Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

1U HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. január 26. A debreceni főnök Megismerke­désünk úgy esett, talán két éve, tiögyl utas- társaRként ele­gyedtünk beszél­getésbe — ter­mészetesen vo­naton — valahol Debrecen és Má­tészalka között. A jegyvizsgáló­nak igazolványt mutatott, és köz­vetlen ésszerű­séggel válíojt vele néhány s?ót szolgálatról, ne­hézségekről, majd a vasuta­sok között szo­kásos jóízű tré- fálkodással en­gedte dolgára. Csak később, amikor elköszön­tünk egymástól, tudtam meg, hogy ebből az emberből a meg- játszásnak, rangkórságnak, a beosztásból eredő pöffetegség- nek még a minimuma is hiány­zik. Mert akkor tudtam meg — konkrétan rákérdezve ugyanis a munkakörére —, hogy ő Debre­cenben a MÁV igazgatóhelyette­se, gyakorlatilag igazgatója, lé­vén hogy a főnöke nemrég nyug­díjba ment. Majd keressem meg, ha arra járok — mondta búcsú­zóul. Most éltem a felkínált lehe­tőséggel, és megkerestem Ko­vács Gyula mérnök főtanácsost, már mint kinevezett igazgatót, a Debreceni Vasúti Igazgatósá­gon. — Minden általam ismert ősöm vasutas volt. Szüleim Me- zőpeterd első vágányától talán tíz méterre laktak szolgálati la­kásban, anyai nagyapámék meg a Berettyóújfalu és Mezőpeterd között lévő 29-es őrházban. Édesapám korai haláláig lé­nyegében e két épület között, a vasút bűvöletében telt a gyer­mekkorom. A tágas irodában praktikus, a feladatot szolgáló berendezés volt, de nem új. Úgy látszik, nem azt tartotta a legfontosabbnak hivatalba lépését követően, és nem az volt az első dolga, hogy kicseréltesse a bútorokat. Ő már csak ilyen. — Aki megszereti a vasutat, az szívvel-lélekkel szereti meg. Magamat is a megszállottak közé sorolom. A vasút iránti fa­natizmust, a családi környezeten túl hajdani tanáraim oltották be­lém, meg az iskolai légkör, ami körülvett Kőszegen, a MÁV ne­velőotthonban, majd Szegeden a vasútforgalmi technikumban. Nyugodtan mondhatom, jó indít­tatást kaptam. — Mikor jött az a döntő fordu­lat a Mátészalkára szóló kineve­zéssel? — Több szolgálati állomás­hely, különböző beosztások, közben katonaság, meg tisztkép­ző iskola után, 1971 decemberé­ben. Az igazgatóság felkínálta Mátészalka állomásfőnök-helyet- tesi beosztását. Hivatkoztam én mindenre, próbáltam húzni az időt a válaszadással, mert őszin­tén szólva tartottam a dologtól, és a család is idegenkedett attól, hogy Szálkára költözzünk. De nem bántuk meg. Sőt! Felejthe­tetlen időszak marad az ott töltött 13 év, és a hivatásomat, pályá­mat is döntő módon határozta meg. Állomásfőnökként jöttem el ide, az igazgatóságra 1985-ben, de fájó szívvel. Sokan szeren­csétlennek tartják a tizenhármas számot, nekem ha a mátészalkai évekre gondolok, nem az. Igaz szívű, jó szándékú, szorgalmas emberek vettek körül. Nem is tudja az ország, milyen termé­szeti és emberi értékek vannak Szabolcs-Szatmárban, és az ott élőkről is hamis kép él a köztu­datban. A sokat szidott „fekete vonattal” is úgy vagyok, hogy utazzon valaki nyáron Budapest­ről például Siófokra, úgynevezett kulturált társaságban és majd utána hasonlítgathatunk. Beszélgetés közben nem oszt­ja meg a figyelmét, nem intézke­dik látványosan, nem telefonál elnézést kérve. Úgy látszik, be tudja osztani az idejét és a tenni­valóit. — Mennyit utazik vonaton ma­gánemberként? — Sokat, de még többet kelle­ne. Hallgatni az utazóközönsé­get, a szolgálatban lévő munka­társakat, a panaszokat, az észrevételeket. Saját magamon tapasztalni jót is, rosszat is. Nem szoktam villogni a beosztásom­mal. Nekem ne szalutáljanak a dolgozók, inkább beszélges­sünk, és közben mondják el, ami a szívüket nyomja. Csak így tu­dunk a jövő érdekében szót érte­ni egymással. Mert a nemzeti vasút fejlődése sarkalatos pontja az egész átalakulásnak- A közle­kedés és hírközlés fejlesztése nélkül sohasem érkezünk meg Európába. A vasút nem hatóság, hanem nagyon összetett szolgák tatás, és nem utolsósorban üzlet. Most megint nem játszhatjuk el a nagyközönségnek,: hogy azért van a tarifaemelés, mert pótolni kell a veszteségeinket. Igenis fejlesztenünk kell az utazás és az <. áruszállítás színvonalát. Persze reális tervek alapján, mérlegre téve a lehetőségeket, a ,,földön járva”, de mindenkép­pen. — Elárulna-e a „földön járó” elképzeléseiből egyet-kettőt? — Szeretném elérni, hogy közvetlen vasúti összeköttetés legyen Nyíregyháza és Bécs kö­zött, továbbá a nyíregyházi sze­mélyi pályaudvar rekonstrukció­ját. Addig nem megyek nyugdíj­ba, amíg annak az átépítése meg nem valósul. De félre a tré­fával, a terveket már megrendel­tük, remélem 1995-re megvaló­sul. Figyelem, hogy mennyire energikus. Mondandóját gyakor­ta gesztusokkal kíséri. Annyira, amennyire azok alátámasztják vagy hangsúlyozzák a gondola­tait. — Mit adott a munka a magán­életének és mit a család a vasút­nak? — A Kolónia utcában lakunk, vasutas munkatársak között. Van egy 16 éves Dáciám, meg egy kis házikóm a Zempléni­hegységben két falu között. Oda járok megfeledkezni a világról. Imádom a természetet! A csalá­dom tökéletes hátteret jelent a munkámhoz, ráadásul szintén a vasúthoz kötődnek. Feleségem és húszéves lányom is a MÁV- nál dolgozik, és a 14 éves fiam is hozzánk készül. Tömören fo­galmazva: jól érzem magam. Természetesen a gondokat le­számítva. Apropó, nem kerülhet­ne az esküvői képeinkből vala­melyik az újságba? A titkárnőm szerint azon még elfogadhatóan nézek ki. Büszkén mutatja a 22 éve ké­szült fotókat, és nevet hozzá. Az igazgatóság területén — ameny- nyire rajta múlik — rend van. Réti János i íi"' Bagdad Café AKI BAGDAD NEVÉT hallja manapság említeni, annak aligha a szeretet és a békesség jut az eszébe. A Bagdad Cafénak, Bercy Adton filmjének azonban a világon semmi köze az iraki fő­városhoz, annál több.raz említett érzelemhez és a nyomában fa­kadó állapothoz. Mint annyi min- dennek. így a szeretetnek és a békességnek is egyre inkább hí­ján vagyunk, ezért aztán olyan filmre, amely ezeket helyezi a középpontba, m,ég akkor is illő lenne megkülönböztetett figyel­met fordítanunk, ha művészileg fogyatékos alkotásról lenne szó, így meg különösen, hogy ezeket az értékeket rendkívül hatásos módon, szuggesztív eszközök­kel közvetíti hozzánk. A címben említett intézmény egy lerobbant országúti vendéglő és a hozzá tartozó néhány szo­bás motel, valahol az Államok­ban, ide érkezik meg gyaiogszer- rel a Marianne Sagebrecht alakí­totta főhős, a terebélyes német asszonyság, akit a férje egy bő­rönd és egy termosz kíséretében otthagy a tűző napon, ő maga elporzik