Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-30 / 100. szám
1991. április 30. Kelet- Magyarország 5 MÁJUS MUZSIKÁT A- em tudom eldönteni, hogy jra/ öregnek, vagy fiatalnak tekint- sem-e magamat, mert nekem a májusról az elsejék jutnak az eszembe. Az általános iskolai, a középiskolás évek felvonulásai, a lobogó, a szélben fodrozódó zászlók, a mozgalmi dalok, a felvonulás, a tribün előtti ünneplő arcok. A jó idő, az erősödő napsugarak simo- gatása, a lányok fellebbenő szoknyái, a kölcsönösen figyelő tekintetek, a kamaszkor harsányság mögé bújó mozdulatai. Nem gondolom, hogy most bárki is azt várná: felejtse el mindenki a múltját, az emlékeit. Dobja el, mint egy kavicsot. Mert a múlt az ifjúság. Ilona félárnyékos arcát nem felejthetem. A rajztábor zárókiállításának megnyitója után hazakísérhettem. A vasúti töltés oldalában haladtunk, egy-egy vonat elhúzott mellettünk. Hallgattuk a májusi éjszakában. Jó lett volna megérinteni, megfogni a kezét, de ki gondolt erre? Azokban a hosszú csendekben készülődött a szerelem. A teljesületlenség sajgó érzése maradt utána. Ez az én májusom. Járom az utcákat. A kiskertekben virághabosak a fák, ünnepre készülődik a természet. Igaz, hogy ismerősöm a sóstói erdő haldoklására figyelmeztet. Fiatal korát idézi, amikor még nagy erővel hordta a homokot a szél. A fák megkötötték ezt a futást, de most újra a régi idő következik, mondja nagy-nagy szomorúsággal. Az elhaló fa a végérvényesen elmúlt ifjúság, a halál metaforája. Ez is május. | e az élet élni akar, s nem vesz jfTY tudomást a gyászolókról. Kinő JLs a fű, rügyet bontanak a fák, vi- üt! BSI rágot robbant a természet. Ez a majális egészen az ősz kezdetéig tart. Versenyt fut az idő önmagával. Lekerül a nőkről a súlyos ruha, egyre többet látunk belőlük. De a feszes bőr, a fedetlen testrészek nem hivalkodnak, nem kacérkodnak, hanem ünnepelnek. Az élet győz ezekben a mozdulatokban az elmúlás felett. A költészet az élet metaforája. József Attila: (Ne légy szeles...) Ne légy szeles. Bár munkádon más keres — dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Ratkó József: Tavasz Feszengnek a suhanc akácok, helyüket örömest odahagynák. Kis, nedves újszülött levélkék félve a fényt tapogatják. Röpülni akar a bokor, próbálgatja szárnyát a szélben. De gyönge még. Hát elkapirgál, s megül a melegedő fészken. Gyalogol az út kőcsizmában, jegenyefa a vándorbotja, Hóna alatt gubancos árak, gizgazból szőtt üres tarisznya. A táj szegény még; tücsök tüsszög, cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte. Áprily Lajos: Május muzsikája Langyos eső suhog a lombokon. A vadgerlék szavaló-kórusa átbúg a suhogáson. Figyelem: milyen meleg és milyen monoton. Or egy vagyok, s csúfolkodnak velem. Azt búgják: Tavasz, tavasz, szerelem. 2 Ragyog a reggel. Délre már borul. Szél bókoltatja nyírfáim sorát. Estére rojtos felhő komorul s dörögve ontja sűrű záporát. Villám villantja túl a hegytarajt s lelkembe mámort lobbant, késeit. Hallgatom ezt a gyönyörű morajt, május felséges mennydörgéseit. Váci Mihály: Semmi az egész Várom, hogy visszatérj, szótlan szemembe nézz, mosolyogj szomorún: — Semmi az egész! Semmi az egész. Minden volt — ennyi lett! Vezess már haza engem. Szorítsd a kezemet. Éjjelenként majd néha, ha erősek leszünk, amit remélni kellene — arra emlékezünk. Balassi Bálint: Borivóknak való Tóth Árpád: Álarcosán Csoóri Sándor Kezemben zöld ág Kihabosodik majd újra a tavasz, mint a folyton éneklő madár szája s a hantokat is körbeállja a fű, de te már nem mosolyogsz többé semmire, ami eleven lesz. Viszek neked zöld ágat, csibés barkát, ujjongó gólyahírt a malomsánc alól, ott fénylik rajtunk isten pillantása s az első világgáinduló gyalogbogáré, de te félrehúzódva már csak a falat nézed. Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat, de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni, erre a fekete lukakat égető szemedre: száll az iskolai, meddő krétapor bele, mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád. Azt hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam. Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem. Látom magamat benned, mintha gyönyörű seben ülnék: Kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág. Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókat könnyebbítő szele! Te nyitod rózsákot meg illatozásra, Néma fülemile torkát kiáltásra, Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. Neked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak. Mert fáradság után füremedt tagokot Szép harmatos fűvel hizlalod azokot, Új erővel építvén űzéshez inokot. Sőt még az végbeli jó vitéz katonák, Az szép szagú mezőt kik széllel bejárják, Most azok is vigadnak, az időt mulatják. Ki szép füven lévén bánik jó lovával, Ki vígan lakozik vitéz barátjával S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral. Újul még az föld is mindenütt te tőled, Tisztul homályábul az ég is te veled, Minden teremtett állat megindul te benned. Ily jó időt élvén Isten kegyelméből, Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szűbűl, Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát. De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell lopni. Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe. S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem, Yagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig. Nagy László: Deres majális Vadmeggy virágzik álmomban. Hol a sör, a bor meg a szóda? Dobol a szívem majálist — varjak jönnek a hívó szóra. Borzong a szagos meggylevél, nehéz ökörvér-színnel alvad, elpityergi magát az ég, táncolnak a fűben a varjak. Hát a víg fiúk hol vannak? Logarléccel az első számol, csúcsos nullái újszülött fejek, rínak rácsozott ágyból. Sisakban, vörös kocsival szirénázva robog a másik, hajón zsákol a harmadik, hallom ropogó csigolyáit. Láger-hidegben lebegett a negyedik, ott lett halála, hóba temették, letörött füleit úgy dobták utána. Hol van a régi majális? Társak, mit látok szemeimmel! Fehérek leszünk mint a csont, poharunk más kézben csilingel. Reich Károly: Mezei virágok (1981)
