Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-08 / 6. szám

1991. január 8. Kelet-Magyarország 3 Pillanatkép a nyíregyházi tejüzemből. Útra készen a zacskóstej Üdvözítő ellenvélemény A kár kérdőjelet is tehet­tünk volna a címben szereplő mondat után. Üdvözítő az ellenvélemény? Attól függ, szólalhat meg ben­nünk az óvatosság. Közhely leír­ni, ám attól még így igaz: nem születtünk bele a demokráciába, a szabad véleménynyilvánítás hosszú ideig szerfelett kockáza­tosnak bizonyult. Most viszont, amikor épphogy tanulgatni kezdjük—össznépi terepen—a demokratizmus játékszabályait, etikáját, sokan úgy vélekednek, éppen ezekben a hehéz időkben nincs nagy helye ezzel foglal­kozni. Tegyük előbb rendbe az ország szekerét, a gazdaságot, állítsuk át a termelést, a lehető leggyorsabb ütemben tegyük piacképessé, mondhatnánk így is: szalonképessé, hogy kijus­sunk a mély gödörből. Azután majd jöhet a demokratizálás, ahol nemcsak hogy helye van az üdvözítő és előrevivő ellenvéle­mények sokaságának, hanem ahogyan az egyik politológus­szociológus fogalmazott, egy társadalom magabiztosságának ismertető jegye, hogy eltűri, sőt megkívánja minden fontos kérdésben az ellenvéleményt... Ezzel persze így aligha me­gyünk túl sokra, mármint ennek a helyzetnek a konstatálásával. Ha valami igazán beszédtéma napjainkban, nem ez; hanem a hihetetlen mértékű áremelés, plusz ennek egy túlhajtott mel- lékzöngéje. Sokan ugyanis még igyekeznek rátenni az egyéb­ként is magvas áremelkedésre, ami már nem is emelkedés, ha­nem lávaszerű égbetörés. Szinte jóleső érzéssel külön is riogat­ják egymást és önmagukat. Hor­ribilis újak keltek szárnyra a keleti gyártmányú kocsikról, a különböző háztartási és egyéb eszközök árainak alakulásáról és szinte mindenről azt rebesge­tik, égbeszöknek az árak. Eszem ágában sincs cáfolni a híreszteléseket, hisz jó néhány­szor, sajnos, a vártnál is iga- zabbnak bizonyultak az eleinte csak rémhírnek, rémisztgetés- nek vélt hírecskék. A józan ész azonban mégis azt súgja, bizo­nyosan tovább tart az ártomász- kodás, minden cég, minden ter­mék kapaszkodik a megmaradá­sért, és sajnos a mi zsebünkben kíván pártfogóra lelni. Csak­hogy a kereslet sem végtelen, tudjuk a tapasztalatokból, így a rekordárak ugyan joggal és ok­kal riadalomban tarthatnak ben­nünket — sajnos van alapjuk, de ha igazában a piacgazdaság tör­vényei szerint kezdünk majd élni és dolgozni, vásárolni, vala­mikor az a törvény is élni kezd, reméljük, hogy a piac fog majd diktálni, árakat zabolázni, átrendezni, az illúziókat szerte- foszlatni. Egyszerűen nem lesz ugyanis pénzünk a méregdrága eszkö­zökre, s így nem lesz kinek elad­ni azokat. Persze enni, ruház- kodni, lakni, utazni kell, tehetjük hozzá, s ez igaz is. Ebben nehéz lesz nekünk, állampolgároknak diktálni, ezekben még jó ideig kiszolgáltatottjai leszünk a csődbe jutott gazdaságunknak. De ezeken kívül egy sor lehető­ségünk adódik, amivel — igaz szerény mértékben — de meg­próbálhatunk hatni az árhullá­mokra, amelyek naponta fenye­getnek bennünket. Ki kit ment fel, kikre, mikre hivatkozik a szörnyű helyzetért, ezek igen megoszlanak. Az új rend kétségtelenül embertelen terheket örökölt, amin eddig nem sikerült enyhítenie, sőt a helyzet tovább romlott. A köz­vélemény egy része most már nem annyira a múltba tekintést várja az ország gazdaságáért, az emberek megélhetéséért fele­lősséget vállaló intézmények­től, pártoktól, hanem a valóság szakszerű és az emberek számá­ra megérthető és elfogadható, világos menetrend, forgató- könyv közreadását. Ennek hal­vány jelei mutatkoznak a kor­mányátalakítás óta, de csak va­lóban enyhe formában. Nem gondolom, hogy a közvélemény látványos kormánybukást vár, nem elsősorban a kormányzás­ban érvényesülő mostani koalí­ció átrendezését, megbontását, netán szétesését, inkább azt sze­retné, ha szakavatott gárda ven­né a kezébe a gazdaság, a szociá­lis biztonság ügyeit, és a valóban üdvözítő ellenvélemények ter­mékeny és mielőbbi találkozá­saiból megszületne a megalapo­zott változások programja. Jó volt ugyanis hallani mi­niszterelnökünk mérsékelten optimista nyilatkozatát, hogy reményei szerint a 91-es eszten­dő kezdete lehet a mélyből való kilábalásnak. De még kevés jel mutat erre, sőt szaporodnak a rosszkedvűnket tápláló esemé­nyek. Hiba lenne a kisem­berekre, az egyes állampolgá- rokra hárítani a felelősséget, a munka nehezét, bár egyre több ilyen nyilatkozat is elhangzik, azért, hogy az ország megka- paszkodjon a gödör szélén. N em lebecsülendő az egyes állampolgárok igyekezte, akarata és tudása, de a karmesterekre vár a fő szerep és a felelősség, ha ez majdnem lehetetlen is, hogy fel­emeljék és jól emeljék fel a kar­mesteri pálcát. És a zenekar ebben az esetben aligha marad tétlen. Páll Géza VILÁGKIÁLLÍTÁS ’95 f 96?) Vágyak nélkül nem élhetünk Ajánlat megyénkből Baráth Etele kormánybiztos, a Világkiállítási Programiroda vezetője válaszolt budapesti tudósítónk néhány kérdésére a világkiállítással kapcsolatban. — Kormánybiztos úr! Ön szerint mikorra dől el, hogy lesz-e világkiál­lítás Magyarországon, vagy sem?-— Van egy végső határidő, amin már módosítani nem lehet. Ez a Kiállítások Nemzetközi Iro­dája idei első közgyűlésének az időpontja, május utolsó, vagy jú­nius első hete. Eddig tart a mi ide­iglenes bejegyzésünk hatálya. — Mennyi pénzünk is bánja, ha eladunk a világkiállítás megrende­zésétől? — Negyvenötezer francia frank’, áíhi a jelenlegi árakon öt­százezer forintnak felel meg. Ezt az összeget a nemzetközi iroda a mi bejelentkezésünkkel kapcsola­tos kiadásokra fordítja. — Megvalósíthatónak tartja-e azt az elgondolást, hogy amennyiben a kormány nemet mond a kiállítás megrendezésére, a magántőke még­is belevág a vállalkozásba? — Nerrv A magyar kor­mánynak bizonyos garanciákat kell vállalnia, enélkül a KNI nem egyezik bele a kiállítás megrende­zésébe. Annak természetesen semmi akadálya, hogy a rendez­vénysorozattal összefüggő beru­házásokat teljes egészében ma­gánvállalkozók és egyéb, nem ál­lami cégek bonyolítsák, de állami garanciák nélkül ez nem megy. — Mit gondol, lesz világkiállítás Magyarországon, vagy sem? —- Nagyon biztos vagyok ben­ne, hogy igen. Azt hiszem, sajátos világkiállítás lesz, olyan, amilyen még sehol sem volt a világon. Ennek eleve biztosítéka az, hogy két város jegyzi egyszere a kiállí­tást. Másik sajátosságát az adja majd, hogy Budapestmellett vidé­ki nagyvárosokat, illetve olyan területeket, amelyek megfelelő színvonalú rendezvényekkel tud­nak jelentkezni, hivatalos világ- kiállítási helyszínként szándéko­zunk bevonni a rendezvénysoro­zatba. — Sokan aggódnak azért az or­szág északkeleti részében, hogy e tér­ség jelentős hátrányokat szenved a kiállítás esetleges megrendezésekor a nyugati és középső területekkel szemben. Az kiderült, hogy minden­kinek módjában áll bekapcsolódni a rendezvények sorába, az viszont még mindig kétséges, hogy vajon képesek leszünk-e pótolni azokat az infra­strukturális hiányokat, amelyek e térségre jellemzők. — Az infrastrukturális beruhá­zásokkal kapcsolatos nemzetközi pályázatot eleve az ország egész területére kiterjedően hirdettük meg. Nyilvánvaló, hogy sokkal nagyobb terheket vállalunk magunkra, ha kiterjesztjük a kiál­lítást más területekre is, hiszen mindent egységesen kell eloszta­ni, ami nem könnyű feladat, vi­szont azt gondolom, így nagyobb társadalmi támogatásra számítha­tunk a programjaink megvalósítá­sában. — Jelezték-e már például Sza­bolcsból egyes területek, települések a részvételi szándékukat? —Igen, nagyon komoly ajánla­tokat kaptunk Nyíregyházáról. Nemrégiben jártam ott és azt gon­dolom, hogy ennek a megyének kitűnő adottságai vannak, ame­lyeket a, világkiállítás megrende­zésekor szépen tudnának haszno­sítani az ottaniak. — Végül, mit gondol, adott eset­ben sikerül-e meggyőzni a nemzet- közi irodát arról, hogy ’96-ban le­gyen a világkiállítás? Úgy tudom, az osztrákok nem zárkóznak el az ötlet elöl... —A dolog nem ilyen egyszerű. Kiderült, hogy az osztrák pénzem­berek mégiscsak jobban örülné­nek a ’95-ös megrendezésnek, mert számukra így sokkal rentábi- lisabb ez a vállalkozás. Ezt a két kormánynak együtt kell eldönte­nie, s azután közösen kérelmezni a KNI-től a halasztást. Ezután dönt a kérelem felől a Kiállítások Nem­zetközi Irodája.. A magyár kor­mány mindenesetre tiszteletben tartja Budapest közgyűlésének a halasztásra vonatkozó kérését, és ebben a szellemben tárgyal az osztrák partnereivel. (sinka) AZ ÓRÁSMESTER ÚTJÁNAK ÁLLOMÁSAI Faragó József 1939 szeptem­berétől ’41 decemberéig leste el a szakma fogásait Fisch Jenő bátori órásmester mellett, akkor még úgy volt a dolog, hogy az inasévek után a megyeszékhelyen lévő vizsgabizottságnál döntöttek ar­ról, az ifjú legény megfelel-é a szakmai követelményeknek, ipa­ros lehet-e belőle. — Szomorú emlékeim vannak az inasévekből. Mesteremet 40 májusában behívták, őszig vissza se engedték. Két telet töltöttünk együtt, 1941 tavaszány munka- szolgálatra vitték el Ukrajnába, azóta sem én, se más nem tud róla semmit. Annak idején az órás szakma még a ritka szakmák közé tartozott, így aztán igencsak igye­keznem kellett, hogy megtanuljak mindent, amit egy órásnak tudnia kell. Hűség a városhoz Szabadulásom után Budapestre kerültem. Ott egy bátori szárma­zású órás dolgozott a Szondi utcá­ban, írtam neki, ugyan segítene rajtam. Azonnal helyet csinált ne­kem, s nem is akármilyet. Diamant Sándor órásmesternél a főváros egyik elegáns negyedé­ben dolgoztam, s nem rajtam mú­lott, hogy csak kevés ideig. A megegyezéskor 25 pengőt ígért a próbaidőre, s amikor az lejárt, vártam, hogy emel a fizetésemen. Vártam, vártam, de hiába, s ami­kor szóvá tettem, azt mondta, örüljek, hogy ilyen gyönyörű bolt­ban dolgozhatok. Csakhogy én a gyönyörűséget nem nagyon tud­tam élvezni, már csak azért sem, mert azon a környéken csak drága, elegáns éttermek voltak, arra pe­dig nekem nemigen volt pénzem. Olcsó kifőzdét hiába kerestem, a kockasajtot zsemlével meg igen hamar megúntam. Felmondtam, és egy másik céghez mentem, 44 áprilisában onnan vittek el mun­kaszolgálatra. Faragó Sándor nem szívesen beszél ezekről az évekről. Mint mondja, nincs annyi papír, ami elég lenne ahhoz, hogy az őt ért sérelmeket, bántalmakat leírni lehetne. 1945 januárjában került vissza Nyírbátorba, s városához azóta sem lett hűtlen. 1945-ben ő volt az egyetlen órás a településen, Nemigen sok azoknak a száma Nyírbátorban, akik Faragó József órásmestert nem ismerik. Több évtizede annak, hogy javítja a vekkereket, karbantartja, új életre kelti az időmérő szerkezeteket. — Hogyan lettem órás? Hát nem önszántamból, az biztos. Jómagam autószerelő akartam lenni, a családi tanács azonban másként döntött. Nem mosunk rád min­dennap szurtos ruhát—mondta az anyám, legyél órás, az tiszta szakma, s meg is élsz belőle. a többieket deportálták, s odama­radtak. — Ki akartam váltani az ipart, s ehhez akkor a járási főjegyző pe­csétje kellett. Merz úrnak hívták, elmentem hozzá. Nem adott enge­délyt, azt mondta, nincs meg a szükséges 36 hónapos gyakorlati időm. Mégis hálás vagyok neki, mert azt is megmondta — úgy látszik ebben évtizedek óta sincs változás — hogyan lehet kibújni a szabályok alól. Azt javasolta, hozzak két tanút, akik igazolják, hogy órajavításból tartottam, azaz tartom el magam. Hát ez nem volt nehéz, így lettem iparos. Mindeh­hez persze mestervizsga is kellett, amit Debrecenben sikeresen letet­tem, s ezzel minden megvolt ah­hoz, hogy az órásműhelyt meg­nyissam. Kvarcórát nem Azóta persze nemcsak a világ, az órás szakma is nagyot változott. Mint beszélgetőtársam elmondja, régen a munka nagyobbik hánya­dát a konyhai vagy ébresztőórák, faliórák javítása tette ki. Bátor már akkor is szegénynek számí­tott, polgárság alig vo]t, így zseb- és karórája is csak néhány ember­nek lelietett. Az órajavításban sok volt a' kézi munka, az alkatrészek egy részét maguk az órásmesterek esztergálták. A 70-es évektől je­lentősen megváltozott a helyzet, az utóbbi tíz év pedig mondhatni forradalmi változást hozott. A kvarcórák uralják a piacot, me­lyek az igazi órások szerint alig hasonlítanak a valódi órákhoz. Ahhoz már alig van közük. — Magam is ezt tartom, ami nem ketyeg, az nem óra, hanem elektronika. Képzelje el, van olyan órás ismerősöm, ha úgy tet­szik kollégám, aki annyira harag­szik a kvarcórákra, hogy még ele­met sem hajlandó cserélni ben­nük. Faragó József 1983. április 1- jén ment nyugdíjba, de azóta is folyamatosan dolgozik. Igaz, a korábbinál lényegesen keveseb­kig volt tanácstag, KlOSZ-titkár, s ez idő alatt bőven voltak bosszúsá­gai. Amíg bírok, dolgozom — A tanácstagság életem egyik legnagyobb tévedése — mondja hangjában nem titkolt bosszúság­gal. — Nem akarom magamat fel­idegesíteni, legyen elég ha annyit mondok, belőlünk tanácstagokból bizony sokszor csináltak bolon­dot. Hiába ágáltunk, javasoltunk, vagy megvétóztunk, a demokrácia csak látszat volt, végül is minden maradt úgy, ahogy a fentiek akar­ták. bet. Megvan rá az oka. Cukorbe­teg, inzulintaad magának, néhány éve pedig egy alapos infarktus adott neki komoly figyelmezte­tést. — Kétórás ebédszünetet adtam magamnak, s minden délben al­szom egy keveset. Munka nélkül azonban nem tudnék élni, ha hiszi, ha nem, nekem már a kétnapos ünnep is hosszú. A második nap délutánján nem lelem a helyem, nincs mit csinálni. Van-e olyan dolog, amit szerettem volna elér­ni, de nem sikerült? Már hogyne lenne. Az emberek vágyak nélkül nem élhetnek, más kérdés, hogy azokból mennyi valósul meg. In­nen nincs hova avanzsálni, s bár­milyen rossz is most, s bármennyit romlik később a helyzet, remélem a munkaeszközt, a szerszámot azért nem veszik ki az emberek kezéből. Faragó József persze nemcsak magáért és családjáért, városáért is igen sokat dolgozott. Évtizede­A mester feleségével — Törődök-e a jelennel? — simítja hátra az évek súlya alatt megőszült haját. — Hogyne tö­rődnék — neveti el magát, s bosz- szúságát szinte egy perc alatt fe­lejti. Gondoskodok arról, hogy meglegyen a cukrom. Tudja, több újságot is olvasok, a rádiót szinte szünet nélkül hallgatom—munka közben tehetem, este pedig ott ülök a tv előtt. Figyelem, hová tar­tunk, mire jutunk ebben az ország­ban. Sokszor dühös vagyok, s csak ritkán elégedett. Nem lenne itt semmi baj a pártokkal — fordul felém, s ujját a magasba emeli. Csak tudja, néha olyan érzésem va*, mintha farral állnának a do­loghoz. De ez már nem az én ügyem, ebbe én bele nem szólha­tok. Különösebb terveim sincse­nek, 68 éves vagyok, amíg élek és amíg bírom magam, dolgozom. Kovács Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents