Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-22 / 18. szám

1991. január 22. Kelet- Magyarország 3 KFT. „BOOM” LEGYEN VÁLLALKOZÁS­BARÁT A PIACGAZDASÁGRA való áttérés jelenlegi szakaszá­nak varázsszava: a kft. A címben szereplő angol szó magyarul fel­lendülést jelent. A korlátolt fele­lősségű társaságok, a részben vagy teljesen magántulajdonú egyéb kisszervezetek általában rugalmasabban alkalmazkodnak a változó körülményekhez, mint a hagyományos állami vállala­tok, illetve szövetkezetek. Mi­közben az 50 főnél nagyobb lét­számú ipari szervezetek bruttó termelése mintegy kilenctizedé csak az 1989. évinek, a kisszer­vezetek, a kft.-k szerepe a gazda­ság dinamizálásában, szerkezeti átalakításában egyre számotte­vőbb. A minden előzetes várakozást felülmúló alapítási kedv és az irántuk megnyilvánuló felfoko­zott érdeklődés a Központi Sta­tisztikai Hivatalt arra ösztönözte, hogy friss információkkal, túlzá­soktól mentes, reális megítélés­sel szolgáljon a kisszervezetek­nek a magyar gazdaság jelenlegi fejlődésében betöltött szerepéről. A reprezentatív adatgyűjtés 1990 októberében zajlott le. Az 50 főnél kisebb jogi sze­mélyiségű gazdasági szervezetek száma három év alatt ötszörösé­re növekedett. Ezen belül a vál­lalatoké és a szövetkezeteké alig változott, míg a kft.-ké mintegy 400-szorosára nőtt, így számuk jóval több mint 13 ezer, amiből Szabolcs-Szatmár-Bereg megyé­ben 376 működött. A leggyor­sabb ütemű fejlődést a kereske­delem, az egyéb anyagi tevé­kenység (pl. gépi adatfeldolgo­zás, számítógépes információel­látás stb.), valamint az egészség- ügyi, szociális és kulturális szol­gáltatás mutatta. A legfrissebb adatok szerint a vállalatok 11 százaléka, a szövetkezetek 33 százaléka, a részvénytársaságok 41 százaléka, a kft.-k 85 százalé­ka kevesebb, mint 50 főt foglal­koztatott. A teljes ipari termelésből az 50 főnél kisebb jogi személyisé­gű gazdasági társaságok (vállala­tok, szövetkezetek, részvénytár­saságok, kft.-k) csaknem 4 százalékkal, a jogi személyiség­gel nem rendelkezők (vállalati gazdasági munkaközösségek, gazdasági munkaközösségek, ipari és szolgáltató szakcsopor­tok, polgári jogi társaságok, áta­lányelszámolásos részlegek) 2 százalékkal részesedtek. A kis­iparosok 3 százalékos arányát is figyelembe véve a kisvállalkozá­sok az ipari termelés mintegy 9 százalékát képviselték. így rend­kívül gyors fejlődésük ellenére sem tudták még a nagyvállalati körben tapasztalt mintegy 10 százalékos visszaesést ellensú­lyozni, bár kiegyenlítő szerepük nem elhanyagolható. KÖZISMERT, hogy a né­hány évvel ezelőtt virágkorokat élő vállalati gazdasági munkakö­zösségek elveszítették jelentősé­güket. A legtöbb esetben azon­ban ez nem jelenti tevékenysé­gük megszűnését, hanem más, adózási szempontból kedvezőbb szervezeti formában (főként kft.- ként) működnek tovább. A kisszervezetek jobb terme­lékenységét az is mutatja, hogy egy 50 fő alatti jogi személyisé­gű szervezetben, az egy teljes munkaidős létszámra jutó árbe­vétel 1990-ben mintegy 1,4 mil­lió forint volt, ami közel 10 szá­zalékkal meghaladta a nagyvál­lalatnál dolgozókét. A KISVÁLLALKOZÓK a felvétel kapcsán számos gondra is felhívták a figyelmet. Infra­strukturális feltételeik meglehe­tősen rosszak. A válaszadók 30 százalékának se a munkahelyén, se a lakásán nem volt telefonja (egészen bizonyos, hogy a me- gyénkbeli kisvállalkozások még rosszabb feltételek között mű­ködnek). Sokan saját lakásukat jelentik be telephelynek a bérel­hető irodák drága volta miatt. Telefaxszal és másológéppel alig rendelkeznek. A kedvezményes hiteleket nem érzik igazán kedvezményes­nek, ezért az induláshoz szüksé­ges tőkét 70 százalékuk saját forrásból biztosította. Legtöbb­jük számára nagy gondot jelent a bürokratikus ügyintézés (ban­kok, cégbíróság, tanácsok). Ér­dekvédelmi szerveik munkáját sem tartják megfelelőnek, igazi érdekképviseletet igényelnének, információs háttérrel adó-, jogi és hitelügyekben történő tanács­adással. A jelenlegi gazdaságpolitikát nem tartják vállalkozásbarátnak. A jövőt pesszimistán ítélik meg. .Tevékenységük bővítésének le­hetőségét 80 százalékuk egyelő­re nem látja biztosítottnak. A felsorolt akadályozó ténye­zők ellenére a megkérdezettek 80 százaléka (itt véleményem szerint van némi ellentmondás!) végül is elégedett jelenlegi üzlet­menetével, beváltak üzleti szá­mításai. Számukra egyik leg­alapvetőbb kérdés az elvonások nagysága. Kertelés nélkül be­vallják, hogy kijátszók az adó­rendszert. Tisztességes adózás mellett — állítják — sokuknak nem érné meg vállalkozásba kez­deni, illetve azt folytatni. Az adórendszer, állításuk szerint, egyértelműen teljesítményvisz- szafogó hatást vált ki számukra vagy éppen számla nélküli szol­gáltatásokat eredményez. E PONTON AZONBAN nem lehet szó nélkül továbbmen­ni. Az adóeltitkolás ugyanis nem más, mint az emberek közötti jövedelemátcsoportosítás klasz- szikus esete, minden eltitkolt adóforintot ugyanis másnak kell kifizetnie. A jelenlegi gyakorlat azért is furcsállható, mert miköz­ben törvény előtti egyenlőségről beszélünk, egyre nagyobb kör­nek engedtetik meg (nagy tiszte­let a kivételnek), hogy a törvényt kijátszva „vállalkozzanak”. A mai, elviselhetetlennek tűnő in­fláció is jóval kisebb lenne, ha a költségvetés hozzájutna azokhoz a(z) (eltitkolt) forintokhoz, ami őt megilletné. Miközben ma Magyarorszá­gon a láthatatlan jövedelmek — szerény becslések szerint — mintegy 150-200 milliárd forin­tot kitevő összegének kevesebb mint fél százaléka után fizetnek adót, egyáltalán nem kívánatos, hogy újabb rétegek részesüljenek e kedvezményben. Az arányos teherviselés iránti igény szüksé­gessé teszi, hogy a rendkívül hasznos és előrevivő vállalkozói tevékenység, a láthatatlan jöve­delmekkel egyetemben a törvé­nyes előírások szerint adózzék. Csak remélhető, hogy az ország­nak megközelítően évi 20 mil­liárd forintjába kerülő adóhivata­li tevékenység is hamarosan fel­nő feladatához. Hajnal Béla A tanyabokor bajai FALUGYŰLÉS VAJDÁBAN A várost körülvevő tanyabokrok szerves rész.ei Nyír­egyházának. Az ott élők gondjai, bajai nagyban eltér­nek a központban lakó emberek problémáitól. Mindez azon, a napokban megtartott, beszélgetésen fogalmazó­dott meg, melyen részt vettek a települések lakói, és Felbermann Endre Nyíregyháza alpolgármestere, aki egyben a terület képviselője is. A Vajda-bokori művelődési ház zsúfolásig megtelt nagyter­mében a résztvevőket a tervekről és a lehetőségekről a város előtt álló „szűk esztendőről” tájékoz­tatta az alpolgármester. Majd Molnár Bertalan kirendeltségve­zető ismertette — a már koráb­ban felvetett — problémákat: a vezetékes ivóvízhálózat, segély­kérő telefonok, buszvárók meg­építését, iskola, óvoda létesíté­sét. A lakosságnak azt a régi vá­gyát, hogy az itt közlekedő autó­buszok útvonala legalább reggel és délben érintse a piac környé­két. nak. Kérték az alpolgármestert, vegyék figyelembe helyzetüket, és segítsék őket. Az indulatok igazából a föld­kérdés kapcsán szabadultak el. Volt, aki kétségbeesetten, szinte sírva mondta el sérelmét. Késik a földtörvény, hiába igénylik vissza földjeiket a nem tsz- ta­gok, csak „falba ütköznek”. (Lapunkból is jól ismert már a János-bokoriak problémája. A szerk.) A jelenlévők javasolták az illetékeseknek, akadályozzák meg a különböző értékesítési manipulációkat, s ne adjanak ki építési engedélyt ezekre a terüle­tekre. komoly felmérést kell végezni, vajon reálisak-e az igények. A testület tisztában van az itt élő lakosság teherbírásával. Nem üres kézzel A Suján-bokori úttal kapcso­latban megkérdezi szakemberek véleményét, ha szükséges, intéz­kedik. A földtulajdoni sérelmek­kel a törvény megszületése után lehet érdemben foglalkozni. Az önkormányzatnak vagy a polgár- mesteri hivatalnak esetleg az eladások és az építési engedé­lyek kiadásában van beleszólása. A több mint kétórás parázs hangulatú beszélgetés végén sen­ki sem távozott üres kézzel. A vendég „testközelből” megis­merhette a tanyabokor emberé­nek búját, baját, a hallgatóság pedig érezhette, a város vezetése gondol rájuk, s lehetőség szerint támogatja elképzeléseiket. (dankó) Megjelent a Harang A „Lőrév nekünk a világ kö­zepe”. „Szabadfogású birkózás istennel”; „A lámaizmus” — „Szimbólumok az imaszőnye­gen”, „Egy lazarista Kínában”, „Bűn volt-e az öngyilkosság a Biblia korában?” — néhány cí­met idéztünk a családok vallási, kulturális, társadalmi havilapjá­ból, a Harang-ból, melynek idei első száma is gazdag tartalom­mal jelent meg. Képes összeállítást közöl a lap, többek között, az Üdvhadse­regről, amelynek tagjai a szegé­nyekért és az elesettekért tevé­kenykednek. Riportban számol be a második magyarországi SOS gyermekfalu életéről, szub­jektív beszélgetést közöl dr. An- talóczy Zoltán egyetemi tanárral, aki szolgálatot vállalt, és ez a szolgálat állandó. Több egyházi műemléket is bemutat a lap, míg gazdag könyv, hanglemez, szín­ház, film, videoajánlat, divat, lakáskultúra, főzési tanácsadó teszi változatossá a januári szá­mot. Csak alamizsna A Sulyán-bokori „küldött­ség” tagjai a nemrégiben elké­szült bekötőúttal kapcsolatban tettek panaszt. A lakossági hoz­zájárulással épült út rossz minő­ségű, de hiába fordultak eddig különböző fórumokhoz, gondjai­kat nem orvosolták. Ok mondták el, hogy a tanyájuk földútját tönkreteszik a nagy erőgépek, sáros időben nem tudnak bemen­ni az autók. Kérték a Ságvári ter­melőszövetkezet segítségét, de a helyi üzemegység-vezető csak 8 ezer forint ellenében vállalta a munkát, — amit ők nagyon sé­relmesnek tartanak! Elhangzott, az itt élő emberek nagy része földművelésből élt és él még ma is. Mint szakszövet­kezeti tagok dolgoztak korábban, így önhibájukon kívül nem szereztek nyugdíjjogosultságot, és most csak „alamizsnát” kap­Az egyik Varga-bokori hoz­zászóló utalt a tanyavilág elné- pesedésének okaira, amiért nem az ott lakók a felelősek. „Meg lehet változtatni az emberek gon­dolkodásmódját, igenis kell a jó ivóvíz, az óvoda, az iskola. Ösz- szefogással építsük meg az autó­buszvárókat!” — mondta. Buszváró, telefon Az alpolgármester válaszában szólt arról, hogy megérti az em­berek gondjait. Biztatott, bár fe­lelőtlenül nem ígérhertett. Konk­rétan, a környék vízellátásáról tanulmányi terv készül, és akkor derül ki, mennyibe kerül. Legfel­jebb társulási formában van mód a megépítésre, ehhez nyújt majd támogatást az önkormányzat. A buszvárók, a telefonok ügye a költségvetés függvényei. Az óvoda, iskola visszaállítása előtt Most olcsóbban juthatnak a vásárlók a Nyírfa Áruházban meg­rendezésre kerülő fehér hetek keretében különböző ágynemű­garnitúrákhoz. (T. É. felv.) • • Unneprontó ünneplés O rszágszerte sok-sok rendezvényen emlé­keznek meg ma a Magyar Kultúra Napjáról. Előadások hangzanak el, kiállí­tások nyílnak, a hangverseny- termek dobogóiról áradó zene hullámaiban fürdik a koncert­látogató. Azon már régóta túlva­gyunk, hogy a magyar kultúra részének tekintsük azokat a művészi teljesítményeket, érté­keket is, amelyek határainkon túl születtek, születnek. Az is igaz, hogy éppen most a nem­zetiségi kisebbség sorsát élő magyarság nincs könnyű hely­zetben. Létigazoló gesztusa gyakran és természetszerűleg a művészi alkotómunka felé for­dul. De az is igaz, hogy súlyos gazdasági, morális gondokkal küszködő hazánk, s benne létü­kért harcoló állampolgárai egy­re kevesebb figyelmet fordíta­nak kulturális értékeinkre. A szellemi táplálék nagyon gyak­ran itt is a „túlélési” stratégia jegyeit hordozza. Mindig a mai napot, órát és pillanatot akar­juk megélni. Valami könnyűre és nyomot nem hagyóra vá­gyunk, misztikus és csodaváró vágyakat szövögetünk. Érzéki és buja szerelemről álmodo­zunk gazdagon egy gazdag tengerparton, autóval szágul- dunk, tele vagyunk pénzzel, élvezzük az életet gondtalanul és gondolattalanul. Kapargat- juk a sorsjegyet, várunk a nagy nyereményre, pedig elég lenne megnézni a sorsjegy hátát, hogy reálisan értékelhessük az esélyeinket. De háthá éppen én, és éppén most?! Nem szeretem a kitüntetett napokat. Sem az anyákét, sem a költészetét, sem a nőkét, sem a pedagógusokét, sem a kultú­ráét. Mielőtt bárki megvetne ezért, hadd tegyem hozzá: sze­retem az anyákat és a költésze­tet, a nőket és a pedagóguso­kat, mindennapi közegem a kultúra. De a kiemelt ünneplés azt sugallja, hogy letudható a dolog egyetlen napon. Ilyenkor illik ünnepelni és köszönteni, meghatódni és büszkének len­ni. Az ünnepek utáni napok olyanok, mint az előttiek: szür­kék, unalmasak. Ugyanazt a bóvlit kínálják nekünk a köny­vesstandokon vagy a moziban, a rádióban és a televízióban. Miközben tele van a szívünk és a lelkünk félelemmel, szoron­gással, növekvő elégedetlen­séggel, indulattal. Nem az izzí­tó szenvedélyre, hanem az ér­zékek kalandjára vágyunk. Nem akarunk átélni tragikus sorsokat és élethelyzeteket, hanem csak borzongani aka­runk. Hozzászoktatni magun­kat a félelemhez. Nem akarunk derűsen, a bölcsesség fölényét is érezve, kacagni. Inkább vágyjuk a harsányabb, a dur­vább tréfákat. N em szeretem az egy napra rendelt ünne­peket. Arra vágyom, hogy a kuitúra mindennapjaink része lesz az utcán is, a köny­vesboltban, a hangversenyte­remben is. Mindenütt, ahol emberek élnek. Amíg emberek lesznek. Nagy István Attila L ángelosztó keresésére indultam a városban, és végül találtam is. Tetszenek tudni, ez az a kis fém­ből készült bizgentyií, ami a gáztűzhely ró­zsájára helyezve meggátolja, hogy odaégjen az étel, ráadásul bizonyos esetekben még az ugyancsak dráguló lénemiivel való takaré­koskodást is elősegíti. Vettem hát, mert félek a leégéstől, továbbá, ha nem spórolunk, amin lehet, akkor hogy fogunk olyanon is, ami eddig elképzelhetetlen volt. Az áruház földszintjén udvaria­sanfelvilágosítottak, hogy fönn az emeleten, a műszaki osztályon van. Lelkese­déstől és lépcsőtől szívdobogva érkeztem fel, ahol bizony, januári hétköznapra jellemző állapot fogadott: áru sincs még úgy igazán, az emberek kiköltekeztek decemberben, így aztán az eladó többnek tűnt, mint a vevő. Azon a napon legalábbis így volt, mivel lát­hatóan tanulók lepték el az osztályt, hogy gyakorlati képzés keretében mártózzanak meg a szakma mélyvizében. Nosza, odaléptem egyikőjükhöz, és előhoza­kodtam keresgélésem céljával. Az ifjú höl- gyike egy pillanatra elcsodálkozott a megha­tározás hallatán — ami lehel, hogy nem is pontos, hanem én kreáltam, vagy átvettem valahonnan önkényesen —, pedig még muto­gattam is hozzá. Készséges volt, kedves volt és elindult egy másik tanuló felé. Én a nyo­mában. A kérdés ugyanaz volt, a hatás szin­tén. Már hárman mentünk a következő ta­nulóhoz. A lángelosztótól visszhangzott az osztály. O se tudott többet, de ugyanolyan szívélyes volt és, igyekezett a segítségemre lenni. Már éppen vigasztalni, biztatni készültek ők hár­man, amikor a helyzet egy hirtelen fordulat­tal megoldódott. Talán egy méterre kis cso­portunktól, bokáink magasságában, az egyik alsó polcon megpillantottam a lángelosztókat. Odamutattam, megvettem egyet, és vittem. És magammal vittem egy új generáció kedves igyekezetét is. Abbéli örömömet, hogy már az „ elsőre megkérdezett tanuló sem vágta ki kapásból, hogy NINCS — kényelemből, vagy a készletek is­meretének hiánya miatt—, hanem kérdezősködött, mert segíteni akart. És szakasztott így tett a másik kettő is. Jólesett. T itkon örültem volna, ha ők találják meg azt a fránya lángelosztót ott alul, ha nekik jelentett volna egy parányi sikerélményt egy vevő kiszolgálása. Mert aki a kis fejlődéseket nem becsüli — útban a jövő felé —az nem éri meg azt a nagyot még akkor sem, ha közben bokáig nő a szakálla. (réti)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents