Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16. Kelet-Magyarország 3 Faluszeletelés A fehérgyarmati 142. Ipari Szakmunkásképző Intézet diákjai közül ki­tűnnek teljesítményük­kel a nőiruha-készítők. Képünk a tanműhelyben készült. Ha már saját lábukra állhatnak az egykori társközségek, nem le­hetne-e az erőszakkal egyesített településeknek is visszanyerniük az önállóságukat? Ezek a gondo­latok is megfordultak a gávai és vencsellői lakosok fejében, ami­kor a szavazóumákhoz járultak. — Van-e reális alapja a szét­válásnak? —- kérdeztük Karakó László polgármestert. — A közéleti rendezvényeken általában a továbbfejlődésről, mint a múlt sérelmeinek fel­SAJTÓPRES B otrány volt a héten a miniszterelnök té­véinterjúja után épp­úgy, mint a köztársasági elnökkel készült tévétudósítást követően. Ez már több, mint feltűnő azok után, hogy immár rendszeresnek mondhatók a pengeváltások a sajtó és kü­lönböző kormánytisztviselők között. Aki kicsit is tájékozott az utóbbi hónapok közéleté­ben, sokszor hallhatta panasz­ként: a kormánynak nagyon rossz sajtója van. Vélt vagy valós hibáit a lapok felnagyít­ják, eredményeit pedig leki- csinylik. Vajon miért, hiszen a saj­tóiskolákban is azt tanították: hiteles, gyors, pontos tájékoz­tatásra van szükség. A rend­szerváltozás során talán ez is „elfelejtődött” volna, s a rosszindulat nyert volna teret? Gyanítom, nem. A minisz­terelnöki tévéinterjút követő purparlé (rendkívül egyenetlen színvonalú tudósítások, kom­mentárok, helyreigazítások stb.) után úgy érzem, — az igazság egy szeletét illetően legalábbis közelebb jutottam a titok megfejtéséhez. Vélem: csapnivaló az ország legfelső vezető testületéinek, veze­tőinek sajtómegnyilatkozását szervező szakértők munkája. Vegyük példának a minisz­terelnök vasárnapi interjúját, amelyet előre bejelentettek és 20.05-kor közvetítettek felvé­telről a televízió 1-es csator­náján. Biztos vagyok benne, nagyon sokan várták, hiszen egy modell értékűen rosszul kezelt, elmérgesedett fegy­verexportügyre, egy országot megosztó kárpótlási törvény- javaslatra, hazánk jelenlegi sorsfordító heteiről adandó kormányfői értékelésre gon­dolhattunk. Témáit tekintve ezekről is volt szó, (de itt most nem az Antall-interjú tartal­máról akarok írni — arról már eddig is nagyon sok szó esett, hanem létrejöttének körülmé­nyeiről.) Jobb helyeken (az elérendő célként említett fejlettebb pol­gári demokráciákban) ilyen, felvételről közvetített, kiemel­kedő jelentőségű interjúk ese­tében (különösen, ha az na­gyon sok újság lapzártájának idejére tolódik el), a másnap megjelenő lapok, illetve a nagy hírügynökségek rendel­kezésére bocsátják a legépelt szöveget, amelyből idézetek, kivonatok, vagy kommentárok közölhetők. Ezzel szemben nálunk a szerkesztőségek munkatársai nézhették a tévét, s kapkodva, a lapzárta szorítá­sában, az „elúszás” rémétől rettegve írhattak gyors össze­foglalókat (mint tettem ma­gam is vasárnap este kilenc­kor, ügyeletes szerkesztőként, hátam mögött a kéziratra váró nyomdász kollegákkal). írhat­nak abban a feszült helyzetben olyan vitatható kommentáro­kat, amelyeket esetleg normál körülmények között maguk sem adnának le. S ami a leg­megdöbbentőbb: az ország hivatalos hírögynökségének munkatársai ugyanilyen eset­leges munkára kényszerülnek az ország egyik első emberé­nek nyilatkozata esetében (ismétlem: amelyeket órákkal előbb vettek fel, a szerkesztett formában, szalagról sugároz­tak.) Magam tucatnyi napi­lapról tudok, amely ezért, s ilyen körülmények között nem közölt egy sort sem a minisz­terelnök beszédéről. Ezért is rossz — egyebek között — a kormány sajtója. Talán nem is tenném szóvá mindezeket, ha a kormányfő interjúja után nem hallottam volna az egyik központi napi­lapunkra történő hivatkozást: másnap közli az interjú teljes szövegét. Később olvastam is az interjút, s előtte a be­vezetést: elhangzás előtt kap­ták meg, ha olyan is olvasható benne, ami az adásban nem hangzott el — elnézést. Én bizony nem nézem el az ilyen módszert, s nemcsak a magam, hanem azok nevében sem, akiknek kezébe a Kelet- Magyarország 90 ezer példá­nya kerül. Mert azt a fajta megkülönböztetést, hogy egy aránylag kis példányszámú, de kedvező helyzetben lévő lapot információban részesítenek, a hivatalos hírügynökséget — és ezáltal közvetve minket — pedig nem, elfogadhatatlannak tartom. Mindezek lehetnének belső ügyek, amelyek nem kíván­koznak lapunk hasábjaira. De nem azok, mert egy torz helyzetet tükröznek. Meg­értjük, hogy a kormány nehéz helyzetben van, és a sajtótól jobb „tálalást” vár munkájá­ról. Ám a kormány illetékesei­nek pedig — éppen a kor­mányfő esetén okulva — meg kellene érteniük, hogy nem durva megkülönböztetésekkel, állandó kritikákkal lehet jobb képet kicsikarni, azt jobb munkával és jobb tájékoztatás­sal lehet elérni. Egy présben vagyunk, és azt felváltva szorítjuk. Marik Sándor hánytorgatásáról esett több szó. Tagadni is kár lenne, Gáva és Vencsellö nem kért a kényszerű közösködésből, amit éppen két évtizede rájuk erőltetett az eszte­len központosítás. De józan belá­tással ma senki sem gondolhatja komolyan, hogy húsz év fejlesz­téseit éles késsel egyszerűen ket­té lehetne szelni. Isten ne adja, hogy úgy járjunk, mint a gyar­matok, amikor a távozó anya­ország vonalzóval húzta meg a határokat, nem nézve törzseket, népeket, nyelvi kultúrákat. Csak néhány példa a ma már megoszthatatlan Gávavencsellő létjogosultságára: a 12 tanter­mes, tomatermes, 600 adagos konyha melyik részé lenne? A patika a gávai részen, a 3 kilo­méter szennyvíz szintén a gávai területen található, Vencsellőre egyelőre a tervek készültek el. A költségvetés a felére csökkenne, céltámogatáshoz még nehezeb­ben jutnának. A polgármesteri hivatalnak helyet adó egykori tanácsházát — mint egy békebí­rót — az egyesítendő falvak ha­tármezsgyéjére építették. A köz- igazgatási múlttal rendelkező Gávát (1947-ig a Felsődadai já­rás székhelye) és a Mária Teré­zia idejében svábokkal betelepí­tett Vencsellőt köldökzsinórként köti össze az elmúlt húsz év, s a reálisan szemlélők a jövőbeli fejlesztéseket szorgalmazzák a „csakazértis” elválás helyett. T. K. CSIKÓS vagy civil ruhában? Jehova parancsára Öt év börtönt vagy két év polgári szolgálatot választanának? A többség azonnal az elsőre szavazna, de ha megismerjük a következő történetet, mégsem ilyen egyszerű a válasz. Az ügyész és a bíró nem akarja börtönbe küldeni a két katonai szolgálatot megtaga­dót, viszont ők meg a polgári szolgálatot nem vállalják. A büntető törvénykönyv sze­rint ez bűncselekény, 1—5 évig terjedő szabadságvesztésre ítél­hetik az elkövetőjét. Ez a tétel, ha tegyük fel az Öböl-menti há­borúba hazánk is bekapcsolódna honvédségével, akkor 10—15 évre bővül. Elrettentő ítéletek Korábban a katonai szolgála­tot megtagadó szabolcsiak ellen a Debreceni Katonai Ügyészség emelt vádat, és az ügyet a Debre­ceni Katonai Bíróság tárgyalta. Olyan jogerős ítéletek születtek, amelyek egyúttal elrettentőek is voltak, éppen azért, hogy senki­nek ne érje meg kibújni a katonai szolgálat alól. 1990. január else­jétől a hovédelmi törvényt első­sorban a vallási meggyőződésből ellenszegülők miatt módosítot­ták. Több mint egy éve általános hatáskörű bíróság tárgyalja az ilyen ügyeket. Ennek menete a következő: az illetékes hadkie­gészítési parancsnokság a rend­őrségnek tesz feljelentést, amely a nyomozás után vádemelési ja­vaslattal az ügyészségnek adja át az ügyet. A nyíregyházi városi bíróság­nál jelenleg két ilyen ügyet ke­zelnek, tájékoztatta szerkesz­tőségünket dr. Jenei Zoltán bíró. Ezenkívül még egy hasonlóról van tudomásunk, de erről a vád­emelés még nem érkezett meg. A két érintett Jehova tanújának vallja magát, emiatt tagadták meg a katonai szolgálatot. Ilyen esetben a hadkiegészítési pa­rancsnoktól kell engedélyt kérni polgári szolgálat teljesítésére. Az engedély megadása után a nyíregyházi polgármesteri hiva­tal jelölné ki, hogy hol teljesítsen két évig polgári szolgálatot az il­lető. Ezért a munkáért illetményt kapnak, civil ruhában járhatnak, munkásszállón, esetleg odahaza alhatnak, és ha a munkahely nem jelez semmifajta különleges ese­ményt, akkor a polgári szolgála­tot töltő 24 hónapig egyetlenegy katonával sem találkozik. A két év után pedig visszatérhet a civil életbe, bejegyzik a kartonjára, hogy teljesítette a szolgálatot. núja, ahol vér is folyik, a tőle tel­hető maximális segítséget meg­adná a sérültnek. Az egyiknek a bíróság adott egy újabb lehetősé­get. A hadkiegészítési parancs­nokság egyik munkatársa újra részletesen elmondta, mit kell tenniük a polgári szolgálatnál. Szó esett arról is, hogy az illető­nek családja, szakmája van, és egy esetleges többéves börtön sokkal kedvezőtlenebb, mint a kétéves polgári szolgálat. Konk­rét gyakorlati beszámolót nem tudtak számára adni, ugyanis két ilyen engedélyt már kiadtak, de a polgári szolgálatra jelentkezők azonnal halasztást kértek, amit meg is kaptak. A mostani eljárás során egyikük ügyében várha­tóan április végén születik dön­tés. Feltételesen szabadlábra Ódzkodnak a vértől A két Jehova tanúja viszont minden ellen tiltakozik, ami va­lamilyen formában összefügg a katonasággal, márpedig az egész szolgálat azzal kezdődik, hogy a parancsnok engedélyezi. Ugyan­akkor a polgári szolgálattól azért ódzkodnak, mert esetleg be­szennyezhetik magukat vérrel és ez a hitvallásukkal ellenkezik. Ugyanakkor egyikük elmondta, ha egy balesetnek lenne szemta­Gondoltak arra az esetre is, ha jogerős ítélet után, amikor bizo­nyos idejű börtönbüntetést szab­nak ki, az illető meggondolja magát, és mégis vállalja a polgá­ri szolgálatot, akkor mit lehet tenni. Ilyen esetben a köztársa­ság elnökének jogköre, hogy egyéni kegyelemből mennyire csökkenti a büntetést. Ugyanak­kor a börtönbüntetést töltők nincsenek kizárva a feltételes szabadlábra helyezés kedvezmé­nyéből, amely a börtönbeli ma­gatartástól függ. Gondolkodási idő tehát van, viszont mielőbb el kell dönteni, tartják-e magukat a hitvallásukhoz, és nem vállalják a-polgári szolgálatot, vagy a vár­ható többéves börtön helyett a kedvezőbb megoldás mellett voksolnak. Máthé Csaba Fürdik a kutya a hó­ban. A hó még i—i ffr szűz, frissen, sűrűn és nagy pelyhekben hulott az imént Nyíregyházán, a Kossuth téren. A kutya, úgy látom, kö­lyök még, fekete sima szőrű, tappancsai rozsdabarnák, bar­na foltos a pofája is füle tövé­től az orráig húzódva. Nem korcs. Amennyire én a kutya­fajtákat ismerem, úgy nézem, hogy ez az eb pincser fajta, erre utal hosszú elkeskenyedő feje, felálló füle, sűrű, sima és fényes szőre. Őrzi még német ősei más jegyeit is, azt, hogy a hosszú törzse izmos, és a vég­tagjai egyenesek. Szóval fürdik a kutya a hó­ban és ezt nem mindennapi módon teszi. Hosszú orrával mély barázdákat szánt, belefúr­ja, szinte beássa magát a hűvös és puha fehérségbe, aztán hem­pergőzik. Egy szer-két... és többször. Nézem őt a beborult idő szürkületében. Más is megáll egy rácsodálkozó pil­lantásra és megy tovább. Szá­momra viszont meghökkentő, különleges és lenyűgöző a lát­vány. — Mit csinálsz te kutya? — kérdezem fennhangon. A pincser, úgy tűnik, ért az emberi szóból, rám néz, sőt, megnéz, talán meggondolja, hogy most megugasson vagy megharapjon, talán nem gon­dol semmit. Merő nyugalom. Kezdi újra a témát. Orrával újabb mély barázdát túr és hempereg. Sima szőre ettől borzolódik, de megrázza ma­gát, és bundáján újra helyreáll a rend. — Végre tél van — mondom a kutyának — ugye örülsz, te sátánfajzat? A kutya mintha bólintana. — Nagyon kellett már ez a hó —folytatom — na nem ne­ked, hogy itten hülyéskedjél. Kellett a hó, a vetésre, mert a holnapi kenyerünk már fázott, sőt kifagyott, pedig hát most a parasztjaink amúgy is keveseb­bet vetettek. Mi lett volna ve­lünk, ha ennek a kevesebbnek is kifagy a fele? Jól mondom, Kutya úr? A pincser a füle botját sem mozdítja. Talán unja a szöve­gem, mert felpattan, magas bakugrásokkal trappot egy sort, majd a szökőkút mellett újra hanyatt vágja magát, és lábával kalimpálva szinte ka­parja az eget. — Bohóckodj csak! biztatom —, kutyához illő, amit teszel, viszont én tudom, hogy a kutya nem ette meg a telet. Úgy bi­zony! Januárban, amikor szinte már tavasz volt, a fák is úgy gondolták. Megduzzadtak a rügyek. Duzzadtak, duzzadtak, hogy megfagyjanak. Az okton- diak! Hiszen jött a száraz és kemény hideg. Ajaj, de mennyi­re jött! A fák és a rügyek állva fagytak meg, az emberek vi­szont, hogy meg ne fagyjanak, rohantak szénért a Tüzép-te- lepre... Nicsak, hiszen az eb morog, sőt ugat. Vagy haragszik rám, vagy egyetért? Se nem ez, se nem az. Veszem észre, hogy egy suhanc átvág a téren, nem a letisztított és a járásra rend­szeresített úton halad. Úgy vág át, hogy mély és feltűnő, ronda nyomokat hagy a hóban. A ku­tya megugatja. — Most mondd — mon­dom —, micsoda emberek van­nak! Belegázolt a hófürdőbe, a beszédembe. Az ilyenek belegá­zolnak az életünkbe... Szóval nincs szén. Tej van, hús van, szén az nincs. Már hozzányúl­tak az állami tartalékhoz. Már hozzányúlnak mindenhez. Er­ről jut eszembe, ha én most hozzád nyúlnék, biztosan meg­harapnál. A kutya nyakig a hóban, pis­log rá, majd tágulni látom a pupilláit, és veszem észre, hogy a fogain felhúzódik a bőr. Vi­csorít. Rámunt. — Egyen meg a fene! — mondom. — Én is unlak már. Megyek az utamra. Áthala­dok a téren, áttipegek a síkos úttesten, és befordulok a sar­kon. A sarkon■ túl hüppög egy tinilány. Kezében egy póráz. Rákérdezek, hogy mi baja. — A kutyám... —Ne mondd! Ott van a Kos­suth téren, fürdik a hóban. Vagy koszos, mert vagy bolhás vagy csak egyszerűen örül a télnek, a szabadságnak. — Látta a bácsi? — Mi az, hogy láttam! Kel­lemesen elbeszélgettünk. Erről meg arról. O is meg én is pó­rázról szabadultunk. A U lány rám néz, vala- | mi mélykék csodá- mmhmHI lattal és kétes gya­nakvással. Ráérzek, hogy hü­lyének néz. Sebaj. Haladok to­vább. Visz az utamon az él­mény, mert bár már idősebb vagyok, de én még sohasem láttam kutyát a hóban fürödni. Seres Ernő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents