Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
10 1991. március 15. ÜNNEPI MELLÉKLETE "'Bodnár Ákos A magyar reformátusok több százezres táborának országgyűlése, a tizedik zsinat az egyház legmagasabb világi posztjára emelte dr. Bodnár Ákos nyíregyházi kórházi sebész főorvost. — Olvasóink nevében is szeretettel gratulálunk e rendkívüli tényhez, hiszen az egyház történetében aligha van példa arra, hogy vidékről, s különösen, erről a tájról válasszon világi elnököt a Magyarországi reformátusok legfelsőbb fóruma. Kérem, mutatkozzon be. — Szívesen, bár a reformátusok ismernek, hiszen 22 éve állok egyházvezetői szolgálatban, ekkor jelöltek a nyírségi egyházmegye gondnokának. Öt évig voltam a tiszántúli egyházkerületben Szabó Magda írónő-fő- gondnok helyettese, majd főgondnok, s most, a napokban a X. Zsinat bizalmából megbízatásom országos hatáskörré szélesedett. De azok kedvéért, akik nem ismernek: 1938-ban születtem Tiszadobon, ahol korábban nagyapám, majd édesapám volt főjegyző. Apám nem szerette a közigazgatást részben mert műszaki-gazdasági indíttatású volt, részben mert demokratikus beállítottságú, az angol parlamentarizmus lelkes híve. Emiatt nem tudott kijönni And- rássy gróffal, s ’41 -ben mennünk kellett, őt kényszernyugdíjazták. Miskolcra költöztünk. A háború után — mivel akkor meg Ráko- siéknak nem tetszettek a megnyilvánulásai — B-listázták, majd a Hortobágyra deportálták. Mire rehabilitálták és visszatért, miskolci lakásunk és összes bútorunk odalett. Én pedig osztályidegennek számítottam, de ’56 őszén megkezdhettem orvosi tanulmányaimat. Itt ismertem meg a feleségemet, megházasodtunk, s '62-ben együtt jöttünk gyógyítani Nyíregyházára, ő tüdőgyógyász főorvos. Az évek során született öt szép gyermekünk, három lány, két fiú, orvos, tanár- és közgazdászjelölt, szak- középiskplás . és kisgimnazista. Elégedetten élünk. — Talán rossz, hogy Öntől kérdezem: minek tulajdonítható, hogy éppen a nyíregyházi Bodnár Ákos sebészre esett a választás? Erre legfeljeob azt mondha- tom, hogy a zsinat küldöttei elfogadták a gondolkodásomat, a hitvallásomat. — Megosztaná ezt velünk? — A megválasztásomat követő percekben Pál apostolnak a Róma-beliekhez intézett leveléből idéztem: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést, vagy elbot- lást... vigyázzatok, ne káromoljátok a jót, amelyben részesültetek... azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják..." Es ezek kétezer éves bölcsességek! Keressük azt, amiben egyetérthetünk. Miért van, hogy a nagy szükségben korábbi ellenségeimmel is együtt tudok menni? Miért nem értékeljük a másik értékét, a benne lévő jót? Miért van, hogy csak a karácsonykor viseljük el egymást, s miért kell újabb évet várnunk a szeretetre? Orvos is vagyok, akit a kétezer éves hip- pokratészi-eskü kötelez, munkámban is keresem az ember szeretetét, jobbulását. Minden emberben azt a pontot, amiben különbözünk, hogy megértsem őt, hogy felismerjem, vajon nem az én gondolkodásomon kell vál„Minden egyes emberre szükségünk van...” toztatni? Talán azért jelöltek erre a valóban csodálatos és igen felelős szolgálatra zsinatbeli testvéreim, mert meglátták, hogy én érdeklődöm mindannyiuk gondolatai iránt, együtt akarok velük működni. Mert belőlem hiányzik a más hántásának szándéka, mert én mindig is úgy vélem, hogy — bár az egyházak, a mi egyházunk története sem mindig ezt támasztja alá — elsősorban az egyház emberének kell türelmesnek, megértőnek lenni. Itt tehát nem Bodnár Ákos személyéről van szó, hanem erről a szemléletről, gondolkodásról, miszerint ha dicsérni nem tudok, legalább ne bántsak. ahelyett, hogy mindent elkövetnék a megmentéséért? Sokszor elgondolom: ha nem a pártoskodás ádáz küzdelmei vezetnék kezünket, ha nem azont törnénk a fejünket, hogy hány .napot késtünk mások „vétkei” kitálalásával, hol tartanánk már?! Olyan kevesen vagyunk, olyan kicsi ez az ország! Minden egyes emberre szükségünk van, hogy el ne vesz- szünk! Az ige szerint a jövendő a béke emberéé. Nem lenne-e jobb fél lábon élni, de békességben, mint két lábbal, de békétlenül? Eze- v , kért küzdeni országomban és egyházamban is nagy feladatom. — Munka hát van bőven, nem kell különösképpen keresgélni... — A világi elnök kötelessége megpróbálni helyreállítani az egyházban a világi emberek tekintélyét, visszakérni a papságtól a reá jutó szolgálatokat. Erre nem adott a terep, hogy csak a szeretetszolgálatot, a szociális gondozást, a gazdálkodást, az építést említsem. — Meg lehet határozni, hogy ki a jó református ember napjainkban? — Egy görög katolikus lelkész szavaival élek, aki azt kívánta egy frissen beiktatott vezetőségünknek, hogy sikerüljön nekik valóságos reformátusoknak lenniük. Bizony, milyen nagyon fontos, hogy valóságos reformátusok, valóságos képviselők, valóságos orvosok, valóságos szabolcsiak, valóságos magyarok legyünk, hordozva magunkban azok lényeges jegyeit. Nem lenne csodálatos, ha valóságos házastársak, valóságos szülők, gyerekek lennénk, valóságos barátok, szomszédok, kollégák? Ha nem papírfecnik maradnának a plakátokon tett ígéretek...? Az evangélisták sem leckét akartak előírni nekünk, amikor papírra vetették Jézus cselekedeteit, az irgalmas szamaritánus esete sem azért lett ezredéveknek szóló példa, mert leírták azt, hanem mert utat mutat az Isten képére teremtett ember szerete- téből. Ennyiben tudtam a kérdésre válaszolni. — Gondolom, minden olvasónk nevében kívánhatom: járjon fáradozása teljes sikerrel. Kopka János — Nem lesz könnyen megvalósítható célkitűzés, hiszen sokan és sokféle indíttatásból követelik manapság az egyház megújulását, s abban személyi következtetések levonását. Milyen a mai református egyház? — Amilyen a magyar társadalom. Sokrétű és sokszínű. A világ nagymértékben változott, alakul, A városiasodás, a szekularizáció nem múlik el nyomtalanul. Itt vannak még azok a híveink, akik számára ma is a sötét öltöny, a fehér ing, a csizma és a vasárnapi istentisztelet jelenti az egyházat, s itt vannak már a farmeres, gitáros ifjak, akik a jazz, ritmusára imádják az Istent. És ez nem baji Miért ne létezhetne a mi egyházunkban is sokféle irányzat, miért nem férhetne meg a fejkendős néni és a farmeres tinédzser gyülekezeteinkben? A baj, ha a mások, mások nézetei iránt türelmetlenség tapasztalható, ha az egyik ki akarja zárni a másikat. Az én nagy feladatom, hogy se az öregeknél-fiataloknál, se a jobbmódúaknál-szegényeknél, se az iskolázottaknál-szeré- nyebb képzettségűeknél ne a különbségek, hanem az azonosságok domináljanak. Meggyőződésem, hogy nem csak a református és református, de a református és katolikus, a keresztyén és a muzulmán, az istenhívő és ateista között is meg lehet találni a kapcsolódási pontokat. Vallom, hogy nem attól lesz valaki jó lelkész, mert fekete attilában jár, jó orvos, mert van szikéje. Egyházunknak e tekintetben is önvizsgálatot kell tartania. — Amely mások kirekesztésével járhat netán? — Semmi sem lenne rosz- szabb! Én azt nem határozhatom meg senkinek, hogy az elmúlt évtizedekből milyen következtetést, tanulságot vonjon le. Az én dolgom legfejlebb a szeretetteljes késztetés, de nem azért, hogy nekem „bevallja a bűneit”, hogy azokon csemegézzek, hanem hogy változzunk ez által. Mert mindannyian gyarló-esendő emberek lévén — egy idős parasztember szavaival — nem mehettünk át úgy a malmon, hogy tiszta maradjon a ruhánk. Vajon felróhatom-e a már veszélyes állapotban hozzám került betegnek, hogy miért most jött, maliit A szabadság V* illúziója a mozivásznon MINDEN MELODRÁMA CSAPDA, amelybe a néző — ha akarja, ha nem — szépen belesétál. Ellentétben viszont a vadcsapdákkal, amelyek fájdalmat okoznak és többnyire a véglegesség érvényével tartják fogva a belelépőt, a melodráma kellemes fogságot jelent, s amint lepereg az utolsó képsor, könnyedén ki lehet lépni belőlük. De addig nem! Meg kell várnunk, míg a főhős parányi ponttá zsugorodik a távolodó kamera varázslatában, mert addig a rendező eljátszik érzelmeinkkel, s minden más műfajt megelőzve kényszerít a főhőssel való sorsközös- ség-vállalásra. S mivel minden melodráma alapja egy édes-bús szerelem, az ilyen film nemre való hovatartozás nélkül felkínálja az azonosulás lehetőségét. Sidney Pollack már beleültetett minket néhányszor ebbe a hintába (Ilyenek voltunk, Aranyoskám, Bíborszín, Távol Afrikától), de mivel korábban is kellemes perceket kínált, ismét szívesen vállaljuk (a Duna Film jóvoltából) a játékot. Ezúttal a Havana főhősével, a Robert Red- ford alakította pókerjátékossal azonosulhatunk, s bár a közelképek árulkodó tanúsága szerint felette sem járt el nyomtalanul az idő, még borostás képpel is meg tudja dobogtatni a hölgyek szívét. Miként megdobogtatja Rober- táét, a Lena Olin megformálta forradalmárnőét is, és ugyan a skandináv színésznőről szólva többen is új Greta Garbót emlegetnek, én még várnék ezzel a minősítéssel. Dekoratív jelenség kétségkívül, de nem muszáj föl- tétlen reá figyelni, ha a vásznon van. A TÖRTÉNET HELYSZÍNE a kubai főváros, az események 1958 végnapjaiban játszódnak. Izgalmas helyszín és izgalmas időpont, hiszen néhány órányira vagyunk Fidel Castroék győzelmétől. Nehéz lenne a sok-sok Pollack-interjú ellenére is eldönteni, mi vonzotta a rendezőt éppen most ehhez a témához. Most, amikor a szocialistának nevezett forradalmak újraértékelése zajlik, s amikor a Castro vezette rendszer egyre jobban elszigetelődik, s egyre inkább előbukkannak belső ellentmondásai. Egy biztos: a mostanában jobbára demagógiája miatt emleHamarosan a mozik műsorán egy fergeteges amerikai filmvígjáték, melynek címe: Ford Fairlane kalandjai. Főszerepben Andrew Dice Clay és Priscilla Presley. Rendezte Renny Harlin. getett szakállas népvezér hálás lehet Pollacknak, hiszen mozgalmát és követőit rendkívül kedvező színekkel festi meg. Tulajdonképp ez a szemlélet- mód nem anakronisztikus, hiszen e forradalom valóban tiszta, demokratikus társadalmi célok jegyében folyt, s hogy a folyamat később a célokkal ellentétes gyakorlatban ölt majd testet, annak gyanúja 1958 decemberében fel sem merülhetett. Ám a mai néző az egykori események szemlélése közben mégsem tud elvonatkoztatni a jelenlegi politikai összefüggésektől, s ez az ellentmondás nincs különösebben hasznára a filmnek. A Havanát egy rendkívül ravasz módon kitalált ellentét működteti: mindaz, ami a pókerjátékos Jack Weil számára barátság, szerelem, kaland, az Roberta Duran számára a céltudatos forradalmár lelkivilága és tevékenysége. Egyiküket az érzelem vezérli, a másikat az ész, s amikor motívumaik kölcsönösen átfonják egymást, akkor van igazi esély a műfaji alapjelleg érvényesítésére. Erre azonban elég sokáig várni kell; a cselekmény helyenként terjengős, bonyolultabbak az összefüggések, mint amennyit a melodráma elbír, ennek következménye, hogy az érzelmi amplitúdó kisebb a műfajban megszokottnál. Hogy minden melodráma csal a társadalmi viszonyok feltárásában, az köztudott. Ézért ha valaki a kubai forradalom hiteles történetével akar ismerkedni, ne Pollackhoz folyamodjék. De óvnék attól is, hogy a Redford játszotta főhős idealizált szabadságát hitelesnek tekintse bárki is. Olyan létállapotot testesít meg, amely vagy illúzió, vagy kivételesen egyedi. A „NAGY JÁTÉK” IGÉZETÉBEN ÉLNI, tökéletes anyagi függetlenségben, szabad érzelmi „vegyértékekkel” nyitottan minden lehetőségre, szabadon megválasztott helyszínen, ez egyszerre sok a jóból. Elérhetetlen! Illúziók nélkül persze nem érdemes élni, de mekkora a főhős illúziója a szabadságnak ahhoz az illúziójához képest, amelyért a film forradalmárai mindent kockára tesznek? Frucsa, de akár e kifejezetten szórakoztató célzattal készült film kapcsán is el lehet gondolkodni néhai Hegel úrnak a Történelem cselvetéséről írott sorai felett. Hamar Péter N em is olyan régen jelent meg a megyénk műemlékeit taglaló két hatalmas kötet az Akadémiai Kiadó jóvoltából, s most egy területileg szomszédos, kultúrájában azzal szerves egységet képező részről, a Kárpátaljáról készült könyvet forgathatunk. Nagyon szép kiállítású kötettel lepte meg az olvasókat a Tájak- Korok-Múzeumok Egyesület: a Kárpátalja műemlékei c. könyv a terület műemlékeit veszi számba sok-sok színes és fekete-fehér fénykép valamint rajzok, alaprajzok segítségével. Hiánypótló munka ez, hiszen mindez ideig ilyen összefoglalóval nem rendelkeztünk a területről. A nagyrészt Deschmann Alajos által összegyűjtött adatokat Dercsényi Balázs és Éri István szerkesztette kötetté. A munka bevezetőjében a hányatott sorsú terület történeti és földrajzi áttekintését találjuk. Térképek igazítják el az olvasókat a történeti változások útvesztőjében, a különböző korok okozta módosulásokat és határeltolódásokat is nyomon követve. Külön tárgyalja e rész a középkori várakat, azok maradványait, a középkori templomokat, kastélyokat, s nem feledkezik meg a népi építészet jegyeit és a „magasabb” stílusokat egyaránt hordozó fatemplomokról sem, melynek külön fejezetet szentel. Rövid kutatástörténeti áttekintés veszi számba a területen eddig folytatott nem nagy számú feltárómunkát. Tulajdonképpen ezután követKárpátalja műemlékei kezik a részletesebb műemléki utazás. Nagyobb egységek szerint (így Ungvár, Munkács, Beregszász és Huszt valamint e városok környéke) veszi számba a kötet a települések felkeresésre érdemesnek ítélt látnivalóit, természetesen a városok nagyobb számú műemlékeit részletesebben taglalva. A történeti stílusok nagy jelentőségű épületeiről, műemlékegyütteseiről már korábban is megjelentek értékelések, tanulmányok, s természetesen így azok bemutatása során volt miből válogatni. A kisebb településeken álló egy-egy műemlék néhol szűkszavú ismertetése az alapkutatások hiányára mutat rá. A könyv utolsó nagyobb fejezete Técső és Ver- hovina fatemplomait veszi sorra, bemutatva azok külső és belső jellegzetességeit. A kötetet magyar és orosz hely- névmutató valamint igen részletes bibliográfia zárja. Külön érték a mellékelt térkép, melyhez fogható az utóbbi időben nem jelent meg sem nálunk, sem a Kárpátalján. A kötet kedvet ébreszt a közölt látnivalók felkereséséhez. Páll István II Kelel. A Magyarország------------------------------ WSKBB? H-------------------------------------------------------————-------------------------------------