Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám

1991. január 17. Kelet-Magyarország 11 „A becsületes nem él meg...” A Saját információforrás TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Egy középkorú átlag állampolgár vagyok a sok közül. Sok mindenre nem találok mostanában magyaráza- tot. Középfokú iskolai végzettségem van és két kamasz gyerekem. A gyér­mekeimet sem tudom, hogy is nevel­jem, és a különböző dolgokat hogy magyarázzam meg. Hogy is van az? A miniszter urak nem tudnak már egy éve a földtörvény kérdésében állást foglalni és határoza- tot hozni. De tudnak egyik napról a másik napra áremelkedésben dönte­ni!!! A kamatadó törvénye is jó másfél éve húzódik. Most meg senki nem lát tiszta képet! A Tv-híradóban is láttuk TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Az erkölcsről folytatott vita minden­kit érint és érdekel, s most kezd igazán érdekessé válni. Ehhez hozzájárult Kiss Gábor pedagógus is a Kelet-Ma- gyarországban, kétségtelenül a balol­dal véleményét sűrítve össze soraiban. Sok-sok féligazságot ír le, de ezek taglalása közben nem nézi az érem másik oldalát. Azt írja: „Az egyház sem volt kivételes ez alól. A superbi- na, a Krisztus által kárhoztatott gőg mindig megterem ott, ahol vagyon és gazdagság halmozódik fel. Az egyház is számtalanszor vétett az irgalmasság, a könyörületesség és az alázat párán- csa ellen... lélekgyilk'osság...” Soraiból látszik, hogy nem az egy­házat azonosítja bizonyos gazdag, ha­talmat gyakorló papokkal, főpapok­kal. A másik oldalát a dolognak nem említi: azt, hogy a mostani papság 40 éven át akkor is vállalta a szolgálatot, amikor nem járt érte fizetés, hanem csak a hívek irgalmas szeretete volt a jutalom. Egyébként pedig a társada- lomból kitaszított volt. Erre jellemző volt az a kategorizálás, melynek során osztályokba sorolták gyermekeinket (velünk együtt), s mi nem tartozhat­tunk sem a munkás, sem a paraszt, sem az értelmiségi kategóriába, ha­nem „egyéb” voltunk, ami a társadal­mi ellenséggel volt egyenértékű. De ilyen körülmények között is szívesen vállaltuk hivatásunkat. Egyébként, ami az egyházat illeti: Egy elvontabb megfogalmazás sze­rint az egyház Krisztus teste, vagyis a tovább élő Krisztus. Ezért a tanítása is a színtiszta krisztusi tanítás. Erre pedig senki sem mondhat semmi rosszat! Az erkölcsi normák is ebből a tanításból fakadnak, azzal azonosak. A legújabb megfogalmazás szerint az egyház Isten népe. (II. Vatikáni Zsinat). így ebben minden jóakaraté ember benne van. (Sőt még a rossz­akaratú is, mint száraz ág ezen a fán, s csak rajta múlik, hogy mikor kerül vissza a krisztusi vérkeringésbe.) Az egyház tehát Isten népe. S ez az egyház szent. Ami azt jelenti, hogy nemcsak az alapítója (Jézus Krisztus) szent, hanem tagjai között is sok szent volt és van is. Sok-sok kedves, meleg­lelkű, áldozatos ember, akik az erköl­csi törvényeket mindenkor szem előtt tartják vagy tartották. Volt közöttük olyan, mint Mária Magdolna, aki köz­ismerten bűnös nő volt mindaddig, míg Jézusra rá nem talált, s életét meg nem fordította, de voltak közöttük olyanok is, sokan, akik életükben so­hasem követtek el súlyos bűnt, hanem Istennel szüntelen szoros barátságban éltek, s ennek megfelelően viselked­tek vagy viselkednek. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a nyilatkozó szakemberek szerint a megkeresztelt lakosság 10-20 százalé­ka él gyakorló keresztény életet Ma­gyarországon — csupán —, akkor va­lamelyest megérthetjük, hogy miért írhatta le K. G. azt, hogy „a keresz­ténység története a bűnök története is.” Mindezért akkor persze nem maga a kereszténység, mint olyan, okolható, s nem maga az eszme, ha­nem éppen az emberek, akikben ezek az eszmék nem elég hatékonyak. S éppen itt merül fel a nevelők felelőssé­ge. K. G. ugyan tiltakozik mindenki : pedagógusok,szülők nevében, de ez a tényen nem változtat. Mert az axióma szerint: „Tények ellen nincs argumen­tum!” Márpedig az erkölcsi válságot és hallottuk (jan. 10-én), hogy van egy csomó tárca nélküli miniszter, de neve és fizetése van, munkája az nincs... A fizetését 8 hónapig ú^y kapta, hogy nem tudta, mit kell neki azért csinálni. Az országban nagy a zűrzavar, de a miniszter urak között is. Senki nem tud semmit, a középréteg állampolgár mind lassan munkanélküli. Nem baj, a főnökök most is főnöki fizetést vesz­nek fel. A tsz-nek nem éri meg a kuko­ricát, almát stb. termelni, de megéri a tsz elnökének és a barátainak, roko­nainak több holdon termelni. A külön- böző munkadíjakat elkönyvelik a tsz költségének. Egy kicsit ők is fizetnek be, hogy legyen bizonyíték, úgysem számol utána senki. Szanálják vagy nehéz lenne letagadni. Ha most attól el is tekintünk, hogy Istennel szemben is vannak határozott erkölcsi köteles­ségeink, s csak a humánumra figye­lünk, akkor is elég szomorúak lehe­tünk. Közszájon forgó például a ma- gyár munkamorál helyzete, viszonyít­va például a japánhoz vagy a német­hez, vagy az a tény, hogy ki sem lehet számítani, a munkások mit és milyen értékben loptak üzemekből, tsz-ekből. Vagy a .szülőtisztelet hanyatlása (hol költenek most olyan dalt, mint régeb­ben: „édesanyám is volt nékem, keser- vesen nevelt engem..a becsület- sértések... (az iskolás gyerekek szüne­tekben miket mondanak egymásnak! ) nem is beszélve a szexualitás szaba- dosságáról, s az ezt követő válásokról s az önpusztító életmódról (alkohol). Szerintem sokkal helyesebb, ha a té­nyeket elismerjük, s azt mondjuk: gyengén sikerült a termés! Harmat- gyenge! Mindezért persze elsődlegesen azok felelősek, akik az ateizmust „állam- vallássá” tették, s ráerőltették a népre az oktatás területén éppúgy, mint a dolgozó rétegekre, s az kapott na­gyobb jutalmat, aki hamarabb és job­ban megtagadta hitét és a vele járó erkölcsi elveket. De a felelősség alól senki sem húzhatja ki magát teljesen: szülők, nevelők, aszerint, hogy ki ho­gyan nevelt. Ha azt mondjuk: „tisztes­ségre, emberségre neveltünk” — ez így túl általános és megfoghatatlan frázis a fentebb említett konkrét csele­kedetek tükrében nézve. Orosz Árpád lelkész, Érpatak átalakítják a tsz-eket. A főnökség ve­szi, amit még lehet, pl. ekét, gépkocsit, adagoló munkapadot, permetezőket. Ezért vagy fizetnek egy piti árat, vagy ráfogják, hogy bérleti díjat fizetnek érte. (Nem értem, ha feloszlik a tsz, kinek fizet.) Utána feledésbe merül és ott maradt ingyen. Amire már nincs szükség, és nem használható (vagy csak alig), árverezik. A főnökségek részt vesznek az átszervezésben, de azt sem tudják, hogy mit kell csinálni, mert a miniszter urak nem határoznak. A főnökség a munkásait elküldi mun- kanélküli-segélyre, ők felveszik a magas fizetésüket, mert ők „dolgoz­nak”. Reggel megmutatják magukat a munkahelyen, utána mennek külön­böző gyűlésekre. (Tavasszal és nyá­ron palántázni és kapálni a bérelt föl­dön.) A kormány emberei is állandóan üléseznek, tárgyalnak, utaznak, csak azt halljuk, kölcsönt kaptunk, jó üzle­tet csinálnak, mire feleszmélünk, Magyarország nem a magyar népé, hanem Amerikáé, Franciaországé, Németországé stb. Az emberek közö­nyössé válnak, mindenki a maga bajá­val van elfoglalva, küzd a megélheté­sért. Úgy látom, hogy egyes emberek nem a munkájukból élnek jól, hanem a különböző spekulációjukból. Van olyan eset is, hogy a családfő munka- nélküli-segélyt kap, a feleségnek jól menő butikja van, a férj „titokban” anyagbeszerző. Kihasználják, amíg adják a segélyt, utána úgyis családi vállalkozásban csinálják. Előző újság­cikkeikben véleményt és gúnyos meg­jegyzést tettek az „R” butikra és a palackozott italok boltjaira. Nem ér­tem, esetleg tudják-e, hogy egy ,.R" butikhoz minimális anyagi fedezet kell*, egy átlag állampolgárnak „csak” annyi van. Az istenített „kis” bolt mil­liókkal indult. Nem tudom kigúnyolni azt az embert, aki nem elégedett meg a munkanélküli-segéllyel, és a garázs- ban berendezte a boltját. Aki venni akar, megveszi az ABC-ben is. Gyer­mekeimet mindig becsületre nevel- tem. Most úgy látom, hogy én becsü­letes ember voltam, és nem élek meg. Több becsülete van annak, aki lop, csal, különböző spekulációkat végez. Istenem, elkapják, van pénze jó ügy­védet fogadni, és a pénz beszél. Ne- künk, átlagembereknek napi gond­jaink vannak!! Tőlünk várják a nem­zet megmentését, adakozzunk!? Mi­ből? Nagyon hosszúra nyúlt a levelem. Már egy tollbetétet kiírtam. Van még amit nem értek, pl. az „egészséges” emberek leszázalékolása, de azzel úgy látom és olvastam, hogy másnak is van véleménye, és más sem érti!? Pél­dául: hogy lehet 5 forintos almát, kara- lábét, burgonyát vagy a 65 forintos sertéshúst 3-4-szeres áron árulni? Tu­dom, egyéb költség is terheli, de lega­lább 2, egyéb közvetítőt ki kellene ik­tatni. Teljes nevem és címemet csak azért nem írom le, mert lehet, hogy sokan tudják mindezekre a választ, és megtudják, hogy milyen „buta” va­gyok. Ha végigolvassa a levelemet, köszönöm. A megye pillantást vet a főváros­ra. Azért, hogy hosszabb távon ne legyünk idegen forrásokból származó híradásokra utalva, saját szerkesztőségi irodát nyitottunk Budapesten. A szerkesztőség munka­társai 1991 januárjától az országos hí­reket a megye szempontjából tálalják, és egyúttal tájékoztatják a közvéle- ményta parlamenti képviselők, vala­mint a gazdasági, a kulturális és a tár­sadalmi élet egyéb területein dolgozók reprezentánsainak munkájáról. Erre az igen nagy energiát kívánó feladatra sikerült öt jól felkészült újságírót meg- nyerni. Korábban mindnyájan az Úton című debrceni hetilapba írtak. Mint „új budapestiek”, most már az észak- kelet-magyarországi lapok, az ottani olvasók érdekében ragadnak tollat. Néhány közelebbi információ róluk: Görömbölyi László vezeti a budapesti szer­kesztőséget. A Kossuth Lajos T udományegye- tem matematikus szakának elvég­zését követően a Hajdú-Bihari Naplónál dolgo­zott, közben közgazdász diplomát szerzett. 1989 elejétől az Úton című lap főszerkesztője volt. P ombrovszky Adám főként bel­politikai, egyhá­zi, egészségügyi és környezetvé­delmi témájú cik­kekre fogja he­lyezni , a hang­súlyt. A magyar és angol nyelv egyetemi tanul­mányozását követően két évig tanított. Ezután választotta szakmájául az új­ságírást a Naplónál, amelyet már ko- rábban, egyetemi tanulmányai idején is gyakorolt. Alapítóként került az Útonhoz. Régóta hallottam rebesgetni, hogy el akarják törölni a halálbüntetést, de nem akartam elhinni, hogy ezt a nép megkérdezése nélkül a nép nevében tegyék. Itt az áldozatokra és hozzátartozóik­ra gondolok. A kérelmező néhány száz ember (amely ugye nem Magyar- ország lakossága) és a bizottság in­doklását abszurdnak, ellentmondásos­nak és elavultnak tartom. Szerintük, mivel mindenkinek joga van az élethez, a halálbüntetés tör­vénytelen. Ez megint egy olyasfajta okoskodás, amely már annyiszor ve­zetett a törvénykezés torzulásához. Mert vegyünk egy anyát, aki eldobja magától csecsemőjét (még a jobbik eset, ha nem tud vagy nem akar szere- tetet adni neki). És hiába szeretné egy jóravaló házaspár örökbe fogadni a gyermeket, a törvény nem őket helye­zi előtérbe és nem a gyermek érdekeit nézi, a vér szerinti anya jogai minde­nek előtt. Kérdem én: az áldozatnak nem volt joga az élethez? Az ő sárba tiport jogá­val ki törődik? A gyilkosnak több joga van az élethez, mint annak volt, akit meggyilkolt? Az illető jogász urak akkor is így gondolkodnának, ha fele­ségük, gyermekük, szeretteik válná­nak egy brutális bűncselekmény áldo­zatává? A halálbüntetés eltörlését követelők azt is állították, hogy azért sincs szük­ség erre a büntetésnemre, mert tény, hogy nincs visszatartó, elrettentő ere­je. Hadd tegyem fel a kérdést: mikor szolgálta utoljára a halálbüntetés ezt a funkciót? Valamikor I. István és Lász­ló idejében. Amikor még a szemet sze­mért, fogat fogért elv érvényesült. Egy új társadalmi rend meghonosításáért, fennmaradásáért szükség volt a szi­gorra. A tolvaj is százszor meggondol­ta, hogy egy tyúkért kockáztassa-e a testi épségét. S a gyilkos is biztos lehe­tett benne, hogy tettéért még ször­nyűbb halállal lakói. Be kell látni, hogy a civilizált társa­dalmakban, ahol ma is érvényben van a halálbüntetés, nem elrettentő ereje miatt tartják fenn, hanem mert ez az egyedüli módja, hogy megszabadul­jon a társadalom azoktól az elemektől, akiken semmilyen átnevelés, erkölcsi, vallási ráhatás nem segítene. Nagy megnyugvásomra szolgált a Napraforgóban látnom kedvelt írómat, Moldova Györgyöt, aki szintén azt Krecz Tibor belpolitikáról, gazdaságpoliti­káról és sportról tudósít. A Jó­zsef Attila Tu- dományegye- tem jogi karán szerzett szaktu­dásával nagy fi­gyelmet szentel a parlamenti törvényhozás és állam- igazgatás kérdéseinek: ezenkívül budapesti újságírói tevékenysége közben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét érintő kérdésekről ír a Kelet- Magyarországban. Ráthy Sándor gazdaságpoliti­káról és belpo- Etikáról ír, va­lamint Borsod- Abaúj-Zemp- lén megyét kí­séri figyelem­mel. Tanító­képző főisko­lán végezte ta­nulmányait, ezt követően a Hajdúsá- gi Iparművek üzemi lapjánál, majd később a Napló gazdaságpolitikai rovatában, végezetül pedig az Útón­nál dolgozott. Sinka Zoltán a kultúra, a bel­politika és a gazdaságpoliti­ka területén, valamint a Haj- dú-Bihar me­gyét érintő kér­désekben illeté- kés. Már a taní­tóképző főisko­lán eltöltött évek során is foglalko­zott újságírással, majd a Hajdú-biha- ri Naplónál és az Útónnál töltötte új­ságírói éveit. vallotta, hogy szükség van a halálbün­tetésre az olyan egyének esetében, akiknek a gyilkolás nem jelent többet, mintha egy cigarettacsikket taposná­nak el. Az ilyeneknek nincs lelkiisme­retük, és veszélyesek a társadalomra. Hogy milyen hatást fog a halálbünte­tés eltörlése kiváltani? Elszaporodik az önbíráskodás, netán a lincselés is divatba jön. Elszabadul az anarchia. H. Gy-né Különgép TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Rendszeres olvasója vagyok a Ke- let-Magyarörszág című napilapnak. A minap nagyon felbosszantott egy cikk, melynek címe „Kormánygép kor­mányhitelből”. Nevezett írás szerint kormányunk cirka 15 millió dollárt arra kíván fordítani, hogy tagjai utaz­tatására (még ha az hivatalos is) külön kormánygépet vásárol. Egy következő cikksorozathoz kívá­nok javaslatot tenni riportereiknek. Miért nem tudnak vezetőink (legalább addig míg a kakából kilábalunk) me­netrend szerinti járatokkal utazni? Milyen alapon költenek különgépre, ha egy kétmilliós városban még egy olyan üzemképes daruja sincs a tűzol­tóságnak, ami egy villamost felemel­ne? Netán félnek embertársaiktól, ha velük együtt utaznak? (Félni csak az szokott, aki hibázik, vagy másokat kényszerít hibák elkövetésére). Hány olyan ember segítésére lenne elég a különgép ára, akinek még a téli tüzelő szállítására sem telik? Lenne még javaslatom, de ha eszem­be jutnak a mostani és ezt követő ár­emelések, akkor a vérnyomásom a plafonon van, és nem tudok koncent­rálni. Pl. benzináremelés! Hogy is van ez? Emelem az árat, kiveszem a biztosítást és külön fizette­tem (ez a második emelés), de hogy az állampolgár biztosan megszakadjon, belekalkulálok az árba 33,20 forintot ÁFA gyanánt. Ha a polgár az ezután kialakult ártól sem dobja fel a talpát, igen szívós fajta. Maradok tisztelettel: akinek az új kamatadóval 3 ezer forint pluszkiadást szerzett kormánya, az új benzinárral lehetetlenné teszi, megöli, és így az új kormány gép kamatát már nem fizeti. Sz. Z. (Név és cím a szerkesztőségben) Tisztelettel: Egy olvasó a sok közül, Mándok Vay Ádám körút A képviselőválasztás körüli idő­pontban, 1990 április—májusában zajlott az első botrány. A kommunis- fának nevezett tanács butikokkal, üz­lethelyiségekkel óhajtotta beépíteni a Vay Adám körúti sávház lépcsőházai­nak kijáratait. Tiltakoztak a lakók, ké­résükre tiltakoztam magam is, mint frissen választott képviselő. A régi városvezetés, a régi tanács helyt adott a tiltakozásnak. Felfüggesztette az építkezést, mondván: — Felülvizsgál­ják a tervet, megbeszélik a lakosokkal, és az ott lakók beleegyezése nélkül semmit nem tesznek. Első pici győze­lem! A demokrácia első szellője! Köz­ügyeket közmegegyezéssel intézni — hittük botor naívsággal. A Vay Ádám körút ügye aludt. Mindnyájan vártunk az önkormányza­ti választásokra, működésének be­Térdepelve is megkapálja S zintén rendszeres olvasói vagyunk lapjuknak. Igaz, hogy nagy megter­helés kis nyugdíjunkból megfizetni a felemelt újságárat. Négy szom­széd fogtunk össze, és fizetünk ki 2 hónapra újságdíjat, mert egyébként nem telne újságra. Nagyon fölháborodtam, a Hajtós „nyugdíjasok” című cikk olvastán. Igaz, sok a rokkantnyugdíjas járadékos, gyermekeket kell fölnevelni 4450 Ft vagy 5-6 ezer forint nyugdíjból. Aki nyugdíja mellett dolgo­zik, mert minden akaraterejét összeszedve, pihengetve dolgozik, ha elfárad, leül, vagy lassabban csinálja, mint más a vállalatnál. Nem hiszem, hogy mindenki álbeteg volna. Kár, hogy nem írta le, mi a betegsége, hány éves, mert így úgy tűnik, hogy elhagyja, sajnáltatja, kiszolgáltatni akarja magát. Nem azoktól kell sajnálni a pénzt, akik betegen is dolgoznak érte, fizikai munkát. Van, aki a 100 öl földet is térdepelve megkapálja. Ön attól nem sajnálja a pénzt, aki a hivatalban 15-20-30 ezer forintért dolgozik, úgy ki lehet bírni a nyugdíjig nyugodtan, gondtalanul. És aztán még protekcióval visszamegy tanácsadónak, jó fizetésért. Plusz a jó nyugdíja is megvan. Sajnos a munkanélküliség és áremelések, nélkü­lözések miatt gyermekünknek a legalapvetőbb élelmiszert sem bírjuk megvenni, ez is idegileg tönkreteszi az emberek idegrendszerét, egészségét. Megjegyzem: 40 éves vagyok és 50%-os rokkant, 10 fillért nem adtam az orvosnak, hogy le­százalékoljon. És kívánom Önnek, és azoknak is, akik sértegetik a nyugdíjaso­kat, ezt a betegséget, mert mindig azzal a tudattal fekszem le, hogy a két kisgyer­mekem föl tudom-e nevelni. Mozgok, dolgozgatok, mert muszáj. Egy családanya, aki szereti a családját, kénytelen dolgozni. Sajnos, egyre na­gyobb számban halnak meg fiatalok betegségben. Tudom, hogy az akaraterő sem képes a betegséget törölni. Azon nagyon elgondolkodom, akit