Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
8 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. május 11. Kelet és Nyugat között És mit akarnak a nemzetek? 5. Vallás és nemzeti identitás NYUGAT-EURÓPÁBAN általában vallási és nemzeti identitás egymást követte, abban az értelemben, hogy a hagyományos azonosulási kereteket (az uralkodóhoz, egy dinasztiához, helyi közösséghez, vallási közösséghez) váltotta föl a modern, polgári azonosulás a nemzettel. A francia forradalomban az egyházat a régi, elmúló világ tartozékának tekintették, a nemzetet a népszuverenitás megtestesítőjének, deszak- ralizált közösségi formának. Közép-Európa népei körében az egyházak gyakran az anyanyelvi kultúra védelmezői, ápolói voltak, sűrűn előfordult, hogy a különböző felekezetek papjai fontos szerepet vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazásában, az egyházi iskolák a modern nemzet gondolatának nélkülözhetetlen műhelyei voltak. A mi térségünk nemcsak nyelvek szempontjából volt különböző mozaikok tarka egyvelege, hanem vallási tekintetben is. Egymás mellett és együtt éltek a különböző felekezetek, gyakran ugyanazon a tájon és városban. Lehetett türelmet gyakorolni, de előítéleteket és véres konfliktusokba torkolló gyűlöletet is. Hitek, vallások és felekezetek találkozóhelye volt Köztes-Euró- pa, egyik jellegzetes vonását épp ez adta. Itt haladt keresztül az a többször említett európai választóvonal, amit Róma és Bizánc szellemi és egyházi kisugárzása húz meg, az európai civilizáció egyik legélesebb belső határa, lassan kilenc és fél évszázada. Államszervezés, kultúra, mentalitás tekintetében máig érezhető különbségekről van szó. A keleti kereszténység világában például szorosan összefonódott egyházi és világi hatalom. Együtt élt a nyugati és a keleti kereszténység a történelmi lengyel-litván köztársaság nagy területein, de a magyar királyságban is, ahol a szerbek és a románok többsége a görögkeleti (ortodox) egyházhoz tartozott. De fontos jelentőségre tett szert az az egyház is, a görög katolikus, amely elismerte a római pápa egyházfejedelemségét, de megtartotta keleti rítusát. Épp a lengyel végvidékeken (ukránok), Erdélyben (románok) és az Északkeleti Kárpátokban (ruszinok) toborozta híveinek többségét. A NEMZETI ÉS VALLÁSI identitás összefonódását, kapcsolatát vizsgálva némi egyszerűsítéssel két csoportba oszthatjuk régiónk népeit. Az egyiket úgy jellemezhetjük: egy nemzet — egy vallás. A 17. század második felétől alakult ki a „katolikus lengyel” sztereotípiája, később még erősebb lett ez az azonosítás, hiszen a felosztások idején a katolikus egyház maradt az egyetlen nemzeti intézményrendszer, különösen a pravoszláv cári Oroszországgal és az evangélikus Poroszországgal szemben. Ugyanígy vált alkalmassá a nemzeti gondok megfogalmazására a katolicizmus Horvátországban (ahol annyira diadalmaskodott az ellenreformáció, hogy hosszú ideig még letelepedni sem engedték a protestánsokat) és a szlovének körében. A szerbeknek, a bolgároknak pedig a görögkeleti egyház. Némileg határesetnek tekinthetők a románok, nagy többségükben az ortodox görögkeleti egyház hívei, de jelentős volt (Erdélyben) az ún. unitus (görögkatolikus) egyház szerepe is. A romantikus dákoromán elmélet például görög katolikus teológusok gondolata, ők kerültek kapcsolatba Rómával, a vatikáni könyvtárakkal. Egy másik típushoz tartoznak szempontunkból a magyarok, a csehek és a szlovákok. Itt ugyanis a nemzeti eszme kétféle vallásfelekezet fogalomrendszerében születik meg, van egy katolikus és egy protestáns változata. Megfogalmazzák (a barokk kortól kezdve), hogy mit jelent magyarnak lenni protestánsként, és mit jelent katolikusként. Más-más történelmi hagyományokat választva, más magatartásmintákat előtérbe helyezve. Mondjuk: a magyar szentek az egyik oldalon, a másikon pedig a XVI—XVIII. századi függetlenségi harcok hősei; Pázmány Péter itt, ott pedig Bethlen Gábor. A MODERN CSEH nemzeti tudat megalapozásában fontos szerepet szántak a huszita hagyománynak (főleg a németellenes mozzanatokat kiemelve). A szlovákoknál is mindmáig megvan ez a kettősség. A nemzeti ideológia megfogalmazásából mind az evangélikus (ez a kisebbség), mind a katolikus lelkészek jócskán kivették részüket. Katolikus pap volt az egyik első nyelvújító, Anton Bernolák; evangélikus lelkész volt Jan Kollár, a szláv kölcsönösség apostola (Pesten szolgált) vagy Jozef Miloslav Húrban, a nemzeti harc vezetője. A vallási szimbólumok egyben nemzeti szimbólumokká is váltak, a „nemzeti” szentek kultusza például mozgósító erejű lehetett a nyelvi-kulturális és a politikai küzdelmekben. A szerb Szent Száva, a cseh Szent Adalbert (a szlovákok is tisztelték), a lengyel Szent Szaniszló, a magyar szent királyok a XIX. századi utódoknak a dicsőség, a nagyság példáit mutatták. A velük való azonosulás erős nemzeti színezetet kapott a XVIII. század végétől, s akadály nélkül lehetett ápolni kultuszukat. A templomok akkor is helyet tudtak biztosítani a nemzeti gondolatnak, amikor a politika ezt nem tette lehetővé. A lengyel Szolidaritás ellenállása elképzelhetetlen lett volna a katolikus egyház támogatása nélkül. ft kommunista totalitarizmus korszakában az egyházak gyakran léptek föl az emberi jogok és a nemzeti méltóság képviselőjeként. Lengyelországban, Csehszlovákiában — másmás módon és mértékben — a társadalom támasza volt a katolikus egyház; különösen Lengyelországban, ahol sikerrel tudta megakadályozni a nemzeti tradíciók elsorvasztását. Kiss Gy. Csaba ETŰDÖK A SZEMNEK FAA BALAZS KEPAUTOMATAI Kisfiús mosolygással fogad, valóban nagyon fiatal. Faa Balázs grafikus 1966-ban született Pápán. És most itt, a nyíregyházi művészeti szakközépiskola Csontváry Kamaragalériájában — baráti-kollegiális meghívás eredményeként — rendezi tizenöt, minden szokványtól különböző alkotását, egy május közepéig megtekinthető minitárlat anyagát. Rácsodálkozom a már elhelyezett — cím nélküli, sorszámozott — művekre, s könnyen megfogalmazódik az első rutinkérdés: kiknek szánta a képeit, milyen közönségréteg érdeklődésére számít? Aki eleve elutasítóan közeledik az effajta művészethez — mondja —, az utcagalériák néha bosszantóan kezdetleges és giccses ízlésvilágához szokott látogatóknak nehéz lenne bármit is magyarázni a grafikáimról. Arthur Gehlen művészetszociológus ugyan azt mondta, hogy a modern művészet kommentárigényes. Ezt én sem vitatom, de mégis, az érteimezgetés helyett azt szeretném, ha a néző „megdolgozna” minden képpel, s ebből fakadna esztétikai öröme. Műveim annak a kimozdult fizikai világképnek a gondolat-tükörképei, mely szerint a teremtésnek nincs megjelölhető pillanata. A teremtés előtti állapotok rakódFél évszázad után REFORMÁTUS VILÁGTALÁLKOZÓ Fél évszázadnál is több időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar reformátusok másodszor is megrendezzék világtalálkozójukat. Az elsőt még 1938 augusztusában tartották Debrecenben. Hétezren vettek részt rajta, és fő szervezője, dr. Vasady Béla ma is él az Egyesült Államokban. Amennyiben egészségi állapota engedi, az újabb találkozón ismét jelen lesz. Boross Géza, a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozója Szervezőbizottságának ügyvezető alelnöke elmondta, hogy a rendezés gondolata már 1988- ban felvetődött. Ám a megvalósítás — akkor — teljes képtelenségnek tűnt, hiszen például Amerikából igen, de Erdélyből nem vehettek volna rajta részt az érdeklődők. Pedig a világban szétszóródott magyar reformátusok négymillióan vannak, és a hazaiakkal együtt 3500 gyülekezetben folyik a hitélet. Ám az elmúlt negyven év kényszerű elszigeteltsége olyan körülményeket teremtett, amelyben a hívek szinte gettókba zárva érezhették magukat. Az egyház csak a templomok falain belül létezhetett. Ifjúsági munkát nem folytathatott. Egészen 1980-ig érvényben volt egy rendelet, amely még azt is megszabta, hogy egyik lelkész a másikat — szolgálati célból — csak felettese engedélyével kereshette fel. A II. világtalálkozó egyik fő célja éppen ennek az elszigeteltségnek a feloldása. Ugyanakkor a rendezvényre érkező neves külföldi személyiségeknek módot kívánnak nyújtani arra is, hogy kötetlenebb formában megismerkedjenek hazánk megváltozott viszonyaival. Nemcsak egyéni, de gazdasági kapcsolatok is létesülhetnek ezáltal. A találkozó fővédnöke, Göncz Árpád köztársasági elnök jelen lesz június 2-án, pénteken a megnyitó ünnepi istentiszteleten a Kisstadionban. Másnap Debrecenben pedig miniszterelnökünk köszönti a résztvevőket. A rendezvény szinte az egész országra kiterjed. Nagykőrös, Cegléd, Sárospatak, Pápa egyaránt helyszínül szolgál. Ifjúsági világtalálkozó, benne ifjúsági zenekarok találkozója lesz Zánkán, ahová 20 országból várnak fiatalokat. A művelődési minisztérium a Gyermekcentrum — az egykori úttörőváros — használatát személyenként napi 170 forintért engedélyezte, és ez komoly támogatást jelent a szervezőknek. A világtalálkozó költsége — a tervek szerint — ugyanis 70 millió forint körül várható, a rendezők viszont nem kívánják ezzel a gyülekezeteket terhelni. A cél nem a látványosság, hanem a puritán református kegyesség gyakorlása. A kormány a kiadásokhoz 25 millió forinttal járul hozzá, a pénz többi részét — alapítványi formában — az önkéntes támogatóktól várják. Az adakozók között máris ott van több nagyvállalat, intézmény, kft és kisvállalkozás. Az a tíz intézmény vagy magánszemély, aki a legnagyobb összegű segítséget nyújtja, megkapja és használhatja A Világtalálkozó Hivatalos Támogatója címet. Az adakozók teljes névsorát a Reformátusok Lapja később nyilvánosságra hozza a tételes elszámolással együtt. A világtalálkozó megrendezését az teszi időszerűvé, hogy az egyház vezetésének megújulása után végre sort kell keríteni az egyház egészének megújulására is. Az a társadalmi és erkölcsi mélység, amelyben ma Magyar- ország él — és amit valamennyien a bőrünkön tapasztalunk — mindenképpen szükségessé teszi a közösségek tevékenységének élénkítését. A lehetőségek, az alkalmak bővítését arra, hogy az emberek visszataláljanak gyülekezeteikbe. A találkozó másik — jövőbe mutató — célja, hogy létrehozzák a Magyar Reformátusok Világszövetségét. A világ református egyházainak tizenkét püspöke a legteljesebb jóindulattal támogatja a gondolatot. R. A. nak egymásra, mindaddig, amíg létezőnek érezzük az így kialakuló állapotokat, dolgokat. Ezek szerint a grafikákon folyamatok jelennek meg? Determinálja ez valamilyen módon a technikát? Természetesen. A kiindulást mindig a rézkarcok jelentik. Ezek alapján készülnek a grafikai lapok, melyeket egymás mellé, fölé, egymásra nyomva viszek rá a végleges képre; a technika nyomait lehet is látni a grafikákon. így tudom megjeleníteni a teremtési processzust, érzékeltetni a folyamat automatizmusát. Az így született alkotásokból, érthetően, más atmoszférájú tárlatok „állnak össze”. Hallottam a múlt év decemberi kiállításáról, amikor Koronczi Endrével olyan kiállítószobát építettek, ahová nem lehetett belépni: „a nézőket hozták „képbe”, akik kintről belestek.” Modana valamit erről? Igaz! Grafikáim elsősorban nem falra akasztható képek. Deák Mór: Nem szobadíszek. Kiállításokon akarok velük megjelenni. A tárlataimat leginkább a koncertekhez hasonlíthatnám, „élőben” hat igazán az, amit én csinálok. Nem birtoklásra, megszerzésre szántam munkáimat, mivel célom a megközelítési, megértési, gon-; dolatserkentő folyamatokkal operáló esztétikai örömszerzés. Na, és az a bizonyos szoba! A művészetszociológia mai értelmezése szerint a műélvezet háromtényezős: néző—alkotás— környezet. A totálisan formált környezet létrehozására tettünk kísérletet a decemberi tárlaton. Az egész installációnak, a meg-j hökkentésen kívül, volt valami tréfás hangulata. Ezt akartuk! Nehéz lezárni az egyre több irányba kanyarodó beszélgetést, de sürget az idő. Közben készül a kiállítás. Egymás mellé kerül a No 131., 132., 133. (A nagy utazás), a Rézkarc P-M, a Tanulmány arról, ami van. Fekete-fehér, monoton ritmusú, a hagyományos kompozíciós elveknek ellentmondó „nem is képek”. És mégis valami magával ragadó izgalom, vibráló nyugtalanság. Kállai János Kállai János: Fohásztalan napjaim elé majd valamikor ismét áradni kezd a csönd és nem törik meg sirály-panaszok segítséget hívó könyörgő jelek csomósodni csupán a semmi jog bután tagadom hogy szerettelek ostobán vigyorgok a fénytelen tükörbe mit a csontvázarcú tart elém múltam iszaposán átcsap rajtam megtörtöm roggyant szemüvegemet és úgy teszek mintha boldogulnék pedig megbénulok minden szavadtól lépésem lebeg fejem hanyatlik védőszárnyad melegéből Kihullva halálra ítélem fohászaimat A TOLVAJ ilágított a hó, nem húzták be a függönyt. — Fölkapcsoljam a lámpát? — nyújtózkodott a kicsi. — Mondta valaki? — förmedt rá Kiss János. A félhomály kijött a sarokból, leült a konyha közepén, nézte őket. Néha még barátságos volt, családias, de már egyre ritkábban. — Kérek még — mondta a kicsi. Tányérján egyetlen morzsa sem maradt. — Nincs több — Kiss Jánosné magához ölelte, fejét mellei közé rejtette, bárcsak még mindig szoptathatnám, elbújtatta, el az éhség, el az apja haragja elől, el a minden esti két zsíros kenyér elől, ami minden este kevés. — Neked semmi sem elég? — Kiss János felemelkedett, aztán leült, zavarodottan, szégyenkezve, mint akit rajtakaptak. Mint aki rajtakapta magát. — Gyere ide hozzám is — mondta. — Nem — a kicsi kikémlelt Kiss Jánosné karjai közül. — Nem. — Majd én odamegyek — ajánlkozott a nagylány. Kiss János végighúzta kezét az arcán. Bőre sercegett. —- Szúrsz — mondta a lánya, nevettek mindketten. Kiss Jánosné nézte őket, a kicsi fészkelődön, s hirtelen nagyokat kellen nyelnie, kettő nagyot és mélyet, így nyeli az ember a keserűségét, ne tudja senki, ne lássa senki. Kiss János tudta, Kiss János látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem lehetett. — Mi volt az iskolában? — kérdezte a nagylányt. A gyerek szeme elsötétedett, fel kellett kapcsolni a villanyt. — Megint csúfoltak a ruhám miatt — mondta. Hangja elcsuklott. Kiss János összeszorította a száját. Kiss Jánosné látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem tudott. — Ki? — kérdezte Kiss János. Keze beletúrt a gyerek hajába, összeborzolta, simogatta. Mint a szél, gondolta Kiss Jánosné, olyan finomak ezek a nagy, vastag ujjak, mint a szél, amit úgy szerettem lánykoromban. || Kelet i A Magyarország
