Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
1991. március 15. ÜNNEPI MELLÉKLETE 5 Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz A jubiláló Tersánszkynak Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, mi emberek, akár a vályog, mit a vályú billiószám is egyformára vet. De hát ezt nem lehet. Ahány szív, annyi akarat. S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag! Pontos leszek, mint mindig az író, ha a tudós költ s a bíró. Ez a mi új dalunk. Törvényt, de elevent tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát kiki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atommagvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. ■ A lét tegyen rendet, ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek mely holnapra talán szabály; jogot—hogy hadd kísérletezzék — a költőnek, a legfőbb kutatónak. Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét, gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel, mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kötelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába. Jogot a boncotoknak, a külszín-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak, kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, valamint folyvást rendbehoznak, percenként fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék, s ki az, aki elől megy — mert nincs szabadjegy jól haladni a korral; mert van, amikor — hány a példa! — a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz. Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat, s harcolókat vallom — a terep-fölverőket — példaképül! A holnap felé ők jelzik az irányt! Előttünk jár, fönnen libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, — megannyi tiszta láng! A homályt-űző ős Világ nő, ha ők szólnak. Üdvözlet, s hála hát a törvény- és a fény-hozóknak, kik — hol máglyán, hol gúnykacajon át — — s elbukva is! — előretörnek tán nem is tudva hova s mért. így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az Igazért. Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, tört fejed ős-sípon, új bicikli-feken, — szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember! ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd, — akárcsak a század — ki vagy! Mai tettek márciusa N em tudom, hogy egykori osztálytársaim közül emlékszik-e valaki arra, miért kellett megtanulnia 1955-ben minden másodikos elemistának Petőfi „Talpra ma- gyar!”-ját. Mert a hatalom úgy kívánta? Vagy a tanító néni így akarta beoltani mindnyájunk szívébe a költő-forradalmár üzenetét? Lehet. A tanyavilág csöndjébe ez is, az is belemagyarázható. Olyan messze voltunk a világtól, hogy ünnepnek számított, ha a városba mentünk. Mégis. Talán a vers megértése is hiányzott, nem fogtuk fel a szöveg egyes fordulatait. Csupán éreztük, hogy „rabok tovább nem leszünk!” Gyermeki lelkünk felfogta az emberiség általános indulatait: szabadság, béke, szeretet, élet. Gimnazistaként sem tiltotta senki, hogy megünnepelj(em)ük március tizenötödikét. Tavaszi napsütéssel, kokárdával, énekszóval. Igaz, Budapest akkor is távol volt tőlünk. Nem hallottunk a tüntetésekről, a szétzavart megemlékezésről, vagy a megakadályozott demonstrációkról. Debreceni egyetemistaként úgy tapasztaltam, hogy inkább a felvonulás mérete, mint tartalma riasztotta meg a hatalmat. Vagy annyira bízott még önmagában? A hallgatók többségében alig tudatosult a szembenállás. Jelenségek voltak, amelyek ellen felléptek, de a rendszerváltoztatás szükségessége alig-alig merült fel. No és később? Derékhaddá váltak a fiatalok. Családot alapítottak, egzisztenciáról gondolkodtak. Lakásról, gyerekekről, autóról, külföldi utazásról. Haladtak az életben, egyre inkább felfedezték, hogy az tele van ellentmondással, ha nem akarnak beállni a sorba, ha felfedezéseiket meg akarják osztani. Kettős szorításban éltek: kockáztatták a családot, ugyanakkor személyiségük saját- arcúságát is védeni akarták. Lehet-e kompromisszumot kötni? Nem — mondták az izgágák, akiknek semmi sem sikerült, akik valamilyen ok miatt kívül rekedtek, akiket olykor még tisztelni is lehetett, de követni alig. Szükséges — mondták a középutasok, akik szerint az elért eredmény a fontos, a cselekvéshez való jutás, a helyzetbe kerülés. Aki nem ismeri a fontolva haladás stratégiáját, lemond a tartalmassá tehető életről. Melyiket válasszam? — töprengett ennek a derékhadnak számos (számtalan) tagja. S az utóbbi útra lépett. Talán eszébe jutott, hogy a fűszál is meghajlik a szélben. De megmarad. Minden nemzedék igényli a látványos tetteket. Azokat, amelyekben megmutathatja önmagát a lélek, erejét, lendületét a test. A fiatalságban a másság készülődik, nem csupán a jövő. Nem romantikussá emelt küldetéstudat, sokkal inkább a megunt szerepek elvetése, a másság hirdetése. A hatvanas évek ifjoncai hosszúra növesztették a hajukat, széles nadrágot varrattak maguknak. Kitalálták az elektromos gitárt, az erősítőket, a nagyteljesítményű hangfalakat. Omlott a mész a vakolatról, amikor énekelni kezdtek. A szüleik pedig messzire menekültek, mert nem tudták elviselni az új harmónia megszületését. Nem segített a frizura „normálisra” szabása, a megbotozás, a nyugati adók zavarása, a határokon nem lehetett megállítani az ifjúság önkifejező lépéseit. Az ötvenhat utáni megtorlás, a hatvannyolcas forradalmi hullám lecsendesítése csak egy-egy rövidebb időszakra tarthatta fel a saját jövőjüket birtokba venni akarók rohamát. Smetana Modvájának első taktusaiban a sziklákon bukdácsoló kis patakot rajzolja a zeneszerző. Csupa játék és rajongás, frissesség és üdeség, a létezés boldog tudata, a feltarthatatlan győzelem mámora. Aztán folyó lesz a patakból, kiszélesedik, megnyugszik. S ebben van a méltósága, az ereje, a szépsége. Magába fogadta a számtalan patakot, a sokféleséget. A másság új minőséget hozott létre. Ezt ünnepli a szélesen hömpölygő zene, a nagyívű dallam, a boldogság szárnyakat kitáró pátosza. A fiatalság „másképpen lesz végre” lendületét minden társadalomnak becsülnie kellene. Segítő odaadással tisztelni, nem gán- csoskodó konoksággal akadályozni. Minden nemzedék igényli a látványos tetteket. Magyarországon csendes forradalom zajlik. Sokan mondják, hogy ez nem jó, mert nem válik el az ocsú a búzától, nem tisztul meg a társadalom a visszahúzó erőktől. Mások szerint a béke a legfontosabb. De kínál-e nagy tettekre lehetőséget ez a kor, amelyben élünk? Járnak-e sorsfordító változások a nagy nekifeszülések nyomán? Átélhető-e az a forradalmi lendület és érzés, ami a száznegyvenhárom évvel ezelőtti március tizenötödikén a fiatalok tízezreinek a szívét hevítette? Vajda János fiatalember volt még ezekben a hónapokban. Ennek a nemzedéknek az írástudó tagjai Pesten még javában ízlelgették a kávéházi életet. Vajda János, a későbbi nagy költő úgy emlékszik március tizennegyediké estéjére, hogy egyikük sem gondolta: az lesz belőle, aminek a híre később bejárta a világot. A forradalmi küzdelem és kitartás példája lett. Vajon miért nem ismerte fel a március 15-i „kivonulásnak” a jelentőségét? Gondolom azért, mert abszolút egyértelmű volt, ami ellen a fiatalok felléptek. Meg is fogalmazták.. Ez lett a tizenkét pont. Lehet-e válaszolni a fenti kérdésekre? A kérdések mögött a válasz elodázásának a szándéka feszül. Szívesen írnám, hogy igen, de úgy gondolom: nem csupán egy csendes forradalom hónapjait éltük meg eddig, hanem az intelligens, az észre támaszkodó forradalomét is. Ebben az átalakulásban megtervezzük a jövőt, kiszámítjuk a lehetőségeket. Nem hagyunk teret az érzelmi túlfűtöttségnek, a türelmetlen indulatoknak. Visszakanyarodunk az elhagyott ösvényre. jnnw® ró előre felhívták a figyelmünket, hogy az idei,raárciy$,tizenötödl7. ke legyen politikamentes. De lehet-e az éppen március idusa, amely negyvennyolcban a tüzet és a vizet jelentette? A választás szükség- szerűségét, a döntés kikerülhetetlenségét, a haladás vagy maradás Vállalását? Aligha. Csakhogy a mai pártküzdélrjhek Hérri állítják maguk mellé a tömegeket. ,A küzdelem sikere nem csupán a jó program kérdése, hanem a hiteles erkölcsi tartásé is. EzutóbbL ból van napjainkban nagy hiány. Hiteltelenné válnak a küzdőtérre lépő egyes politikusok, s ez átsugárzik a programjukra is. Ezernyolcszáznegyvennyolcban százezrek értettek egyet mindazzal, amit a márciusi ifjak (is) megfogalmaztak. Annyira, hogy á változásért életüket is készek voltak feláldozni. Nagyon hiányzik ma egy ilyen össz- nemzeti egyetértés. Egyelőre azonban a reménye se látszik. Elmegyünk-e a Kossuth szoborhoz, a Fő térre, a hősök emlékművéhez, a parkba, hogy a márciusi ifjakra gondoljunk március tizenötödikén? Bizonyára igen. De egyre inkább nem valami ellen, hanem valamiért. Átalakulnak a jelszavak is, mert lehetséges, hogy nem olyan látványosak azok a tettek, amelyekre ezután lesz szükség, mint hajdanán voltak, de legalább annyira fontosak. Nagy István Attila Művésztanárok bemutatkozása a főiskolán Távol a publikumtól Nem szorul különösebb bizonyításra az, hogy a Bessenyei György Tanárképző Főiskola a megye egyik szellemi, művészeti központja. Éppen ezért feltűnő néha az a távolság, amely az intézmény és a város, a megye között fönnáll. Egyéni ambíciókba forgácsolóévá jelentkeznek a kulturális törekvések, csupán személyes kapcsolatok jól kipróbált útjai nyilvánulnak meg, de az együttélés, a nélkülözhetetlen, organikus részé válása az intézménynek hiányzik. Ott volna a régi Patak vagy Debrecen példája, ahol a város és környéke együtt élt a kollégiummal, ezernyi funkcióval, elhivatással kötődtek egymáshoz. Megtisztelő volt egykor pataki diáknak lenni. A mi főiskolánk azonban a gyönyörű környezetbe zártan éli a maga életét, és igen nagy szemekkel csodálnák meg azt a városi látogatót, a kirendelt alkalmi teremőrök, akik élményre vágyva meglátogatnák művésztanáraink „kerengőben” lévő tárlatát. Jóllehet, tudjuk;, ezt az anyagot már a Bujtosi Szabadidőcsarnok, másra tervezett, hideg neonfényében is megfürösztötték a közelmúltban, mégis azt mondjuk, ez a kiállítás nagyobb figyelmet érdemelne. A Bényi Árpád vezette rajztanszék művészoktatói olyan műveket állítottak ki, amelyekről csak hosszas értekezésben szabadna megnyilatkozni, ha a figyelemfelkeltés után mód nyílna a kijelentések helyszíni megfontolására. De sajnos a rövid nyitvatartási idő csupán hasonlóan rövid „recenziót” engedélyez, s csak reménykedni tudunk, hogy majd máskor... Bényi Árpád virtuóz színeivel találkozik először a látogató. Talán A kert című kép (a múltkor még Tiszapart címen szerepelt) előtt áll a legtovább, és elfelejti a három kiállított portré közül a középsőt. Barczi Pál grafikái mintha egy kicsit erőtlennek tűnnének, festményeiből A régi hajnalok emléke című a legjobb. Nagy Lajos Imre ismert ér- mészkvalitásai mellett három grafikát is bemutat. Az elröppenő madarak című a maga nemében eredetibbnek tűnik, mint ugyanaz plasztikában. Az ékszerek változatos, de néha „már látott” formáit mutatja Dániel Péter tárlója. Horváth János színei A nyár Nagy Lajos: Lépcsők című képen élnek leginkább, e tikkadt sárgák, izzó fehérek, sugárzóan veszik körül az „égbő nézett” fekete alakot. Meghökkentőek ilyen meny nyiségben Bodó Károly képei. A nagy leleménnyel elkészített táblákat nézve csupán egyet hiányolunk^ festői gondolatot. Tóth József metaforái tisztes technikai tudásról tanúskodnak de az eredetiség, az önálló Ű1 még hátra van. Szabó László grafikái a jelen ségvilág pillanatait őrzik, leszakadó köveikkel, tovatűnő nőalak jával. A legnagyobb lendületű grafikákat Szepessy Béla alkotta. Cantata Profanája vagy jelenései a narratív grafika irányába tett elmozdulások. Ha mérlegkészítésre nem is nyílt lehetőség e tárlat kapcsán, egyet azért biztosan tudhatunk, a kiállított anyagot végignézve: van művészeti élet a városban, * és csupán néhány lépést kellene tennünk egymás felé, hogy mű és néző, alkotó és mecénás, „kultúra és közönség" találkozzon. Papp Tibor
