Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
1991. június 8., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Konkolyos gabonaüzlet A ló másik oldalán Két és fél millió tonna búzafölöslegünk lesz, ha nem törté nik katasztrófa betakarításig. Galambos Béla Nyíregyháza (KM) — Nagy körültekintést, jólinformált- ságot igényel a mezőgazda- sági termékek exportjának engedélyezése. Nehéz eldönteni — különösen, ha mindenki mást mond — a különféle termékeknél: mennyi mehet külföldre, mennyire van szükség itthon. Mostanában éppen a gabonafronton csaptak össze az indulatok. Miért nem engedi a kormányzat a készleten lévő tavalyi búza kivitelét, amikor most még viszonylag jó áron értékesíthettük volna a háromszáz- ezer tonnányi feleslegünket? Legalábbis jobban, mint amilyen az idei aratás után a világpiacon az új termésre előrejelzett ötvenegynéhánv dolláros — a magyar határon értendő — tonnánkénti takarmánybúzaár lesz. Lemaradtunk az üzletről A dilemma nagy volt az engedélyezők oldalán, hiszen ősszel éppen a takarmányhiánytól és az ennek következtében könnyen elszabaduló húsáraktól való félelem okán döntöttek nagy meny- nyiségű takarmánygabona behozataláról. Hogy milyen áron és — mint mondják — milyen minőségben, azt most ne feszegessük. Tény, hogy a pánik sosem volt jó tanácsadó. Mindenesetre most a termelői nyomásnak is engedve, no meg a pillanatnyilag igazán kecsegtető kalászos gabona terméskilátásainktól ellágyulva úgy hírlik, mégiscsak engedélyezik száz-kétszáz ezer tonna óbúza exportját. A nagy üzletről viszont már lemaradtunk, a lengyelek és a csehek szállítottak a szovjeteknek amennyit csak tudtak. Ami történt, megtörtént. Nem lenne jó, ha a gabonagubanctól elbizonytalanodnának az illetékesek, és más termékek esetében számolat- lanul írnák alá az export- engedélyeket. Reális veszélye van ugyanis annak, hogy a konzerviparunk egy újabb övön aluli ütést szenvedjen, rövid távú érdekek érvényesítése miatt. Nyugat-Euró- pában tudniillik alig terem idén a meggy. Ez a verseny Nálunk sem várható kiugró termés, de azért lesz elegendő. A magozott meggybefőttért, a jelenlegi árajánlatok szerint még annyit sem ígér a nyugati kereskedő, mint amennyit a hozzá szükséges gyümölcsalapanyagért nyers állapotban ajánl a másik. Ha tehát a gyümölcsexportra korlátlan kiviteli engedély lesz, nyersanyag nélkül maradnak a hazai konzervüzemek. Hisz egyszerűen képtelenség megmérkőzni árakban a nyers export céljára felvásárló cégekkel. ■ konjunktúra áldozata Mondhatja erre bárki, hogy kérem ez a verseny. így legalább a termelő jól jár. Vajon jól jár-e azonban az ágazat? Hosszú távon, nem valószínű. Jövőre, ha náluk is lesz elegendő termés, egyáltalán nem, vagy csak igen szolid áron veszi majd meg az a francia, vagy német kereskedő a magyar meggyet, uborkát. Addig pedig igen könnyen padlóra kerülhet a hazai feldolgozó üzemek többsége, ahonnan százával kerülnek majd az utcára a dolgozók. A tönkrement konzervüzem pedig már nem fogja felvásárolni a környékén megtermő gyümölcsöt, zöldséget és az ilyen csak elkótyavetyélhető egy privatizáció során. Ha a külföldi konzervgyá- ros még „horribilis” áron történő vásárlással is hajlandó nyersanyaggal, ezáltal munkával ellátni az üzemét, vagyis a dolgozóit, akkor mi is tehetünk annyit a mieinkért, hogy nem hagyjuk őket egy váratlan konjunktúra áldozataként alapanyag hiányában tönkremenni. Biztosan megtalálható az igazságos — és az egészséges nemzeti öntudatot sem nélkülöző — megoldás. Jusson is, maradjon is. Sóból kenyérkereset Záhony (KM) — Már csak egy gépsor hiányzik és teljes lesz az a 200 millió forintos beruházás, amelyet Záhonyban a COMPAKT Douwe Egberts Rt. valósított meg a közelmúltban. A beruházáshoz megyénk is hozzájárult a Munkahelyteremtő alapból. Az új sóüzemben évi 60 ezer tonna Szovjetunióból érkező sót dolgoznak fel a jelenleg használatos legkorszerűbb berendezésekkel. A szitálás, öblítés, szárítás, csomagolás műveletsorban német gyártmányú berendezések is dolgoznak. Az üzemhez épült egy 10 ezer tonna egyszeri tárolásra szolgáló dongaboltozatú raktár. Az öt kilogrammos kiszerelésű sóból hazánk minden területére innen szállítanak. Az egykilogrammos asztalisó Szabolcs-Szatmár megyén kívül Hajdú és Borsod megyébe jut el. TÁRCA valamit: a pici, emlékeztető tatlan múlandóság rezdü- jeleket, levélkéket, fotókat, lései áradtak feléje. Hogy cukorpapírokat, a feledhetet- lassacskán elefelejtődnek a len gyémánt-pillanatok mór- legimádottabb arcok is, hogy zsáit. Aztán már nem tudott mind hátrább sorolódnak az a négy fal között maradni. iskolafolyosókon a hajdanKaUai Gyémántpercek N apok óta, állandóan ... Bárcsak itt lennél! a Wish You Were Here, a Pink Floyd, csak ez a ze- neömlés, ez volt elviselhető ... Ragyogj, tündökölj rám, te bolond gyémánt! A finoman bontott akkordok foszlatták körülötte a csend vastagodó pókhálóit. Maga sem tudta, hogy a dallam szomorúságáról miért éppen a régi tablók jutottak eszébe. Azok a bizakodástól sugárzó, egykori fényképek, melyekről, bár nem voltak a keze ügyében, valaha nagyon ismert és rajongva szeretett arcok néztek vissza rá. Szívesen temetkezett volna — talán örökre — a fel- felzokogó hangfolyamba, de a májusvég életigenlő, kinti zajai nem hagyták elmerülni. Szekrényajtókat nyitogatott, fiókokat huzigált, keresett Ösztönösen a belváros felé indult, ahol a kirakatok fénylő ölében rakásra álltak még a legfrissebb generáció képegyüttesei. Közömbösen nézegette a tucat egyforma sereglést, a „maira vett” fazonokat, s még ezekről a sztereotip jelmondatokkal ékesített „emlékművekről” is a visszafordíthavolt, legendás osztályok képemlékei, hogy végül esetleg elvánszorogjanak az alagsorig, a raktárakig ... De egyszerre a lágyuló aszfaltba merevült a lába! Az egyik tablón őt pillantotta meg — vagy legalább is hitte, hogy őt — azt a gyönyörű lányt, akivel valami idő előtti időben szeretett volna találkozni, akit talán csak a legféltettebb álmaiból ismert, s aki így örök hiánya maradt szürkébe hajló életének. Megszűnt körülötte a zsibongó sétálóutca vibrációja, a legcsodálatosabb „déja vu” — mintha egyszer már így lett volna — percei ölelték magukhoz. És csillogott, örömöt sugárzott a fel- izzó gyémántszempár, a félig nyílt, mosolyteli ajkak ígéretet susogtak. Azt, hogy egyszer ott leszek, várj meg, és... v E s aztán, aztán ... újra és újra ugyanaz a "hömpölygő zene, feltart- hatatlanul. S tudta, egészen biztos volt már benne, a képtől, a végre megtalálttól halálig nem szabadulhat már, nem rejtőzködhet sehová ... N&a© JmN az ünnep Réti János V éget ért az ünnepi könvyhét. Majdnem úgy, mintha mi sem történt volna. Nem a Megvásárolható kiadvány volt kevés, inkább az általános kínálatdömping következtében alig láttuk a könyvtől az ünnepet. Valósággal elveszett a mindennapi felhozatal már-már iszappá sűrűsödő tengerében. Hajdanában ez a hét várva várt időszaka volt a tavaszutó-nyárelő hónapfordulójának. Ünnepe alkotónak, kiadónak, terjesztőnek, az olvasás szerelmeseinek, de azoknak is, akik életük során nem igazán kerültek kapcsolatba Gutenberg találmányával. A könyv egy hétre, de csak arra az egy hétre az utcák díszévé vált és kedvcsináló színpompával köszöntött a járókelőkre, kapcsolódó események, rendezvények sorától kísérten. Azóta viszont az elburjánzott vállalkozói kiadók jóvoltából az utcák megszokott látványa, mondhatni portéka lett, ami még önmagában nem baj, bár talán erre is igaz, hogy „kevesebb több lenne”. Sajnálatos azonban, hogy az ismert, patinás kiadó, értékesítő vállalatok ezzel egyidejűleg mintha elbá- tortalanodtak, elszegényedtek volna, mintha visz- szahúzódni készülnének a kialakuló harcból. Elképzelni sem tudom, miért adják fel állásaikat olyanok, akik felé bizalommal, érdeklődéssel fordult az irodalmat szerető közönség, ahogyan azt sem, hogy a vállalkozói szféra miért nem egyeztet, miért nem kezdeményezi a vásárlók számára immár csömörig telített piac differenciálását. A könyvhét legyen a jövőben is megkülönböztetett tiszteletadás az emberi szellem iránt azáltal, hogy szerzők, kiadók, kereskedők érdekeltségi hovatartozásuktól függetlenül együtt teszik a kultúra ünnepévé. A MÁV Főigazgatóságtól kapott, nyolcmillió forintos beszerzési keretből vásároltak modern gépeket a záhonyi szakközépiskolában. Ezek egyikén végeznek nyomásmérést a jövő vasúti szakemberei. Elek Emil felvételei Kommentár Medárd-napi kesergő Seres Ernő N em ígért napfényes, felhőtlen égboltot Medárd-napra a meteorológiai távprognózis. A nálunk ismert „Dávid"- naptár is június 8-ra erős szelet és csapadékot jósol. Szerte Európában a Me- dárd-napi esőhöz népi regula társul. Ügy tartják, ha Medárdkor megered az ég, akkor 40 napig esni fog. Mindenesetre idén a fagyossszentekhez kapcsolatos jóslat úgy ahogy, de bejött. A negyven napos esőnek viszont senki sem örülne, főként a mezőgazdász nem, hiszen lehetetlenné tenné a szénakészítést, megnehezítené az aratást, kapásnövényeknél, gyümölcsöseinkben elősegítené a gombafertőzést, kártételt. Egyszóval jobb lenne, ha Medárd-napkor nem esne az eső, ha negyven napig, de azon túl is kedvezne az időjárás. Ámbár mit érünk most . a jó idővel? Mit ér az, ha a megye 82 ezer hektárnyi rétlegelőjéről sok szénát takarítunk be és kevés a jószág? Mit ér, ha közel százezer hektárról bőven aratunk, de a gabonafeleslegnek nincs piaca? De az is aggasztó, hogy ha megterem majd az 500—560 ezer tonna alma akkor mi lesz vele? így nézve a bajok és gondok rendjét, nem is a Me- dárd miatt fáj most a fejünk. H a esik az eső, hát essen. Ha nehezebb is lesz a munka, eb, aki bánja, csak értelme és haszna legyen. Viszont értelem- és érzelemerősítőként most az kellene, hogy a gazdák pénzt lássanak majd a gabonáért, az almáért, a jószágért. Ehhez kellene a fedezeteket megteremteni. Az esőt el lehet viselni, a nehezebb munkát ki lehet bírni, de a veszteség, a csődeljárás elviselhetetlen és kibírhatatlan. Ha úgy tetszik, az utóbbi már nem Medárd-napi jóslás.
