Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

8 II Kelet­A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. április 20. Kelet és Nyugat között És mit akarnak a nemzetek? Nemzetek és államok — 2. —­...—j] címben szereplő A és mindenekelőtt különbséget je­lent. Közép-Euró- • - pa keleti felén jó­val távolabb van egymástól nemzet és állam fogalma, mint egyebütt. Az európai civilizá­cióban, a nemzetközi élet szó- használatában szinte azonos­nak veszik őket. így beszél­nek Egyesült Nemzetekről, holott az ENSZ valójában nem nemzeteket, hanem államokat tömörít. A világszervezet tag­jai kétségkívül államok, hogy egyben nemzetek is, az ko­rántsem bizonyos. Ha nem ál­lampolgárok politikai közössé­gét tekintjük nemzetnek, ak­kor semmiképpen nem. Az már egy másik kérdés, hogy a modern európai álla­mok majd mindegyikében fon­tos szerepet játszott a nemze­ti elv, az etnikai-nyelvi közös­ség szempontja. De Nyugaton általában előbb kialakult a gazdasági és politikai keret, a nemzeti nyelvre alapozott közigazgatás és jogszolgálta­tás, mint maga a modern nem­zetállam. Közép-Európában gyakran mást jelentett — nemegyszer ma is — az álla­mi, illetőleg a nemzeti hova­tartozás. A Habsburg Biroda­lomban, vagy később, az Osztrák—Magyar Monarchiá­ban élő magyaroknak, cse­heknek vagy lengyeleknek ál­talában nem az egész biroda­lom volt hazájuk, nem tartot­ták magukat az osztrák nem­zet részének. És bőven lehet sorolni a további példákat. A XIX. század elejétől egyre erősebb nemzeti öntudatoso­dás következtében a mi tájain­kon kialakult egy olyan azo­nosság-vállalás is, amely nemzet és állam kettősségén alapult. A nemzet részben a civil társadalomra emlékezte­tőén állt szemben az idegen állammal, a mi—ők megkülön­böztetés formájában. így gon­dolkodtak a múlt században a lengyelek, így éreztek a má- gyarok a Bach-korszakban, majd a dualista kor előreha­ladtával egyre többen a ma­gyarországi nem-magyarok körében. Nem tudott végbe­menni tehát az a folyamat, mely során az uralkodóhoz, a dinasztiához fűződő lojalitás áttevődött az új közösségre, a nemzetre. Mást jelentett az ál­lamhoz való kötődés és mást a nemzethez, a kétféle identi­tás nem harmóniában, hanem inkább feszültségben volt egy­mással. Természetesen az itt élő né­pek számára is fontosak vol­tak az államiság történelmi hagyományai. E tradíciók a múlt század elején jelenthet­tek meglévő közjogi kereteket (Magyar Királyság, Csehor­szág, Morvaország), önálló ál­lami, sőt nagyhatalmi múltat (lengyelek), középkori hagyo­mányt (Szerbia, Bulgária, Ha­vasalföld és Moldva). Némi egyszerűsítéssel három cso­portba oszthatjuk térségünk népeit abból a szempontból, hogy milyen állami hagyo­mányra támaszkodhattak a modern nemzet megalapozá­sa során. Az első csoportba tartoznak a „három történelmi királyság­nak” (Bibó) nevezett orszá­gok: Lengyelország, Cseh- és Morvaország, valamint Ma­gyarország, és részben Hor­vátország. Ez az a terület, amelyet Oskar Halecki lengyel történész a nyugati civilizáció határvidékeként határozott meg. Körülbelül egy időben, az első ezredforduló táján kap­csolódott ez a három királyság — értékeit, filozófiáját és politi­káját tekintve — a nyugati ke­reszténység Európájához. Évszázadok alatt erős hagyo­mánya jött itt létre az önálló ál­lamiságnak. A történelmi állam tudatát a XVI—XVII. század­ban egy széles és erős hordo­zóréteg, a középnemesség vit­te tovább. A nemzeti-állami függetlenség gondolatvilága a reneszánsz és a reformáció európai forrásvidékéről táplál­kozott, szembeszállva a külső hódítók, dinasztikus birodalmi szándékok törekvéseivel. Mindehhez hozzájárult az anyanyelvi kultúra meggyöke- rezése a 16. század második felétől. így az állami önállóság teljes vagy részleges elveszté­se csak gyöngíteni, nem pedig elfeledtetni volt képes ezt a ha­gyományt. Egy második elkülöníthető csoport a balkáni népeké. Fon­tos itt is megjegyezni, hogy számukra a keleti keresztény­ség fölvétele bizonyos tekintet­ben eleve eltérő utakat jelölt ki. Róma és Bizánc világa nem­csak abban különbözött, hogy az egyiknek a latin, a másiknak a görög volt az univerzális nyelve, hanem világi és egyhá­zi főhatalom viszonyát tekintve is. Az, hogy Nyugaton külön­vált, Keleten pedig összefonó­dott, hosszú évszázadokra meghatározó hatást gyakorolt a gondolkodásra és a politikára is. A középkorban a Kelet-Ró­mai Birodalom vonzáskörzeté­ben számos állam jött létre (Bulgária, Szerbia, Bosznia, Havasalföld, Moldva), de a XIV—XV. század folyamán az Ottómén Birodalom fennható­sága alá kerülve elvesztik önállóságukat, és hosszú év­századokra megszakad a fej­lettebb Európával tartott gaz­dasági és politikai kapcsolatok hálózata. Mint emlékezetes, Szerbia a rigómezei csatában (1389) vesztette el független­ségét, Bulgária öt évszázadon keresztül viselte a török igát. így a társadalmi szerkezetben, a politikai gondolkodásban még nagyobb volt a távolság a kontinens élenjáró területeitől. A harmadik csoporthoz mindössze két nép tartozik: a szlovénok és a szlovákok. Vi­szonylag ők indultak a legne­hezebb helyzetből, a saját álla­miság szinte minden hagyomá­nya nélkül. A szlovénok nagy többsége a múlt század elején három osztrák örökös tarto­mányban élt (Karintiában, Stá­jerországban, a szlovén több­ségű Krajnában), továbbá ki­sebb számban Görz és Gradis- ca tartományban és a Magyar Királyság délnyugati sarkában (Vas és Zala megyében). Kér­déses az is, hogy a szlovákok mennyiben tekinthettek vissza a X. századi Morva Birodalom­ra, mint állami hagyományra. Magyarországon belül sem közigazgatásilag, sem feleke­zetiig nem különült el a szlo­vák nyelvű lakosság.----------- hagyományok, a A „régi dicsőség” keresése szerve­sen hozzátarto- -I zott a nemzeti ideológia kialakításához. Lé­lektanilag magyarázható, hogy ott születtek a legszínesebb délibábok, ahol a legvéko­nyabb volt a valóságos törté­nelmi tradíció. Kiss Gy. Csaba Régi szálkái épületek — a Székház A Mátészalkai Iparosok Köre kilencven éve, 1901. november 3-án alakult meg. Kissé korainak tűnik a jubiláris emlékezés — remélem, a dátumra felfigyel­nek az arra illetékesek —, éppen ezért most csupán a szálkái iparos- és kereskedővilágnak egy régi pro­duktumáról emlékeznénk, a Székházról. A kör az alakulást követő év­ben született iparosok olva­sókörénél nyert befogadást, illet­ve elhelyezést. Később a Han­gya Szövetkezet egy szobájába kényszerültek, majd innen a Hangya terjeszkedési vágyának engedve, egy odúszerű helyiség­be kerültek. 1914. március 1-jén tartott közgyűlésükön elhatároz­ták egy saját otthon építését, az­zal, hogy 1000 db 10—20 koro­nás részvényt bocsátanak ki, mert annak idején 15—20 ezer korona is elég lett volna az épü­let megalkotására, s az akkori vásártéren, a községi iskola mel­lett Mátészalka községtől in­gyentelket kértek. Mindezt ke­resztülhúzta az augusztusi moz­gósítás. Végül 1923-ban, amikor az ipartestület elhelyezése már szinte megoldhatatlanná vált, s a testvéregyesület, az olvasókör az utcára került, és vagyonát egy közraktári pincébe helyezték el, ismét napirendre került az iparosotthon építése. (Péchy fő­ispán és Kállay pénzügyminisz­ter tárgyalásának eredménye­ként a kormány 25 millió korona segélyt biztosított. Tessék figyel­ni a korona inflálódását!) 1924. június 22-én a Hangya mozgó nagytermében tartott ipartestületi és iparosi olvasóköri közgyűlésen megszületett a vég­leges elhatározás, ez annál is könnyebb volt, mert a képviselő- testület által adományozott telek már rendelkezésre állt, annak ki­jelölése 340 négyszögöl terüle­ten megtörtént. Az építési költ­ség fedezésére ezután a köz­gyűlés úgy határozott, hogy a költségvetésben megadott tag­sági díjaknak egyszeresét ezen felül befizeti. (Csak tájékoztatá­sul: az iparosok létszáma 1923 végén 926 volt, 229 segéd és 324 tanonc és 270 szegődtetett dolgozott még.) Érdekes, hogy kezdetben az iparosok és keres­kedők külön-külön székházat akartak építeni. A. következő év tavaszán — 1925-ben — tíztagú Székházépí­tő Bizottság alakult. Az ipartestü­let által kijelölt legmegbízhatóbb iparosok között versenypályá­zatra bocsátották a szükséges kőműves-, ács- és asztalosmun­kákat. A pályázat eredménye­ként, mint a legolcsóbb kő­művesmunkát 200 millió koro­nával Varga Ferenc kapta meg, az ácsmunkát 190 millióval ugyancsak ő, míg az asztalos- munkát 72 millióval Lengyel Pé­ter és Fia cég nyerte el. A terve­ket Varga Ferenc építész készí­tette. Az alapkőletétel 1924. szep­tember 4-én, délelőtt 10 órakor történt, Doby Antal ipartestületi elnök az első követ letette a sa­ját székház építésére. Még ab­ban a hónapban nagy lendülettel meg is kezdődött az építkezés, a falakat teljesen fel is építették, míg a tető felhúzását a hirtelen beállott tél akadályozta, de legfő­képpen az anyagiak hiánya. A szálkái iparosság nem csüg­gedt el, a téli építési szünetben at anyagiak előteremtésén fára­dozott, s a szintén testvéregye- sulet csatlakozásával, az Címké­vel karöltve, megszületett a Székház. Ugyanis a kereskedők és iparosok a község által a bu­dapesti pénzintézeti központhoz kérvényt intéztek, melyben 300 millió kölcsönt vennének fel kétszer meghosszabbítható há­rom hónapos váltóra a négy helybeli pénintézet útján. A fel­veendő kölcsön váltójának — korabeli szóhasználattal élve — „jó bónítása” végett 10 iparos és kereskedő írta alá a váltót, és a helybeli négy bank is minden te­kintetben támogatást ígért a kölcsönre. 1925. október 18-án délelőtt a szálkái iparosok és kereskedők életében nagy ünnep volt. Or­szágos és más megyék szövet­sége képviselőinek jelenlétében átadták az Iparosok és Kereske­dők Székházát. Doby Antal az iparosok, Füldes Jenő a keres­kedők nevében vette át a kornak megfelelő épületet. (Huszonnégy méter hosszú táncterem, hatmé­teres színpad, színházi öltözők, az iparosok és kereskedők ré­szére fenntartott különhelyisé- gek, végül a kezeléssel megbí­zott vendéglősnek átengedett kis étterem, borozó, modern konyha és mellékhelyiségek.) A Székház évtizedeken át Má­tészalka kultúréletének fellegvá­ra volt. Számtalan példa igazolja, hogy jó körülmények között lehet nívós kultúrmozgalom... Utoljára a művelődési köz­pontnak adott helyet. Miután át­költöztek az egykori megyeháza épületébe, a Hősök terei iskola vette birtokába... A régi szálkái iparosok és ke­reskedők kései ivadékai megille- tődéssel és tisztelettel emlékez­nek apáik nagy művére — a Székházra. Nyéki Károly Szepesi Attila: Félparázsl F élparázslik a pillanat, suttogások, izzó szavak, szikrák és forró áramok, szemsugarak, kék illatok. A vérbe-forrt ujjak hegyén forgó szavak: én-te, te-én. Dadogások, örvény-szavak parázslón világítanak. Izzó percek, izzó igék, ez almazöld, az búzakék. A lehellet gyűlő parázs, a pupilla csak ámulás. A lélegzet kifényesül hajfürt hajfürtöt lobog körül. Rózsa-örvény bozót alatt: zsarátnok-fény a pillanat, a mozdulat forró zene, a teremtő üdvözlete: távolodás, közeledés, páros tánc, tenger-lüktetés. Kovácsné Mórocz Ria: Bimbó II. (sgrafitto, zománc-réz) A nyírbátori alkotótelep anyagából Jcsontos^ábori^^^^^ A másik sor kutyák veszettül A rohangáltak a sö­vény mentén, s üvöltöttek, mint a farkasok. Zubor Imre épp elégszer hallotta oda­kint az éhes farkasok vinnyogó üvöltését. Mintha a bélüket tép­nék, gondolta, de hiszen az éh­ség csakugyan tépi a belsejét az embernek is. Azt is elégszer megtapasztalta. Odakint azt is. Julis, a húga a moslékkavaró fá­val megállt a kamraajtóban: — Te, Imre, jön valaki. — Ki merne idejönni? De már maga is arra gondolt, hogy valaki csakugyan közeledik a tanya felé a fasor takarásában. A kutyák persze rég észrevették, a kutya orra a legjobb távolbalá­tó. Ezt is odakintről hozta magá­val, ezt a tudományt: a kutyák etetését évekig ő intézte. Persze volt vagy három-négy segítője, akiket maga választott. Könyö­rögtek neki, hogy szeretnének a kutyák mellé kerülni, volt aki enélkül el is pusztult volna. A ku­tyák eledeléből annyit loptak, amennyit büntetlenül lophattak. Ha észrevették az őrök, különös­képpen a rabiátus parancsnok, hogy valaki üzletel, netalán lop, az őrség vagy a kutyák rovásá­ra, valósággal őrjöngött. Egyszer saját kezűleg kötött ki egy Win- ginder nevű réti svábot, fejjel le­felé. A sváb fiú órákig rángató- dzott és hörgött, míg kiszállt be­lőle a lélek. Ilyen kínhalált az isten ne adjon senkinek. Az öreg Keresztes Balázs állt a kaput helyettesítő saroglyarú- don kívül, az egyik nagy nyárfa tövére húzódva. — Mit akar már megint? — mordult rá Zubor Imre, miután elverte onnan a kutyákat. — Engedj be, Imre! — mondta az öreg alázatosan. — Mire lenne az jó, Balázs bátyám? Minek jön ide folyton? Megmondtam már elégszer, nem tudok semmit Sanyi felől. — Ki tudjon, ha nem tel? — Számonkérő volt az öreg hangja, de továbbra is áradt belőle az alázatosság, meg a rimánkodás. — Valamit kérdenék. Mért ne lé­iéinél, ha tudsz felelni? — Semmire se tudok felelni! — Azt se tudod, mit fogok kér­dezni. — Dehogynem! Nagyon is tu­dom... Nem mentek innen?! — kiabált rá a kutyákra. Azok végre megjuhászkodva eloldalogtak. Négy kutyát látott Keresztes, de úgy lehetett hallani, hogy egy ól­ban rácsok mögött nevelkedik vagy egy tucat, ha ugyan annál is nem több. Mióta Zubor Imre megjött a málenki robotról, ku­tyákkal vette körül magát. Azt beszélték, meghibbant odakint egy cseppet, mert senki ember­fiát nem tud elviselni, tart még a fehérnéptől is, a húga az egyet­len, akit megtűr maga mellett. El­jártak fölötte az évtizedek, de se meg nem nősült, se senkit nem fogadott munkára, pedig volt úgy, hogy a húga évekig beteges­kedett. Juliánná odaszólt a bátyjának a konyhakert lécajtajából: — Hallgasd meg, Imre! Úgyse nyugszik, amíg meg nem hall­gatod. — Jöjjön, Balázs bátyám! Ha már ideette a fene. — Lehetnél barátságosabb is — motyogta Keresztes, s rá akart gyújtani, de hogy látta a másik türelmetlen mozdulatát, visszanyomta zsebébe az agyondrótozott cseréppipát. — Honnét veszed, hogy meghalt a fiam, ha egyszer nincs konkrét tudomásod róla? — Annyiszor elmondtam már magának... — Láttad tán? — Más látta. Több transzport­ban jöttünk, aki később jött, az mondta. Aki látta és eltemette. — Azzal kívánnék én beszélni. — Keresse meg! Én nem tu­dom, hol van. Lökről mindenkit hazaengedtek. Dunántúli sváb volt, Steinernek hívták. — Magad mondtad, hogy be­teg se volt. — Amíg együtt voltunk, nem. Le volt gyengülve, de mind le voltunk. En harminchat kiló vol­tam, rühes, mint a koszos malac, a rongy lefoszlott rólam, a lábam körme kopogott a földön, mint a kutyáé...Aztán engem is, máso­kat is a kutyák mentettek meg. Három évig voltam mellettük. Két évig meg sírásó voltam. Az is jó volt, mert kijárhattunk, lop­tunk, találtunk ezt azt. Na, akkor segítettem meg Sanyit is. — Ő is temető ember lett? — Az lett. Elkértem. Láttam, hogy alig bír lábra állni. Te, Sa­nyi, csak addig tartsd magad, amíg a halottakat felrakjuk a tali­gára, akkor kapaszkodj meg a saroglyába, majd én kihúzlak. Odakint már másképp lesz. A temetőben a fényes lapátomon sütögettem a csalánt, azt faltuk. Attól kapott oszt lábra Sanyi is. — Elhiszem, a csalán az jó. — Fenéket jó. A kacsának,

Next

/
Thumbnails
Contents