nem pénzért százalékosak le, a valóban beteg, még ha fiatal is, lehet, él még pár évet. Akinek van pénze, az még kereshet többet. Sajnos itt is, és mindig, mindenütt a szegé­nyebb réteg húzza a rö^idebbet. Tisztelet a kivételnek, sajnos az orvosi ellátás­nál is lehet tapasztalni, ha nem teszünk a borítékba, nem számít egy beteg. Tisz­telem, becsülöm az orvosok munkáját, kis fizetésből nem telik, ha több osztályra is kell menni. Arról nem is beszélve, az SZTK-ban is elvárhat fél napot is, ha nincs ismeretsége, ismerőse, aki behívja. Sajnos, ez így igaz, csak az ilyen leve­let Önök sem hozzák nyilvánosságra. Ilyen gyermekeseket és a kisnyugdíjaso­kat kellene támogatni. Mert nem azért szegényebbek, mert nem dolgoztak, talán nem volt olyan szerencséjük az életben, hogy olyan helyre kerüljenek, hogy jól keressenek. Tisztelettel, több olvasójuk nevében jj. Attiláné Nagycserkesz indulására. Hittük: a helyi önkor­mányzat demokratikus lesz! Döntéseit a lakossággal való egyeztetés után hozza meg! Hittük: nyílt lesz! Őszinte lesz! Szavatartó lesz! Hihettük, mert Nyíregyházán a ma­gát legdemokratikusabbnak nevező párt, a Fidesz állított polgármestert! Hihettük, mert a magát bölcsnek, a lakosság érdekeiért tevékenykedőnek kikiáltó SZDSZ adott alpolgármestert. A csalódástól azonban nem mentett meg bennünket a sors! 1991. január 11-én zúdult ránk a ki­ábrándulás első hulláma. A kommu­nista tanácsi testület és tanácsi appará­tus megkímélte a lakosságot a zakla­tástól. A demokratikus önkormány­zatból valaki vette magának a bátorsá­got, hogy a közmegegyezést felrúgva, testületi döntés nélkül, a lakossággal történt előzetes egyeztetés nélkül ki- küldje az építőmunkásokat a Vay Ádám körútra, hogy verjék szét a lépcsőházak ki-bejáratait, a kiképzett parkokat, s kezdjék el a butikok építé­sét! Néhány embernek bizonyára fontos, nagyon fontos, hogy az ő butikja, üz­lethelyisége ezeknek a lépcsőházak­nak a kijáratánál legyen. De gondo­lom én, a Vay Ádám körút lakóinak is fontos, hogy nyugodtan éljenek, s napi munkájuk után nyugodtan pihen­hessenek. Az önkormányzatnak — ha demok­ratikus — az kellene fontos, nagyon fontos legyen, hogy Nyíregyháza la­kóinak a nyugalmát ne zavarja meg. Az kellene fontos legyen: Tud-e nyílt várospolitikát folytatni?! Össze tudja- e hangolni döntéseit a lakosság akara­tával?! Tud-e szót érteni a város lakói­val? Tev^enységéhez meg tudja-e nyerni a város lakóinak beleegyezé­sét?! Úgy látszik, a Vay Ádám körúton ez most nem sikerült! Mint e körzet országgyűlési képvi­selője, a Vay Ádám körúton lakókkal együtt, szívesen olvasnám az általam tisztelt polgármester válaszát arra a kérdésünkre, hogy személy szerint ki a felelős azért, hogy a Vay Ádám körút lakóinak tudta nélkül kezdték meg a lépcsőházak ki-bejáratánál az építke­zést?! Avagy a jövőben ismét hozzá kell szoknunk, hogy tudtunk és akara­tunk nélkül egy-két ember elhatározá­sától függően fognak „boldogítani” bennünket, csak most már nem csilla­gokkal, szocialista realista szobrok­kal, hanem butikokkal, üzlethelyisé­gekkel, netán ajtóink előtt nyitott ven­déglőkkel, borkimérésekkel?! Takács Péter országgyűlési képviselő Lelkész az erkölcsről A Görömbölyi, Dombrovszky, Krecz, Ráthy és Sinka nevek első kézből származó budapesti információkat jeleznek majd. Reméljük, hogy ezáltal Önök, a mi olvasóink aktuális, mélyenszántó és területspecifikus tudósításokat kaphatnak, „ , Thomas Koch a Funk, Verlag und Druckerei GmbH ^_______________________________________magyarországi ügyvezető tulajdonosa^ Az áldozat joga

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents