Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
1991. március 23. 7 A sajtó mint hatalom A szabad és független sajtó nem nagyhatalom. Az újságíró nem mindenható. Sőt! Az újságírót a tehetetlenség kellemetlen érzése gyakran keríti hatalmába, mert tapasztalnia kell, hogy a gondok és problémák megoldásában még az írott szó sem segít. Egy példa: Az idős hölgy végigfagyoskodta a telet, mert mint mondta, a gázkonvektora szivárgott, nem fűtött rendesen. Látszatra egy sima, köny- nyen elintézhető, hétköznapi ügy. Nem az. Az újságíró hiába közölte a hölggyel, hogy kihez kell fordulnia, mert ő már minden lehetséges fórumot végigjárt. Véleményezték és javították is a készüléket, de a konvektor rossz. A hosszú panaszáradat, a konvektortortúra-ismertető megrázó része volt, amikor a hölgynek könny szökött a szemébe és megkérdezte: „Az újság valóban nem tud segíteni? Hát már az újság sem tudja rendreutasítani, felelősségre vonni azokat, akik miatt egy ember nap mint nap kénytelen fázni, szenvedni”? Kiábrándító, de valóság: az újság nem hatóság. Sohasem volt az. Sohasem volt joga utasítani vagy felelősségre vonni. Az újságnak ez a státusa nem hiányzott és nem hiányzik. Valószínű, hogy az elmúlt évtizedek rossz beidegződése és gyakorlata hozta, hogy a sajtólevelezés, az újság és az olvasók kapcsolata a szokásostól és hagyományostól eltérő lett. Valamikor a levelezők írásaikban véleményt mondtak, tudósítottak, egy-egy cikk okán helyeseltek vagy cáfoltak, tanácsot kértek. Egyszóval a levelezésre és olvasószolgálatra egy bensőséges emberi kapcsolat volt a jellemző. Ez menet közben átalakult. Az olvasó- szolgálat panasziroda lett, sőt bepanaszoló iroda. Ez volt a jellemző a nemrég letűnt társadalmi rend egészére. Panaszirodák sokasága létezett pártnál, tanácsnál, népfrontnál és egyéb szervezeteknél, és miért éppen a sajtó maradt volna ki ebből a játékból? A panaszirodák pedig működtek. Az újság is tette a magáét. Hogy miíyen eredménnyel? A sajtó útján és révén sok ember gondja megoldódott, de legalább annyi megoldatlanul maradt. Lakást például a sajtó sem tudott adni, pedig ezren is kérték. Ma sem tud adni. A panaszirodák megszűntek, az újság, az nem. Nem szűnt meg az a hit sem az emberekben, hogy a sajtó majd segít, A gondok, a problémák szaporodnak, és nincs más lehetőség, csak az újsághoz fordulni. Sajnálatos, hogy ez így van, de a csupa nagybetűs SAJTÓ a legtöbb esetben nem tud segíteni. Még egy vacak konvektor esetében sem, mert az újságíró nem gázszerelő. Lássuk, miből élünk! A legtöbb magyar ember sajátossága a szűkszavúság és az ehhez társuló bölcsesség. Utal erre számtalan szólás és közmondás. Ha valaki nem kívánja beleártani magát mások ügyeibe, azt mondja: Ne szólj szám, nem fáj fejem. De néha mégis szólni kell , mert mások ügye előbb-utóbb a mi ügyünk is lesz. Azzá teszi a politika, a gazdasági helyzet, véleménymondásra kényszerítenek a körülmények. Itt van példának a privatizáció avagy a kárpótlás és nem utolsósorban a szegénység kérdése. A privatizáció ürügyén kérdeztem meg ismerősömet, aki környezetében közismerten kulákcsemete volt, katonaként muszos (munkaszolgálatos), és élvezte a rendszer hátrányos megkülönböztetését egy életen át. Szóval megkérdeztem, mi lesz a földdel, az ősi jussal, amit az apjától elvettek, amit az öreg beadott. „Visszakéred?” A válasz nem lepett meg. „Kell a nyavalyának... A hátamra púpnak!” Elmondta még: ahhoz, hogy a nyugdíját kiegészítse uborkatermesztéssel és ezzel-azzal, van földje elég. És mert ősidők óta ismerem, tudom, nem él benne az a tulajdonosi, birtoklási vágy, ami csak kismértékben a földszeretet. Másrészt azt a tempót, azt az életvitelt, ami az őseinek sajátja volt, ő már nem tudná követni, megvalósítani. Az ős talán a munka, de valószínűbb, hogy a vagyongyűjtés megszállottja volt. Szavajárása utalt a jelenére. Ha früstökre, ebédre ült le a család, alig volt ideje bárkinek az utolsó falatot lenyelni, máris elhangzott: „Akkor hát lássuk, miből élünk!” Amiből éltek, munka volt. Rabszolgamunka, a földnek rabjaként. A család apraja-nagyja, de a napszámos is hajtott, mint a meszes, és koronként gyarapodott a vagyon néhány holdnyi rossz homokkal. Pihenni, jóllakni, élni és mulatni, arra soha nem volt idő. Szóval az én ismerősöm nem kér sem a privatizációból sem a kárpótlásból. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha kárpótolják valamiért, azt ne fogadná el. De hogy az életét, az életvitelét ez a nagydobra vert és túlkiabált dolog nem fogja új mederbe terelni, az biztos. A magafajta emberek élete, mint a Tisza vize, jó és biztos mederben van, és csendesen folyik. Amiért viszont aggódnia kell, az a jövő, a holnap. Nem az ő jövője és holnapja — mert mi van még neki hátra? — A tét a gyermekek, az unokák jövője. Ők hogyan és miből fognak élni és megélni? A politika a privatizációval, a magántulajdon erősödésével, a piacgazdasággal a polgáriasodással, a demokráciával, a szabadsággal és függetlenséggel úgy hiszi sokat ígér. Hamleti monológ: „Szó... szó...”, miközben lélekölően gyarapszik körünkben a sanyarú szegénység. A munkanélküli nem mondhatja azt, lássuk miből élünk, de ha a farmer, a gazdálkodó mondja: „lássuk, miből élünk” annak is mi értelme? A tejre nincs vevő, a sertés eladhatatlan és a jonatán nem aranyalma... A legtöbb magyar ember sajátossága a szűkszavúság. Sajnos ki tudja miért, most mégis sokat beszélünk. Lehet, hogy azért, mert nem tiszta a kép. A jövő kép, amit optimistán ugyan, de sötétre festenek. Seres Ernő HÉTVÉGI MELLÉKLETE Piheléptií Primavera Tizennegyedik alkalommal rendezték meg a Primavera balettcsoport tavaszi bemutatóját. Ezúttal a Soros-alapítvány jóvoltából került sor a látványos koncertre az MVMK-ban. A Feketéné Kun Ildikó balettmester által vezetett csoport szép sikereket arat évről évre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy hét növendék gyarapítja tudását táncművészeti főiskolán. Elek Emil képriportja A kisvasúti tanoncidők Intelligenciateszt a forgalmistáknak A keskenyvágányú vasút építése Kótaj, Ibrány felé már 1887-ben felvetődött, de beindulása csak 1905-ben (86 évvel ezelőtt) történt meg sóstó— ibrány—dombrádi vonalon. Később, 1911-ben Herminatanyától is elágazott Paszab—Gáva—Balsa felé. Ebben az időben a tehervonatokat gőzmozdonyok továbbították, míg a személyszállításra fagázmotorok, később benzinmotorok, majd dieselmotorok, s végül sínautóbuszok álltak rendelkezésre. A balsai Tisza-híd megépítésével egyesítették a két kisvasu- tat. Ekkor kapta a Nyíregyháza Vidéki Vasút és Bodrogközi Gazdasági Vasút nevet. Ettől az időtől kezdve a nyíregyházi és a sárospataki fűtőháznak külön igazgatósága volt, nyíregyházi székhellyel. A kisvasút végállomása, egyben javító főműhelye még ma (s megvan a Huszár soron, a MÁV-bérházzal szemben. A mozdonyok, motorok fő javítását, felújítását, továbbá a személy- és teherkocsik újjáépítését, javítását — ebbe beleértve a bodrogközi vasút kocsiállományát is — ebben a főműhelyben végezték. A fűtőház létszáma 65—70 fő körül mozgott. Nyíregyházán a villamoshálózat kiépítése a városi világítási hálózat megteremtése után (1897) indult meg, és 1911. augusztus 11 -én elkezdődött a villamosközlekedés is. Ez a főműhely munkáját nagyban megnövelte, mert a villamosmotorok, a kapcsolóberendezések javítása, tekercselése, a kocsik teljes felújítása, sőt, új kocsik építése is a főműhelyben történt. A tanoncidő általában 3-4 év volt. Középfokú iskolai végzettségnél 3, általános iskolaiaknál 4 évre kötöttek szerződést. A fűtőház főnöksége gondoskodott arról, hogy a szakmát, amelyre szerződtünk, teljes mértékben elsajátítsuk. Szakmai tudásunkat gazdagították azzal, hogy a lakatos szakma mellett 5-6 hónapon át a motorszerelő, a kovács, az esztergályos és a tekercselő műhelyi gyakorlatot is kötelezővé tették. így került ki egynéhány motorszerelő, esztergályos, akik a választott szakmában legalább két éven át tanultak. Tanoncidőnk nagyon sokrétű volt, jóformán mindent kötelezően írtak elő. Pl: a tanonciskolái oktatáson való megjelenés, az ottani előmenetel, a hittanórákon való részvétel, a 21 órakor történő lefekvés, a reggeli munkakezdés előtti sorakozás, a hétfő reggeli általános tisztaságszemle, a szombat délutáni műhelytakarítás, gépek tisztítása, a vasárnapi inspekciózás, a kazáncsövek tisztítása, engedélykérés a mozilátogatáshoz, továbbá két-három tanuló reggel és este történő foglalkoztatása a műhelyfőnök és a művezető lakásán stb. Kedvező volt viszont, hogy a Stibi- féle cipőboltban 6 hónapi részletre lábbelit vásárolhattunk a műhelyfőnök által adott igazolásra. Az is kedvező volt, hogy az idősebb tanoncok és a fiatal segédek részére a kisvasúti kul- túrotthonban (Huszár sor) tánctanfolyamot indítottak számunkra. Ahogy az élet nagy kereke forgott, úgy változtak az évek, évtizedek. Más volt a tanoncsors az 1930-as, az 1940-es és az 1950- es években. Ez vonatkozik a nevelésre, a bánásmódra, a bérezésre egyaránt. Birtokomban van az 1938. évi műhelyi munkások bérezési grafikonja, mely szerint a szakmunkások órabére 30 fillértől 71 fillérig alakult a 25 évi szolgálati idő alatt. A gépfigyelők, mozdonyfűtők ebben az időben (az 1930-as években) naponta egy pengőért dolgoztak. Ami a tanoncok mozgalmi, politikai életét illeti, a háború végéig néha csendben kellett maradnunk, mert tiltva volt minden ilyen megmozdulás. Kivétel volt a május 1 -je, amikor a sóstói erdőből éjnek idején hozott zöld gallyakkal befontuk a transz- misszió kerekeit, mely lehetetlenné tette a gépek beindulását. Mégis ezt a napot Fried Sándor igazgató úr fizetett munkanapnak számoltatta el. Az 1930—1940-ig terjedő időben a tanoncokkal való bánásmódot senki sem vette köszönettel. Voltak egynéhányan, akik felszabadulásuk előtt otthagyták a kisvasutat az akkori embertelenség miatt. Említésre méltó Takács János magatartása, bátorsága, aki 1934-ben azt mondta a műhelyfőnökének: „úgy merjen megütni főnök úr, hogy nem vállalok felelősséget maga- mért.” Az igazságért való kiállás, a harc abban az időben óriási jelentőségű volt. Tudtuk, éreztük, hogy az emberrel való bánásmódnak más formája is van. Nem szívesen, de mégis meg kell említenem, hogy sok esetben egészen apró, jelentéktelen dolgokért néha órákon át kaptuk a megtorlást. Pl. Tibor Ferenc barátunk, aki az 1930-as években kispuskás céllövő versenyeken vett részt, másnap érdeklődésünkre elmondta az élményeit, amelyet a műhelyfőnök azzal hálált meg, hogy barátunkat behívta az irodába, s mert munkaidő alatt beszélni mert, megkapta érte a tiszteletpofonokat. Ilyen és ehhez hasonló esetről sokat lehetne beszélni. Tanoncidőnkről, élményeinkről külön-külön regényt is írhatnánk. Az akkori nevelési módszer nagyon szigorú és kegyetlen volt. Utólag visszaemlékezve van egy olyan érzésem, hogy volt ebben a rosszban némi jó szándék is. Most, a 60 év távlatából úgy érzem, számunkra nem volt haszontalan az ott eltöltött idő, mert aki ebből a főműhelyből kikerült, az az életben mindenütt és mindig megállta a helyét, s az ott szerzett szakmai tudást és általános műveltséget fel tudta használni. Erről jut eszembe, hogy abban az időben a fűtőházi, a forgalmi vezetők, középvezetők csak akkor kapták meg kinevezésüket, ha a kötelező szakmai tudás mellett megfeleltek az „intelligencia-" (általános műveltségi) vizsgán. A kisvasúti inasokból nagyon sokan lettek mozdonyvezetők, motorvezetők és egyéb vasúti vezetők. Többen kerültek a közlekedés és posta vonalán más, magasabb beosztásba. Voltak, akik a vasút kötelékéből mint munkáskáderek kiváltak. A kisvasút dolgozói arról is nevezetesek voltak, hogy mind politikai, mind gazdasági rendezvényeken szinte kivétel nélkül megjelentek. Pedig abban az időben a szakszervezeti gyűlést, a termelési tanácskozást a fűtőházban vagy a kocsijavító műhelyben tartottuk, nem valami kulturált körülmények között. Balázs Pál ny. MÁV-főtanácsos
