Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
1991’. rrtájuk ‘25. Község a város szélén — ezt olvasom le az autóstérképről, mielőtt beindítanám a motort. Az alig több mint 1800 lelket számláló Anarcs kivételes helyzetét Kis- várda közelsége adja. Sokan ugyanis itt találtak munkahelyet, mivel a községben nehéz a megélhetés. A Zöldért-telepen nagyrészt csak szezonmunka akad. Hasonló a helyzet a termelőszövetkezet léüzemében és a műanyagfeldolgozóban is, hiszen a helybéliek közül csak kevesen találtak itt munkát. Az ingázás megszokott dolog errefelé. Milyen a város és a község kapcsolata? Hogyan élik meg az itt lakók a sorsdöntő változásokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel felvértezve indultam a községbe. Frissítő napfürdő pirítja arcom, miközben dimbes-dombos vidéken át visz az út Anarcsig. A községbe érve szívesen megszólítanék valakit, hogy útbaigazítson, ám a főutca teljesen kihalt. Az általános iskola is csöndes, az osztálytermekben a * szünidő előtti utolsó napokon is komoly, fegyelmezett munkát végeznek a nebulók. A kapun túl egy kicsinyke fiú, — úgy harmadikosforma — mutatja meg az „igazgató bácsi” szobáját. Korcsmáros János éppen órára készül, de azért szívesen vállalkozik egy rövid beszélgetésre. — Dologidőben nem sok csellengő embert látni mifelénk. Sokan a szőlőben tesznek-vesznek ilyenkor május derekán, míg mások a háztájiban szorgoskodnak. Azokról sem szabad megfeledkezni, akik a munkahelyükön bizonyítanak. Anarcsról rengetegen járnak át dolgozni Kisvárdá- ra, míg Fényeslitkén, Záhonyban a vasút ad sok embernek kenyeret. Tuzséron a fatelepen is vannak szép számban falubeliek, de említhetném még a megye távolabbi településeit is, ahová elmennek a jobb megélhetés reményében. Korcsmáros János tagja a helyi önkormányzatnak, így jól isii HÉTVÉGI MELLÉKLETE MUNKÁVAL DICSÉRIK A NAPOT... meri a község égető bajait, gondjait. — 1970-től vagyok iskolaigazgató, azóta sok keserű pirulát kellett lenyelnem, de nem adtam fel soha. Itt nőttem fel Anarcson. Pedagógusként a most idejáró gyerekek szülei közül sokat tanítottam. Diákjaim mindig megáll- ták a helyüket az életben, annak ellenére, hogy nem dicsekedhetünk ideális körülményekkel. Az iskola épületében 235 gyerekre hat tanterem jut. Felszereltségünk elmarad attól a szinttől, amit elvárhatnánk. Visszatérő gond a tornaterem hiánya is. Ez a téma állandó napirenden szerepel az önkormányzati üléseken. Halvány reménysugár lehet, hogy elkészült az iskola átépítésének, felújításának terve, mely újabb tantermekkel, ebédlővel, tornacsarnokkal egészítené ki az épületet. A közel 40 milliós beruházást részben helyi erőből kívánjuk finanszírozni, míg a hiányzó összeget pályázat útján szeretnénk előteremteni — így az igazgató. A mostoha körülmények ellenére van, amire büszkék lehetnek az anarcsi általános iskolások. A diákolimpia országos asztalitenisz-döntőjében a helyi lányok az élmezőnyben végeztek. A hétvégén pedig újból szurkolhatnak a diákok egyik társuknak, aki az országos fizikai tanulmányi versenyen képviselheti iskoláját és a megyét. Az oktatási intézménnyel majdnem szemben, a Czóbel- kúrián kapott helyet a községi könyvtár, ami egyúttal az iskolai könyvtár szerepét is betölti. Ebben a jellegzetes épületben élt a századvég egyik legmodernebb költőnője, Czóbel Minka, aki 1947-ben hunyt el. Emlékének az alábbi, az épület falán olvasható versidézettel adózik a község: „ Célod bár fedje sűrű fátyol, vonz a magasság vonz a távol, kerülő utakon ne tévedj, fejlődnöd kell csak ez élet" A költőnőről még sok érdekességet, legendát mesél Dicső Katalin könyvtáros, aki gyesen lévő kolléganőjét helyettesíti a községben. Varsánygyüréből jár ki nap mint nap. Hamar megkedvelte az itt élő embereket, a tájat. Otthon érzi magát a 8—9 ezer kötetes könyvtárban, ahol igyekszik mindenben kiszolgálni az olvasókat. A polgármesteri hivatalban Kalinák József polgármester fogad, akiről azt mesélték a faluban, hogy harmincon alig túl egy kis színt hozott a község életébe a választások után. így emlékezik vissza: — Anarcson nem voltak látványos pártcsatározások-, vérre menő szócsaták. Itt az emberek a munkába temetkeznek, s nincs idejük a politizálásra. Ez persze nem jelenti azt, hogy közönbö- sek lennének lakóhelyük sorsa, jövője iránt. A választásokon hárman keltünk versenyre a polgármesteri „bársonyszékért”. Abban, hogy én nyertem, nagy szerepe van annak, hogy édesapámat mindenki ismerte, becsülte a községben. Kovácsmester volt, s mindenki szót tudott érteni vele. Gondolták: nem esik messze az alma a fájától... Kalinák József társadalmi megbízatásként látja el a polgár- mesteri teendőket, civilben a kis- várdai Vulkánban fémszerkezetgyártó üzemmérnökként dolgozik, a beosztása: főművezető. Rövid bemutatkozás után csakhamar rátér a falu ügyeire. — 1990 januárjában vált szét az addigi közös tanács. Sza- bolcsbáka is, Anarcs is az önállóságot választotta. Az örökség — melyben volt jó, de akadt rossz is — meghatározza működésünket. Örvendetes tény, hogy gyarapszik a község. Sokan szívesen választják a nyugalmat, a jó levegőt a zsúfolt várossal szemben. Ez idáig 34 építési engedélyt adtunk ki. Ebben az is közrejátszik, hogy az alapellátás jónak mondható a községben. Az ÁFÉSZ két vegyesboltot üzemeltet, de van vendéglő, italbolt, maszek zöldségüzlet is Anarcson. Nálunk székel a körzeti orvos, aki mellesleg a helyi labdarúgócsapat - „főmindenese”, emellett rendkívül aktív közéleti ember. — Költségvetésünkből idén 1,5 milliót az utak építésére és felújítására fordítunk. Még ebben az évben szeretnénk befejezni a ravatalozót, amely már három éve épüíget. Elkészült a szennyvízhálózat tanulmányterve is, egy-két éven belül szeretnénk elkezdeni a kivitelezést. A gáz bekötése is szóba került már, erre azonban még pár évet várni kell. A művelődési ház felújításáról, a „bárókért’' és a kúria rekonstrukciójáról is szívesen beszámolnék, de erre egyelőre pénz hiányában nem kerülhet sor — panaszolja az ambiciózus fiatalember, miközben falunéző re invitál. Büszkén mutatja az újabbná, újabb házakat, az épülő vendéglőt, a szilárd burkolattal ellátott új útszakaszt. Falujárásunk során minduntalan megszólítják a polgármestert, vélt vagy jogos sérelmeikkel hozakodnak elő. Van, aki azt kifogásolja, hogy elutasították a segélykérelmét, míg mások az önkormányzat legutóbbi üléséről kérdezősködnek. Kalinák József türelmesen végighallgat mindenkit, majd megnyugtat, bátorít, elutasít, csitít, cáfol. Szemmel láthatóan szereti, amit csinál. Jelenleg mindössze 6-8 munkanélkülit tartanak nyilván a községben, de ha megindul az elbocsátási hullám a környező üzemekben, akkor ez a szám ugrásszerűen emelkedni fog. A Kunststoff Műanyagipari Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. ügyvezető igazgatója szerint az anarcsi üzem jövője biztosított. Korábban ez a részleg a szabolcsbákai, nyírlövői, lövőpetri és anarcsi közös termelőszövetkezet melléküzemágaként működött. Az itt dolgozó közel 50 ember számára munkát tudnak biztosítani és ezért tisztes átlagbért tudnak fizetni. Vendégszerető, csupa szív, dolgos emberekre találtam Anarcson, akik szeretik ezt a községet, s mindent elkövetnek azért, hogy a megélhetésüket itt biztosítsák. Czóbel Minka sorai jutnak eszembe: „Már hogyne szeretném ezt a kedves tájat, csak itt pihenhet meg lelkem, ha kifárad. " Ez az akaratosság és belső tartás munkál valamennyiünkben... Csonka Zsolt M ostanában már nemcsak az összehajoló öregemberek szájából hallani, akik mindent ösz- szevetnek a régmúlttal, hogy megváltozott az időjárás. Legalábbis a Kárpát-medencében, amelynek méhében születésünk előtti létünket töltöttük, s amely tanúja volt felcseperedésünknek ugyanúgy, mint gyarapodó optimizmusunknak és összeomlásainknak. Csak a meteorológusok tudják, mikor volt utoljára „klasszikus” telünk, amikor karácsonyra biztosan megérkezett a tél és a hó, amikor a gyerekek bizonyosak lehettek a hócsatákban és a szánkózásban. (A tavalyi karácsonyi vásári forgatagban mintha nem is árusítottak volna szánkót.) Ugyanúgy: teljesen váratlanul érkezik az eső és a napsütés. Kiszámíthatatlanul jönnek az évszakok, vagy inkább egyre jobban összemosódnak, egyetlen „idővé” válik minden, olyan közép-európaivá, ahol minden átlagos: a hőmérséklet, a csapadékmennyiség, az életszínvonal. Talán csak önmagunk rombolásában szárnyaljuk túl az átlagot. Az öngyilkosságban, az alkoholfogyasztásban, a különféle káros szenvedélyekben. Szenvedélybeteg, kedélybeteg, hitetlen. önbizalom nélküli ország. Ilyeneket is lehet hallani, bár a bennem bujkáló kisördög vagy gonosz óriás azt mondja, hogy mindennek az ellenkezője is igazolható. A tények makacs dolgok, de többféleképpen lehet őket csoportosítani. Megváltozott az időjárás. De tudtuk-e követni testben és lélekben? A mind gyakrabban jelentkező fejfájáson kívül jelzi-e bennünk valamilyen készülék, hogy más égbolt borul fölénk nappal és éjszaka, mint tíz, húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt? Most május fújja a harsonákat. Napsütés riasztja belőlünk a télről maradt Valóságunk közelképben Egymásnak felelgető lelkek félelmeket: lám, megértük ezt a tavaszt is (mert állítólag a tél-tavasz fordulón hal meg a legtöbb ember), új utakra kelnek testünk izmai. Jólesik nyújtózkodni, egyre több időt töltünk a szabadban, a friss levegőn. Nézzük a zöldellő ágakat, a virágokat. A lányokat, az asszonyokat. Egyre többet gondolunk a szerelemre és a szerelemről. Változott-e ez a bennünk szunnyadó és újra meg újra életre kelő érzés az elmúlt évtizedek alatt? Nem vette-e át a helyét valamilyen gyakorlatias szemlélet, ami funkciójában szemléli a dolgot? A konyha és az ágy örömei. Eltűnt az elő- és utójáték, maradt a „szerelmi” torna, a matracsport. Kiüresedtek az emberi kapcsolatok. Ezt olvasni mindenütt: Erről szólnak a művészi könyvek és filmek, ezt jelenítik meg a színpadokon. Közben pedig soha nem látott példányszámban jelennek meg olcsó, szirupos szerelmi történetek, amelyekben a fehér lovat álomautók helyettesítik, a gépíró kisasszonyok helyett pedig tinédzserek és boldogtalan fiatal feleségek élik át a mindent elsöprő élményt, a harsogó szenvedélyt, a búgó szavak altató muzsikáját. Tengerparti szállodákban hangtalanul sürgölődnek az inasok és a pincérek. A szerelmeseknek egyetlen dolguk van a pénzköltésen kívül, hogy fenékig ürítsék a boldogság, a mámor, az érzékek kelyhét. S az olvasó hölgyek, miközben hétköznapjaikban a durvasággal, az erőszakkal, a pornográfiával, az alantas indulatokkal találkoznak, néhány órára elmerülnek az érzelmek létigazoló hullámaiban. Milyen kár, hogy csupán a felnőttek írnak, nyilatkoznak a szerelemről. Olyan állapotban, olyan tapasztalatok birtokában, amikor „elvesztette jelmezét a realitás”. Bölcsek, sőt okosak, mert már mindent értenek, tudnak. S főképpen: képesek a tetteiket, a félelmeiket, a gyávaságaikat pozitív színezetben feltüntetni. Erényt csinálnak megbicsaklott életükből. Ancsel Éva szerint „a szerelmek megoldhatatlansága és megoldatlansága minden tipikus esetben az életsorsok megoldatlanságával függ össze. A szerelmi tragédiák egyik sajátos forrása ezért éppen ez a szubjektív óhaj: a teljesség utáni nosztalgia, az önmagából kilépni kívánó ember illúziója, hogy egyetlen másik lénnyel egyesülve megszabadulhat merő individualitásának nyomasztó ürességétől.” Kilépni önmagunkból. Hm. Aki este ér haza fáradtan és meggyötörtén, vagy aki munkát keres, aki zavartan körülnéz, amikor az ABC-ben a pénztárnál kiderül, hogy nincs nála elég pénz, vagy akinek évek óta a munka a szabadsága, kr akar-e lépni önmagából? S hová lépjen? Boldogságellenes korban élünk, mondja csüggedten egyik ismerősöm. Fiatalon kezdtük, építkeztünk. Két évig egyetlen napunk se volt egymásra. Egy ideig még lázasan tervezgettünk, hová mi kerül. Aztán a fáradtság elvitte a lázat is. Ismerős a történet, szánalmasan tipikus. Elhidegültünk egymástól. Nincs időnk a feltöltődésre, örülünk, ha másnap reggelig kipihenjük magunkat. A szerelem? A lélek fényűző gesztusa. Talán a gazdagok privilégiuma. Szerelemtelen nemzedékek ölelik körül egymástr Ilyenkor májusban is, amikor virágok nyílnak, kacérkodnak a ruhák a férfiszemekkel, amikor sokan úgy érzik, hogy eljött a nagy hódítások ideje. Luther Márton szerint, aki útját állja a szerelemnek, azt akarja, hogy a tűz ne égessen, a víz ne nedvesítsen, s a természet ne természet legyen. Nincs a szerelemnél természetesebb emberi viszony. Ennek a gondolatnak az igazát a világirodalom eddigi története is igazolhatja. A Sorsüldözött szerelmesektől a Rómeó és Júliáig, Catullus verseitől Radnóti Miklós, Hervay Gizella lírájáig a szerelem létigazoló lényegéről vallottak minden korban. S arról is, hogy mennyi akadálya van a teljesség birtokba vételének. Egyik vidéki városunk füstös, sörsza- gú presszójában találkoznak a fiatalok. Szinte minden randevú itt bonyolódik, s a boxokban olyan dolgok is megesnek, amelyekre tízévi házasság után se mert gondolni se a feleség, se a férj néhány évtizeddel ezelőtt. Középiskolások látogatják a szórakozóhelyeket. Cigarettáznak. Ezen ma már senki sem ütközik meg, hiszen a rágógumi elveszi a nikotin szagát. Lassanként az is megszokottá válik, hogy isznak. A legritkább esetben „bélelik” a kólát, nyíltan és őszintén fogyasztják a szeszt. Fiatalkorúak? Na és. A tulajdonosnak az az érdeke, hogy fogyjon. A büntetés? Olyan ritka, hogy nem érdemes számolni vele. A „felhevült” állapot sokféle szándékot indít el a lelkekben. Még jó, ha akad egy-egy kégli. De a tavaszi, nyári diszkók szüneteiben kinek van ideje ilyesmivel foglalkozni? Szervezni, hogy legyen, hátha szükség lesz rá. Megteszi a gépkocsi, vagy egy sötét kapualj. A park bokrai. De sok meghasonlott, kiégett fiatallal találkoztam! Akik menekültek önmaguk elől, a teher elől, amelyet rájuk rakott az élet. Az élet? Az idegenbe tévedt vágy, a korán megismerni akart csók, vagy az ölelésbe futott kétségbeesés. Ki oldja fel ezeket a félelmeket, a lélek és test görcseit? Kilépni önmagunkból. A szerelmes ember ritkán tudja elkerülni a fenyegető csapdát. Számára ez az érzés az élet lényegévé, értelmévé válik. Önigazolássá, ami mindent magába fogad. Pedig mennyi más is van a világon, ami nagy- gyá teheti az embert, ami hozzásegítheti véletlen születését érdemessé nemesíteni. Kifejezheti önmagát a munkában, az emberekhez, a természethez fűződő kapcsolataiban. A szerelem nem bírja el a létigazolás terhét, szükségszerűen összeroppan alatta. alaha egy nyári éjszakán kiültünk a csillagos ég alá. A Tisza komoly lassúsággal hozta, vitte az égbolt apró kitüntetéseit. Hallgattuk a folyót meg a bennünk lévő csöndet. Egymásnak felelge- tett a lelkünk. Szerelmesek voltunk. Évtizedek teltek el azóta. Elmúlt a szerelem? Nem. Csak arcot cserélt. Most május fújja a harsonákat. Napsütés riasztja belőlünk a télről maradt félelmeket. Megmártózom a délelőtti fényben. A parkban lévő pádhoz egy fiatal pár közeledik. A fiú a birtokbavétel boldog mozdulatával öleli meg a lányt, aki ezt láthatóan ugyanazzal az örömmel fogadja, mint az egyre erősödő napsütést. Nagy István Attila V || Kelet, A Magyarország
