Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
10 II Kelet a Magyarország 1990. december 1. HÉTVÉGI MELLÉKLETE A családgondozó Nem könnyű az a munka, amelynek során rászorult embertársainkon próbálunk segíteni. Türelmet, kitartást, emberséget és a más gondjaiba való beleélőképességet igényli. Ráadásul egyre többen vannak, akiknek segítségre, törődésre van szükségük. Az értük dolgozók egyike dr. Czövek Lászlóné, a nyíregyházi Családsegítő Központ munkatársa, az örökösföldi Egészség- és Családvédő Egyesület elnöke. Eredeti szakmája laborasszisztens, a központi, majd az Állategészségügyi Laboratóriumban dolgozott. Ezután a megyei Élelmiszer Ellenőrző Központ munkatársa lett, egészen az Állategészségügyi Központtal való összevonásig, majd a Szabolcs Húsipari Vállalatnál helyezkedett el. Közben élelmiszervegyész képesítést szerzett. Két éve — hogy beteg édesapját jobban tudja ápolni — keresett másik állást, így került a Családsegítő Központba. Nem idegen tőle ez a munka, hiszen az évek során számos társadalmi funkciót látott el. Másfél évtizeden át vöröskeresztes titkár a Jósavárosban, egy időszakban a városi vezetőség tagja is volt. Két cikluson át végzett tanácstagi munkát, az egészségügyi bizottságban vállalt feladatokat.-rr, Szép emlékeim, vannak a vöröakeresztas titkári időszakból —1 mesélte — akkoriban kezdett benépesülni a Jósavá- ros. — Kiemelkedő klub lett a miénk, számos mozgalom elindítását kezdeményeztük. Volt sikerélményünk, ez újabb lökést adott munkánkhoz. Tanácstagként is nagyon sok embert ismertem meg; a régi házak nyugdíjasaitól kézdve a lakótelep fiataljaiig. S lehet, hogy manapság már jelentéktelen dolognak tűnik, de akkoriban eredménynek és sikernek tekintettük a lakótelep fásítását, a járdaépítést, s azt, hogy elértük a 14-es busz járatainak sűrítését,.. Sok tapasztalatot szereztem a nyolc éves, hatósági jellegű munkám során is. Pozitív emberi kapcsolatokat sikerült kialakítanom. — Nyilván sok időt vont el a családtól társadalmi tevékenysége. Hogyan viselték? Milyen háttér állt, illetve áll Ön mögött? — Férjem állatorvos, ő is segítségemre volt, két gyermekem is egyetértett velem. Igaz, az otthon rám háruló feladatokat természetesen el kellett végeznem, de úgy érzem, mindkét ,,fronton” sikerült helytállnom. Én szeretem a házi és a ház körüli munkát, így leginkább az alvásra szánt időm csökkent le. A szakirodalom tanulmányozása sem maradhatott el, erre is időt kellett szakítani. — Szép és nehéz is a mostani feladatom — mondta jelenlegi munkájáról. — Sokan csak hirdetik az empátiát, de valójában nem könnyű megtalálni az emberekkel a megfelelő kapcsolatot, az összhangot. Úgy érzem, ez nekem sikerült. Az a legfontosabb, hogy ha valaki segítségért fordul hozzám, ne csalódjon, támogatást, vigaszt kapjon. S ha mást nem lehet, legalább bensőségesen, őszintén elbeszélgetek vele, átérzem gondjait, problémáit. És még valami, ami nagyon fontos: a titoktartás. Amit nekem elmondott, nem szabad másoknak továbbadni, nem szabad visszaélni a helyzettel. így lehet csak elnyerni az emberek bizalmát. Úgy vélem, az empátiába az is beletartozik, hogy el tudjam fogadni az illetőt, aki megkeres, bele tudjam magam élni sajátos helyzetébe. így lehet igazán megpróbálni a segítség- nyújtást, nem pedig a saját akaratom ráerőltetésével. Sokan keresik fel a Családsegítő Központot, akik számára átmeneti megoldást csak a pénz jelenthet. Persze, nagy részükön másképp is lehet segíteni — de ehhez ismemi kell a szociálpolitikai rendeleteket. Mert vannak ugyan olyanok, akik talán túlságosan is tisztában v annak jógáikkal, lehetőségeikkel, ezzel vissza is élnek, de mások, akik esetleg csak átmenetileg kerülnek szorult helyzetbe — például munkanélkülivé válnak — nem ismerik a lehetőségeket, vagy szégyellnek kérni. Ilyenkor lehet, hogy csak annyi a családsegítők feladata, hogy tájékoztassák őket, esetleg segítsenek a kérvényt megírni. — Mennyire mondható nehéznek ez a munka? — vetettem közbe. — Hiszen emberekkel foglalkozni, panaszaikat meghallgatni, megoldást keresni rájuk, nem egyszerű feladat... — Munkánk nem azt jelenti, hogy az íróasztal mellett eltöltünk nyolc órát. Egy-egy család gondjait megismerni, megpróbálni orvosolni, bizony, szellemileg elfárasztja az embert. De nagy lehetőségeket is nyújt, mert nem behatárolt és korlátozott, hanem új ötletek kigondolására is alkalmat ad. Egy-egy országos és megyei pályázatot nyerve létrehoztuk a cukorbetegek klubját, amely hamarosan szövetséggé fog alakulni. Korábban nem volt ilyen és tudva azt, hogy megyénkben 1200 cukorbeteg van, szerettem volna segíteni. Létrehozásában partner volt dr. Szigligeti Péter adjunktus is, a Sóstói úti kórház cukorbeteg-gondozó orvosa. Örömünkre szolgál, hogy végre helyiséget is kaptunk az Egészségügyi Főiskola igazgatójának segítségével. Bízunk abban: ha a klub egyesületté alakul át, több segítséget tud adni tagjainak, hogy a drága diabetikus termékekhez, vagy legalább egy részükhöz kedvezményesebben juthassanak hozzá. Vendégünk szívesen, bár felemás érzésekkel beszélt az Órökösföldön létrehozott egyesületről, mely még nem jutott túl a kezdeti nehézségeken. Érdektelenség miatt nem igazán sikerült a fiatal házasoknak, illetve kismamáknak indított tanfolyam, mely- lyel szakmai segítséget kívántak nyújtani számukra a házi munkával és a gyermekneveléssel kapcsolatban. Újra, másképp megpróbálják, nem adják fel a család- segítők, hiszen a maguk eszközeivel szeretnék elősegíteni a nyugodt, kedvező családi háttér és légkör kialakítását. Ezért is próbálják megnyerni a kismamákat, hogy vegyenek részt a tanfolyamokon, foglalkozásokon, mert értük teszik a dolgukat, gyakorló szakemberek segítségével. Dr. Czövek Lászlóné — mint mondta — optimista, túlteszi magát a kudarcokon, nem adja fel könnyen a reményt. Van benne kitartás, elszántság, s büszke arra, hogy eddig a hivataloktól is megkapta a segítséget munkájához. Á sikerek pedig mindig további ösztönzést adnak. — A családsegítő szolgálatra szükség lesz — fejtette ki befejezésképpen — sőt, egyre nagyobb szükség. Anyagilag, de a lelki gondozásban is, mert sajnos, szemmel láthatóan romlik az emberek egymáshoz való viszonya, gyakoriak a konfliktusok, problémák, ösz- szetűzések. Kováts Dénes |í I <" A VASEMBER AZ ELMÚLT HETEN került a képernyőre Wajda A márványember című, 1976-ban forgatott filmje, amelyet korábban a mozik is játszottak. A lengyel rendező életművébe pillanthatunk be a sorozat segítségével, s valahányszor ilyen vállalkozásba kezd a televízió, minduntalan fölvetődnek azok a kérdések, hogy vajon mi kerül adásba, mi marad ki, s egyáltalán: a sugárzott művek sorrendjét mi határozza meg. Korábban a Chitylova-sorozat bizonyította, lehet teljességre törekedni; a cseh rendezőnő valamennyi alkotását (beleértve a rövidfilmeket is) láthattuk, ráadásul keletkezésük sorrendjében. Az nyilvánvaló, hogy a Waj- da-életmű jóval terjedelmesebb annál, semhogy az egész egyvégtében a közönség elé kerülhessen. Azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy — talán másfél évtizeddel ezelőtt — pergett már egy sorozat a lengyel rendező filmjeiből. Ez a mostani válogatás azonban a hevenyé- szettség minden tünetét hordozza. Annak örülhetünk ugyan, hogy bekerült az eddig Magyarországon nem játszott Pilátus és a többiek, de hasonló ok miatt szívesen láttuk volna A paradicsom kapuit. De miért kellett felrúgni az időrendet? Miért nem került a válogatásba például a korai remekművek közül a Csatorna? Fel lehetne még néhány kérdést tenni a program szerkesztőinek, de inkább adjunk hangot azon reményünknek, hogy egyszer a televízióban nyilvánosságot kap A márványember folytatásának tekinthető’/! vas- ember is, akár az életmű darabjaként, akár a másik, bál ritkán jelentkező Betiltott filmek-so- rozat keretében. HOGY EZÚTTAL A vasemberről szólunk, arra nemcsak az ad alkalmat, hogy Waj- da-sorozat fut a tévében, hanem az is, hogy Budapesten akadt mozi, amely vállalta a közelmúltban a film nyilvános (tehát semmiféle klubformával össze nem kötött) vetítését. A jelenség újólag rávilágít a komoly filmek hozzáférhetőségének gondjaira, a vidéki értelmiség ilyen tekintetben is hátrányos helyzetére. Egyébként a Tinódi moziban sem tolongtak a nézők, holott a film politikai háttere miatt figyelmet érdemel még akkor is, ha aktualitása 1981 óta jelentősen megkopott. Az eset azt bizonyítja, hogy minimális propaganda nélkül nincs remény egy alkotást eljuttatni még azokhoz a nézőkhöz sem, akikre érdeklődésük alapján egyébként számítani lehet. Amikor Cannes-ban, 1981 tavaszán bemutatták A vasembert, a sajtóvisszhangból itthon aligha lehetett eldönteni, hogy a Szolidaritás-aktivista Wajda propagandafilmje ez, avagy az életműnek esztétikai értékei alapján koherens része. Érdekes elővenni az akkori véleményeket! „Ez a gazdag, bonyolult film hangvételében pozitív előjelű anélkül, hogy a retorikára támaszkodna vagy propaganA tetoválás szelleme Szín««, erotikus japán film . Rendezte Takabajasi Joicsi disztikus volna. Megérdemelte a fesztivál Arany Pálma díját.” (The Observer) A másik oldal, a „szocialista’ ’ sajtó az ellenkező véleményt képviselte. „Nyugodtan ki lehet mondani, hogy a zsűri döntése tisztán politikai akció volt. Elsősorban azért, mert A. Wajdának ez a szocialistaellenes filmje, amit egy politikai konjunktúra nyomására készített, az ‘egy napig tartó csoda’ spekulatív jegyeit hordozza magán.” (Izvesztyija) Érthető a vélemények akkori ütközése, hiszen Wajda a napi politikát, a szó szoros értelmében vett lengyel jelenidőt emelte az ábrázolás középpontjába. Főhőse, a gdanski hajógyárban dolgozó fiatalember annak a sztahanovista kőművesnek a gyereke, akit A márványemberből ismerhettünk meg (ugyanaz a színész, Jerzy Radziwillo- wicz játssza). A film első idősíkja 1980-as eseményeket mutat, a nagy hajógyári sztrájk képeit. (A flashback segítségével azonban feltárul előttünk a hősök múltja is.) WAJDA EGY PILLANATIG sem akar az elfogulatlan dokumentarista szerepében tetszelegni. Ugyanakkor természetesen ragaszkodik a dokumentatív pontossághoz a háttérkörülmények bemutatásában, amennyire ez egy Játékfilmnél megtehető, s érdekességként megemlíthetjük, hogy Walesa önmaga szerepét alakítja. A rendező azonban egyáltalán nem titkolja, hogy szimpátiája melyik oldalhoz köti. Ez önmagában nem lenne akadálya annak, hogy művészileg kiemelkedő jelentőségű művet hozzon létre, ám úgy tűnik, hogy egyéb okok, például a körülmények sietésre késztető ereje, megakadályozták, hogy A márványemberéhez hasonlítható teljesítményt nyújtson. A figurák és a konfliktus- helyzetek polarizáltán leegyszerűsítettek, a cselekmény helyenként terjengős, a lengyel vallásosság néhol túlhangsúlyozott, s a szétnyitott drámai erőtér sem kedvez a feszültségteremtésnek. így inkább együttérzőkké, mint beleélőkké válunk a nézőtéren. Ám ez sem kevés Európa érdekszabdalta, indulatokkal terhes világában. Hamar Péter A moziban láthatjuk Nyelvészeti Közlemények Mint minden felsőoktatási intézményben, így a nyíregyházi Tanárképző Főiskola falai között is az oktatás mellett kutatás is folyik. Ennek eredményeit rendszeresen közli az Acta Academiae Paedagogicae sorozat, amelynek most a 12. kötetéből a Nyelvészeti Közlemények vaskos, közel 300 oldalas darabja látott napvilágot. A Mihalovics Árpád által szerkesztett kötetben húsz szerző tanulmánya található. A uolgozatok témája változatos: névtani, nyelvjárási, nyelvtipológiai, fordítástechnikai, oktatásmódszertani, stilisztikai és nyelvtörténeti munkák egyaránt olvashatók benne. Adám Imre és Mizser Lajos például annak eredt utána, melyek a leggyakrabban használt keresztnevek megyénk iskoláiban. Nos, a fiúknál a László, Attila, Zsolt és István vezeti a sort, míg a lányoknál az Andrea. Mónika.- Éva és Katalin a legnépszerűbb. Csige Katalin szintén a nevekkel foglalkozik, ám ő a foglalkozásra utaló családneveket vizsgálta a Hegyalján. P. Lakatos Ilona a nyíregyházi beszélt nyelv nyelvjárási sajátságait ismerteti munkájában, míg Tukacsné Károlyi Margit a szamosháti nyelvjárás e hangjaival foglalkozik. Szabó Ferenc írásából a vásártartás napjára utaló magyar helységneveket ismerhetjük meg alaposabban. Jánosi Zoltán a korai Nagy László-líra verskom- pozíciós kérdéseit boncolgatja, Révay Valéria pedig az egykori nyíregyházi tanár, Popini Albert finn fordításait elemzi. A magyar nyelvészeti kérdések mellett szó esik a magyarországi nemzetiségek nyelvéről is, így például Németh Zoltán a sajátos szlovák nyelvjárás és az irodalmi nyelv kapcsolatát vizsgálja. A szláv nyelvekkel foglalkozók számára bizonyára ritka érdekességet jelent az a Mária Terézia korabeli szlovák nyelvű egyházi könyörgés, amely Bánóc (Csehszlovákia, Banov- ce nad Ondovou) községből származik, és amelyet Udvari István közöl. A szerző bemutatja a nyelvemlék helyesírási, hangtani, alaktani és mondattani jellemzőit, a mellékletben pedig a kézirat fénymásolatát is közreadja. A fent említett tanulmányok mellett az orosz, német és a francia nyelv egy-egy sajátosságát, jellemzőjét is elemzik néhá- nyan a kötet szerzői közül (Laczik Mária, Horváth Márta, Cs. Jónás Erzsébet, Máté Éva, Mihalovics Árpád, Pacsai Imre és Orosz György). S mivel a nyelvoktatás olyan fontos szerepet játszik a főiskola idegen nyelvi tanszékein, természetesen ennek módszertana sem maradt ki (Szerencsi Katalin és Kiss Kálmán tanűlmá- nya). B. I.