autójával. Az országúton, valahonnan a messzeségből megérkezik egy nő, akit Jázminnak hívnak. Ki­zártnak tartom, hogy mindez a véletlen műve lenne. A jázmin olaszul gelsomina, de Gelsomi- nának hívják Fellini Országúton- jának szerencsétlen mutatvá­nyoslányát is, és Adlon filmjének főhőse ugyanúgy a szent együ­gyűek közé tartozik, mint elődje, s ahogy a történet második felé­ből kiderül, ő maga is mutatvá­nyos. A névadás egyrészt jelzés lehet a? alkotó részéről egy tpqz- góképekben megfagaJ mázott gondolatmenet folytatásárai másrészt tisztelgés',;—r minden bizonnyal —a Mester előtt. CSAK ENNYI KELL, hogy a történet új dimenzióba helyeződ­jék, anélkül természetesen, hogy a cselekmény elsődleges síkja megsérülne vagy e háttérismeret nélkül értelmezhetetlenné válna. A Bagdad Café, azaz a vendég- fogadó allegorikus értelmet nyer, s az idetévedt német nő, vala­mint az Ausztráliában használa­tos bumerángot játékként hasz­náló vendégek együttese olyan internacionálissá tágítják a kört, amilyen maga a téma, s az a szellemiség, amely a filmcselek­ményből kisugárzik. Ahogy az allegorikus történe­teknél általában, így itt is kétség­kívül kísért a didaktikus jelleg, a néha iskolás módon kiszámítha­tó következő lépés a filmesemé­nyek menetében. Ez leginkább abban a jelenetsorozatban érzé­kelhető, amelyben az állandó vendég, az egykori hollywoodi díszletfestő portrésorozatot pin- gál Jázminról. Sokkal inkább érdemes azon­ban arra felhívnunk a figyelmet, ahogy a rendező ebben a ve­szélyhelyzetben feltalálja magát, s megleli az egyetlen lehetséges megoldást, amellyel a kiszámít­hatóság feloldható, illetve amely- lyel erről el lehet terelni a figyel­met: a hangsúlyok áthelyezésé­vel megteremtett humornak vala­mi: szelíd iróniába hajló változa- táty amit rendkívüli következetes^ seggel vezet végig a termosz körüli játéktól egészen .a-díszlet- festp házassági ajánlatának gro- teszkségében is bájos jelenetéig. A szeretet hatalmáról szól ez a film, arról a szeretetről, amely szelíd következetességgel kény­szeríti ki a környezet hasonló jel­legű viszontválaszát. Jázmin kö­rül megváltozik minden: nem­csak a környezet, a tárgyi világ, hanem az emberek egymáshoz való viszonya is. Eltűnik az inge­rültség és a türelmetlenség, s helyébe lép az egymás iránti fi­gyelem és megértés. Nem árt fi­gyelnünk például a bumeránggal való játékra, hiszen többszöri előfordulása jócskán figyelmez­tet arra, jelképes jelentésvilágot hordoz, emberi viszonylatokat fejez ki. AZ ERKÖLCSI abszolútumot közvetítő szent együgyűek vilá­ga először az orosz irodalomban (főként Dosztojevszkijnél) jelenik meg, s filmen Tarkovszkij mun­káiban lehetünk tanúi a megol­dás tovább élésének. Adlon film­jéből hiányzik ennek a mozza­natnak az oroszoknál hangsúlyo­zott misztikus jellege és háttere, de világnézeti alapállás kérdése, hogy ezt értéknek vagy hiánynak minősítjük-e. Hamar Péter ' 'i alószínű, hogy a közelmúlt _. 1 történelmünk iránt fogé­• I / kony olvasók érdeklődés­it sei vették kézbe Horthy Miklós: Emlékirataim című könyvét, amelyet életének utolsó évtizedében készített, s amely az első külföldi magyar kiadás után harminc­hét évvel most első ízben kerülnek tiltás nélkül a hazai olvasó kezébe. Bővítheti és mélyítheti-e ismeretünket a Horthy-korszakról a volt kormányzó visz- szaemlékezése, vagy csupán egy idős em­ber önigazolását, „én mindig jót akartam”, „mást nem tettem” motívumaival átszőtt olvasmányát kapja az olvasó az Európa Könyvkiadó és a História folyóirat közös sorozatában, az Extra Hungáriámban köz­readott kötetben. „A tárgyilagos ítéletmondás a történe­lem feladata. Ettől az ítélettől pedig annak, aki egész életében arra törekedett, hogy kötelességét minden erejével és tudásával híven teljesítse, nincs mit tartania.” — írja Horthy, s ezzel saját lelkiismeretével ön­magának el is számol. Kérdés azonban, az emlegetett tárgyila­gos ítéletmondó, a történelem is így véle­kedik-e vitéz nagybányai Horthy Miklós volt tengerésztisztről, I. Ferenc király és császár udvari szárnysegédéről, flottapa- rancsnok altengernagyról, a szegedi ellen­kormány hadügyminiszteréről, a nemzeti hadsereg fővezéréről, a Magyarországot 1920. március 1-től 1944. október 16-ig kormányzó „legfőbb hadúrról”, aki a né­metek, majd az amerikaiak foglya lett, vé­gül pedig — haláláig — portugáliai magyar emigráns. Itt hunyt el 1957. február 9-én, s itt nyugszik a lisszaboni angol temetőben. Horthy emlékiratai Mint a legtöbb emlékirat, Horthy visz- szaemlékezése is egyúttal önportré, azt tükrözi, amit a szerző fontosnak tartott el­mondani magáról. Önjellemzés, amelyben Horthy Miklósról valóban sok apró részle­tet megtudhatunk. Főként gyermek- és ifjú­kora, tengerésztiszti kalandjai, szokásai, kapcsolatai, fanatikus császár- és király hű gondolkodása, szellemisége rajzolódnak ki plasztikusan a terjedelmesen, részlete­zően előadott epizódokból. Semmiképpen nem olvashatók ki viszont egész életútja ismeretében az igazán nagy formátumú személyiségekre jellemző jegyek, amelyek különösen a nemzet tragikus pillanatainak jobbra fordításában tölthettek volna be meghatározó szerepet. Kétségtelen, hogy Horthy és az akkori Magyarország a nagyhatalmak erőterében igen szűk és korlátozott mozgástérrel ren­delkezett. Egy kiemelkedő államférfi az ország élén valószínű, lassíthatta volna az ország szakadékba tartó szekerét. Mindez persze így találgatás, nem tudományos okfejtés, de amikor Horthy Miklós visz- szaemlékezésének belső logikáját olvassa az ember, nem nehéz felismerni a történe­lemben véletlenül főszerephez jutó ember bizonyítási kényszerét, amely • szerint ő mindent megtett. S ahogyan az ország, a nemzet sorsa a háború előtt, alatt és után alakult, az másként nem is nagyon történ­hetett volna. Természetesen ez Horthy véleménye és önigazolása. Egyetlen önkritikus utalást, megjegyzést nem találunk döntéseinek he­lyes vagy helytelen voltáról, saját felelőssé­géről. Mindent a körülményekre hárít, ame­lyeknek ő tulajdonképpen szenvedő alanya volt. Hogy ez hány száz ezer magyar életé­be, szenvedésébe került, miként vezetett az ország összeomlásához, vagy a fele­más módon előkészített kiugrási kísérlet meghiúsulása az ő erélytelenségével is magyarázható, ezekről a lényegi kérdések­ről annyit sem mond a kormányzó, mint az átlagos színvonalú történelemkönyvek. Pedig az előszóban azt írja, s ebben igaza van: a korszak fontos eseményei között sok olyan is akad, amelyekről egyedül csak ő tanúskodhat. Valóban. De hol marad ez a tanúskodás? ' ajd pedig így elmélkedik: y- eredetileg az a gondolat ve­<71/t zérelte, hogy emlékiratait a L családja számára írja meg csupán, de később már így fogalmaz: „...egyenesen kö­telességnek tartom a kortársaimmal és a történetírókkal szemben, eredeti szándé­komtól eltérően, emlékirataimat mégis nyil­vánosságra bocsátani...” Ez megtörtént. S egy kissé megváltoztatva a kormányzó már idézett mondatát, így is befejezhetjük a könyvismertetést: a tárgyilagos ítéletmon­dás a történelem — és egyben az olvasó — feladata. (Európa Könyvkiadó, 145 Ft.) Páll Géza Nulladik típusú elszólások Kutatásaim alapján állítom, hogy már több évszázaddal ezelőtt jár­tak csillagközi lények hazánkban, és megcáfolhatatlan bizonyítékokat hagytak maguk után. Eddig — té­vesen — népünknek tulajdonítottak minden szólásmondásunkat, de ez sem igaz ugyanúgy, mint minden más, amit az eddigi társadalmak­ban meghamisítottak. A földre ér­kező űrhajók pufóka utasai évszá­zadokkal ezelőtt előre látták nap­jaink történelmi eseményeit, gond­jait, a keserű végkifejletet. Bölcses­ségüket elszólások formájában hagyták nekünk örökül. Az egyik ufó állattenyésztő pél­dául megállapította, hogy a köl- csönkorpa nem hájasítja a disznót. Ezt úgy kellett volna a múlt rend­szer és a jelenlegi kormány tagjai­nak értelmeznie, hogy nem sokat ér az olyan gazdálkodás, amelynek kölcsön az alapja. Uraim! Némi nyugati befektetéssel ezt már ré­gen meg kellett volna fejteniük, kü­lönben még egyesek azt gondolják, hogy önök ügyetlen emberek. Egyébként ilyen nulladik típusú el­szólást is találtam: Ügyes, mint a süket kutya, erre hívják, és arra szalad. Aztán itt van ez a benzin­áremelés, amely olaj a tűzre. Az űrlények szerint tudvalévő: ki olajjal bánik, hamar piszkosodik. Az ér­dekegyeztető bizottság úgy küsz­ködött ezzel a kérdéssel, mint bo- dajki gyerek a hetedik gombóccal. Az elszabadult árak láttán pedig a nép csak néz, mint a sült compó, és nem találja a helyét, mint Frank­óé a lagziban. Az ufók szerint a kormány azt hiszi, hogy a nép min­dent bevesz, mint a pöcegödör. In­flációellenes politikát folytatunk áremeléssel és forintleértékelés­sel? De hiszen ennek a következ­ményeit űrbarátaink évszázadok­kal ezelőtt megüzenték: a fizetés bagót sem ér, eladósodott orszá­gunkért nem adnak egy lyukas ga­rast sem. Ami a húsárakat illeti. Egy év múlva érvényes lesz egy elszólás minden húsboltunkra: csendes, mint böjtben a mészár­szék. És mit mond a szomszéd- asszony, ha még jobban elszaba­dul az infláció? „Galuskát főznék, ha túró volna, de liszt sincs.” Azt is megfejtettem, miből lesz bősége­sen jövőre. Az űrlakók véleménye szerint, ha továbbra is ilyen lógó orral járunk, az olyan savanyú lesz, hogy paszulyt lehet vele főzni. Évszázados az üzenet, de az egy­kori napszámos esete ránk is vonatkozik: lepényt keresett, lóku- kóra talált. Némi átkódolás után azt is az ufóktól tudhatjuk meg, hogy ideje lenne már a kormánynak importból fedeznie a szalmaszál-szükségle- tét, hogy aztán legyen mibe ka­paszkodnia. Sajnos, a magyar embernek vásár után jön meg az esze. Ezért feltétlenül ki kell alakí­tani a piacgazdaságot! A feleiősök — ha késlekednek — a költségeket megfizetik az utolsó vásárkor... * y Kelet ^ IflaoysporszáQ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents