Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

1991. január 19. || Kólót A magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 patikárius DÜHÖNGÖTT A KOLERA A tiszaszalkai „vendégíró” Kevesek megér tett je Portrévázlat Balázs Ferencről KM *<; Bő esztendeje, hogy foglalkoztat: miként is kerül­hetett az erdélyi születésű író-költő, Balázs Fe­renc és a szellemi-kulturális életével jeleskedő beregi község, Tiszaszalka neve összefüggésbe? Mind gyakrabban hallhattuk ott e jeles tollforgató nevét: a Váci-emléknap rendezvényei közé illesz­tett, a kisiskolások számára kiírt vers- és próza­mondó vetélkedésének, később pedig a beregi népművészek háza névadója lett. Oly igyekezetét felmutatva, mintha a falu, a vidék szellemiségé­hez alkotásai révén közvetlenül kötődő volna. val, s legényre nincs is szük­ségem, és pedig nem fös­vénységből, hanem azért, mert dolgot nem adhatok neki.” A megyei levéltárban megmaradt ezen folyamodvá­nyához mellékelte nyíregyházi patikájának 1820—1828 kö­zötti és a nagykállói patikájá­nak 1822—1828 közötti évek­re vonatkozó jövedelmi ada­tait (megjegyezzük, hogy a város 2. patikája 1835-ben csak megnyílt). Az 1831. évi kolerajárvány idején 1831. június 28-án Ko- bylitz Dániel gyógyszerész hozta a hírt, hogy „Tokajban dühöng a kolera”. A teendők megtanácskozására az evan­gélikus templomban ültek ösz- sze az ev. egyház és a város vezetői (a kettő ekkor még majdnem azonos volt). Ekkor „a serfőzőház istállója kolerá- sok kórházául átidomíttatott”, s a serfőzőház bérlője nem volt más, mint Kobylitz Dániel gyógyárus. Ugyancsak erre az időszakra vonatkozik Sza­bad Nyíregyháza Város Elöl­járóinak 1831. július 6-i kelte­zésű, a főispánhoz intézett 3 oldalas levele, amelynek egyik részlete ekként hangzik: „Helybeli patikárius Ns Koby­litz Dániel úr nevében bátor­kodunk ugyancsak e mostani kétes állapoton való segítés céljából Nagyságod előtt azért is alázatosan esedezni, hogy amennyiben patikájában a Klórkaik (klórmész) preser­vative már egészen kifogyott, méltóztatna számára a Nyír­egyházi Patika részére egy mázsa klórkaiknak szállítását kegyesen kieszközölni.” II. KÖZÉLETI SZEREPLÉ­SÉNEK kiemelkedő állomása, hogy tagja volt Nyíregyháza város 5 tagú és teljhatalmú küldöttségének, amely 1824 szeptember 13-án Pestre uta­zott és a gróf Károlyi család megbízottaival (réthei Rőth József jószágkormányzó és Erdélyi János jószágigazgató) együtt Szögyéni József királyi személynök előtt is megerősí­tették a Nyíregyházán 1824. április 3-án megkötött örök­váltsági egyezséget. A városi küldöttség tagjai: Benkő Ist­ván főbíró, Kovács András, Draskóczy János, Kobylitz Dániel nemesek és idős Sú­lyán József voltak. Tudjuk, hogy Kobylitz Dániel volt a nyíregyházi nemesek vice­hadnagya, s 1838-ban Nyír­egyházán szabad kiváltságolt város „választott közönségé­nek” (azaz városi tanácsának) is tagja lett. Ismeretes, hogy lakodalma 1813. szeptember 16-án volt Nyíregyházán; felesége: Ochs Zsófia, akitől Émília, Móric és Johanna nevű gyermekük született. Johanna később Benczúr Vilmos nyíregyházi gyógyszerész (1840—47 kö­zött a „Magyar Korona” ’gyógyszertárat bírta és vezet­te) József nevű bátyjának a felesége lett. Ezzel függött össze, hogy Kobylitz gyógy­szerész úr 1842-ben két, Eperjesen lévő házát átíratta veje: nemzétes és vitézlő Benczúr József részére. Az is tény, hogy amikor Benczúr Vilmos gyógyszerész megvá­sárolta 1842. október 31-én a nyíregyházi óvárosházát, akkor kezességet vállalt érte Kobylitz Dániel. III. NEMES KOBYLITZ DÁ­NIEL buzgó evangélikus volt. A nyíregyházi evangélikus eklézsia Történetkönyve 5-6. oldalain tartalmazza a presbi­terek névsorát, amelyben 23. sorszám alatt szerepel Koby­litz Dániel. Itt kell megemlíte­ni, hogy az 1844. január 28- án, vasárnap született Ben­czúr Gyulának egyik kereszt­szülei: Kobylitz Dániel és fele­sége voltak (ebben az időben két keresztszülő pár volt szo­kásos; itt a másik keresztapa: Posonyi János városi főorvos, agglegény, és a keresztanya: özv. Benkő Istvánná, szül. nemes Draskóczy Susanna voltak), s ez a körülmény csak betetőzte a két család szoros kapcsolatát. A „Nyíregyháza temetői” c. könyv (1990) írása közben találtam rá az Északi tetemő XIX. parcella 49. sír­helyén világosszürke mészkő­ből készült emlékoszlopára, amely szerint 1862. július 23- án, életének 74. évében halt meg. Csak feltételezhető, hogy ezen 128 éves síremlék a régi Nyugati (vasúti vagy ol­daltemető) vagy Déli temető­ből került jelenlegi helyére. Dr. Fazekas Árpád Szentmiklósiné Gerzon Ilona, aki a nyíregyházi 26. Sz. Óvodában vezet német nyelvű foglalkozásokat, meg­hívás folytán 16 hetet töltött tanulmányúton a németor­szági Dürren városában, Észak-Rajna-Wesztfáliában. Nyíregyháza egyik testvérvá­rosa, Iserlohn 1990 májusában egy óvónőt is küldött delegáció­jával az itteni intézményrendszer tanulmányozására, melynek viszonzásaként Sz. Gerzon Ilona kiutazási lehetőséget kapott Né­metországba, ahol Herbert Lang­wald (a dürreni Nelly Pütz óvó­nőképző iskola igazgatója) és fe­lesége látta vendégül. — Milyen intézménytípusok közül választhatnak a német szülők 3—6 éves gyermekeik elhelyezésére? — tudakolom rö­viddel visszatérése után, a nyír­egyházi óvodavezetőknek tartott szakmai tájékoztatója szüneté­ben. — Attól függően, hogy milyen a család anyagi helyzete, beírat­hatják magán- vagy egyházi intézménybe, tVa/dorf-módsze- rűbe, de a leggyakoribb, hogy a városi óvodákat részesítik előny­ben. — Mit tehet az a szülő, akinek nem vették fel a gyermekét se­hová? — Nem gond az otthon mara­dás, esetleg bébiszittert lehet fogadni. Németországban nincs gyes, csak pár hónap szülési szabadság jár az anyukáknak. — Jellemző-e a német gyere­kek kétnyelvűsége, a nyelvokta­tás korai megkezdése? — Az elmúlt években idehaza heves pedagógiai viták folytak arról, káros-e a második nyelv bevezetése az anyanyelv tökéle­Német gyermekek között tes használatának kialakulása előtt. A tapasztalataim arról győztek meg, hogy minél koráb­ban találkozik a gyermek az elté­rő nyelvi közeggel, annál köny- nyebben sajátítja el. A párhuza­mosság nem okoz keveredést, zavart, mert az óvodások ter­mészetes szituációkban gyako­rolják az egyszerű beszédfordu­latokat. — Ön kinntartózkodása alatt foglalkozásokat is vezetett. Mik a tapasztalatai? — A látszólagos kötetlenség ellenére a pontosság, célszerű­ség és hatékonyság határoz meg mindent az óvodában is, ahol nincsenek a mi fogalmaink szerinti foglalkozások. Az óvó­nők a helyi sajátosságokat figye­lembe vevő pedagógiai minimál- program alapján tematikus meg­beszélést kezdeményeznek, e köré szerveződik a játék. Az ún. montesszori játék, meg a külön­böző társas- és didaktikus játé­kok dominálnak, amelyek a kom­binációs készséget és a logikus gondolkodást fejlesztik. — Milyen módszerrel fegyel­meznek? — A gyerekek lelkére beszél­nek, hosszasan, türelmesen. — Ez hatásos? — Furcsa, de igen. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap a sza­bálytudat kialakítása, mint ná­lunk, így kevesebb a konfliktus. Türelmesebbek, kiegyensúlyo­zottabbak, mint a mi gyerekeink. — Hogyan gondoskodik a német állam a fogyatékos kis­gyermekek óvodáztatásáról? — Természetesen vannak erre speciális intézmények, mégis feltűnő az a szemlélet- mód, hogy nem törekszenek a rendellenességgel született vagy enyhén fogyatékos gyerekek (és felnőttek) elkülönítésére. Az óvo­dai csoportok életkori heteroge­nitása (ezt kísérleti jelleggel már Nyíregyházán kipróbáltuk, be­vált) mellett jellemző, hogy fo­gyatékos gyerek is akad közöt­tük. Az egészségesek korán megszokják a velük való együtt­élést, a beteg gyerekek szociali­zációja pedig sikeresebb, mint mesterséges körülmények kö­zött lenne. — Azon túl, hogy nyelvtudását tökéletesíthette, mit tart a tanul­mányút közvetlen hasznának, azaz mit hozott a tarsolyában? — A német óvodapedagógia módszereiből néhányat átvehe- tőnek tartok. S van remény arra is, hogy lesz a partnerkapcsolat­nak folytatása. Ismert, hogy az életmű sokféle módon élheti túl az alkotóját, ám az értékrendekbe illesztés min­denképpen igényli a művész tiszteletét is. Erre figyelve lehet fölös a mesterkéltség, mert az mindentől idegen, ami emberi. Természetszerű tehát, a másmi­lyen életközegbe „áthelyezett” életmű megismerése iránti igény kérdéseket is gerjeszt: miféle életművet mondhatott magáénak Balázs Ferenc? Mely szálakkal kötődik Bereghez? Élete, alkotá­sai mely tanulságok hordozói? Alkotói személyisége érde­meit, életútját jeles toliforgatók — Féja Géza, Gaál Gábor, Mikó Imre, Herédi Gusztáv stb — mél­tatták, azonban neve eléggé szűk körben lett ismertté. Emiatt vele megismerkedni nem tűnik haszontalan vállalkozásnak. Pontosabban: kívánatos megtud­nunk, kiről is van szó. Balázs Ferenc, kit prózaíró­ként és költőként tart számon a magyar irodalomtörténet, Ko­lozsvárott született 1901. októ­ber 24-én és egy meglehetősen kanyargósra, ám mégis rövidre kerekedett életút végén, 1937. május 22-én Tordán hunyt el. A postatisztviselő édesapa fiát ér­telmiségi pályára szánta, s a ko­lozsvári unitárius kollégiumba íratta be, akit ott a sokoldalú képzés eredményeként főként a természettudományok vonzot­tak, s gépészmérnöknek készült. A Kriza János önképzőkör szel­lemisége azonban az irodalom iránti érdeklődését is olyannyira fölkeltette, hogy a Remény című diáklapban önálló írással jelent­kezett. Sorsa első kitérőjét egy ifjúko­ri betegsége okozta: a tüdeje gyógyítására levegőváltozás ja­vallatával falura került, ahol az élettel ismerkedve föltámadt szociális érzékenysége, s fi­gyelmét a falu, a falusi ember élete felé fordította. Valóságis­merete realitását későbbi írásá­ban jelzi vissza: ....Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé...” If­júkori dolgozatai mégis a mesék világába vezetnek. Első kötete is „Mesefolyam’’ címen látott nap­világot 1922-ben, Szatmáron. Tanulmányait később az unitá­rius teológián folytatta, s ekkor — Kacsó Sándor, Kemény Já­nos, Tamási Áron társaságában — jelentkezik a „Tizenegyek" című antológiában. Tanulmánya — az erdélyiségről és a székely mitológiáról — művészi hitvallás. Életútja második kitérőjét mér­hetetlen tudásvágya inspirálta: külföldi tanulmányútra megy. 1923 és 1927 között előbb az angliai Oxfordban és az amerikai Berkéley-ben (négy évig) folytat tanulmányokat, majd hazafelé nagy kitérőkkel tesz utazásokat. Ázsián át tért haza. Beutazta Japánt és Kína egy részét, Indiát és Palesztinát, Útiélményeit ,, Bejárom a kerek világot (1923—1928)" címen előbb a Keleti Újságban, majd kötetben adja közre. Amit közread, nem szokvá­nyos útleírás, hanem a társada­lom átalakításának egy sajátos terve. Nézeteire alakítóan hatot­tak a személyes találkozások révén is Rabindranath Tagore és Mahatma Gandhi tanai. Ő inkább Tagorehoz igazodik az ipari kapi­talizmus tagadásával. Hazaértekor Székelykeresztú- ron a gimnázium „bennlakási fel- ügyelő”-je. ,,Kávekötés” címmel ifjúsági lapot indít, s egyik alapí­tója az „Erdélyi Fiatalok” című főiskolás lapnak. írásai megje­lennek a Korunkban, terjeszti a Falvak rsjépét. Egyházi főhatósá­ga ez utóbbiakért eljárást indít ellene, s ez életútja harmadik ki­térőjét is meghozza: 1930-ban Mészkőre megy lelkipásztornak. A falusi élet propagandistája­ként itt is szerteágazó irodalmi munkásságot vállal: ifjúsági da­loskönyvet állít össze (1931), a marosvécsi helikon találkozók résztvevője, ,,Aranyosszéki ter­vek" címen röpiratban adja köz­re szövetkezeti elgondolásait (1933). Elhatalmasodó betegsé­ge azonban tervei megvalósítá­sában akadályozza. 1936-ban „A rög alatt" címen élettapaszta­latait adja közre egy vallomásos írásban. Életútja értékelése: .Lenni kevesek megértettje, többek kovásza, sokak testében tövis..." A betegágyon, Tordán fejezi be „Zöld árvíz" című regé­nyét, melyben egy vidéki értelmi­ségi küzdelmének állít emléket. Halála súlyos vesztesége volt kora irodalmi életének ........ Az emberség, a tisztaság volt pél­daadó benne...” írta róla a Korunkban Gaál Gábor. Irodalmi, irodalomszervezői munkássága a két világháború közötti magyar szellemiség élen­járói közé emelte, emellett a tár­sadalom anyagi-szellemi megújí­tásának harcosaként is jelentő­sét alkotott. Népnevelő, társada­lomszervező volt, még ha erőtel­jes utópisztikus szemlélete kor­látáival megküzdeni nem tudott, a falu népe, az ifjúság érdeké­ben végzett sokoldalú munkás­sága példa marad. A tiszteletnek és e tanulság­nak mégis ellentmondó, hogy munkássága és elvei megismer­tetése nélkül, pusztán nevének fölemlegetésével legyen példa egy nézeteit meghaladó társa­dalmi keretben, földrajzilag távol eső területen. Ha példáját, élete tanulságait hasznosítani kíván­juk — s miért ne tehetnénk —, ne mulasszuk el a kívánatos is­meretek közlését, alkotásai hoz­záférhetővé tételét. Ekként sza­badíthatunk föl társadalomépítő erőket, mert: „...Az élet kimerít­hetetlen tartalékai: szerelem, akarat, hit, képzelőerő csakis mibennünk rejtőzködnek...” (Cspóri Sándor). Miklós Elemér románc át, s mikor valaki ételt hoz ki a kamrából, hogy a feje fölött a vécét éppen lehúzták. A zajok rejtett utakon közlekednek, meglehet, az öreg falaknak külön repedéseik vannak rá, hogy az évek során megszokott neszeket megfelelő irány­ban továbbítsák. Zuhanás, egy tárgy hatalmasan, csörömpölve leesik. Ablak, ajtó, edény, csillár? Nálunk? Nem. De hol, de mi? Szidike, ne rádiózz ilyen hangosan! Be se kapcsoltam. Akkor hol szól? Fönn, lenn, jobbra, balra? Kideríthetetlen. Csen­gettek, nyissatok ajtót! A szomszédban, nem itt. Sírba viszel, sikolt fel valaki. És hagyd abba, kér­lek, hagyd abba! De hol, de ki? S így, mint egy kommuna, örök szimbiózisban, együtt, egymással, csak éppen nem ismerik, soha se látják egymást. Riese bemegy a függőfolyosóról. „Szürke gú­nár, szállj a folyón át, szürke gúnár messze-e-e szállj” dúdolja, — talán a gyerekektől, talán a rá­dióból maradt a fülében a dallam, és öltözködni kezd. Egy fél pár tornacipő, félreteszi az útból, egy fésű, rakodik, öltözik. Felveszi városjáró ruháját, fekete nadrág, bo­hócpulóver, csizma, nyakba akasztós óra, és dú­dol, „vidd az írást a hegye-e-en is túl, hol a Ró­zsám rido-o-o-gál. " Egy pillantás a tükörbe, mert hiába krónikás, hiába tankönyvíró, akkor is, így is, úgy is nő, ő a Nő — de a látványtól arcára szorítja a kezét, micsoda meglepetés, te jó ég! Közelebb lép, hátra, megint közel, de hiába. A tükörben ő, és mintha mégse ő volna, egy öregasszony és egy fiatal egyszerre. A bőre ráncokban borul a nyaká­ra, az orra mellett egyenes, amellett egy horgasvé­gű, kacskaringós vágás — a homokos földben tör utat ilyen könnyen a víz, ahogy az ő arcán az árkok —, és az arca közepén két mély horpadás. Lenn jobbról is, balról is egy-egy bőrbugyor, közöt­tük vértelen ajkak, alul lehetetlenül szögletes áll. „Ne sírj, ne ríjj szép Katyerina, pásztorfiú lett-e-e- e-m én." Festék, rúzs, ceruza, s az ijedtségen (ro­mokon?) szerencsére átsüt a nap, hat ferde négy­szög a falon, a függöny árnyéka, alul csipkemarga­réták. A világgosság a fáradt arcot nemhogy csúfít­ja, inkább, mintha fénykenőccsel vonná be, össze­tartja, megszépíti. S a nő folytatja az éneket a pásztorfiúról „harminchárom nyájra vigyázok, s rád gondolok mindi-i-i-g én”. Kabát, sapka, tarisznya, az ajtóból búcsúcsók, a szeretett férfinak — alszik? —, kulcs elő, kinyit, becsuk, el. lépcsőházban Ricsével szembe jön a felettük lakó ismerős-idegen nő. Torha- cipő, viseltes nadrág, rövid bunda — az évszakoktól függetlenül öltözködik. — Örülök, hogy találkoztunk, mondja az ismerős ide­gen, már régen készültem, hogy becsengessek. — Névjegyet vesz elő, közel hajol, hátra, megint kö­zel, valamit mond, az utcán éppen feldübörög egy aszfaltfúró, nem érteni, mit. A fiam is ilyen, fejezi be a mondatot, csak zömökebb, a férjem családjá­tól örökölte. Míg beszélnek egymással, kisüt a nap, s mikor elköszönnek egymástól, a tűzfal kormos leple nemcsak fekete, hanem ragyogó fehér. Ez is meg­történt, gondolja Riese, megismerkedtem a felet­tünk lakóval, és örül, hogy jól kezdődik a hét. Simonies Borbála Hamary Dénes: Álom az álomban Csöpög nagy fekete tálba nyála az éjszakának. Csillagok. Vágyakból lesöpört apró morzsák. Ülünk, váltunkra hullt a sötét. Még ma is tart az elsötétítés, Szőnyegbombázzák mindennapjainkat. Gyomrunkban rum világít, házakban áramtalanított áramszolgáltatás. És csöndes kérdések görbítik vállainkat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents