Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
1991. február 23. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 Holnapba vezető utak A Vaja felé vezető út mentén, a baktai erdőnek minden évben megvan a maga gyönyörűsége. Bár a tél végi kép nem vetekszik a pászmákkal átszűrt fényű nyáriéval, és a pihenők sem csalogatnak néhány percnyi erdei sétára, ám az autós akaratlanul is lelassítja a kocsiját, hogy a szép fenyőkkel tarkított tájban gyönyörködjön. A baktai erdő akár tágas kapuja is lehet megyénk különleges természeti szépségű keleti fertályának. Baktát elhagyva, néhány kilométer után le is térünk jobbra, Vaja felé. A sorompó után is jobbra vesszük az irányt. Noha a régi kastély felé vezető út nem őrizte meg a múlt emlékeit — a sétányt, a gyönyörű nyárfasort, amely alatt a kastély hajdani lakói bizonyára oly szívesen sétáltak — a vajaiak most is nagy gondot fordítanak arra, hogy a kastélyáról Európa-szerte ismert település vonzó legyen. A tágas Tulipán utcán tuják és bukszu- sok teszik télen is hangulatossá a széles utcát. Vaja főterének — a sok hasznos szolgáltatóház, iskola, művelődési központ ellenére is — két legkiemelkedőbb látványossága a híres kastély és a református templom. Először a XVI—XVII. században épült várkastély felé vesszük az utunkat, ám a történelem ma sem kerüli el a nagyságos fejedelem által is megjárt kastélyt, hisz több elképzelést is hallani arról, hogy „profilt” változtat a múzeum. Bár az út elején megfogadtuk, hogy a politikát kerüljük — hisz belefáradt már abba mindenki —, csakhamar kitűnik, hogy ez nem is könnyű. Varga Béla múzeumigazgató és Asztalos János, a múzeum munkatársa már vár minket. Nos, az előzetesen megszellőztetett hír igaz, a szabadságharcok múzeuma lesz Vaján, ahol a Rákóczi-emlékkiállítás mellett helyet kapnak az 1848—49-es szabadságharc és az 1956-os forradalom emlékei. A Hadtörténeti Múzeum segítséget ígért az átalakításhoz, s Für Lajos honvédelmi miniszter és Göncz Árpád köztársasági elnök is komoly támogatói az ügynek. Ám az új kiállítás nem márciusban, ahogy korábban írtuk, hanem egy későbbi időpontban nyílik meg a kastély melletti épületekben. Kényesebb dolognak tűnik az úttörőmúzeum trónfosztása, hisz politikai váltás ide vagy oda, kár lenne ezeket az emlékeket sutba dobni, nemcsak azért, mert ami talán ma a legfontosabbnak tűnik, az holnap már történelem, hanem azért is, mert bizonyára sok úttörő szerzett itt szép emlékeket. A múzeum illetékesei is sokat gondolkoztak ezen. — Persze a munkásmozgalmi múzeumot is megszüntették, mellette az úttörőmúzeum ügye már jelentéktelenebb. Megszűnik, de az utókornak mindenképpen meg kell őriznie az itt összegyűjtött anyagot, mármint a kor- történeti dokumentumokat — hallom. A mostani bemutató már meglehetősen időszerűtlen, a jelenlegi kiállítás helyett valami mást kell berendezni. Be is kukkantunk a kissé elhanyagoltnak tűnő múzeumba, amelynek feladata ,,az úttörő korú gyerekek hazaszeretetének erősítése” volt. Tagadhatatlanul tetszetős a honfoglalástól az 1848—49-es szabadságharcig felsorakoztatott történelmi játékok seregszemléje, de itt is hamar kiderül, hogy a kommunista hatalom nem egészen önzetlenül pátyolgatta oly szeretettel az úttörőmozgalmat. Egy másik emlékkönyv viszont annak tanúja, hogy a Vay- kastély nemcsak a múltnak él, hanem a vendégszobáját igencsak tudatosan hasznosítják is: sok festőművész és író töltött itt alkotásban gazdag és szép napokat. Erre utal egy bejegyzés Göncz Árpád köztársasági elnöktől is, amely szerint: „Régi szerelmemnek, a vajai várnak köszönettel, hogy annyiszor adott otthont, nyugodt munkalehetőséget, igazi MOLNÁRMÁTYÁSI barátságot, szeretetet. Őszinte köszönettel...” A vendégszobában most egy felvidéki magyar festő dolgozik, s kiállításra készül. A múzeum haszna az itt dolgozó művészek által alkotott munkák sokasága, amelyekből a szíves vendéglátásért sokat itthagytak. A szabadságharcos-múzeummal kapcsolatban házigazdáink megjegyzik, hogy Vaja mindig is büszke volt kuruc emlékeire: a szabadságharc eszméje itt sosem halt ki, s ennek bizonyítéka, hogy mind a tizenhárom aradi vértanúról utca van elnevezve Vaján. S ha az utcaneveknél tartunk, az utóbbi negyvenöt év alatt adott nevek miatt sincs mit szégyenkezni, hisz a nagyközségben sosem volt Sztálin, Voro- silov, Guszev vagy más hasonló utcanév, így ezeket nem is kell most visszakeresztelni. Szóba hoztuk a vajaiakat, kíváncsi vagyok, vajon a nagyközség lakói hogyan vélekednek önmagukról. Nos, Takács János és Kun Ferenc bácsi szívesen beszél erről az idegenekkel. Tősgyökeres vajaiak, sok mindent tudnak a településről, az itt élő emberek gondjairól, bajairól, örömeiről. A két idős gazdálkodó szerint szorgalmas, dolgos emberek élnek errefelé. Kitartóak, gerincesek, akik büszkék történelmi hagyományaikra. S ehhez még hozzá lehet tenni azt is, hogy hajlamosak az új befogadására is, hisz itt már a harmincas években elkezdték az alma telepítését. Megtufiom, hogy Vaja mindig is virágzó község volt. Sok gazdálkodó itt már régen áttért a szép eredményeket hozó vetésforgóra, éppen a nyíregyházi Westsik Vilmos kutató útmutatásai alapján. János bácsi még emlékszik a bűvös forgóra: csillagfürt, kenyérgabona, burgonya, kukorica. Hogy a több évtizedes új gazdálkodási módszer sikeresnek bizonyult, az nem is lehet vitás, a vajai gazdák gyarapodni kezdtek, és terjeszkedtek. Vajai kisgazdák a kántorjánosi, őri, paposi és rohodi határban is ' földhöz jutottak. Nem is csoda, 1 hogy sok tehetős gazda élt erre- i felé. 1 A téeszesítés sem tudott | eleinte mit kezdeni a gerinces ' vajaiakkal. János bácsival fel- i idéztük a „régi szép” Rákosi- időket, a beszolgáltatást. Rég volt, talán igaz sem volt — mondanánk, ha tehetnénk, ha ez a korszak nem nyomorította volna megannyi ember sorsát. A tsz aztán a hatvanas években újra megalakult, s a kezdeti nehézségek után később egészen jó kereseti lehetőséget adott — mondják beszélgetőpartnereim. S hogy ezután mi lesz? Bizonytalan minden, akár a februári ködös reggel. Megnézzük Vaja kevésbé ismert nevezetességét, az őstavat, amely páratlan látványosságot kínál, az úszó lápokat. Szinte egyedülálló természeti kincs, amelyről kevesen tudnak, és amellyel joggal dicsekedhet Vaja. Ám kiderül, a tárolót most a halászok hasznosítják, s a gazda a mátészalkai horgászegyesület, aki ugyan jól őrzi a tó tisztaságát, de a legtöbb vajai úgy véli, hogy jobb lenne, ha visszakapnák a hajdan a kastélyhoz tartozó szép vizet. Korábban készült is erre rendezési terv fürdési lehetőséggel — víziparadicsomnak álmodták a tér vezők —, de hogy mikor lenne erre pénz? Márpedig ebből kevés van — hallom a manapság gyakran hangoztatott panaszt a polgár- mesteri hivatalban. Tisza László, a 3650 lelket számláló nagyköz ség polgármestere elmondja, hogy sikeresen leválasztották a társközségeket, Rohodc Őrt, Nyírparasznyát. Önálló lett mind a négy település. S hogy mi érdekli a vajaiakat? Az idén itt sem vezetik be a helyi adókat, legalábbis a polgármester indít ványa ez lesz Később majd felmérik a lakosság véleményét, hogyan gondolják ők, milyen a teherbíró képességük, és mit szeretne a falu apraja-nagyja. Mert azért sok mindenre szükség van itt. Tisza László az igények között első helyen említi az utak szilárd burkolattal való ellátását, hisz több itt a föld, mint az aszfaltút; legalább hat kilométernyi utat kellene burkolni. Sok helyen szeretnék a vezetékes gázt is, ám az OTP kamatmegemelése is elvei te a vajaiak bizalmát. Bővíteni kellene a szennyvízhálózatot, és talán legfontosabb a crossbar, az ország keleti zugában lévő Vaja bekapcsolása Európába, a nagyvilágba. A négy község négyszáz telefonállomást kap majd, ami nem kis dolog. Tervek tehát vannak bőven, csak hát a pénz... Az új polgár- mester némi adóssággal „veti át” a nagyközséget, 4,5 millió fc rint a hátralék. Ami a takarékosságot illeti, a polgármesteri hivatal szerint rajtuk nem múlik, r intézményben hamarosan csők kentik a létszámot, mivel kidé rült: kevesebb tisztviselő is el tudja látni a feladatokat. A tél vége meghozta a kívánt áldást. Bőven hullott hó a szón: jazó és vetésre váró földekre Fagyok ugyan még várhatók, de a kemény idő engedett a szorítá sából. Többnyire az embereken múlik, milyen lesz a nyár, a jövő Bodnár István A kastély parkja S zatmár falvait jártuk a poros, ökörnyálas őszben, egy messziről jött idegennel. Messziről jött, de úgy volt idegen, hogy azért tudta, hol jár. Értő szemmel simogatta tekintete a fatornyainkat, tornácos házainkat, romos kúriáinkat, ismerős volt számára erdő, mező, falu, ember. A táj még inkább. Ősei innen származtak el valamikor, gyökereit keresni, ha nem is sűrűén, de visszajár. Gyalogszerrel is megjártuk a tejszagú csorda nyomában a friss tehénlepénytől gőzölgő naplementékben az utcákat. En hallgattam, ő pedig csak mondta, mondta... fi* 0 — Kivesztek a tehetséges emberek, oda a jóízlés, nincs igény a szépre, a jóra, meghalt ez a világ. Mi bosszantotta a vendéget? Ha csak hétköznapi, könnyen visszaverhető vádak lettek volna, nem méltatnám erre a futó elmélkedésre. Nem a puccos ci- gánypurdék, az omladozó kerítések, az elsepretlen udvarok, a gyomos árokpartok, a részegen botladozó meglett legények bántották a szemét. Pontosabban az is, de ezúttal mondott valamit, ami mélyen elgondolkodtatott. Egy alig idős vaskerítés előtt álltunk meg, amely mögött ugyancsak kevéssé koros ház magasodott. — Nézd meg ezt a fantáziátlanul ösz- szehajtogatott vasszalagot, — lépett oda a míniummal sárgásvörösre kent vaskos kerítéshez. — Nem jobb a homlokzat sem a házon. A nap még alig szedte ki a színét a fenyőléceknek a palatető alatt. Jól megnéztem. Középről sugarasan szaladtak szét a lécek, aztán úgy fele tájékán rá merőlegesen néhány másik, majd a végén még abból is elágazva. Most veszem észre, ahogy felidézem, hogy leírni szinte lehetetlen a kerítéssel együtt, mert nincs mihez hasonlítani. Ellentétnek jó lett volna a közelben egy szép rozettásra kifűrészelt tornácdíszítmény. Arról már könnyebb beszélValóságunk közelképben Halott világok ni. Az olvasó is azonnal követni tudja lelki szemeivel, ha azt mondom: inda, levél, virág... Az említett léceknek, vasaknak, még a vastagsága is változó volt, talán úgy válogatták valahol, valami fűrésztelepen a hulladékból. Ezért halt meg tehát ez a világ? Tényleg meghalt? Mi halt meg? Kinek a világa? — Az a világ halt meg — értekezett ismerősöm, amelyik önmagához hasonlított. Amelyikben a mester a munkájához a környezetéből vett mintát. Amelyikben a szekérvasalás a kígyóhoz hasonlított, a kerítés vasa a tulipánhoz, a tornác mittudoménmicsodája a felfutó Ionéhoz, vagy szőlőhöz... A neve nem jutott eszébe annak a bizonyos dolognak, sőt az asszonynak sem, aki a íejcsarnokba igyekezvén szóba elegyedett velünk. Márpedig, ha már a neve is feledésbe merül valaminek, az már tényleg csak az utolsó ítélet idején kerül elő ismét. * * * 4 Felidéződik-e valaha tájaink arculata? A velem sétáló idegen elment. Semmi biztatót nem tudtunk egymásnak mondani ezzel kapcsolatban — igaz rövid volt az idő is, amit erre szántunk. Én azonban azóta is elő-előveszem magamban a témát, különösen, ha ismét úgy hozza jósorsom, hogy arrafelé vetődöm. Azok a fránya díszek... Nemigen hiszem, hogy feltámaszthatnánk világukat, ha mondjuk valaki — ügyes, jókezű,' jószemű asztalos — tökéletesen másolni kezdene a megmaradtakból. Hol maradna ama tárgyak lelke? Az utolsó példányokat nem az előzőről másolták. És az előzőt sem az azt megelőzőről. A fiú hozzátett az apjáéhoz, az inas a mesteréhez. Az egész egy életmódban, egy más és más világban gyökerezett. Mai mása csak fénykép volna. Ráadásul nemcsak az ügyes kezű, és jószemű hiányzik — sajnos, hanem maga a folyamat szakadt meg. Aki ma mester lehetne, annak már az apja sem lehetett mester. A nagyapja talán még él... Az apa és a fia nem szorult rá, hogy keze ügyességével, szeme mértékével teremtse meg mindennapi életének tárgyait. A természeti környezetével pedig nagyrészt elvesztette a kapcsolatot. A határt egybeszántották. A sokféle termesztett növényből kevésféle maradt. Nem kellett a ló, megrokkant a szekér. Aki traktorra ült, az úgy hajt végig a határon a sokszáz lóerős monstrummal, mintha feneketlen tengeren haladna bárkájával. Ki se száll, csak a tsz-ma- jorban. így vész el a minta: két-három nemzedék is elegendő, hogy a következő ne tudja fű-fa nevét, ne ismerje virágát. így válhat sok falucska olyanná, mintha egy nagyváros szegénynegyede volna. És ha még legalább tényleg lenne egy nagyváros... » » * Ki volt, mi volt az oka, hogy halálra ítéltetett ez a világ? Vajon megnevezhe- tő-e egyáltalán csak egy vagy két ok? Egy tény: a falusi ember elidegenedett attól a környezettől, amelyben él, az emberek egymástól, és még sok minden mástól. Annak, hogy ez így van, legbiztosabb jele, hogy az ott élők nem tétováznak, ha lehetőségük nyílik elmenni onnan, ivadékaik ,,menekülését" pedig tudatosan készítik elő. Pozitív magatartásformává nőtte ki magát a falutól való irtózás, legalábbis azok körében, akik szenvedik az ottélés gyötrelmeit. A nosztalgia a régi békeidőkre hiábavalóság, majdhogynem demagógia. Nem abban kell tehát keresni a megoldást, hogy mielőbb visszaállítjuk mindazt, amire a falu szó hallatán egy városi ember asszociál. Guzsaly? Kender- áztatás? Fonó? Ugyan... Mivel az a régi állapot nem fejlődhetett a maga törvényei szerint, úgy meghalt, hogy tényleg feltámaszthatatlan. A halottkémeknek ajánlom a fejlett világ falvainak állapotát. Én magam Ausztria Karinthia nevű tartományában láttam egy aprófalvas tájat — bár inkább tanyák bújtak csak meg egymástól nem távol a dombok aljában, derekában. Amit az írás elején bemutatott idegennel együtt visszasírtunk, azt ott is csak visszasírják, emlékét illendően ápolják. Szerencséjük any- nyiban van, hogy a népművészet formakultúrájában nem mutatkozik meg az a szakadás, ami a mienknek immár sajnos sajátja. Amiben pedig még inkább, hogy — tudós nyelven fogalmazva — adekvát az életmód a környezettel. Magyarul: ahol nem alkalmas a hely nagyüzemi gazdálkodásra, ott nem erőltetik. Ahol nem alkalmasak csak a „kézierős” művelési formák, azt alkalmazzák. Ahol a hely közössége nem alkalmas arra, hogy erőltetett társadalmi formációkban éljen közösségi életet, ott nem jut eszébe senkinek ilyesmit elfogadtatni. A legfontosabb azonban — nem alábecsülve természetesen az eddig felsoroltak jelentőségét — olyasmiket tartanak értéknek, amik tényleg azok. Nálunk a népművészet pontosan a nép körében népszerűtlen. Ezért lesz „absztrakt” a ház homlokzata, „belőtt” a legény frizurája, és „szégyellnivaló” minden, amiből nyilvánvaló volna, hogy falusi. Szégyelljük a falut, amikor a világ nagyobbik, gazdagabbik, és vágyottabb fele fejvesztetten menekül a várostól. És nem egy másik kontinensen, nem ezer kilométerekre tőlünk, hanem tényleg a szomszédban. Ha az autópálya valóban elkészülne, néhány órányira tőlünk. Nagy fogás volna, ha a mi falunkra mi kapnánk jussot, és ezenmód olyanná válna, amihez lenne miért vágyódni. Nem csak a kívülállónak, a városinak, de az ott élőnek is. A mi falunk azonban nemcsak a vágyott nyugattól van ugrás- nyira, hanem az egyáltalán nem vágyott kelettől is. Két világ határán, a két világ rossz tulajdonságainak együttesével. Mindezek felismerése arra csábít, hogy a tények — vélt — birtokában recepteket költsön az ember, de jobb, ha már az elején leinti saját magát. * s * Nem vesztek ki a tehetséges emberek, nincs oda a jóízlés, van igény szépre, a jóra, de a világ, a világ, az tényleg nem az, amit érdemelne a falu, a falu népe. Az, hogy a mai helyzet hú nyira nyomorúságos, nem az ő bűnül: ők csak megszenvedik. Lesz-e a mi •.díváinkban muskátlis ablakú, aggályt.? precízséggel íelsepert udvarú, turistái fogadó ház, esetleg abból egész utca Kellene, hogy legyen. Mi lehetne életre hívója? Pezsgést éppen a nyugalom hozhatna, mert ma még abból var.:. legkevesebb. A bénultságot váltaná L amit a szegénység, a kilátástalans-; okoz. Ezért nem hajt új rügyet a házon, a kerítésen a régi forma. Mi hozza meg ezt? Talán a megélhetés megtalálása, ami ma még hiábavaló. A Imodozunk. Falusi turizmusról, feléledő kisparaszti gazdaságról, regionális iparról, és még ki tudja mi mindenről. Almodozun- nyitott szemmel álmodunk: látjuk h, gyan enyészik el egy régi kultúra láth; tó, kézzel megfogható tárgyi világa, minél inkább bomlik, romlik, anr szebbnek varázsolódik szemünkben &- a világ, pedig lehet, hogy nem is veti olyan könnyű akkor. De, hogy ma sokkal nehezebb és vigasztalanabb, ahhoz alig fér kétség. Ésik Sándor *
