Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

8

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

1991. január 12.

Díjnyertes írások

Pofáncsapottság*

Az elfeledett

C

zeslaw Milosz lengyel emigráns író az ötvenes évek elején megkockáztatta azt az állítást, miszerint „a nyugati és keleti értelmiség között az a különbség, hogy az előbbinek sohasem verték szét jó alaposan a pofáját .” Kollégája. Witold Gombrowicz — egy másik lengyel emigráns — Naplójában, Az Úr 1953-ik évében, Buenos Airesben idézi a fenti kijelentést, majd hozzáfűzi: ezek szerint ,,a mi adunk — engem is beleértve — az, hogy brutalizált kultúrát képviselünk, tehát közelebb állunk az élethez." Gombrowicz szkeptikusan csóválja a fejét. Egy elagyabugyált testrész nem testrész a szó normális értelmében, és a kultúrának mégis azokat kellene szolgálni, akiknek nem verték ki a fogát. Elképzelhető — teszi hozzá—, hogy a befüggönyö- zött és illatos burzsoá szobákban olyan keménység fejlődik ki, melyről a benzinpalackokkal páncélosokra rontó értelmiségiek nem is álmodhatnak. „Brutalizált kultúránk csak akkor lehetne használható, ha jól megemésztve a valódi kultúra új formájává válhatna, mellyel átgondoltan és szervezetten gazdagíthatnánk.' az egyetemes szellemet,;'

Egy kis nyugatnémet szobában íróm ezt, mely kilenc nap múlva, a két Németország egyesülésekor össznémet szobává lép elő. Ez lesz az a nap, október 3-a, amikor egy burzsoá kultúra egyesül egy brutali- zálttal. Mert kelet és nyugat, a milo- szi-gombrowiczi tipológiában nyilván nem földrajzi, hanem geopolitikai fogalmak, a felosztásra a történelmi tapasztalatok törésvonala mentén került sor. Márpedig nincs Európában még egy . értelmiség, mely akkorát kapott volna a pofájába, mint a keletnémet. Naponta tudomásul kellett vennie, egy szögesdróttal és falakkal körülvett országban, hogy azok nem szabadok, akik kívül vannak. Sőt, a hatalom nem érte be puszta tudomásul vétellel. Arra kényszerítette értelmiségét, hogy — közvetve vagy közvetlenül — „végső soron”, „világtörténelmi perspektívából” hirdesse is ezt a képtelenséget. A fal nyugati oldalán pedig az értelmiség színe-virága viszolyogva bár, de szintén jó képet próbált vágni a rossz vicchez. A szögesdrót, a fal az ő szemükben megérdemelt büntetés volt a hitlerájért, megszolgált memento. Úgy vélték, .hogy a fal lerombolását követelve kétségbe vonnák a nácizmus bűneinek hétköznapjainkat átható következményeit.

De mondhatjuk-e, hogy a nyugatnémet értelmiséget nem vágták pofán?

1986-ban.a nyugat-berlini Schau- bübhe próbaszínpadán megnéztem egy monodrámát, melynek szövegét maga a színész, Michael Maa- isemnyfrbálta össze Eichmann vallo- nlstmésaiból. Amikor eichmanni minő- i:l9§égébefi kimondta azt a mondatot,

' ;; bogyö sosem volt antiszemita, csak nn úgy nevelték, hogy ha már egy akta elébe kerül, akkor azt el kell intéznie, a mellettem ülő l.-re rátört a hányhatnék, mégpedig elemi erővel. Kimenni nem tudott, mert Eich- ,mann-Maasen közvetlenül a terem égyetlen ajtaja előtt szónokolt; a nézők pedig a színpadkép részei voltak, hosszú asztalok mögött foglaltak helyet, mint ülnökök, előttük szódavíz, notesz, ceruza. Ettől kezdve két drámát élvezhettem, Eichmannét és l.-ét. Mivel I. jóval a második világháború után szüíetett, rosszullétét nem magyarázhattam azzal, hogy az idézett mondat a bűntudatát találta telibe. Amikor véget ért a darab, megkérdeztem tőle — még mindig csuklóit, falfehéren remegett —, hogy kije volt náci. Kiderült, hogy az egyik nagyapja alapitó tag volt, és az ágyat, melyen Hitler még hatalomra jutása előtt aludt, ahányszor a nagypapa városkájában éjszakázott, mindmáig a ház padlásán őrzik, nagy becsben. Az anyja pedig, még hajadoni állapotban, huszonkét éves korában, három napig zokogott egyfolytában, amikor értesült a Führer haláláról.

I. vagy tíz évvel korábban Kelet-Ber- linből települt át a város nyugati felébe, de a pofánverést nem mint kelet- és nem is mint nyugatnémet kapta, hanem össznémet minőségében örökölte. Ha arra gondolunk, hogy Hitler uralkodása idején a német művészet és tudomány legjelentősebb képviselőinek többsége emigráns volt, akkor — és ezt az emigráns Milosz és az emigráns Gombrowicz nyilván nem tagadná—joggal beszélünk példátlan össznémet pofáncsapottságról.

Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutalizálódása nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. Gohdoljunk arra az eufóriára, ahogy az értelmiség—csak néhány Kivételtől eltekintve — az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénél bábáskodó balol- daliság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet-Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből.

Ehhez járul még, hogy a befüg- gönyzött, illatos szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelenlévő Szörny: a Piac is brutalizálta. A filmtörténet — de a színház legújabb története is — szakadatlan, vereségről vereségre haladó szabadságharc a Pénz diktatúrája ellen. Már az a puszta tény is vereség, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy,.képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején a Thibaud-család egyik figurája. egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre darabolta, kinek-kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizáláson manapság, a század végén, senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk azt, amin fel kellene háborodnunk: hogy fennmaradása érdekében a művészet — és általában: a szellem — alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez.

A kelet-európai értelmiség po- fáncsapottsága mégis szembeszö- kőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának" vagy „proletárdiktatúrának" becézett etatista- bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez kifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről lefelé épített struktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért rendezkedett be — a tömérdek emberáldozat ellenére — látszólag természetesebben, mert ott az ősi berendezkedésen kevésbé ütött sebet a városiasodás és polgá- rosulás. A civiitársadalom és ezzel együtt a demokratikus tradíciók csökevényessége vagy alacsony- abbrendűségi érzést és — a Nyugat felé—kritikátlan törleszkedési óhajt csiholt ki az értelmiségből, vagy — ellenkezőleg — vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbbrendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út”, a „lengyel stílus" és más efféle teóriának álcázott, Ttneg nem gondolt gondolatkok bizonyítják: a kelet-európai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így haladhatná meg jelenlegi állapotát.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális pofáncsapott- sága.

Eörsi István

A közelmúltban a Bessenyei Társaság egy irodalmi délutánon

emlékezett meg Tartallyné Stima Ilona életéről és munkásságáról, születésének 100. évfordulója alkalmából. Bár a közvetlen apropót az elhangzott előadásokhoz (In- ántsy Pap Ferencné, Katona Béla) ez a centenárium adta, ám kerek

évforduló nélkül is időszerű volt az írónő életére és munkásságára felhívni a figyelmet.

Kicsit elkoptattuk már azt a jelzőt, hogy méltatlanul elfeledett. Tartallyné Stima Ilona vonatkozásában ez a kifejezés bizony igen helyénvaló. Nemcsak az országos irodalomtörténet-tanítás feledkezett meg róla szinte teljesen, hanem még a megyében sem tartottuk őt igazán számon. Pedig műveinek ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy termékeny, tehetséges Író volt. Egy verseskötete és négy regénye jelent meg önálló kötetben. De több regénye látott napvilágot különböző újságokban, folytatásos közlésben.

De ki is volt Stima Ilona? Oroszon született 1890-ben, a postamester negyedik gyermekeként. Nyolcéves korában a fővárosba került, ahol polgári iskolát végzett. 1909- ben ment férjhez, a Sáros megyében élő Tartally József görög katolikus pap felesége lett. A felvilágosult fiatalasszony itt kezdett el írni, és hamarosan felfigyeltek tehetségére. A Kassán megjelenő Esti Újság munkatársává fogadta (többnyire álnéven — Fregoli — írt), de férje

nem vette jó néven, hogy Írogatott. A családnak 1922-ben magyarhű gondolkodása miatt el kellett jönnie a Felvidékről. A két világháború között állandó munkatársa volt olyan népszerű folyóiratoknak, mint az Új Idők és az Élet. De rendszeresen publikált az akkori megyei napilapban, Így a Nyírvidékben is. (Ekkor már Nagydoboson laktak.) Gyakran kérték fel színházi kritika írására is. Antológiákban szerepelt,

író

így például közölte írását az ötvenéves Nyírvidék albuma és a Bessenyei-almanach.

Legnagyobb sikerét az Ékes virágszál című regényével aratta, amely először 1946-ban jelent meg, de azóta két újabb kiadása is napvilágot látott. A vaskos regény középpontjában a máriapócsi kegykép

könnyezésének története áll, de egyúttal történelmi regény is, amely érdekes képet rajzol a XVII—XVIII. század fordulójának magyarságáról. Két regényében, az Emberek a végeken és a Viharok sodrában

című könyvében az ifjúkor felvidéki, — szlovákiai, kárpátaljai — élményeit, emlékeit örökítette meg. és hasonló tárgyú novelláiban is rendkívül nagy szeretettel és megértéssel írt a különböző nemzetiségek egymás mellett éléséről.

Termékeny írónak bizonyult, regényei és versei mellett mintegy 500 novellát és tárcát írt. 1980-ban halt meg Nyíregyházán. Katona Béla irodalomtörténész szerint írói munkásága sokkal nagyobb figyelmet

érdemel, mint amennyivel eddig az

életművét részesítették. Tartallyné Stima Ilonára egyik szép versével emlékezünk:

Az este kék

Az este kék,

Az este szép,

Az est titok, az est setét.

Az este dal,

Az este tánc,

Az égen halvány csillaglánc.

Az én szemem,

A két szemem,

Mégis, mégis könnyet terem.

Mert nem hoz el Az esti kék

S az estében a vágyam ég,

Szemem bezárom Csendesen

S hozzám hajolnál kedvesem.

Foci*

O

dajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

— Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasiszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a honiokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

— Na vegyétek el — az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincs sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” — kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!”... Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége. koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek. Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?!

Nagy elhatározással föláilok. Rányitok a fiamra.

— Gondolkoztam a dolgon — mondom eltökélten —. Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

— Akkor meg lehet rá kérni?

— Mire?

— Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

— Aha. hát erre ment ki a játék.

— Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe — mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog —Azt gondolom—ráncolja a homlokát —, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban an valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez,csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy háromra győzünk.

— Mit gondolsz, beáll?

— Reménykedjünk — mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

— Istenem —• motyogom magamban —, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is, segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk, és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Álj egy kicsit a hátunk mögé. tedd a vállunkra a kezed. Valaki megérinti a vállam Hátrakapom a fejem. A fiam — Megígérte? — kérdezi.

— Meg — mondom elszorult torokkal.

Látod. Uram, most már nincs visszaút.

Lázár Ervin

'Mindkét írás az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása.

„Erdélyt siratta

(A Mikesre emlékezőknek ajánlom — aggódó szeretettel)

A

z ötvenen túli Tisza-szögi Juhász Gyula imigyen idézte (és gyászolta) a hetven esztendőt megért, a Márvány-tenger mellett a hazatérés sovány reményét melengető — zsugorgató Mikes Kelement.

Asztalra könyöklő, gyertyafénynél (el nem küldött) leveleket körmölő Zágoni Mikes Kelemen, aki úgy szeretted Rodostót, hogy el nem felejthetted Zágont! Rög és virág-voltodban, halálodban—halhatatlanságodban én is megidézlek; tudván (és irigyelvén) a XX. századi transzilván rokon, Szilágyi Domokos igazát:

.....a test, ez a rab csak, a költő

itt és mindenhol szabad ”

Halottak napja múltán, sírfölirat-nézöben is hiába keresném szülőföld-vonzású nevedet repedő kövön, reves fájú kereszten — Dél-Erdélyben vagy a századokból földaloló házsongárdi temetőben — sehol a földön nem találnám.

„Hol, merre nyugszik ő, — Nem mondja semmi kő" — mondhatnám Petőfi-sirató Arannyal, Mikest keresőn.

Egyedüli helyen a szívünkben lelhetünk rá. Ott pedig költőnek nevezem, „Édes néném” megszólítással az ajkán, mint azt a nyugati égtájakra kelő zarándok-zsoltáros Szenei Molnár Albertet, fenyő- zúgásos Transsylvania kultúra-követét Avagy Csorna Sándort, aki székely-szomszédos falucskából födetlen fővel indult az Isten-közeli Ti- betbe, a magyar faj és nyelv vélt gyökereihez.

„lllés-nép'-ként

.....bús-hazátlanul” mindahányan

megtanulhatták, megtudhatták; a szülőföldet, az anyanyelvet ajándékozó Hazát soha el nem lehet hagyni, a „lélek hosszát” akármerre róják

„Egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv” állítja Apáczait szólító versében a magyar „nyelvben bujdosó”: Kányádi Sándor. (Anyanyelvre tanító szülőföldet újra látni, rózsacsodás Árpád-házi Erzsébet is hosszú-hosszú útra indult.)

Erdélyt sirató, égre gondoló Mikes Kelemenünket poétái táj dajkálta és eszméltette olyan példás(ne mondjam inkább példátlannak?) honszerelemre, hogy Rodostóban ajeruzsálemi irgalomra indulás esete jut eszébe; az a 38 esztendeje fölépülésre hiába sóvár- gó, akinek ágyhoz szögezettségében nem akadt vízbe segítő ember... Míg végül a Hegyi Beszédet tettre váltó egyenesen a szívébe kérdez: „Meg akarsz gyógyulni?”

A török földhöz szögezett Mikes úgy gondolta el, „hogy valaki haza vessen minket”, mindazonáltal is előbbrevalóbb: „...a hazám javát, és csendességét kívánom”.

Ezt a hű székelyt az erdőntúli terület dajkálta és eszméitette a bölcsőhely emlékké nemesítésére, mintakérdező Adyt: „Merre járhat most az Élet?”;de a szilágysági Adyt a szakadatlan útrakerekedésre, Mikest pedig az örökös maradásra.

Jelenések könyve-beli az ő ragaszkodó (Fejedelemhez, kimért sorshoz ragaszkodó) lelkülete: „Légy jó mindhalálig.” Vagyis: légy hű szíved szakadtáig.

Erdély széle, Élet szépe: tizenhét évesnek maradó Zágon: de gazdag batyut kötöttél vállára a fél évszázadnyi idegenségbe indulónak!, ha szókeresés nélkül mondja: “...nehéz Zágon nélkül ellenni,... ellene ne mondjunk Erdélynek — annak a kedves tündérországnak.”

Vállán a bárányos éggel, mint sziklarepedéses arcán megmenekített mosolyt őrző Nagy László. Nemcsak élni, de alkotni tudók — szemben a naponkénti „nem valósuló reménnyel”, szemközt az enyészettel

A harmincnyolc esztendeje béna mindennap várt a Beteszda vizébe jutásra; a Törökországi levelek csonka reménységű írója vigasztalta—áltatta önnönmagát: