Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08 / 133. szám

1991. június 8. Sl %e(e t - ‘Ma/jyarorszáfj hétvégi meCCékCete 7 Önállóságunk rögös útjain Kállai János » m em könnyű kijárni az M\M önállóság iskoláját, * ® pedig manapság sok­szor tapasztalhatjuk: soha még ilyen erővel nem munkált ez a szándék az emberekben, a legkülönbözőbb nagyságren­dű településekben, intézmé­nyekben. Mindenki, főként azok, akik valami miatt visz- szaszorítottnak, félreállítottnak érezték magukat, most bizo­nyítani akarják: meg tudnak állni a saját lábukon. Különö­sen nehéz helyzetben vannak az aprófalvak önkormányzatai, mert elegendő pénz hiányában s felelősségük teljes tudatában próbálják a rájuk bízott polgá­rok életfeltételeit jobbítani. Biz­tos, hogy ehhez a küzdelem­hez kell dac, konokság, no és kitartás is. Egy nemrég önállósult ki­sebbé falu polgármestere fo­galmazott így, amikor szándé­kaikról, terveikről kérdeztük: „Maga gazdája sohasem volt ez a község, s most, hogy már lehet, élni akarunk a hatal­munkkal. ” Szemléletben, élet­vitelben, munkastílusban min­dig is különbözött a falu népe a nagyobb „testvértől”, aki — legalábbis ők így érezték — mindig a kisebb karéj kenyeret nyújtotta nekik. Most majd a sajátjukat igyekeznek úgy fel­osztani, hogy ha nem is több, de egyenlőbben jusson. Tisz­teletreméltó a szándék, a hit, az akarat erejében, de vajon elegendő lesz-e olyan dolgok végigviteléhez is, amiben nem biztos, hogy érdemes erőltetni az önállóságot. Emlékszünk még a közelmúlt iskolakörzetesítéseire. Ha álta­lában nem is igaz, az esetek többségében mégiscsak jobb — sőt: egészen jó — feltételek között okosodhattak az egy­mástól korántsem fényévnyi távolságra lévő települések gyermekei a körzetcentrumok már nem olajos padlózatú, köz­ponti fűtéses, világos iskolái­ban. A kicsik odautaztatása, bejáratása nem ment kényel­metlenségek nélkül, de a kultu­rált tanulási feltételek kárpótol­tak a fáradalmakért. Most a visszakörzetesítések idejét éljük. Én is tudom a so­kak által hangoztatott gondolat­ban rejlő igazságot: hogy egy falu falunak érezhesse magát, iskola kell bele, templom és pap, és orvos, no meg község­háza, s nem árt ha akad egy rendőr isi De azt is tudom: korszerű, a jövő századra fel­készítő oktatást nem lehet egy­kor volt, picinyke ablakú, tábla- krétás tantermek nosztalgiáira építeni. Nem vagyok híve ma­gam sem az elkényeztetésnek, de tisztában vagyok cseme­téink már jobbhoz szokott igé­nyeivel és elvárásaival is. A vízöblítéses után nem könnyű visszaszokni a fa WC-be, a ra- diátorosból a cserépkályhás tantermekbe. P ersze agitálni sem aka­rok. Csak azt szeret­ném, ha az önállóság­ban valóban a helyi társadalom érdekei kapnának hangsúlyt. Göröngyös utat kell ezért bejár­ni, sok a buktató, s a jelzőtáb­lák értelmezése sem mindig könnyű. De azért törekedjünk megérteni őketI Áruséta ereskedelmünk működési rendjének, szerkezetének mind jobban érzékelhető változásai előbb-utóbb át fogják alakí- * * tani vásárlási szokásainkat is. Ha másért nem, hát azért, mert pénztárcánk vékonyodása rákényszerít bennünket: ha kell, bejárjuk a fél várost az olcsóbban beszerezhető árukért. Néhány éve még némi nosztalgiával emlegettük egy-egy nyugati bevásár­lótúránk után, hogy mit mennyi haszonnal sikerült beszereznünk a legkülönbözőbb árakkal dolgozó üzletekben, mennyi valutát spóroltunk meg jó (legalább is: mi azt hittük) alkudozásunk ered­ményeként. Nos, profi módon alkudozni ugyan még nálunk nem nagyon lehet, de az egyes boltok áraiban az eltérés idestova eléri a százas nagyságrendet, s ennyiért már érdemes egy kis sétára indulni. A belváros egyik elegáns shopjában tíz forint híján ötszázba kerül a jó illatú férfidezodor; vele szemközt — az állami boltban — ugyanez épp egy százassal kevesebb, a lakótelepi ABC-ben alig több, mint háromszáz. Próbálom megfejteni a titkot, nem sok sikerrel; a lakókörnyezet szociális összetétele lenne a meghatá­rozó a dologban? Ennyi humanitást azért nem gyanítok! De azt sem hiszem, hogy naivitásról lenne szó az olcsóbbak esetében. Inkább egy régi szabály kezdett el működni: a kisebb árak több vevőt és nagyobb árumozgást hoznak; tudta ezt a legkisebb sza­tócsüzlet tulajdonosa is valaha. De hát amíg azonosra szabott árak voltak, minek is foglalkoztunk volna ilyen csekélységekkel. Persze, más, korábban nem tapasztalható jelenségek is szem­beötlenek. Soha ennyi narancs, banán, kiwi, ananász... és szőlő, dinnye... szezon előtt a standokon! Igaz, borsos árakon, még akkor is, ha csupán egy-két darabot akarunk megízlelni belőlük. De van, lehet kapni, túlzás nélkül: már-már zavaróan pazar a kínálat. A háttérben azért itt is kellett történnie valaminek! Ugye emlékszünk még banán-, narancs-, citromszegény teleinkre, a datolyamentes Mikulásra és karácsonyra? Mert akkoriban azt hallottuk úton-útfélen, hogy a valutáért országunkba hozható gyü­mölcsöket nem tudjuk megfizetni, nincs rá keretünk. Megint csak találgatni vagyok kénytelen: ennyire megváltozott volna monetá­ris helyzetünk a déli országok piacain? Más jelekből nem egé­szen erre lehet következtetni. Hihetőbb, hogy racionálisabb, kö­rültekintőbb, s mondjuk ki: szakértőbb lett a beszerzés és forgal­mazás mechanizmusa, s ezt még a csillagászati árak kétes fé­nyeiben is szívesebben vesszük. M ert valljuk be: jobb, ha csak szemlélni is, az ízlésesen tálalt banán-, kókusz-, szőlőfürtöket, mint — ugye ez is eszünkbe jut? — a rossz időzítéssel tonnaszám ránkzúdí­tott gyümölcsök elszomorító — szagos —ottyadtságát. Az erkölcs és a jellem próbája ' dorlás, megfogyatkozás. Éspe­bike Lajos dig azért, mert a magyar értelmi­ségi puszta jelenléte is tett volt, Hallom, hogy P., az áttelepült legalábbis sokszor annak minő­neves értelmiségi rossz hírünket sült. kelti néhányunknak Nyíregyhá- Balogh Edgár az erkölcs és a zán! Szerinte semmi erkölcsi jellem próbájának nevezte eze- alapunk nincs, hogy a változások két a megpróbáltatásokkal teli élére álljunk, és az erdélyi ma- éveket. Napjaink gyötrelmeit tát- gyarság jogaiért verekedjünk, va, az erdélyi magyar értelmisé- hisz a diktatúra éveiben hallgat- giek további nehéz próbának tunk! Hogy hallgattunk vagy vannak kitéve. De vállaljuk ezt a nem, ezt úgy gondolom, nem az talpig nehéz hűséget kívánó pró- áttelepültek, hanem itteni kör- bát, még ha szemünket is kive- nyezetünk, a velünk és mellet- rik, mint Sütő Andrásnak. Nem tünk ma is kitartó erdélyi magyar csak az európai változások — és részben román — olvasók kényszerítő hatását látva pislog illetékesek megítélni. Olyan na- fel előttünk az alagút végét jelen- gyon azért nem hallgattunk, mert tő fény, de azt tapasztalva is, amint egy szemvillanásra is le- hogy egyre több román ellenzéki vette rólunk figyelmét a cenzúra, áll ki mellettünk, vagy szimpati- tüstént üzentünk valamit az olva- zál küzdelmeinkkel. (Jó volna, sónak. Például biztatásokat is: ha a magyarországi lapok többet „Üldöztetünk, de el nem hagya- idéznék az olyan ellenzéki rő­tünk. Tiportatunk, de el nem ve- mán újságokat, mint a Romani, szünk!” Ezt a bibliai idézetet egy Libera, 22, Catavencu, Flacara, Sárospatakról írt naplóba sikerült Baricada, amelyek többnyire lo- elrejteni, s megjelent az Előre jálisak a magyarsághoz, és elég 1986. október 15-i számában. A gyakran bírálják a Vatrát, a Ro- szerzőt másnap többen megölel- mánia Marét és a hasonló szélső- ték az utcán. ségeket. A Flacara nemrég ma­Kínkeserves kenyerünk és fi- gyár és nemet újságírók rendel- zikai létünk kockáztatása nélkül kezésére bocsátotta két oldalát, egyebet alig tehettünk. Azaz volt Gyönyörű gesztus! Az ilyesmit is egy lehetőségünk: a kivándorlás! észre kell venni, nem csak azt, Csakhogy Sütő András, Balogh hogy mirőllacsarkodik a Vátra!) Edgár, Tőkés László és mások Visszattérve P.-re, nagy sunyin példájára, mi úgy döntöttünk, hagyta el az országot jó három hogy a legnehezebb helyzetben éve. Ismerőseinek azt mondta, se hagyhatjuk el kicsiny népűn- hogy a „beteg nagynénit kell el- ket. Ha megdöglünk se hagyjuk tartani, gondozni". Azóta kide- el! Mert ha elhagyjuk, mi akkor rült: nincs nagynéni! Egy magyar erkölcsi hullák vagyunk. osztály azért szűnt meg akkor a Igaz viszont, hogy túlélés Szamos menti városban, mert az miatt kompromisszumokat kellett 9. 9yer©kük távozásával „nem kötnünk vele. Rossz kompro- 1°^ kl a létszám . P. körzetében, misszumokat. De adott helyzet- aa°l a lakosság 80 százaléka ben — ha minden körülmények magyar, azóta sincs magyar or- közt népünknél akartunk marad- v°s- Felesege helybe ma sem ni! — a rossz kompromisszum is sikerült magyar tanart állítani, a kisebbik rosszat jelentette. A D többit itelje meg az Olvasó, s kivándorlásnál mindenképpen döntse el: van-e P.-nek joga az kisebb rosszat. Ugyanis az érdé- otthon maradottak dolgaiba be- lyi magyarság szempontjából leszólni? S vajon ő vagy mi álltuk még a hallgatás is jobb volt — ki az erkölcs és a jellem pró- adott esetben —, mint a kiván- báját?! A mozdulat öröme Balázs Attila felvételei a Primavera gálaestjén készültek Tájak, versek, emberek Szatmári miniatúra Bakajsza András E nyugalmas táj tehet róla, nekem vers szökik szívembe, ha szaladós útjaimon szembejön a Tisza-, az Erdő- és Szamoshát. Csorbult Szatmár... rajtad utazott át a feledhetetlen költő — Nagy- arban és Csekén vendégül ma­rasztalva —, hogy Erdődön végleg búcsút vegyen a „nőte- lenségtől”. Sándor itt vallotta meg másik szerelmét, itt vallotta meg Júliának: „... az örökszép ter­mészet leghívebb barátom, / Kit sohasem kaptam hazugságon." Kezdem jobban érteni felkere­kedő kedvemet, amikor kölcsön­veszem e határszél országrész szerelmesének, Bory Zsoltnak pirulós szavait: „Idehúz egy vén / tölgyfája Nagyarnak, / és sírja két tépelődő / magyarnak." E tölgynek alján elandaloghatok a kis Túr sietős útjának beteljesü­lésén, Tiszába ölelkezésén. „Mely nyelv merne versenyezni véled?" — citálom az e hangok­ra sarkított verssort, könnyítve lelkemen, íme, mennyi a bukó­gát, midőn a nyelv természetföl­fedező barangolásra csábul. Szatmárcseke — „Kopjafák1 gótikája” — asszociálódik rög­vest a félelem és a remény költője: Ratkó József. Múltba ré­vedén mindig be-betérek az egyetlen emberarcú temetőbe, kapun kívül hagyva a hiúságot — és egy cserepekre hulló világot. Tekintetemmel megsimogatom a hét betűt: Kölcsey. S aztán job­ban szégyellem magamat, mint a temetéskor Wesselényi; a sa­ruoldásra sem vagyok méltó. A készülő kikelet mindeneset­re megvigasztal, s e templomos táj is föl-fölvillant egy égboltsze­letet, ha zsoltártisztaságú poétái helyek hű sáfáraként a tenye­remre rajzolódik. Onnan olvasom Pusztuló kopjafák tovább: fatornyos, folyószelte, szél marta arcod őrzi a zivataros századokat, (Csanádi Imre sza­vaival: „... ország lappangott itt, mikor nem vala ország"), őrzi a fűszál-bölcsességű megmaradó szándékot, nyelvünknek elfelej­tődő ízeit. — „Ez titkon érő kör­tének fája’’ — hallom, és ámulok egy miatyánknyit a versbe boruló beszéden. S talán nem tévedek, ha arra gondolok, elsődlegesen e földben gyökere­sül Kára// Gás­pár szavainak négyszázéves ereje — ellensú­lyául a mai nyelv elvékonyodásá- nak és eldudvá- sodásának. A „mindenes sza­vak” korában engedtessék meg, egy részlet az Énekek Éne­kéből (a Vizsolyi Bibliából): „Ser­kenj fel északi szél, és jöjj el déli szél, fújj az én kertemre... jöjjön el az én szerelmes bará­tom, és egye annak gyönyörű­séges gyümöl­csét. ” Folyószelte Szatmár: nekem gyönyörűséges. Itthon vagyok. Facsoportos szi­geteid Móriczcal kézenfogva ka­lauzolnak; sze­líd vidékeiddel együtt tűnődni jó. „Megyünk / Tű­nődés vizére eresztve”. — morzsolok egy bús, borongós Ady-sort. Öreg malom az Öreg-Túron. Zöldesen zubogó vized meghajt­ja még az emlékezet ereszkedő malomlapátjait? Omló habja omló hajú erdőháti kislány örökre elillant mosolyát küldi felém. Ak­kor a nagy árvíz éve volt... ta­vasz barkállott, de én nem szól­tam a perchez, hogy maradjon velem. Szépszavú francia poé­tám! Nem csak a Szajna-parton igaz, a Túr partján is fájdalmasan az: „Mint ez a víz elfolyó mesz- szeség lett / A szerelem". Elte- metetlen emlék. Messzi ég, s közeli harangszó osztozik rajta. A Szenke vizén felhőfoszlá­nyok boronganak. Penyigén tal­lózó szó bogozgatja a kilenc lányka balladáját. (Es a temető­kert vigyázza „egyszélére” hán­tolt útszéli sírjukat.) Húsvéti időszak. Allelujás Úr­felmutatás. Másutt: úrasztali ke­nyér és bor. A keleméri papköltő, Tompa Mihály súlyos sorai árad­nak a református templom padsoraiban: „Ez a terített asztal Bűneinkben vigasztal..." Kijöve­telre előbukkan a nap, fényesre formálódik szánkon a szó, a jó szatmáriak szíves, otthonízű kínálása: „Tessék már szeretni!" Ilyenkor már jólesik a kertjá­rás, és itt természetes még a szomszédok átköszönése, dru­szává fogadó parolája, bölcs de­rűje a nyugtalanító időben. Szí­vós konokságú szülőföldszeretet mély kútjából bugyog elő. Meg lehet tanulni a kemény fává föl­cseperedő somtól is, mely ilyen­tájt sárgállik apró virágaival erre­felé. Vagy az egy tőről eredt, családdá bokrosodó gyűrűfától. Szatmári tájak, „eleitől fogva” bízó, életüket értő emberek. Oly’ egyszerű, olyan tisztaságos: vir­rasztóba is hívogatnak, hiszen minden ravatalnál dobban és épül a szívünk. Ősi örökség — erősíti az összetartozást, a haj­léktudatot. Barnából feketébe váltó földedből vétetett költő-fiad, Kondor Jenő tudja a titkot. E vi­déken „Széllel konduló harang... halk remény-zsoltár" pöröl az életért, az évenkénti feltámadá­sért, így „talán jövője lesz a múltnak.” Jövőformálódást tet- tenérni — szavam vették — sza­vam adtam: mézpergetésre és szilvalekvárfőzésre visszatérek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents