a vendéglők helyett ma már a sportcentrumok tartoznak, ahol teniszezni, úszni, sportolni, vagy éppen olvasgatni lehet, s ha valaki megkívánja, kulturáltan megihat egy pohár sört. Ebben azonban az is benne van, hogy legyen szabad ideje, hisz persze, hogy a lét határozza meg a tudatot. De azért a tudatnak mégis előre kell járnia. Szabad időnk például azzal is lehet, hogy a gyerekünket időnként a barátainkra bízzuk. Ezeket a pótlehetőségeket a társadalomnak mesterségesen kell megteremtenie. Hisz sokan attól válnak neurotikussá, hogy nem tudnak egy kicsit elmenni kikapcsolódni. Csak egy példa: tudjuk, hogy a bölcsődék kihasználtsága csökken. Ugyanakkor adottak a tárgyi, személyi feltételek, amelyeket a bölcsődék bezárásával kidobunk az ablakon. Budapesten már megindult egy folyamat, hogy ezekben a kihasználatlan bölcsődékben szakemberek gondjaira bízhatja a gyerekét az anyuka, ha valami dolga van. — Átmeneti helyzetben vagyunk —, véli, s ez elmossa, tönkre teszi a hosszú távú célokat. Ráadásul eleve nem hordoz célokat, attól átmeneti. Éppen ezért keresnek egyre többen célt, perspektívát, megfogható- ságot a válásban, mert abban még látnak valamit. Nehéz elhinni például, hogy öt év múlva kilábalunk a válságból. Kell, hogy holnap is legyen kedve, életöröme az embernek, s ehhez egyetlen biztató jel a helyi kiscsoportok, önkormányzatok kezdeményezéseinek erősödése. Ha ez nem propaganda, eltervezett valami lesz, akkor a kis közösségek igenis képesek az össztársadalmi mozgásokat is elindítani. — Az a baj — folytatja —, hogy a mi társadalmunk csak rövid távon tud gondolkodni, holott a humán értékek hosszú távon válnak rentábilis befektetéssé. Olyan ez, mint a fakivágás. Ez a társadalom itt és most nem ültet diófát. Félő, hogy leszüreteljük az öregek ültette fákat, aztán kivágjuk őket... Cservenyák Katalin 0F Különös irodalomlecke A Lidérces órák (Scorsese filmjét 1989-ben játszották nálunk) főhősével egy kávéházban ismerkedtünk meg, ahol éppen egy Henry Miller-kötetet olvasott. Hogy melyiket, az a villanásnyi képen nem volt ellenőrizhető, de lehet, hogy pontosan a Ráktérítőt, azt a regényt, amely alapjául szolgált a Henry és June című filmnek. Ez az apró adalék jelezte már, hogy az író kezd divatba jönni hazájában, de hogy miért és miért éppen most, arra köny- nyen következtetni lehet Philip Kaufman alkotásából. Henry Miller nem tartozik azon amerikai írók körébe, akiket Magyarországon is jól ismernek. Pedig a 20-as években ő is megjárta Párizst, de nem tartozott az úgynevezett „elveszett nemze- dék”-hez, nem járt Gertrude Stein körébe, mint Hemingway vagy F. Scott Fitzgerald. Ám életmódja s szemlélete azt igazolja, hogy ő maga sokkal inkább „elveszett’ ember volt, mint ismertebb kor- és pályatársai. A Henry és June természetesen nem ismeretterjesztő film, hanem igazi amerikai szórakoztató munka, amelyet úgy is végigélvezhet a kedves néző, hogy nem vesz tudomást a kultúrtörténeti háttérről, s akár azt is gondolhatja, hogy a figurák kitalált személyek, s nincs szoros kötődésük valódi modellekhez. Millert — az irodalomtörténetírás tanúsága szerint — anarchisztikus szabadságvágy jellemezte (ezt Kaufman filmje pontosan tükrözi), műveit angol nyelv- területen sokáig nem is jelentették meg frivol, trágár, obszcén jellegük miatt; életútjáról pedig tudni lehet, hogy változatos volt a tiltott italméréstől öt feleség elfogyasztásáig. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1976-ban (ekkor 85 éves) megkapta a francia becsületrendet. Ebből több következtetési lehetőség is adódik, de ezek levonásától terjedelmi okokból itt tekintsünk el! A Henry és June a lehető legszabványosabb melodráma, amely műfajról tudva lévő, hogy éltető eleme a szerelmi háromszög. Itt is erről van szó, ezért igazságtalan némiképp a cím, hiszen June-nak (az öt feleség közül az egyiknek) a szerepe kisebb, mint a harmadik pólusnak, Anaisnak, aki ugyancsak élő személyről, Anais Nin írónőről mintázódott. A helyzet pikantériáját nemcsak az adja, hogy Anais inkább vonzódik a kopaszodó íróhoz, mint példátlan férfiasságé férjéhez, hanem az is, hogy a biszexuális June mellett ő is azzá válik, s így a körbe-körbe játékra tág lehetőség nyílik: én megcsallak téged, te megcsalsz engem, mi megcsalunk téged, te megcsalsz minket, és még további variációk is vannak, hiszen szegény Hugo, Anais férje is benne van a pakliban, de mintha neki mindegy lenne ez az egész. A tirpákok ősei Közhely talán, hogy a kedvezőtlen gazdasági helyzetet leginkább kulturális életünk sínyli meg. A könyvkiadás is hátrányos helyzetbe került, legalábbis az igényesebb könyvek megjelentetése. Alig jut pénz az úgynevezett helyi kiadásokra, a szűkebb régiók helytörténeti, irodalmi vagy néprajzi jellegű köteteinek a megjelentetésére. Ezért is öröm, ha mégis napvilágot lát néhány kötet, amelynek kiadása nem kevés lelemény és fáradságos munka eredménye. Negyedik számához érkezett a Vasvári Pál Társaság füzeteinek a sorozata. Néhány hete látott napvilágot a Mária Terézia- féle úrbérrendezés szlovák nyelvű dokumentumai című kötet, amely azért is érdekes lehet az itt élők számára, mert megtudhatjuk belőle, hogyan is éltek a tirpákok ősei a Felvidéken, a XVIII. században. Az előzményhez tartozik, hogy a Habsburg-udvar nem nézte jó szemmel az úrbéri terhek növekedését, és a magyar- országi alsó- és felsőház magas ellenállása ellenére rendeleti úton kényszerítette akaratára a magyar nemességet. A rendelet végrehajtása során hatalmas anyag keletkezett, amelyet alig ismertek. Udvari István, a könyv szerzője most ennek a hallatlanul érdekes és eddig alig feltárt dokumentumoknak egy részét dolgozta fel. Az anyag segítségével bepillanthatunk a korabeli termelési feltételek alapjául szolgáló természeti viszonyokba, feltárja a falvak határainak állapotát, a folyók, tavak és egyéb vizek közösségi hasznait, kárait. Az erdők, nádasok, mocsarak helyzetéről szól, a rétek, legelők, gyümölcsösök, veteményeskertek és szőlők meglétéről vagy hiányáról, a jobbágyok gyűjtögető, zsákmányoló szokásairól. Képet nyerhetünk a közeli és távoli munkaalkalmakról, szekerezési lehetőségekről és még sok egyéb érdekes viszonyról. A dokumentumok a történeti Magyarország társadalom- és gazdaságtörténetének becses forrásait képezik. Nagy-Magyar- ország északi részének tizenkilenc vármegyéjében éltek szlovákok, a vármegyék déli részeiben a magyarok alkották a többséget. A könyvből is kiderül: a XVIII. században semmiféle nemzeti elnyomás nem volt, a szlovákok is ugyanúgy éltek, ahogy magyar kortársaik. Manapság sokat foglalkoznak a hivatali írásbeliség használatával Szlovákiában. Az úrbérrendezés korának anyagaiból is kitűnik, hogy van olyan pozitív eredmény a Kárpát-medence hivatali írásbeliségének történetében, amelyet a mai politikában is figyelembe lehetne venni, mivel az úrbérrendezéshez kapcsolódó anyagok például a Magyar- ország népeinek minden nyelvén megjelentek. Eddig a szlovák tudományos életben a történészek, nyelvészek azt vizsgálták, hogyan nyomták el a magyar földesurak a szlovák jobbágyságot. A hajdani bevallásokból kitűnik, a szlovák jobbágyok nem éltek rosszabbul, mint a magyarok. Mivel közvetítő szerepet játszottak a magyar területek és Lengyelország között, sok helyen gazdagabb volt a szlovák terület, mint a magyar. A könyvhöz Niederhauser Emil, a neves közép-európai szakember írt előszót. A vaskos kötethez, csakúgy mint a Vasvári Pál Társaság többi füzeteihez. Tiszavasvári város polgármesteri hivatalában és a Jósa András Múzeumban lehet hozzájutni. Bodnár István Történik mindez Párizsban a 20-as évek végén, bár éppen a történeti és kulturhistóriai adalékok összerántása révén időbeli tájékozódásunk némiképp megnehezül, mert a Hitler-beszéd a rádióban és Bunuel Andalúziái kutyája a moziban nehezen képzelhető el időben egymás mellett. Amire viszont érdemes odafigyelnünk, az a film magyar vonatkozása: mellékszereplőként megjelenik a legendás fotóművész, Brassai, láthatjuk őt munka közben, s láthatjuk teljes vásznon híres külvárosi képeit. Történik mindez Párizsban, de ahogy Bacsó Péternek nem sikerült megteremtenie a szláv levegőt a Sztálin menyasszonyában, ugyanúgy nem sikerült Kaufman- nak sem a francia főváros atmoszféráját elővarázsolni. Jóllehet Miller valóban a külvároshoz kötődött, mégis várni lehetne — legalább jelzésszerűen — az igazi Párizst jelképpé vált épületeivel, mert a film képi világa tulajdonképp nem különbözik mindattól, ami a húszas évek amerikai nagyvárosainak perem- kerületeiről ismeretes. A Henry és June-1 nézvén aligha értjük, miért volt a város Hemingway számára olyan kedves, ahogy az a Vándorünnep lapjairól elősu- gárzik. A felsorolt kifogások ellenére műfajában akár jó mozi is lehetne Henry Miller története, ha az alkotóknak lett volna szívük feszesebbre vágni ezt az irgalmatlanul terjengős filmet. A látvány szépsége, a ravasz intérieurök, a divatszemle sem tudja megakadályozni, hogy helyenként a csendes unalom ne telepedjék rá a cselekményre. Hamar Péter NÉPRAJZI EMLEKEK Turricsei találós A néprajzi irodalomban ismert a találós kérdés, illetőleg a találós mese fogalma. Ezekben egy talány megfejtése áll a cselekmény középpontjában. A kérdéskört már a húszas évek elején kifejtette a megyénkből indult Szendrey Zsigmond néprajzkutató e tárgyban írt publikációiban. (Ethnographia 1921, 1923.) Ugyanő 1928-ban a Magyar Néprajzi Társaság egyik rendes ülésén felolvasást tartott Szat- márvármegye néphagyományairól, ami folytatásokban megjelent a Szatmár és Bereg című megyei lap hasábjain. A Népmesék — mondák fejezetből szemel- gessünk egy részt. (Félreértések elkerülése végett mondjuk el, hogy a kiskutya neve címszó szerepel a Magyar Néprajzi Lexikon 1987-ben kiadott kötetében!) Egész mesévé dagadt pl. ez a turricsei találós: Egyszer egy királykisasszony egy kis kutyát ajándékozott a szeretőjének. Ez aztán hazament s csak az úton jutott eszébe, hogy elfelejtette a kutya nevét megkérdezni. Nosza, rögtön visszaküldi az inasát, hogy tudja meg a kutya nevét. Ez visszamegy, benyit a királykisasszonyhoz, de már nem találja magába, mert ott voltak nála a testvérei. Megijedt s nem mert szólni, hogy el ne árulja az urát meg a kisasszonyt. De a királykisasszony, amint ránézett, rögtön látta, hogy miért jött visz- sza az inas, és azt mondta neki: „Én úgy vagyok mint te; te úgy vagy mint én. Mondd meg annak, akinek, annak hívják!”. Az inas is megértette a szót, mert hát Félsz volt a kutya neve.” Közreadja: Nyéki Károly II Kelet A Magyarország BIZAIMCNMUZ /Q\ Színes amerikai bűnügyi vígjáték Rendezte Gene Qumtano Főszerepben: Kim Greist, Christopher Lambert,' Christopher Lloyd
