Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
1991. június 1. HÉTVÉGI MELLÉKLETE M anapság Erdély, s egyáltalán a romániai magyarság helyzete élénken foglalkoztatja a Magyarországon élőket. Egészen a legutóbbi időkig, több mint negyven esztendőn át tilos volt ez a téma, nemhogy a sajtóban, de sokszor még a magánbeszélgetések során sem volt ildomos erről beszélni. Mindent az internacionalizmus jótékony leple fedett, igyekezvén azt elhitetni velünk, odaát a legtökéletesebb rendben mennek a dolgok. Az itteni rendszerváltás s a romániai forradalom után gyökeresen megváltozott a helyzet, ma már nemcsak honfitársainkkal, s a romániai magyarokkal lehet nyugodtan beszélgetni a román—magyar kapcsolatok múltjáról, jövőjéről, de a románság ismert, s kevésbé ismert tagjaival is. AZ ERDÉLYI MEGBÉKÉLÉSRŐL A napokban egy öttagú delegáció érkezett Nyíregyházára a szomszédos Szatmár megyéből. A Páneurópai Unió miskolci csoportjának meghívására jöttek hozzánk, s útban Miskolc, illetve Sárospatak felé szakítottak arra is időt, hogy szerkesztőségünkben a román—magyar kapcsolatok alakulásáról beszélgessünk. A vitában vendégünk volt dr. Mi- hai Pop, az Avasi Demokrata Szövetség elnöke, dr. Sófalvi György, a Független Magyar Párt elnöke, Ion Sasu, a Román-Magyar Barátság Egyesület román elnöke és Lapka Tibor az egyesület magyar elnöke. K-M.: — A temesvári, decemberi forradalmat követően úgy tűnt, hogy annyi viszálykodás után végre kezet fog, s megbékél a két nép. Az emberek nálunk is örömmámorban úsztak, hogy elűzték a diktátort, Magyar- országról segélyszállítmányok indultak útnak, s örök barátságok szövődtek az erdélyi városokban, falvakban a magyarok, románok között. Ám az utóbbi időben megint elhidegülni látszik a viszony. Mi lehet ennek az oka? M. Pop: — Én nem fogalmaznék ilyen sarkosan, hiszen ahol én lakom, az Avasban már csak azért sem lehet elhidegülésről beszélnünk, mert ott mindig békében megfért egymás mellett a magyar és a'román! Bármeddig is nézünk vissza az időben, azon a tájon sohasem volt semmiféle nemzetiségi viszály. Természetesen azt nem állítom, hogy Erdély, s Románia más vidékeire is igaz, de kivéve néhány kirívó példát, mint a tragikus marosvásárhelyi eseményeket, szerencsére a Mezőségben, vagy a Körösök mentén sem oly nagy a gyűlölet a két nép között, mint azt jó néhány román, illetve magyar sajtótermék bemutatni iparkodik. Sajnos, itt azt kell mondanom, különbséget nem téve román és magyar újság között, hogy valakiknek feltett szándéka mindkét oldalon újból összeug- rasztani a két nemzet fiait. És az újságírók egy része sajnálatos módon ebben partner. K-M.: — A sajtó a ludas abban, hogy a furcsábbnál furcsább eseményekről beszámol? M. Pop.: — Ezt én egy szóval sem állítottam. Csupán azt mondtam, hogy egyes sajtótermékek tudatosan, vagy tudattalanul azokat a szélsőséges megnyilvánulásokat tálalják nap mint nap szenzációként, melyek egyáltalán nem jellemzők sem a magyar, sem a román népre. Sófalvi Gy.: — Mi azzal tökéletesen tisztában vagyunk, hogy roppant mód kiélezett sajtópiacon nagyon nehéz manapság lábon maradni, s tulajdonképpen rheg is értjük, hogy a lapok igyekeznek egymást túllicitálni. Megértjük, de nem helyeselhetjük. Mi, akik az Önök megfogalmazása szerint a tűzvonalban élünk, ugyanis azt tapasztaljuk, hogy néhány, valóban elborult tekintetű őrültet nem számítva, az embereknek' az a legfőbb gondja, miképpen élnek meg. Hogyan fizet a szövetkezet, a vállalat, miből szerzi be a gyógyszert, hogyan tud majd túladni a portékáján a nyíregyházi, vagy a szatmárnémeti piacon, ha már szerencsésen átlépte az országhatárt. K-M.: — Kiknek lehet tehát mégis az érdekük, hogy egymásra uszítsa a románt, és a magyart? Azzal ugyanis minden normálisan gondolkodónak tisztában kell lenni, hogy egymással csak békésen élhetnek. Más út nincs. I. Sasu: — Idefelé jövet az úton, köztünk is felvetődött ugyanez a kérdés. Egykettőre dűlőre jutottunk. Arról lehet szó, dr. Mihai Pop dr. Sófalvi György los Sasu Lapka Tibor I. Sasu: — Ne haragudjon, de ilyen kulcsszót én nem ismerek. Mondhatnám persze az olyan közhelyeket, mint a tolerancia, a türelem... ehelyett csupán csak annyit mondhatok, ennek a megbékélési folyamatnak minden ember fejében külön-külön kell lezajlania. S ha engem nem irritál, hogy a szomszédom román, vagy magyar, már hiába fújják, szítják fentről is a tüzet. Mert nyilvánvaló, ha ég a szomszéd háza, a saját lakásomat is csak úgy tudom megmenteni, ha segítek neki az oltásban. Lapka T.: — Az előbb elhangzott a kérdés, kiknek áll érdekében a nemzeti gyűlölködés szítása. Többek között azoknak, akik abból akarnak politikai tőkét kovácsolni, hogy egymás torkát ■ m állaljunk azonosságot a hitvallással: a nemzeti- 1/ ség önmaga akar maradni, nyelvében, történel- » mi hagyományai birtokában élni, népi kultúráját és közösségi értékeit megőrizve óhajt létezni a nagyobb állami-társadalmi közösségen belül. A nemzetiségi magmaradás igénye az emberiség élethez való jogának szimbóluma. Az egyetemes és a nemzeti túlélés és kibontakozás lehetőségeinek érdekében, a megmaradás eszközeként helyezzük hát előtérbe a kultúra és a humánum, a demokrácia és a szociális érzék korszerűen érvényes értékeit! Nekünk egyszerre kell megélnünk a kudarcot és a megújulás hitét, az illyési remény: az ember nagy ritkán győzhet is. ” (Részlet Irinyi Károly: Tudatcsere kellene című tanulmányából.) hogy se Önöknél, se nálunk nem fejeződött még be a rendszer-, pontosabban fogalmazva a hatalomváltás. Én természetesen a magyarországi viszonyokat nem ismerem kellőképpen, így csak a saját helyzetünkkel hadd foglalkozzam. A forradalom lendülete lanyhult, s így azok, akiket kipenderítettek a székükből, újból kezdenek visszamászni oda. Újból a hatalom részesei akarnak lenni, s halászni a zavarosban lehet a legkönnyebben. A hal sem látja meg ilyen közegben a csapdát, sajnos a jószándékú embereket is könnyen meg lehet téveszteni a jelen helyzetben. Nem veszi észre, hogy olyan ember tüzeli, apellál folyamatosan a nemzeti büszkeségére, akit a korábbi rendszerben is csupán egyetlen cél vezetett: minél közelebb kerülni a hatalomhoz. K-M.: — A jogos nemzeti büszkeség, öntudat az egyik legrokonszenvesebb emberi vonás, hiszen vesztésre_ ítélt az a nép, melynek fiáiból pontosan ezek a jellemvonások hiányoznak. Ám ha ez egy másik nép életterének szűkítésével jár együtt, Isten a megmondhatója, hová vezet. Mi tehát az együttműködés kulcsa, a mássághoz való jog elismerésének útja? szorongatja a román és a magyar. Akiknek az égvilágon semmi érdekük nem fűződik a közeledéshez. Akkor ugyanis kiderülne, hogy a korábbi, pártállamban betöltött szerepük is elítélendő, tehát semmi keresnivalójuk a mai irányítói posztokon. Ám aki abba belekóstolt, nem szívesen mond le róla. S reménykedik. Ha kommunistaként már nem is, de hazafiként még elfogadják. Egyébként én, mint gyakorló újságíró, hadd utaljak még vissza egy korábbi témára, a tájékoztatásra. Isten látja lelkemet, nem a mundért akarom védeni, de azt tudomásul kell venni, hogy a forradalommal együtt egy csomó szenny is az utcára került. Ez így volt, s valószínűleg lesz is az egész világon, tudomásom szerint Magyarországon is napvilágot látnak — az erdélyi magyarság legnagyobb bánatára — szélsőséges vélemények. Ám demokrácia van, s ha el is ítéli minden józan ember az efféle tendenciákat, tudomásul kell azokat venni. De azt nem úgy kell fogadni, mint a magyar, vagy a román nemzet szavát. K-M.: — Önök, pontosan a marosvásárhelyi véres események napján alakították meg Szatmárnémetiben a Román—Magyar Baráti Egyesületet, melynek ma már többezer tagja van szerte az országban. Mi tette lehetővé, s szükségessé az együttműködés ilyetén formáját is? Lapka T.: — Az a felismerés, melynek mindkét nép intelligens fiai már korábban is birtokában voltak. Annak a ténynek a tudata, melyről már szó volt: csak a békés egymás mellett élés vezethet jóra. S mi vezérelt bennünket? A példamutatás. Egyébként akár szimbolikus is lehet az, hogy az ötlet anyja egy román asszony, akinek magyar a férje. Aki a saját bőrén, meg a családján tapasztalja, hogy a megosztottság hová vezetne. K-M.: — Mi vesz rá arra egy román embert, hogy elvállalja egy hasonló egyesület elnöki posztját? Hiszen ő békében élhet román mivoltában, legalább az állam részéről nem fenyegeti veszély nemzeti identitástudatát. Egyáltalán: miért lép be egy román egy hasonló, egyébként igen tiszteletreméltó közösségbe? Hiszen a magyarság helyzete mégiscsak más, mint az államalkotó nemzet fiaié. I. Sasu: — Ha nem lennék meggyőződve a jószándékáról, akár provokatív kérdésnek is vehetném az iménti szavait. Hiszen akaratlanul is egy olyan vélemény cseng ki belőle, mintha a románnak született embert eleve hidegen hagyná a másik nemzet fiának a gondja. Látja, a rossz beidegződések milyen szavakat mondatnak el velünk...? S látja, ugyanezen beidegződések milyen érzékennyé tesznek bennünket...? Én éppen ezért nem filozofálgatok. Lapka Tibor barátommal együtt tesszük a dolgunkat, s örülünk minden közös eredménynek. Mint például annak a nemrég megtartott, háromnapos szatmárnémeti termékbemutatónak, ahol a magyarországi, szabolcs-szatmári cégek állították ki portékáikat. Igen sikeres volt ez a rendezvény, s szerénytelenség nélkül állíthatom, ebben szerepet játszott a baráti egyesületünk is. Lapka T.: — Még egyetlen gondolat ehhez. Sajnos, a román—magyar diplomáciai kapcsolatok — néhány legújabb biztató jeltől eltekintve — nem valami szerencsésen alakultak eddig. Nos, mi azt tartjuk, ha nem megy a „nagypolitika”, próbáljuk meg kicsiben. Ha az leblokkol, próbálkozzanak meg a kisemberek a diplomáciával. Azok ugyanis tudják, csak akkor lehetséges a közeledés, ha szót váltunk a másikkal. S most mondok egy eretnek gondolatot: ha másutt nem, hát akár a nyíregyházi KGST-piacon. Mert ott, miközben gazdát cserél két atléta, egy pár zokni, vagy egy üveg pálinka, rájön a vevő, az eladó arra, hogy „te jó ég, hát ez a román is ember... ez a magyar is ember! K-M.: — Már korábban beszéltünk arról, hogy Magyarországon a romániai forradalom után milyen nagy várakozással tekintettek Romániára. Ám az akkori lelkesedés mára jócskán megcsappant, sőt sokan egyenesen félnek az ott fel-felhangzó agresszív hangok hallatán. M. Pop: — Látja, a román emberek egy része is így van ezzel. Ők meg a magyaroktól félnek. A magyarországi és a romániai magyaroktól. A rossz, elítélendő példák ugyanis sokkal de sokkal hamarabb szárnyra kelnek. Pedig találni biztató jeleket is nálunk. Csak egyetlen példát hadd hozzak fel, történetesen a sajtó területéről. Van Bukarestben egy újság, a Flacara, mely feltétlen Ceausescu-hűsé- gével még a többi lap közül is kivált. Nos, a változások óta ez az újság átadta két oldalát a magyaroknak, írjanak bele azt, amivel csak testvéreiket gondolni szolgálják. Úgy hiszem, ha az ilyen esetek általánossá válnak, nem kell félve a másik ember szemébe nézni senkinek. Egyébként ez a félelem hála Istennek ma már múlóban, köszönhetően annak is, hogy mind több a józanul megszólaló hang országunkban. K-M.: — Pop úr és Sófalvi úr! Önök kórházi főorvosok, akikről az a hiedelem él, hogy ők nem politizálnak. Mi vitte hát Önöket erre? M. Pop: — Mi egészen a legutóbbi időkig csak az emberi test gyógyításával foglalkoztunk. Ami persze nem jelentette azt, hogy ja, kiszolgálója. Mi éppen ezért nem adjuk fel orvosi hivatásunkat, bár sokféle csábításnak vagyunk kitéve mindketten. Ám nem nézhetjük tétlenül, hogy néhány megveszekedett őrült lehetetlenné tegye az életünket. Ezért vállalkoztunk politikai szereplésre mégis, hogy legalább a környékünkön legyen nyugodt élete a tisztességes embereknek. S tudom, hogy rengetegen gondolkodnak hozzánk hasonlóan az országunkban. K-M.: — Mindenképpen fel kell vetnünk egy Önöknek minden bizonnyal kényes témát is. Miképp vélekednek a Vatráról...? M. Pop: — A Vatra szélsőséges elemeitől minden jó érzésű román elhatárolja magát. De higgyék el, a Vatrában sem mindenki vérszomjas fenevad. I. Sasu: — Maga az elnevezés is azt jelenti magyarul, hogy tűzhely. Ami mellett mindenki megmelegítheti elgémberedett kezét, lelkét. K-M.: — Az erdélyi magyarok is? I. Sasu: — Nézze... a Vatra kezdetben tényleg kimondottan támadó szervezet volt. Igen sok tagjával elhitették, hogy a magyaroktól félni kell, hogy a magyarok leszámolásra készülnek. S a félelem rossz tanácsadó... agresszívvé tesz. Ám ma már nyugodtan elmondhatjuk, a legtöbben azt vallják: annak a tűzhelynek, annak a közös, erdélyi otthonnak a melege megillet mindenkit. Románt, magyart, szászt. K-M.: — A magyarok érzik már ezt a meleget? » i em mint a párizsi per nyertese jöttem ide, ha- /\l nem mint testvér. Testvérek vagyunk és nem * ■ hódítók. Nyílt kártyával játsszunk. Tudja meg ellenség és barát egyaránt, én nem szívok vissza semmit abból, amit mondottam, meg fogjuk valósítani Románia és Magyarország között a vámuniót, és eltöröljük az útlevélkényszert. Elég legyen az álszenteskedésből s a kínai falakból! A népek rendeltetése nem az, hogy egymást gyilkolják, hanem, hogy boldog nyugalomban együtt éljenek. Világgá hirdetem és hirdessétek ti is: a nagy csoda megtörtént, a román és a magyar nép kibékült!" (Dr. Petru Groza miniszterelnök választási beszéde Kolozsvárott 1946. október végén.) nem vettük észre a társadalom lelki bajait. Sok eszközünk nem állt rendelkezésre, hogy megpróbáljunk azokon is segíteni. Most eljött az idő, szerepet játszhatunk a lelki görcsök oldásában. Orvosok vagyunk, ez a kötelességünk. Sófalvi Gy.: —Talán megbocsát, ha a közismert szállóigét idézem: a politika gyakran az adott társadalmi rendszer kurváSófalvi Gy.: — Ha megengedi, hadd idézzem Bethlen Gábor szavait, mely rávilágít ma az erdélyi magyarok gondolkodás- módjára. ,, Tiszteljük, becsüljük a másét, de a magunkéból egy jottányit sem hagyunk elvenni. ” S ezen törekvésünket mind több erdélyi, szatmári román is tudomásul veszi. K-M.: — Köszönöm a beszélgetést. Ba|ogh Gézg Nyílt vita— || Kelet , A Magyarország 5 Balogh Géza
