Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

1991. június 22. ä Xelet-“Magyarország hétvégi melléklete 7 Másképpen lesz Sirepíe» Se hitünk, se kenyerünk Nagy István Attila m. mem tudok szabadulni a\J egy reggeli találkozás- ■ ® tói. Még az éjszaka fészkélődött a sejtjeimben, a nappal unalmasan, lustán nyújtózkodva kereste a felada­tait. Mi tagadás, nem esett ínyemre hozzákezdeni a mun­kához. Legszívesebben be sem mentem volna dolgozni. Aztán, mégis. Levánszor- gott velem a lift, amit mindig elhívnak előlem. Most valaho­gyan szerencsém volt. Zse­bemben a slusszkulcs után kotorásztam, ösztönösen az autót kérésiéin. Már messziről láttam, hogy minden rendben van. Ezúttal nem szedtek le róla semmit, úgy látszik, komolyabb autókra vadász­nak. Az én fityum nem kell senkinek. S ahogy előre néz­tem, megakadt a szemem egy idős asszonyon. Kivett a kuká­ból egy darab kenyeret, lefújta róla a port, és rágcsálni kezd­te. Szégyelltem a reggelit, mert hirtelen rájöttem, hogy nem voltam igazán éhes. Ez az asszony tudja igazán, hogy mi az éhség. Megpróbáltam magamban a helyére tenni az ,,élményt". Rögtön Ady Endre jutott az eszembe: ,,Bús koldusok Ma­gyarországa, ma se hitünk, se kenyerünk." Valóban így len­ne? Nem túlzóm el ezt az egyedi esetet? Aztán riasztó statisztikai adatok tolakodtak a tudatomba: az ország lakossá­gának egyharmada a létmini­mum alatt él. Nő a munkanél­küliség, éleződnek a szociális feszültségek. Sokan a robba­nást emlegetik. Persze, tudom én, a jóléti tár­sadalmakban óriási különbsé­gek alakulnak ki a fogyasztás­ban, az anyagi javak birtoklásá­ban. De ott a rossz is jobb, mint itt a jó — ezt is hallani nem egyszer. Aztán meg: hol va­gyunk mi még a jóléti társadal­maktól! Néhány éve csak, hogy a fogyasztói társadalom rémké-. pével akartak bennünket meg­nyugtatni: azért nincs hűtő- szekrény, színes televízió, bú­tor meg egyebek, mert a fo­gyasztás elidegeníti az embert. Az anyagi javak megszerzése utáni hajsza embertelen jellem­vonások kialakulásához vezet. Ezt bizony meg kell akadá­lyozni! Aztán itt vagyunk. Az idős asszony rágcsálja a kenyérda­rabot, védtelen és kiszolgálta­tott. Alig merek az arcára nézni. Meggyötört, homokszínű. A szeme fénytelen. Nincs benne zavar, nem bánja, hogy találko­zott velem, hogy tetten értem a szegénységét. Már arra se gon­dol, hogy nem is olyan régen neki ígérték ezt az országot, a hatalmat. Mielőtt bárki is fél­reértené: biztos vagyok benne, hogy nem a város széléről ér­kezett. Városi szegény volt. ß aj van a szociális háló­val, lehetne mondani szakszerűen. Ez az asz- szony egyelőre áthullott rajta. Partra vetődött, a levegőtlen, élettelen semmibe került. Lesz- e erőnk hozzá, hogy visszaad­juk neki a hitet az élet értel­mében? Eszemiszom vendéglátás 1 # alakik, valamikor elhitették velünk, hogy a magyar ven- dégszerető nép. A baj ott kezdődött, hogy nem volt telje­sen világos, mit is értünk a nép alatt. A magyar kultúrában hosszú évtizedek óta tart az urbánus és a népies vita. Az előb­biek a városiak értékteremtő tevékenységét helyezik előtérbe, az utóbbiak pedig arra esküsznek, hogy a magyarság igazi jellegze­tességei (gondolkodásban, mentalitásban, kultúrában) csak vidé­ken, a falvakban, a községekben lelhetők fel. Valahogyan ebben az irányban erősödött meg a magyaros ven­dégszeretet tartalma is. Ez pedig főképpen az evésre és az ivás- ra korlátozódott. Aki sokat eszik, bőven locsolgatja a húsos fala­tokat, hogy ne fuldokoljanak, az bizony jól érzi magát. A házigaz­da szent kötelessége tehát kínálni. „Kihányod, ha nem kell" — szokta mondani a megereszkedett pocakú vendéglátó a ven­dégnek. Az eszemiszom néhány évtizede még a lakodalmakra, a disz­nóölésekre korlátozódott. Ma már nem kellenek ezek a ritka alkal­mak. Egy-egy néveste, a gyerek ballagója kiváló alkalom lehet arra, hogy népes vendégsereg jöjjön össze, dicsérje a háziak bőkezűségét, s a következő hetekben elmesélje a szomszédok­nak: mi volt az asztalon. (S ki került esetleg az asztal alá?) Jellegzetes módon a magyar gondolkodás számára a részegség a bocsánatos bűnök közé tartozik. Zsírban úszik a Kárpát-me­dence. mondják vasárnapi étkezéseinkre a vegetáriánusok. S va­lóban. Mi magyarok mindenből a legrosszabbat szeretjük. Sehol nem isszák ilyen erősen a kávét, nincs ekkora szeszfoka a pálin­kának, nem esznek ennyi szalonnát. Az evés a magyarok gondolkodásában a központi szerepet játssza. A legtöbb ember úgy ül le az asztalhoz, hogy meg akar felelni valaminek. Ha nem is olyan torz formában, mint Móricz Kis Jánosa, de az evés a világ birtokba vételének az egyik, lényeges eszköze. Sokat emlegetik mostanában Európát. Szerintem nemcsak Eu­rópának kell kinyitnia a kapukat, hanem nekünk is nyitottnak kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy fehérek közt európainak tekintse­nek bennünket. m magyaros vendégszeretet nem az, hogy eszméletlensé- gig etetjük, itatjuk a vendéget, hanem segítjük őt abban, m ■ amit a leginkább szeretne, ha már messziről vetette hoz­zánk a sors, vagy a kíváncsisága. Hozzásegítjük önmagunk meg­ismertetéséhez. Az életünk, a sorsunk, a gondjaink, az örömeink, a gyászaink megismertetéséhez. Azt akarjuk, hogy a maga nor­mái szerint érezze jól magát. Akkor is, ha azokkal mi nem értünk egyet, ha másképpen szoktunk mulatni, ha nekünk más élmé­nyek jelentik a szórakozást. Idegenbe szakadt ereklyéink A maros vásárhelyi Vártemplom Magyari Barna A trianoni önkényes nagyha­talmi döntésnek köszönhetően rengeteg történelmi ereklyénk szakadt idegen honba. Ám senki sem vádolhat bennünket soviniszta revizionizmussal, ha a kíváncsiság felnyitja ér­deklődésünket, s meg szeret­nénk ismerni ősapáink egy- egy múltbéli jeles tulajdonát. Ilyen épület Marosvásárhely Vártemploma is, mely tavaly ünnepelte felszentelésének fél évezredes évfordulóját. i . i n'qb A XIII. század elején a lélki- görídozás' éá a' Rüriórszáfji' hitté­rítő munkák során előbb a Szent Domonkos-rend barátai érkeztek Marosvásárhelyre (akkori nevén Székelyvásárhelyre) és a Vár­dombján kezdték el kolostoruk és templomuk építését. Munká­jukat a tatárjárás (1241) szakítot­ta félbe’és dúlta fel. A békés idő­szak beállta után hasonló célki­tűzéssel már a Szent Ferenc- rend barátai jelentek meg, és folytatták az építkezést. A kolostor és ez a templom (Régitemplom) a Vártemplom tövében szerényen húzódik meg. Ma felújítva és helyreállítva lát­ható. A Szent Ferenc-rend barátai a Régitemplom mellé a XIV. szá­zad derekán kezdték el építeni új templomukat, a marosvásárhelyi Vártemplomot. Az építésben lévő templom 1444-ben a török­verő Hunyadi János közbenjárá­sával a salvatoriánus ferencesek birtokába került, akik az építke­zést 1490-ben fejezték be, és ötszáz évvel ezelőtt Gyümölcsol­tó Boldogasszony tiszteletére szentelték fel a Vártemplomot. A marosvásárhelyi Vártemp­lom a tipikus ferences templo­mok közé sorolható, tömegében és külső megjelenésében a ma­gyar gótikus templomok jól is­mert templomképét mutatja, melynél a hosszú szentély észa­ki oldalán emelkedik ki a magas sisakos és négy fiatornyos to­rony. A mérműves ablakok kő­rácsai egymástól különböző ki­alakításúak, halhólyag, lóhereív stb. rajzokkal vannak ellátva. Mennyezetének stukkó díszíté­se, oldalfalai mentén lévő pillér- kötegek fejezetei, főpárkánya, az orgodakarzat kialakítá­sa- á 'barokk jegyeit viselik. Külsőben gótikus formáját a nyügáti oldalon lévő magas oromfal, ke­rítőfalai mentén álló magasba törő tám- pillérei, csúcsíves ablakai és csúcs­ívesen záródó béle- tes főkapuja és északi bejáróajtója, valamint a déli olda­lon részben befala­zott, ugyancsak bé- letes kapuja őrizte meg. Nagy Szabó Fe­renc, az ezerhat­százas évek krónikása így írta le a marosvásárhelyi Vártemplom szépségét: .....az pedig olly szép szentegyház volt, hogy valóban ékes templom vala: igen szép ablakai, hogy mása egyik más városban és Erdélyben nincsen, sem lészen, sem volt. Orgonája nagy és jó vala benne, annak olly szép és ékesen csinált háza és helye vala a templomban, hogy annak is nincsen mása Erdély­ben egyik kolostoros városban is, sem pedig Fejérvárott (Gyula- fehérvár), sem pedig másutt. Igen szép csinálmány vala...” 1557 táján, amikor a reformá­ció Marosvásárhelyre is eljutott, a Vártemplom az evangéliumi hit időztek követőinek a hajléka lett. 1559- benne ben mindenszentek napján itt Erdély tartották meg azt az első erdélyi történe- zsinatot, mely a reformációnak tének i Kálvin János által hirdetett igaz- ki ma- i sága mellett tett hitet. Ez a hit- gasló Á vallás vetette meg a marosvá- sze- ff] sárhelyi református anyaszent- m é - egyház alapját. lyi­A XVII. század viharokkal tele- sé- tűzdelt évtizedeiben az addig ép- gei. ségben maradt templom renge- _ teq viszon-^HMHHHHHfeiMM! tagságon ment keresztül. 1601- ben, majd 1602-ben idegen kato­nák kegyetlenül feldúlták és le­égették. 1616-ban félig-meddig sikerült helyreállítani, s a romlott állapotú szentegyház csak 1693- ban, Teleki Mihály kancellár bő­kezű adományából kapott méltó külsőt. Száz év elteltével, a XVIII. század végén folytatott munkálatok adták meg a temp­lom bejáratának mai barokk jelle­gét. A ma is használatos, szintén barokk stílusú orgona 1787 óta zengi Isten dicséretét. Ez az ősi szentegyház sok­szor volt országos jelentőségű események színhelye, s gyakran Ezek a falak látták János Zsig- mondot, az első erdélyi fejedel­met azon a nevezetes ország- gyűlésen, mely 1571. január 6- án • vallásszabadságot hirdetett. Itt ült össze 1707. április 8-án az az országgyűlés is, amit II. Rá­kóczi Ferencnek, az utolsó vá­lasztott erdélyi fejedelemnek a beiktatása követett. A templomot és az egykori ko­lostort (amely 1557-ben a refor­mátus kollégium első helyszíne lett), valamint a szentélybástyát 1985 és 1990 között újították fel a marosvásárhelyi hívek és kül­földi testvéreik szíves adomá­nyából. Kemecsei családok kálváriája „Hősi halott” magyar kisgyermekek Dr. Fazekas Árpád A lakásomon keresett fel 1991. május 14-én Kemecse községből Horváth József 65 éves nyugdíjas postai kézbesítő. A nyíregyházi polgármesteri hi­vatalból irányította hozzám az a tisztviselőnő, aki a II. világhábo­rú áldozatainak összeírásával foglalkozik. Ugyanis ebben a családban az áldozatok — vagy joggal mondhatjuk őket hősi ha­lottaknak is — gyermekek vol­tak: a 6 éves István, a 4 éves Sándor, a 2 éves Irén és a még csecsemőkorú Ilonka. Kipusztult egy Kemecséről Erdélybe került magyar család! De egyéb tragé­diák is adódtak még a rokonság­ban. Mindezek még a II. világhá­ború rémségeihez hozzáedző­dött hivatalnoknő számára is rendkívülinek tűntek. Voltakép­pen a továbbiakban két testvér: Horváth Györgynek (1905— 1969) és öccsének, Horváth Ist­vánnak -(1914—1987) a család­járól lesz szó. Mindketten Keme­cséről és útkaparóként (útőr) ke­rültek Erdély visszacsatolása után Kolozs illetve Szilágy vár­megyébe. Horváth György sokgyerme­kes családja a szilágysági Ér­szakácsi községben lakott, s innen hurcolták el őt 1945. január 3-án, József nevű 18 éves fiával együtt Ukrajnába. A kényszer­munkatáborból az apát betegség miatt „már” 1947 közepén ha­zaengedték; a fia ellenben még maradt, sőt Látkóka 1019. szá­mú lágerében dolgoztatva 1949. augusztus 1-én bányaomlás ál­dozata lett. Szerencséjére a kö­zeli Sztaniszlau kórházában has­űri vérzés miatt elvégzett gyors hasműtét eredményeként élet­ben maradt, és megrokkanva 1949. november 26-án visszatér­hetett Kemecsére. Az ugyancsak útkaparó Hor­váth István családjának a sorsa A halál kapujából megmenekült Horváth József, 65 éves keme­csei adatközlő még tragikusabb. Itt a családfő katonai szolgálatot teljesített, s felesége a Kolozs megyei Kisse- bes nevű faluban maradt 4 apró gyermekével. A községet 1944 októberében visszafoglaló romá­nok magyarsága miatt megfe­nyegették az egyedülálló asz- szonyt, aki félelmében az úton vonuló szász menekültekhez csatlakozott. A jólelkű szászok felvették szekerükre a gyerme­keket, de el sem hagyhatták a falut, mert a patak hídjának né­metek általi felrobbantásakor Ist­ván, Sándor, Irén, és a csecse­mő Ilonka meghalt. Egy gazda könyörületből ládába helyezte a négy testvért, s az út szélén elte­mette a négy kis magyart. Az anya súlyos légnyomást kapott, epilepsziássá vált, s csak jóval később mehetett érte szekérrel a sógora, és szállította haza Ke­mecsére. A férj leszerelése után Kemecsén sem maradhattak, és a távoli Pécsen, az Árpád-tetőn vállaltak útőri állást. Azt eddig is tudtuk, hogy Kemecse lakossága német illetve németes hangzású családnevei miatt a II. világhábo­rú után rettenetesen szenvedett a szovjet „malenyki robot”-tól. Hiszen Elhurcoltak c. könyvem (1989) hivatalos névjegyzéké ben a Kemecséről elhurcolt 21 sze­mély közül 18 egyén részletes adatai is szerepelnek, mert Nyír­egyházán keresztül szállították őket. Viszont eddig halvány fogal­munk sem volt a Kemecséről elszármazott családok most leírt szenvedéseiről. Horváth József 65 évesen sem tud tétlenkedni, 1990. november 1-től a Pofosz tagja, s azon munkálkodik Koz­ma Sándor nyug. tanár, helytör­ténész segítségével, hogy minél alaposabban megismerje a köz­vélemény Kemecse lakosságá­nak ezen kínszenvedéseit. Bá­mulatos pontossággal hívja elő emlékezetéből a kényszermun­katáborban leélt 5 évnek a rész­leteit. Ez az egyszerű kemecsei parasztember kijárta a kommu­nizmus iskoláját, sőt, egyetemét is: mindent tud a zsarnokságról. Mindennél többre értékeli a sza­bad életet! Közismerten a nemzetek leg­kisebb egysége a család. Ha a családok elpusztulnak, a nemzet is gyengül. Ennyi családi tragé­dia hallatán igazán alkalomsze­rűnek tűnnek Dudith András (1533—1589) püspök és tudós diplomata 1561-ben a tridenti zsinaton elmondott szavai: „Hogy a többi nemzetek nyugod­tan aludhassanak a fél fülükön, és hogy félelem nélkül végez­hessék a békeidőben megszo­kott dolgaikat, hogy teljesen nyu­galmat élvezzenek, a magyarok saját testüket dobják oda. ”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents