Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-04 / 103. szám
1991. május 4. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 5 HyÜt vita. S ok nehéz és Ismeretién feladat tesz próbára bennünket a hazánkban bekövetkezett változások nyomán életünket illetően. Ifiként hat a rendszerváltozás mindennapi életünkre, hogyan alakút életünk minősége? Hogyan élünk és hogyan élhetnénk? Megragadjuk-e azokat a lehetőségeket, amelyek még pénzbe sem kerülnek, hogy életünket jobbá tegyük? Beszélgetésünk résztvevői: (képűnkön balróljobbra) Korütő Judit, két nyíregyházi főiskola tanársegédje, illetve adjunktusa. Végzős szociológus; Pózmán Róbert, az Ipartestületek Szövetségének megyei titkára; Kocsis András, a nyíregyházi művelődési központ művelődésszervezője; Seszték Oszkár t Fidesz nyír-i egyházi irodavezetői». Szerkesztőségünket Ba- raksó Erzsébet újságíró képviselte. K-M.: Mi tehát az Önök véleménye, hogyan élünk? K. J.: Általánosságban azt tapasztalom, hogy szegényedünk. Néha a szociológusokat, a társadalomkutatókat már olyan vádak is érték, hogy nagyon sokat beszélünk a szegénységről, de muszáj beszélni róla, mert a valóság rákényszerít. Ha az életmód kérdéseit vizsgáljuk, feltétlenül szükséges tisztázni, hogy sok tekintetben Szabolcs-Szat- már-Bereg a leghátrányosabb helyzetű megye. Bárhová menjünk az országban, ha azt mondjuk, szabolcsiak, szatmáriak, beregiek vagyunk, akkor ahhoz természetesen hozzágondolják a szegénységet, az iskolázatlanságot, az iparnélküliséget, a pénztelenséget, a vállalkozások hiányát. Itt van a legtöbb munka- nélküli, itt a legkisebbek a fizetések, jövedelmek. P. R.: A vállalkozói szférában azt az állapotot regisztrálhatjuk, hogy élünk, és nem többet annál. Mindenki küszködik az élettel, küszködik a családon belül is, és kitermeli magának a környezetében az ellenséget. Széchenyi azt mondta: a magyarnak a legnagyobb ellensége a magyar — ez ma is tapasztalható. Az életben konfliktusok vesznek körül az utcán, a lakónegyedben, a családban, á rokonságban, ellenségek vesznek körül a munkahelyeken, vállalkozó a vállalkozóval szemben is ellenséges, ingyek egymásra az emberek. Kifejezhetetlen az, hogy emiatt az ellenségeskedés, irigység miatt képesek az emberek, a névtelen " feljelentgetésektől kezdve a legváltozatosabb formákig. Az igaz, hogy itt a megyében az átlagostól jobb színvonalon élnek egyes vállalkozók, de az arány csak mintegy húsz százalékot tesz ki. Nem alakult ki a vállalkozói kulcsfigura, itt a megyébén nem volt elég ötlet, nem volt mivel és nem volt mire vállalkozni. És ha a fizetőképes keresletet nézzük, nem emelkedést látunk, hanem egyre lejjebb jutunk, ami egyáltalán nem vállalkozásélénkítő tendencia. K. A.: Lehet, hogy az nem jelenik meg a kutatási adatokban, de azért mi tudjuk, hogy a budapesti vagy a dunántúli bérekhez képest akár a gazdasági, akár a szellemi szférában a mi megyénkben a megélhetés sokkal rosszabb minőségű. A másik dolog, amit szerintem tisztázni kellene, az, hogy Magyarországon nem alakult ki egy polgári értelemben vett középréteg, és ha jól tudom, akkor a nyugat-európai országokban épjaen a középréteg a potenciális felvevőpiac, vásárlóerő. S. O.: Azt tapasztaltam: ebben a megyében sokkal nagyobb energiát fektetnek be az emberek, hogy munkájuknak eredménye legyen. Szerintem az önmagában nem lenne baj, hogy vannak szegények és vannak gazdagok, a jó az lenne ha a gazdagok még gazdagabbak lennének. Azt kellene látni: ha valaki gazdag, az egész társadalmat gazdagítja, azáltal, hogy nem zsige- rei ki másokat, és az ország javára értékeket teremt. Nálunk a gazdagság, illetve a szegénység minőségével van baj, azzal, hogy milyenek a mi gazdagjaink. K-M.: Életünk minősége tehát alapvetően a megélhetéssel függ össze? K. J.: Feltétlenül alapkérdés, csakúgy, mint az általános létbizonytalanság, hogy átszervezhetik, elveszítheti a munkahelyét, ami kihat a munka minőségére, és az élet minőségét rontja. Itt évtizedeken keresztül a szocializmus azt taníttatta: a szegény önmaga a hibás a szegénységéért, és mára sokan úgy érzik, szégyen, hogy szegények lettek, munkanélkülivé váltak. K. A.: Egy klub vezetőjeként naponta találkozom ezzel a problémával. A szegények és a munkanélküliek egy része potenciális öngyilkos, potenciális hajléktalan és potenciális bűnöző. Előfordult, hogy újabb és újabb tanácsokkal sikerült egy elszánt öngyilkosjelöltet megmenteni — egyelőre. r—01 i K-M.: Elképzelhető-e, hogy a meggazdagodó vállalkozók, akikrőlazthallani, szafarira járnak, segítsék az országot, a társadalmat? • .< - ictstssié á&jtouib P. R.: Ügy — általánosságban minden vállalkozóról azt képzelni, hogy pénzeszsákkal jár — az irgalmatlanul messze jár a valóságtól. Amint említettem, vannak gazdag vállalkozók is, de az arányukat én itt a megyében mindössze egyötödre becsülöm. Az értékteremtés valóban feladata a vállalkozónak, viszont szeretnék eloszlatni egy relatív tévhitet. Kívülről az látszik, két-három kocsi áll a vállalkozó udvarában, de az neki nem luxus, hanem munkaeszköz. Bele kell kalkulálni a vállalkozó életébe, hogy közülük sok 16—18 órát dolgozik, a munkája egyfajta kockázatvállalással is jár, és a jövedelme adózott jövedelem. Ezeket a kérdéseket azért szükséges tisztázni. K. J.: Ezt én elfogadom, sőt tudom, a statisztikák azt bizonyítják, itt a megyében nagyon kevés a vállalkozás, jó lenne valahogy idecsalogatni több bátor vállalkozót... P. R.: Igen ám, de nem látok semmiféle ösztönzőt itt a vállalkozások élénkítésére, bővítésére, a foglalkoztatási gondok csökkentésére, ami serkentene, hogy ha nekem van lehetőségem, esetleg preferenciák útján kedvezményhez jussak. Millió- szőr javasoltuk minden lehetséges fórumon: akár pályázatok útján támogatásban részesüljünk, de nincs előremenetel, holott azt fennen hangoztatjuk, hogy ennek a vállalkozói középrétegnek kell kihúzni az országot a gazdasági válságból. Németországot néhány ezer ilyen vállalkozó húzta ki a válságból a második világháború után. Nekünk most nagyon jó kapcsolatunk kezd kialakulni a németekkel, szakembereinket kiküldjük, hogy ismerjék meg az ottani munkaerkölcsöt, a szakmai, technológiai követelményeket, és ezáltal kialakuljon a munka és az érték megbecsülése. S. O.: Ehhez szeretnék kapcsolódni, mert úgy vélem, valóban érezhető a társadalomban egyfajta irigység a vállalkozókkal szemben — akiket sokan valóban gazdagnak gondolnak. Ha a közvélemény azt látja, hogy a gazdagjaink nem a szafarlkra járnak, és nem ott verik el a pénzüket, vagy nem a nyakláncaikat mutogatják, hanem a gyermeküket Oxfordba járatják egyetemre, galériákat támogatnak, vagy festményeket vásárolnak, még ha sznobságból is, akkor javára lehetnek az országnak. Adná az Isten, hogy lennének ilyen sznobok, minél többen. K-M.: Meg lehet-e vajon konkrétan mérni életünk minőségének koordinátáit? K. J.: A jóléti társadalmakban az élet minőségét az öregedésen mérik. A vizsgálatok azt állapították meg, hogy ha az átlag magyar ember megy az utcán, kb. húsz évvel látszik idősebbnek, mint az átlag nyugat-európai polgár. A szakemberek ezt a fáradtsággal indokolják, ami akkor fordul elő, ha egy elkezdett munkánk után elmarad a siker. Nemigen szeretjük elismerni, megdicsérni a másik embert. Az életminőség rontó tényezői közé tartozik a siker elismerésének elmaradása, valamint a fáradtság. Ismert adat, itt a megyében ugyanazért a jövedelemért napi két órával kell többet dolgozni, mint amennyi az országos átlag. K-M.: Olykor nem pénzkérdés: jobbá tudjuk-e tenni életünket. Hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel? K. A.: Ezeket még meg kell tanulni. Most, hogy a különböző tévéláncok segítségével az ország népe olyan információkat kap a nyugati demokráciákról, amelyektől eddig el volt zárva, a lakáskultúrától kezdve a környezetesztétikán, a magatartás- és viselkedési kultúrán, az ivási szokásokon át sok minden áramlik a televízión keresztül, ez valóban megdöbbenti az embereket. Meggyőződésem, hogy az életünk minőségének javítása érdekében a vállalkozásokon kívül számolni kell az oktatással is, az oktatásba többek között be kell építeni egy környezeti-esztétikai nevelést, környezet- és természetvédelemmel együtt, mert attól tartok, hogy április 22-re, egy napra kikiáltani a Föld nap ját, ez kevés — és előtte és utána ugyanolyan szemetesek vagyunk —, mert ha a környezetünk szennyezése visszafordíthatatlanná válik, abba belehalunk. Most már életkérdés a környezetvédelem, és ehhez az anyagiak mellett kell egy szellemi tőke is. — Engedjenek meg itt egy kitérőt, amit én idetartozónak érzek: ahhoz, hogy egy ország rendesen működjön, szükséges egyfajta törvénykezési biztonság, az alkotmánytól kezdve a sarkalatos törvényekig, utalnék itt az Egyesült Államok alkotmányára, amely nagyon hosszú időn keresztül funkcionál... S. 0.:3Szükség lenne széles társadalmi konszenzuson nyugvó törvényekre az életünk minőségéhez, hogy ne kelljen egy kormánytól, egy hatalomtól rettegnünk, amely bármely pillanatban megváltoztathatja a körülményeket — ez is hozzátartozik a biztonságérzethez. K. J.: Én úgy tenném fel a kérdést, mit tehetnénk egymásért. Azt tapasztaltam, futunk-futunk, közben nagyon hiányzik egy jó szó, a másokra odafigyelés, hogy meg tudjuk a másikat hallgatni, és egy kicsit többet törődnénk egymás gondjaival... K. A.: Én ezt azzal egészíteném ki, mit tehetnek a művelődési intézmények az emberek jobb hangulatáért. Alapfeladat: felmutatni az értékeket. Lehetőséget kell adni arra, hogy bármivel, ami iránt érdeklődnek az emberek, az intézményben foglalkozhassanak. Segítséget kell adni az embereknek, hogy élet- vezetési technikákat el tudjanak sajátítani. Azoknak is adjuk meg a lehetőséget, akik a hit segítségével tudják a lelki békéjüket megtalálni. Mindenkinek joga van hozzá, hogy azt kaphassa meg, amire szüksége van — agykontrollt vagy természetgyógyászatot. P. R.: Valóban, nem mindig pénz kérdése, miként jelenünk meg a környezetünkben. Ha egy szabolcsi ingázót követnénk, amikor kiszáll a Nyugati pályaudvaron, lerí róla, mennyire kizsákmányolta önmagát azért, hogy valamilyen színvonalon tudja a családját eltartani, lerí róla a pénztelenség a vásárlásainál, lerí róla az iskolázatlanság a viselkedésében. Honnan is érik az embert a hatások? A családból, a környezetből, a társadalomból. Az utóbbi időben egyre hangsúlyozottabban jelenik meg a család válsága, ez kihat az oktatásra, a viselkedési formákra, a munka megbecsülésére, a munkához való hozzáállásra. Azt a Válságot kellene megállítani, hogy a család mint érték a rangját és megbecsülését visszakapja. K. A.: Támogatom, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a társadalom életében a család szerepe, jelentősége, mert nem mindegy, hogy egy hároméves gyereknek milyen a családi miliője — nem is a videóra gondolok, hanem arra, vannak-e a családban könyvek, hozzáfér-e a gyerek a magyar vagy a világirodalom klasszikusaihoz. Meghatározhatja az élet minőségét az, hogy egyáltalán olvasóvá válik-e, színházlátogatóvá válik, értelmes életet fog élni. Itt idézhetjük ismét Széchenyit, mert kiművelt emberfők sokasága nélkül ez az ország nemigen fog előbbre jutni. Ehhez olyan környezetet, helyzetet kell megteremteni, ami értéket ad a diplomának, a tudásnak. Az lenne jó, ha létrehoznának elit iskolákat, hogy aki teheti, oda adja a gyerekét, de ilyen iskola nálunk egyelőre nincs. K. J.: Én úgy gondolom, hogy igenis van elit iskola hazánkban, csak nem a mi megyénkben. Ha megnézzük a magániskolák arányát, milyen lehetőségek közül választhatnak az ország más területein, akkor megint óriási a mi megyénk lemaradása, éppen a tőkehiány és az e területen vállalkozni képesek hiánya miatt. Lehet, hogy vannak itt is jó gimnáziumok és a megyei gyerekek az ország felsőoktatási intézményeiben nem vallanak szégyent, viszont hiányolom a magániskolákat, sőt a magánóvodákat. Abban a pillanatban meghatározódhat a gyermek további sorsa, amint bekerül az oktatási intézmény rendszerébe. Az ELTÉ- nek 4-5 gimnáziumból jönnek össze a hallgatói, minden évben ugyanabból a 4-5 iskolából... S. O.: Ma az emberek hajlamosak a gazdagság alatt csak a pénzt érteni, holott azt is tisztázni kellene, pénzt bármiből lehet teremteni, de tudást, eszet nem lehet akármiből csinálni. Alapkérdésnek tartom én is az oktatást. K-M.: Azt hiszem, ezen a ponton, az alapok tisztázása után meg kellene fogalmaznunk, milyen minőségű életet hagynak az idősek és a középgeneráció tagjai a fiatalokra, és a fiatalok arról mit gondolnak, hogyan viszik tovább ezt az örökséget. Kérem a beszélgetés legidősebb résztvevőjének és a Fidesz képviselőjének véleményét. P. R.: Mit adunk át? A múltból örökölt dolgainkat, az elromlott emberi kapcsolatokat, a hittelen életmódot, egy misztikus ideológiát, megbomlott családi viszonyokat. Véleményem szerint legelőbb a családi é.let becsületét kellene visszaállítani, abból ki tud majd indulni a majdani aktív generáció. A válságból nekik, a fiataloknak kell majd kivezetni az országot, amihez elengedhetetlen a szürkeállomány — tehát az oktatás fontossága. Nagy teher jut az ifjúságra. S. 0.: Nem az apáink bűnei következtében szakadnak ránk a terhek, hanem egy kívülről ránk kényszerített és hamis ideológia miatt kapjuk meg ezt a csődtömeget. Énnek a csődtömegnek a felszámolásához kellenének a jövőképek. Egyes Fidesz-veze- tők szerint nincs ennek a társadalomnak, nincs a mai fiataloknak jövőképe. A Fidesznek mint pártnak nyilván van, viszont a Fidesz nem reprezentálja az Ifjúságot. Ebből a szorongásból kétfelé vezet az út. Az egyik, ha valaki megadja magát a sorsának, lehajtja a fejét — és megy a vágóhídra. Ez nagyon jellemző jelenség manapság. A másik pozitívan igyekszik változtatni szo- rongattatott helyzetében, és előre menekül. Talán a fiatalok inkább képesek arra, hogy kimeneküljenek a reájuk kényszerített szokásrendből, és előre menekülnek. Azt szeretném remélni, hogy így lesz. Nem fogja a fiatalok gondjait helyettük megoldani a kormány, sem egyetlen párt, saját maguknak kell megtalálni a megoldást, a kialakuló társadalmi szolidaritás segítségével. Lehet, hogy ehhez előbb a teljes csődnek kell bekövetkeznie, és azután lehet újra elkezdeni az építkezést. Itt szeretnék egy aggasztó jelenségre figyelmeztetni: elég elterjedt a mai fiatalok, a fiatal házasok körében, hogy nem tudnak gyereket vállalni, mert mire vállaljanak. Régen is éltek egyes családok tisztes szegénységben is, sőt, nagyon sokan is éltek úgy, és nem biztos, hogy a gyerekem attól lesz boldog, ha 18 éves korára autón jár... Beszélgetésünk végén az összegezhető: számolnunk kell a szegénységgel, a létbizonytalansággal mint mindennapi jelenségekkel. Szóba került az egészség-betegség kérdése is, ám erre ezúttal szerkesztői szempontok miatt nem térünk ki. Nagyobb figyelmet érdemel az oktatás és a vállalkozások élénkítése. Valóban, sok dolog van, ami nem kerül pénzbe: milyen a munkafegyelem, hogyan vigyázunk környezetünkre, miként tiszteljük meg a másik embert. Summázat: legyünk egymás iránt nagyobb figyelemmel, járjunk emelt fővel, és igyekezzünk összefogni, így talán könnyebb lesz... Megmaradásunk ...ha mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, segítségül híván Istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusako- dunk az mi életünkért, az fáradhatatlan szorgalma- tosság, az unalom nélkül való vigyázás, az kész gyorsaság és gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hínak. Minékünk penig magyaroknak nem csak dicsőségünk. de a megmaradásunk is abban vagyon. Szántson, vessen baranáljon, arasson és sok dolgot vigyen véghez a gazda ember, ha élni akar... Zrínyi Miklós (1620—1664): Ne bántsd a magyart! (részlet) || Keleta fflsyysrorszáy « f Életünk minőségéről
