Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

1991. február 9. Kelet-Magyarország 3 Szellemi ínségmunkások? K ikopott a társadalom a népművelők alól, hangzott el a minap egy sajtótájékoztatón, amelyet a megyei feladatokat is ellátó vá­rosi intézmények sorsáról tartot­tak. A rendszerváltás jelenlegi időszakában (és állapotában) a régi hierarchikus struktúrát nem lehet tovább működtetni. Értel­me sincs, de pénz sincs a fenn­tartására. Mint minden döntésnek, úgy ennek is bizonyára vannak racio­nális érvei (közelebb vinni a kul­túrát az állampolgárokhoz, az alulról szerveződő kisközösségek működésük színvonalával iga­zolják, hogy megérdemlik a tá­mogatást), illetve egzisztenciális kudarcokkal jár a döntés. Az elmúlt évtizedekben kié­pült és működött (számtalan za­varával, strukturálisan pazarló jellegével együtt) a kulturális in­tézményhálózat. A hierarchikus rendet sok minden igazolhatta: a kistelepülések alig rendelkeztek anyagi eszközökkel a kultúra fi­nanszírozásához, az ott dolgozók szakmai felkészítéséről is gon­doskodni kellett. Szükség volt seregszemlékre, fesztiválokra, megyei és országos megmérette­tésekre, mert ezek mindig lendü­letet adtak az amatőr művészeti mozgalomnak. A különféle terü­leteken működő kisegyüttesek jelentették a kistelepülések — olykor egyetlen — művelődési, szórakozási lehetőségét. Az ő érdekükben épült ki a struktúra, s lettek színjátszó, néptánc, népzene, kórusmozgal­Közöny? M ióta kiöregedtem közü­lük, növekvő rokon- szenvvel figyelem a fiatalokat. Jópofák, eredetiek; rá se rántanak semmire;.ilyet, hogy áremelkedés vagy nehezedő gaz­dasági helyzet, ki sem ejtenének a szájukon. Nem hagyják, hogy a felnőttek világa elszíntelenítse életüket, tönkretegye jókedvü­ket. Sietnek a suliba, dogát írnak tőreiből, moziba járnak meg ran­devúra. Képesek egy jó hecc kedvéért órát bliccelni, s másnap röhögnek az egészen. Kedvtelve hallgatom a korai buszon friss szövegüket, mely tele van szellemességgel és az ifjúság szenvedélyes újat akará­sával. Mondom: kedvelem a fiatalo­kat. Persze tinédzseré válogatja. A minap a kényszerű várako­zás perceiben egy mögöttem zaj­ló, szokatlan párbeszédre figyel­tem fel. Valami koncertről volt szó. Az egyik siheder alig szólt, akkor is csendesen, ellenben a másik úgy káromkodott, mint a vízfolyás. Fel sem fogta, hogy illetlenül hangos és trágár beszé­de másokat megbotránkoztathat. Öt mondatból a következő sza­vak tűrnek nyomdafestéket: és, de meg, csak, „ne izélj már!”. Társa, ahelyett, hogy kikérte vol­na magának, elengedte a füle mellett a vaskos sértéseket, s a megszólítást következetesen he­lyettesítő „te hülyét”, a csitrik vihogása közepette. Önérzete nincs vagy méltósá­ga? Mindenesetre bennünk, meg­rökönyödött felnőttekben sem volt annyi civil kurázsi, hogy legalább rászóljunk a legényké­re, ha már odahaza senkitől sem kapta meg idejében a megérde­melt nyaklevesét. Nem szóltunk, mert megszoktuk, hogy semmibe se avatkozzunk. így aztán a sze­münk láttára ütlegelhetnek gye­reket, molesztálhatnak nőket az utcán, az összeesett emberről azt hisszük, hogy részeg, segítség nélkül botorkálnak a vakok. Ez a vagány is okkal hiheti, -hogy stí­lusa imponál, ha senki nem akad, aki „helyretegye”. Élnek a rossz reflexek: inkább adjuk a süketet, homokba dugjuk a fejünket. De tehetünk mást? (simonies) mi szakelőadók, akik jól, rosz- szul, ki-ki tehetsége és elhiva­tottsága arányában irányította, szervezte a szakterületén folyó munkát. A rendszerváltás a települési önkormányzatok teljes önállósá­gának megadásával járt. Régen áhított vágy valósult meg ezzel. De a pénz nem lett több, csak a gondok szaporodtak. Ezek meg­oldásához a szakemberek sem állnak rendelkezésre. Magukra hagyatottan élnek most a kistele­pülések, nincs energiájuk arra, hogy belülről szerveződjenek. Pénzük meg végképpen nincs néptáncosok támogatására, ha­gyományőrző csoport működte­tésére. Meg kell oldaniuk a tej és kenyér, a csatorna és a járda, a fűtés és a világítás gondjait. Túl kell élni néhány évet. Mert bizony nemcsak az állam sze­gény, hanem az állampolgár is. Ráadásul még világbanki kölcsö­nért sem folyamodhat. Legfel­jebb vegetáriánus lehet, ha nem unja a krumplit. A szakemberek jelentős része pedig állást keres. De kinek kell az országos és nemzetközi tájé­kozottsággal rendelkező fotós, filmes, videós szakember vagy a néptáncoktatás mestere? Ki al­kalmazza a cigányközösségekkel foglalkozót, az amatőr képzőmű­vészekkel bíbelődőt? Erre nincs válasz. Gyakran idézzük azokat a pél­dákat, amelyek arról szólnak, hogy a nehéz gazdasági helyzet­ben lévő országok megnövelik kulturális, oktatási, tudományos célú kiadásaikat. Pontosan tud­ják, hogy a kulturális alultáplált­ság a nagyobb gazdasági ered­mények akadályává válik. A gyakorlatban azonban az általá­nos pénzelvonás ezt a területet is érinti. S mivel sohasem volt ki­tüntetett helyzetben, a vesztesé­gei még nagyobbak. Elmennek a népművelők. A szerepük, a feladataik nem vol­tak elég jól kitalálva, de azt sem lehet elmondani róluk, hogy al­kalmatlanok lennének egy új tar­talmú szerepvállalásra. H a megkapnák a lehető­séget. A gyümölcsfa könnyen kivágható, de az új évek múlva hoz csak ter­mést. S addig? Vajon törvény­szerű-e, hogy mindent elölről kell kezdeni? Nagy István Attila Pillanatkép a nyírbátori mosóporgyárból. (E. E. felv.) Égi áldás Nemcsak az UFO-hívök érdeklő­dését sikerült felcsigázni a napokban, hanem bizonyára sok olyan emberét, akik szorgalmasan hallgatják a híre­ket. Az is meglehet, hogy jó néhányan nyugtalanul feküdtek le szerda este, azzal a tudattal, hogy bárhol lepoty- tyanhat a Föld légkörébe érkező Szaljut—7 valamelyik darabja. Noha csupán legfeljebb egyezreléknyi esé­lye volt annak, hogy ez éppen nálunk fog bekövetkezni, ám az a tény, hogy Magyarország fölött a műhold több­ször is áthaladt, valószínűleg sok em­bert nyugtalanított. Már csak azért is, mert a földre hulló darabok legna­gyobbja több tonnányi is lehetett vol­na. Szerencsére ezúttal megúsztuk, és valahol Dél-Amerika környékén tör­tént meg korunk újszerű katasztrófá- ja, mert hisz joggal nevezhetünk an­nak egy olyan eseményt, amely akár egész városrészeket is elpusztíthat. Egy halk sóhajjal azonban nem lehet mindezt tudomásul venni, hisz az ilyesmi hallatán könnyen felidéződik bennünk a gyermekkori mese, a pa­lackból kiszabadult, pusztító szellem története. Joggal várhatja az emberi- ség, hogy ha .valaki fellő egy rakétát, az tudja is lehozni, vagy megsemmisí­teni, ha szükséges, úgy, hogy ne ve­szélyeztesse más országok, védtelen emberek biztonságit. {bodnár) Szegények ne olvassák A feldolgozóüzemben a hol­land és német gépsorok tempó­san mozognak. A fehér köpenyes kiszolgáló személyzetnek nincs megállása. Ám úgy tűnik, ez a folyamatos és életbevágóan fon­tos munka nem éppen áldásos. Csendesen zúgó gépek közt át­megyünk a raktárházba. A pla­fon zúzmarás, néhol jégcsapok csüngnek. Az exportra szánt hú­sok apró, esztétikus ládikákban magasodnak, a belföldre irányí­tandó áru rekeszes ládákban „dekkol”. A plafonig, a jégcsa­pokig ér a készlet! Szemmagas­ságban kiemelünk egy csomagot, ez van ráírva; „Bontott csirke. Szavatossága lejár ’91. XI. 26- án.” Kérdés: addig ez az áru piacra kerül-e, mindenki által el­fogadható áron? Csirkehegyek böjtnapokon Ha ezt nagyanyáink látnák! Megy a csirke körbe-körbe a szalagokon. A gusztusos, kívánatos húsok jelentős része innen nem a fogyasztókhoz, hanem a raktárba kerül, a hosszú épületsor végébe. Tornyosulnak a húsosládák, egy­re magasabb a készlet — és sajnos, egyre magasabbak a fogyasztói árak is. Kisvárda peremén, a Hunniacoop Ba­romfifeldolgozó és -értékesítő Rt. központjában tapasztal­juk mindezt. A kérdésre egy szóval válaszol Váradi István főmér­nök: „Reméljük.” (Mindjárt az elején megmagyarázza: azért nyilatkozik ő, mert az igazgató most is üzletszerző úton van.) A főmérnök az árak összefüggésére fekteti a hangsúlyt: — Világpiaci árakon kapjuk a gépalkatrészeket, a csomago­lóeszközt, újabban az energia- hordozókat is. Németországban öt-hat márka, vagyis 2-300 forint egy kilogramm csirkehús. Ná­lunk az áremelés után is bő száz forint. A műit év második felében az állam megvonta az exporttámogatást, ez nekünk is 40 százalékos bevételkiesést je­lent. Az elmúlt években termé­keink kétharmad részét exportál­tuk, most ha akad is megrende­lés, nem túl jó üzlet külföldre szállítani. Drasztikus árcsökken­téssel eleve veszteségessé vál­nánk. — Ez az eladó szempontjából elfogadható magyarázat. A kis­pénzű belföldi és külföldi vevők nyilván másként vélekednek. Nem csökkenthetik a költségei­ket, hogy olcsóbban adhassanak? Az olcsóbb termelés megte­remtéséhez nekünk is pénz kelle­ne. A tenyésztőknek jobb te- nyészfajtára, jobb takarmányra, korszerűbb istállókra volna szükségük, jó lenne, ha olyan alacsony lenne az itthoni elhullá- si arány, mint a nyugati. Üze­münknek is jól jönne néhány, még korszerűbb, olcsó energiá­val, olcsón termelő gép. Nagy Imre főkönyvelő így kapcsolódik a beszélgetésbe: — Költségeink szinte minde­gyik tétele legalább húsz száza­DON-KANYAR, TISZALÖK, IRAK A fák szerelmese Morvái Miklós 68. életévében jár, szabadságát s felmondási idejét töltve készül a nyáron ese­dékes nyugdíjazására. Huszon­négy év nagy idő, ennyit töltött el Tiszalökön, a helyi FEFAG- üzem vezetőjeként. Életéről, em­lékeiről faggattam a közelmúlt­ban. — Amikor 1967 áprilisában Tiszalökre kerültem, rabszolga- társadalmat találtam ott. A busz­ból kiszállva gumicsizmát kellett húzni, akkora volt a sár; a vagon­pakolástól a nyersanyagok és a készáruk szállításáig mindent kézzel végeztek. Hidegben, elvi­selhetetlen munkakörülmények között dolgoztak az emberek — idézte fel a kezdetet. — Azóta jelentős fejlődés következett be, utakat, raktárakat, javítóbázist, szociális helyiségeket építettünk, gépeket szereztünk be. Akkor még a ládaipari vállalathoz tarto­zott az üzem, ’70-ben került a FEFAG-hoz, megkezdődött a bérek rendezése, fejlesztése is. — Szólna néhány szót az életé­ről, jelentősebb élményeiről? — Már 17 évesen bevonultam katonának. Lehet, hogy furcsán hangzik, de menekültem a cse­lédsorból, szerettem katona len­ni, fegyelmezett ember voltam mindig. Ungváron vonultam be 1940 decemberében, megjártam a Don-kanyart is. ’43. január 17- én aknától megsebesültem, hadi­rokkant lettem, majd a vasútnál kezdtem dolgozni. 1944 októbe­rében jelentkezni kellett 3 napi munkára, de körbekaptak min­ket, két testvéremmel együtt el is vittek. Én három évig voltam fogságban, öcsém, szegény, ott is halt meg. Erdőkitermelésen, egy faipari kombinátban dolgoz­tam, kegyetlen körülmények kö­zött, télen 30 fokos hidegben. Csak ’47 júliusában jöhettem haza. Alig tudtam elhelyezkedni. Az Alkaloidában, majd a gépál­lomáson dolgoztam. Utóbbiban traktorosként kezdtem, s főme­zőgazdászként fejeztem be mun­kámat, amikor Tiszalökre hívtak. — Mondana néhány szót iraki útjáról, hisz tudomásom szerint ott is járt? — Igen, négy éve üzleti úton. Furcsa, érdekes tapasztalatokat szereztem. Az autópálya mentén, ötszázméterenként (álcázva) ágyúk álltak. Szaddam Húszéin szemmel láthatólag az „Atyaúr­isten” ott, mindenütt az ő arcké­pe látszik, sokszor óriási méret­ben, kivilágítva. Bászra nagy, de szemetes város, a szennyvíz a nyílt csatornákba folyik, de Bag­dad se volt különb. Bár a piacon a tűtől a repülőig szinte mindent meg lehet találni, de úgy néz ki, mintha száz éve nem seperték volna fel. A monszuneső is elka­pott minket, nem is dézsából, de mintha hordóból öntötték volna, 20-30 centis vízfolyam höm- pölygött az utakon, a járművek nem tudtak közlekedni. — A hosszú, munkában el­töltött évtizedek után mivel tel­nek majd nyugdíjas évei? — Az átélt nehézségek ellené­re is szép emlékeim vannak, azt hiszem, meg tudtam nyerni az emberek bizalmát, jól együtt dolgoztunk. Nem felejtettem, honnan indultam el. Hét évet dolgoztam még a nyugdíjkorha­tár elérése után, mert felkértek rá. Közel 50, munkával eltöltött év után megfárad az ember. Megállni persze nem tudok, rab­ja vagyok a kertészkedésnek. A kertben megtermelem a zöldsé­get, gyümölcsöt, ami a családnak kell, ez a munkám és a pihené­sem is egyben. És persze most már sokkal több időm jut majd az unokákra is. Kováts Dénes lékkai növekedett idén. A felvá­sárlási árainkat 23,6 százalékkal növeltük, hogy ne zuhanjon te teljesen a tenyésztési kedv. Mindezek ellenére termékeink eladási árait csak 16 százalékkal növeltük idén. Nyereséget nem várunk majd az idei gazdasági évtől, de természetes, a nagyobb veszteség sem lehet a célunk. Időszakos leértékelésekre, ol­csóbb akciókra idén is sort kerí­tünk, de nagy árcsökkentés nem lehetséges, hiszen a tenyésztők költségei is drasztikusan növe­kedtek, a mi költségeink szintén. A tenyésztőinknek például mí­nusz 20 fokról plusz 20 fokra kell felfűteni az ólakat drága háztartási olajjal, mert a napos­csibe csak ilyen melegben nö­vekszik. Nekünk nemcsak a fo­gyasztók pénztárcáját kell nézni. — Nem lehetne kis önköltsé­gű saját boltokat, grillsütőket nyitni? — provokáljuk a főmér­nököt. — Néhány apró grillsütő szá­munkra nem jelentene áttörést — válaszolja. — A bolthálózat kiépítésére nincs pénzünk, a bé­relt boltok díja pedig óriásit emelkedett. — Ez tehát egy ördögi kör. Hogyan képzelik a megoldást? — Kialakítjuk a termelés opti­mális szintjét. Ez azt jelenti, hogy termelésünket mintegy öt­ven százalékkal visszafogjuk. Nem termelünk tovább raktárra. Remény van arra, hogy tavasszal nagyobb tételeket szállítunk a Szovjetunióba. Javítjuk mun­kánk minőségét, növeljük a fel- dolgozási szintet. Ez utóbbival elérhetjük, hogy a bő hétszázfős kollektívánk megmaradjon. Elbocsátás nélkül Borsi Ernőné művezető eze­ket mondja: — A szalag mellett dolgozók bizonytalanságban vártuk az év elejét. Azért is, mert azt mond­ták a vezetőink, hogy esetleg négynapos munkahetek lesznek. Szerencsére eddig minden héten öt napot dolgoztunk. Apróléko­sabb lesz a munkánk, de bízunk abban, hogy ezt az évet kihúzzuk elbocsátások nélkül. Szívszorító, hogy népünk egyes rétegei nélkülöznek, ugyanakkor Kisvárdán eladatlan csirkehúsok tornyosulnak. A ki­alakult sakk-matt helyzetért nem — vagy nem csak — a baromfi- feldolgozó a felelős. Vajon mi­kor érnek véget a böjt napjai? Nábrádi Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents