Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
8 y Kelet, a "agyanrsrtq HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. február 9. Hiányoznak a fiatalok Beszélgetés Szoboszlay Péter rajzfilmrendezővel Eqy réqi Szoboszlay-film, a Hogyan kerül Eszter az asztalra? egyik fázisrajza Kropotkin, az anarchista herceg A segítség apostola Február 8-án múlt hetven éve, hogy Moszkva mellett befejezte életét a szmolenszki nagyfejedelmek egyenes- ági leszármazottja, az ismert földrajtudós, a szovjetrendszer kezdeti szabadabb éveinek megtűrt arisztokratája, Pjotr Kropotkin, az anarchista gondolkodóként világhírűvé vált herceg. A közeljövőben bemutatandó televíziós rajzfilmsorozat, a Tinti kalandjai egyik epizódja sikerrel szerepelt a legutóbbi, októberi nemzetközi animációs fesztiválon. A Télapó kisinasa című, Szoboszlay Péter- rendezte epizódot a Kairói Nemzetközi Gyermekfilm Fesztiválon a nemzetközi zsűri a Silver Cairo díjjal jutalmazta. A nemzetközi hírű alkotó nemcsak munkáiban, munkáival (például Hogyan került Eszter az asztalra?) kötődik az ifjabb generációkhoz, hanem több évtizedes pedagógiai munkásságával is. Ma is fontos feladatnak tartja a szakmán belül az utánpótlás megfelelő felkészítését, s a tehetségek felkutatását. — Kiáltóan hiányoznak a fiatalok, sajnos, nem nőtt bele egy újabb generáció a „nemzetközi tradíciók” kidolgozóinak számító idősebbek csapatába — mondja Szoboszlay. — Azért érintenek különösen érzékenyen ezek a problémák, mert mindig is szívügyem volt az ismeretek továbbadása. A huszonévesek között legfeljebb kivételeként található egy-egy szuverén művész egyedi filmmel. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben teljes mértékben megváltozott a filmkészítés és filmbefogadás, átíródott a teljes vizualitás, akkor még súlyosabbnak érezhetjük ezeket a gondokat. Harmincéves pályafutásom során megszámlálhatatlanul sok ötletet, készséget, kedvet, tehetséget láttam — csontvázat sem hátrahagyva — meghalni. — Meglehetősen sokfelé, sokféle körben volt erre lehetősége, hisz egy évtizedig vezetett speciális kollégiumot az Iparművészeti, s ugyanennyi ideig — számtalan „házi”, Pannónia Filmstúdión belül szervezett tanfolyam mellett — a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Tanított a kubai és a finn televízió animációs műhelyeiben, s több hónapot töltött Münchenben az Ipar- művészeti Főiskolán. Legutóbb Izlandra, Reykjavik képzőművészeti főiskolájára kapott vendégtanári meghívást. Az a pedagógiai kaland már csak azért sem volt mindennapi, mert A színház az utóbbi évtizedben sok tekintetben hitelét vesztette. Rangja már nem a régi. S ne higgyük, a mozi, a televízió, majd a hirtelen jött videó okozza vesztét. Ezek csak kényelmes okoskodások szülte okok. Nem először fordul elő, hogy a színháziak, ahelyett, hogy magukba néznének, másutt keresik a problémák okát. A publicista Németh Antal sorai 1931 -bői valók: ,,A hipokrita színházi élet régi jellemző jegye: a bajokat másutt keresni. Jó, hogy kéznél van bűnbaknak a rádió és a hangosfilm. E két nóvum rövid időre magára terelte ugyan a közönség anyagilag és esztétikailag egyformán korlátozott érdeklődését, azonban szerintem ezt nem lehet a válság okának tekinteni... Ha a rádió és a hangosfilm jobban csinálja azt, amit a legtöbb színház rosszul, akkor baj van.” Nos, mostanában is valóban erről volt szó. A színház elké- nyelmesedett, elfásult, a műsortervek rutinszerűen „álltak ösz- sze”, s tisztelet a kevés kivételnek, a többség alig volt hajlandó a valóságos kérdésekkel foglalkozni, arról beszélni, ami az embereket igazából érdekelte. Az elmúlt s a mostani évad a panaszkodások esztendeje. A színházaknak — talán először az utolsó négy évtizedben — szembe kellett nézniük a valósággal: nem mindegy, hogy mit és hogyan játszanak. El kell gondolkodni azon, mit kell és lehet tenni annak érdekében, hogy a színház visszaszerezze tekintélyét, s vele közönnemcsak a magyar, hanem a nemzetközi rajzfilmművészet legelső követeként érkezett a nemzeti filmkultúrával nem rendelkező kontinensre. ■ — Egy negyedéves kurzus előkészítésére és levezetésére kaptam megbízást. Az animáció műhelytitkaiba bevezetendő tizenkét főiskolás egy csoportja az experimentális művészetek osztályából, másik fele az alkalmazott grafikai osztályból érkezett. Soha nem készítettek ezelőtt filmet, így aztán egészen különleges élmény volt, amint ott álltak előttem nagy várakozással, mit tudok belőlük kicsiholni. Mindehhez hozzátartozik, hogy Izland egy olyan szabad ország, ahol teljes mértékben működés- képtelenek az európai sztereotípiák, pedagógiai módszerek. A magyar viszonyok között például — ha akarjuk, ha nem — mindig működik egyféle tekintélyelv. Ott ez a fogalom ismeretlen. Tekintélyt senkinek, semmilyen alapon nem előlegeznek. Ez azzal is járt, hogy eleinte nem nagyon tudtam tárgyalni velük. Nem tudtam, hogyan hitessem el az illető fiúval vagy leánnyal, hogy az elképzelése kivitelezhetetlen. Az utolsó hetekre jutottunk el idáig, de akkor a munka szempontjából már késő volt. Az animációs társaság-különben — nem kis meglepetésemre — mindvégig az enyém volt, semmi mással nem kellett párhuzamosan foglalkozniuk. Ez a munkaszervezés és a folyamatosan „dolgoztatott” ségét. Aligha létezik még egy művészet, amely annyira együtt élne, együtt lélegezne közönségével, mint a színház. A színész az egyetlen művész, aki nem magányosan, műtermében, íróasztalánál alkot, hanem közösen nézőjével. Legalábbis a létező színház, az igazi színész. S ez az a spontaneitás, az együtt létezés, ami mégis magához vonzza a közönséget. A színház örök és behozhatatlan elsőbbsége mindenfajta gépi vagy tárgyi művészettel szemben. Talán ezzel magyarázható, hogy mostanában mégis újra növekszik a színház iránti igény. A magas helyárak ellenére is — amelyek persze még mindig inkább megfizethetők, mint az éttermi árak, vagy egy gyönge, színvonaltalan, aluljárókban árusított álirodalom — újra kezdenek megtelni a színházak nézőterei. Az emberek szebbre, jobbra, értékesebbre vágynak, a napi hajszából megpróbálják — ha csak rövid időre is — kiszakítani magukat. S talán kezdik megérteni, hogy nem a horror, a gyilkosság, a krimi vagy az oly divatos akciófilm üdvözít. S itt van a színház igaz nagy felelőssége, és mindazoké, akik színházzal foglalkoznak, alkotói és irányító szerepben. Hisz mindaz, amit csinálnak, amiről beszélnek, amit megmutatnak, aligha térül meg azonnal. Majd csak idővel, a tudatban, de akkor megsokszorozva. S ez a színház igazi hatalma! R. K. kreativitás bámulatos eredményeket hozott ki a diákokból. Én azt hiszem, ha az ember rászokik fantáziája rendszeres, módszeres használatára, a kommersz nem is képes megérinteni igazán. A fiatalok rájönnek, hogy sokkal szebbet, jobbat, izgalmasabbat tudnak csinálni. Még akkor is, ha esztétikai rutinjuk nem éri el az ilyen erőszakos és rendkívül profi filmeknél szokásos szintet. K. J. Kisvárdán született 1909-ben Nagy Jenő gyógyszerész és Weinberg Olga házasságából. Édesapja az 1907-ben alapított kisvárdai, Osgyáni József tulajdonát képező Kígyó patika kezelője 1907—1908-ban, majd ezt követően tulajdonosa. Pályaválasztását, a szakmaszeretetei tőle örökölte. Egyetemi tanulmányait a Szegedi Orvostudományi Egyetemen végezte, gyógyszerész oklevelét 1939-ben vette át. Édesapja időközben eladta a kisvárdai patikáját 1914-ben, megvásárolta még ebben az évben Dombrádon 1882-ben alapított Jézus Szent Szíve Gyógyszer- tárat, melynek nevét Magyar Koronára megváltoztatta. Nagy László diplomájának átvételét követően itt dolgozott 1950-ig. 1950. július 28-án országosan állami kezelésbe vették a gyógyszertárakat. Nagy Lászlót a kisvárdai 17/32. számú, az államosítás előtti Kígyó patika vezetőjévé nevezték ki. 1959-ben lett a megyei gyógyszertári központ igazgatója. Igen nehéz örökséget vett át. Közel tíz esztendőn keresztül ezt a feladatot nem szakmabeli (asztalos, -drogista) „káderemberek” látták el. Elsőrendű feladatuknak a politikai irányzat megszilárdítását, a felsőbb utasítások végrehajtását tekintették. A gyógysze- részettel, az épületek állagával, személyi problémákkal és azok megoldásával nem maradt idejük foglalkozni. Rab József volt az első szakigazgató, de őt rövid időn belül koholt politikai okok miatt leváltották. Az évek során felhalmozódott problémák, mulasztások megoldása Nagy Lászlóra hárult. Hóna alatt vaskos jegyzetfüzetével két-három havonta minden gyógyszertárban megjelent. Aprólékos pontossággal minden javaslatot, észrevételt, hiányosságot, panaszt feljegyzett és intézkedett mindezek kijavítása, végrehajtása érdekében, majd következő látogatása alkalmával füzete alapján ellenőrizte mindezeket. Igen nagy gondot fordított a A múlt század végének és a századfordulónak hatásában legjelentősebb anarchista gondolkodója valamivel jobban járt utóéletében, mint az előd, az eszme atyja, a ’48-as indíttatású Mihail Bakunyin. Az immár ártalmatlan, visszavonult öregember még emlékiratait is kiadathatja a bolsevikok engedélyével, az őseit rejtő temetőben helyezik végső nyugalomra — saját kérésére nem a családi kriptában —, míg Bakunyin éhenhal a szegények kórházában, írásainak egy részét pedig több évtized múltán sikerül előásni az európai rendőrségek irattáraiból. Nem tudhatjuk, vajon az tette- e Bakunyint a marxisták szemében végképp szalonképtelenné, hogy Marxot az Internacionálé- ban személyre szólóan támadta, a birodalmi német centralizáló szemlélet munkásmozgalmi kiadását látván benne és minden szociáldemokratában. (Kommugyógyszerészek életkörülményeinek javítására. Megfelelő szolgálati lakásokat alakíttatott ki, ezzel növelte a munkakedvet, meggátolta a gyógyszerészek elvándorlását és nem utolsósorban a településen belül elfoglalt társadalmi pozíciójuknak megfelelő környezetet biztosított számukra. Nem volt célja kacsalábon fornisták az ő idejében még nincsenek.) Az is rekonstruálhatatlan már, vajon Kropotkin emlékét azért tűrték-e meg, mert egyszer életében beszélt Leninnel, vagy csak azért, mert az idős gondolkodó, több évtizedes emigrációból hazatérve nem követte el azt a hibát, hogy tanácsokat osztogasson az orosz és ukrán anarchisták új nemzedékének. Amikor Nyesztor Mahno kikérte a véleményét egy fontos ügyben, nem kívánta tekintélyével befolyásolni a fiatal ukrán esztergályost, későbbi partizánvezért. (Aki párizsi emigrációjában még látta némi hasznát honfitársai, Bakunyin és Kropotkin jó hírnevének, amit az ottani anarchista körökben élveztek, bár a gyárban sok kommunistával dolgozott együtt, akik a „Szovjetunió ellenségeként” nem szerették. Persze ezeket is jobban elviselte, mint otthon a Csekát.) Utólag nehéz megítélni, kire, gó irodaház létrehozása, mint ez sok társmegyében megtörtént. Igazgatóságát és a rendelkezésre álló pénzösszegeket a gyógyszertárakra és az azokban dolgozó munkatársai helyzetének javítására fordította. 1970-ben ment nyugdíjba, de változatlanul bejárt dolgozni Nyíregyházán a Rákóczi úti 17/5. sz. gyógyszertárba. A közösségért végzett több évtizedes munkásságáért hihetetlenül sokat köszönhet a megye és annak gyógyszerészete Nagy Lászlónak. Emlékét ennek megfelelően illő lenne megfelelő kegyelettel ápolni. Dr. Menner Ödön gyógyszerész hogyan és miért tekintett a háború előtti szovjet hatalom. Némileg meglepő, hogyan kapott viszonylagos nyilvánosságot az a gondolkodó, aki műveiben alapelemeinél kezdi ki a „létező szocializmus” eszmerendszerét. „Azt képzelte, hogy a kommunizmust meg lehet valósítani oly formán, ha kevés számú személy egy titkos társaság segítségével hatalmába keríti a kormányzatot... Ezt a veszedelmes illúziót a 19. század folyamán sok szocialista tette magáévá, és ez hozta ránk a cézárizmust..., a hitet egy megváltóban, mely még napjainkban is eleven” — ítéli el Babeuföt a francia forradalomról szóló munkájában, a marxistákra is célozván. Nincs egy jó szava a jakobinusokról sem: Terroruk szétverte a nép alulról szerveződni kezdő intézményeit, ezzel megfojtván a forradalmat. Legátfogóbb munkájában — A kölcsönös segítség, mint természettörvény — a darwini elmélet kerül új megvilágításba. Nem az életért kegyetlenül küzdeni képes egyedekből álló faj ellenállóképes szerinte, hanem az, melynek egyedei képesek és hajlandók is egymást segíteni. A szolidaritás elve érvényes a társadalomra is. A történelemben pozitívan ábrázolt erős királyi hatalommal, fényűző udvarral rendelkező államokat korlátolt zsarnokságokként kezeli, eszménye a „sötét középkor” városainak és azok polgárainak a központi hatalomtól független, sőt az ellen való szolidaritása. Ezzel a humánus, az ember munkáját és szolidaritását mindenek fölé helyező elmélettel Kropotkin az ócska, cári zsarnokság és a XX. századi Európa vörös és barna totális diktatúrái között egyedül marad. „Oroszországban... senkinek sincs rám szüksége” — írja nem sokkal halála előtt. A jelentős részben anarcho- szindikalisták által szervezett közelmúltbeli donyecki sztrájkok talán sejtetik: A birodalomról le- pattogó vörös zománc alól a cári zászló mellett kivillan a fekete, A-val díszített is... Mester Béla — — incs sajgóbb, égetően fájóbb emlé#V T kezet, mint amit a növényzet őriz I \l meg 9yaraP°dó és vastagodó gyö- ^ ■ kereiben, kiterebélyesedő lombjaiban, évgyűrűket gyűjtő és sorakoztató törzseiben, nehezedő és megátalkodott gö- csörtjeiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvölvény fács- káiban. Abba a visszavonhatatlan ténybe pedig egyenesen beleborzongok, hogy a régi, kedves diófa nincs többé, április táján nem potyogtatja körbe az udvart zöld kukacaival, örökös játékos kedvével, — mint egy nagyapó —, nem nyújtja ágait ki segítőén, hogy hintát, vagy tornagyűrűket aggassanak rá; hogy lényegében az egész udvar apraját- nagyját szórakoztassa. A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva megszep- penten állok, hosszú ideig a diófa tövénél levő pincebejáratnál, a harmadik-negyedik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggodalommal teli figyeli, mint zúgnak, bőgnek, az acéldongó zümmögésénél százszorosán erősebben el felettünk a liberátorok, a szolgálatot teljesítő angol repülőgépek. Szerencsére nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd másutt — nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten baloldali szomszédunk, Gizi néniék rádiójában: „FigyelemI Figyelem! Baja, Bácska, Baranya térségében repülés, zavarórepülés." Ilyenkor aztán elviselhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduárd Munch Sikoltás című világhírű képe — amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak hároméves vagyok — a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanúsíthatom: a tenyeremmel erősen betapasztom mind a két fülemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és artikulátlan hangokat hallatok a végkimerülésig, — amíg a szirénák abba nem hagyják. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy ezt a szégyent, gyalázatot, ezt az emberkínzást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is megteszik a magukét — ha tetszik ez az emberfiának, ha nem. A következő emlékem, amit örökre megőrzők, változtatott viszont ezen a kétségemen. Akkortájt — ’44 októbere felé — szigorú parancsba adták a lakosságnak, hogy A szülői építsenek maguknak úgynevezett bunkereket. Nos, a mi udvarunkon — miután arról a földdarabról már betakarították a házinéniék a kukoricát — annak rendje és módja szerint, a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlenkedtem, a kis ásóval szorgalmasan lapátoltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékenységbe, vagy valahogy figyelmen kívül kerültem — nem tudom —, csak azt, addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiáltásokat hallok — egymás szavába vágva, torka szakadtukból kiáltják: Aaaadriskaaa! Aaaandrási Én nem hallottam a repülőgép zúgását, bizonyosan azért, mert túl alacsonyan mentek fölöttünk. Csodálkozva vettem észre, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt éreztem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fedezékből, és vitt le, lélekszakadva... Amikor hálát adtak a jóistennek, hogy megmenekültem, már pityeregtem. Géppuskalövedékektől menekültem meg, vagy inkább — mentett meg anyám. Szó szoros értelmében a leglélegzetelállítóbb kalandom abból az időből egy aknatalálatnak a közelünkben történt becsapódása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14.-ben, hanem a Kiss szom- szédéknál, a 12.-ben voltunk, biztonságosabb pincében. Csak arra emlékszem, hogy iszonyatos légnyomás szorított a falhoz apámat és engemet. Az akna rézsűt fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterén lakásának az ablakában robbant, ahol — mint később megtudtam — szerencsére senki sem volt otthon. De ami pusztítást a légnyomás Kisséknél végzett! Én például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt a falikút jókora félkávája leszakítva, és átvetve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, talpuk az ég felé meredez. Az utcai bejárattal szemben Csődör bácsi éppen borotválkozott, abban az időben a férfiak az ajtó-ablak keresztfájára akasztották a tükröt — mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üveget, és törte ripityára a tükröt — szegény öreg arcát pedig összekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az Mégis színházat! Modern patikákat álmodott Nagy László gyógyszerészre emlékezünk A Kelet-Magyarország 1991. január 22-i számának halálozási rovatából mély megrendüléssel értesültünk arról, hogy Nagy László aranydiplomás gyógyszerész kollégánk, aki 1959-töl 1970-ben történt nyugdíjba vonulásáig a Sza- bolcs-Szatmár Megyei Gyógyszertári Központ igazgatói teendőit látta el, ez év január 8-án, 82 éves korában eltávozott az élők sorából.