Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23. ftoÁQSONY ’90 FÉLÉNK ENEK V árosba szakadt- ként, ha egyre ritkábban — esküvő, temetés — tekintetünkkel átölelhetjük szülőfalunk határát, a megtért gyermek bűnbánatával, izgalmával keressük egykorvolt ifjúságunk emlékeit. Nincs már meg a torná- cos szülőház; roggyant volt, sátortetős épült a helyén... Állok az- új küszöbön, ott, ahol hajdanán karácsonyeste a betlehemesek is álltak kucsmában, gúnyában, s telezengték a nagyszobát: „Pásztorok, pásztorok..;.”. Abban a szobában valaha körös-körül ágyak sorjáztak a népes családnak, az' ajtó mellett lobogott a csikós spór lángja, mely nemcsak melegetadott, hanem ott készült az étel is. Most főfal- nyj a szekrénysor, egyik fakk- jában videó, s a képernyőn a kislányünóká keresztelőjének filmkockái, peregnek, háttérben terített asztal. Igen, talán éppen a tv mögött a falra akasztva barnállott gyermekkorunk kommunikációs csodája” á községházáról irányított vezetékes rádió, egy „hullámmal”, amelyből szünet nélkül szólt a sok-sok induló, meg a Csárdáskirálynő. Itt állt a fenyőfa is valaha a szoba közepén, az asztalon, teleaggatva színes papírba csomagolt kockacukorral. Mostanság inkább az ebédlőnek használt előszobában a helye, színes villanyégőkkel... Már-már a felhők magasságába emelne a nosztalgiázás, amikor felhangzik a panaszos szó: „Mondd, mi lesz velünk, hogy lesz ezután, a városban mégiscsak többet hallani”. Mert a tsz, mint vizen a buborék, a kereset semmi, pedig falun is pénzbe kerül az élet, és még jó, ha akad munka azért a semmiért is, hiszen többeknek itt is megmutatták már a kijárati ajtót. Még összemosódik az emlékek síkján a szegényes betlehemesek és a videó képe, de a valóság visszaránt a mába. A békesség ünnepe közeledtén sok-sok családban a békétlenség feszültsége vibrál. Advent, a felkészülés, a várakozás ideje telis-tele aggodalommal. Mert bár igaz az új ház, a színes tv, de — akinek még van — megkezdte felélni a félretett pénzét, s akinek nincs mihez nyúlnia, fogyó reménnyel néz a holnap elé.Szokványos jókívánságok, megkapott bölcsességek helyett sok helyütt ijesztő számadások sikerednek a közeli tegnapokról és a várható jövőről. Széthulló álmok, a lassú elszegényedés szégyenpírja, tovatűnő biztonságérzet töviskoszorúja fogja keretbe a kedvvesztett küzdelmet. Közben azért telik még kemencé- nyi kalácsra, hajnalokon még fel-felfénylenek a disznóölés kis jelzőtüzei, átlátszóvá tisztul a bor a hordóban... Csakhogy már ez sem mindenütt, s az egyszer megszerzett jót amilyen könnyű volt megszokni, olyan nehéz -most vesztét sejteni, érezni. S ahová beköszönt a nincs, és a bőség kosara még üresen tátong, ott a családi békesség is veszélybe kerül. „Krisztus urunknak áldott születésén.,«".—hallani valahonnan a földön túli messziről a nagymama énekét, ahogy — hű reformátusként — unokáit tanította a karácsonyi istentiszteletre, valaha. Valaha természetes volt a családoknak a tisztes szegénység — mára már más volna a természetes. Hiszen akinek le kell mondani az ünnepi ajándékról, s akinél még a fenyőfa is zsugorodni kényszerül, az nem képes végiggondolni a közelmúlt látszatjólétének következményeit, hanem értetlenül áll a bezárt üzemek, a meredeken és szüntelenül emelkedő árak előtt. Ő csak azt érzi, hogy eddig is sokat dolgozott, hajtotta magát, s lám, mire jutott. Abban a gyermekkori nagyszobában, ahol elteltek a köznapok és az ünnepek, bár a szükség és a csendes szegénység volt az úr, szenteste, s karácsonyra virradva mégis kikerekedtek az arcok. A mostanitól sokkal kevesebb étel, ital, ajándék is árasztott annyi melegséget, melytől feloldódott a hétköznapok ridegsége. Talán így lehet ez még most is. Hiszen bármennyire is megnehezült az életünk, s nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy kifolyt kezünkből az öröm, azért ilyen bo- rongós hangulatban sem felejthetjük el, hogy.nem riaszt fel álmunkból fegyverropogás, hogy a ránk zúduló kényszerű döntések ellenére is valamennyire tartani tudjuk magunkat. Nem csak az anyagiak apadása, hanem a lép- ten-nyomon ránk támadó gátlástalanság is mételyezi közérzetünket. Mégis: tudnunk kell, hogy amintoKrisztus vagy a földi halandó ember születé-’ se is fájdalmával járt, jár együtt, akképpen kell megszenvednünk egy ma még csak a remények és az ígéretek szintjén létező új társadalom világra jövetelét. A tisztességes és jóérzésű emberből soha ki nem vesző, lényéből táplálkozó szeretet, együvé tartozás lehet most a legértékesebb ajándék valamennyiünknek, 1990 karácsonyán. A szeretet, mely békességet adhat, erősíthet, s amely a legnehezebb időkben magasztosulhat a szerényebb fenyőfák fölé. Angyal Sándor Dienes ^ Gábor: Séta W ÜNNEPI MELLÉKLETE 3 5 Maradnak a földi javak Születés és halál, fény és árnyék, bűn és bűnhődés, fekete és fehér — végeérhetet- lenül folytathatnánk az ellentéteket. A filozofikus gondolkodásukról híres keleti bölcselők nem véletlen állították egymás mellé az európai stílusú logika szerint fényévnyi távolságra levő fogalmakat. S tették mindezt azért, hogy az ember egy percre se szűnjön meg figyelni a múlandóságra. Éljen minden percben úgy, hogy nem tudja, mit hoz a holnapja, s bevégzett munkát hagyjon maga után. $ Olvasom a gyászjelentéseket. Tragikus hirtelenséggel — a sorok közt elrejtve: öngyilkos lett —, tragikus körülmények közt — tehát baleset következtében, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Élt 60, 50, 40 évet. Vagy annyit sem. De ami nem derül ki a halálozási rovat adataiból: ha semmi különös nem történt az illetővel, „csak” kihajtotta magát, vállalt (kényszerült vállalni?) maszek munkát nyakló nélkül, nem figyelt oda időben a szívtáji szúró fájdalomra, s reggelre a konyhaasztalra borult. 0 G-ék osztottak-szoroztak, és rájöttek, hogy lehet pénz, vagyis készpénz nélkül lakást építeni. Boldogan mentek bele az ötszobás — nekik palotának számító — ház terveztetésébe. Leadták a második emeleti OTP-st, felvettek minden létező kölcsönt a takarékpénztártól, a családtagoktól, de még kisebb-na- gyobb gyors lejáratú szívességi hitelekre is rákényszerültek. Nem úszták meg bankkölcsön nélkül sem. Egy év alatt tető alá került a házuk. Mire beköltöztek, nemcsak idegileg készültek ki, a hajsza feszültségét oldó pohár mindennapossá vált, és az EKG- görbék tévedhetetlenül mutatták ki: a motor sztrájkolni fog az embertelen igénybevétel miatt. Házastársi kötelékeik meglazultak, házi patikájuk gyarapodását csak a kifizetetlen kölcsönök előzik meg. S-né a fejébe vette, diplomás embert farag a fiából. Eltervezgetett neki szép jövedelemmel kecsegtető ügyvédi irodát, vagy magánorvosi pa- cientúrát, de belement volna talán egy építészmérnöki állásba is. A szerény képességű, ám szófogadó fiú igyekezett megfelelni a számára pokolian nagy családi követelményeknek. Biflázta a jogi egyetem kilóra mért tankönyveit. A vizsgára remegő gyomorral, sápadtan esett be, és gyakorta a jó szándék adatott kettest neki. Három évet húzott ki az egyetemen, amikor lelkileg-testileg összetörve végleg búcsút intett az alma maternek. Most kallódik, mert fél jogi diplomát nem fogadnak el egész helyett. Kiöregedett az iskolapadból, s keresi, milyen szakmát tanulhatna, hogy utolérje irigyelt, s ma már jól kereső szakmunkás osztálytársait. & Célokat tűzünk magunk elé, hisz sorsunk hánykolódó hajóját mi más vezérelhetné? Tűzön-vizén át törtetünk az áhított célhoz, néha úgy, hogy közben elgáncsoljuk a mienket előzőket. De tegyük fel, sportszerűen jutunk a célhoz, de úgy kifulladva, hogy kapkodjuk a levegőt. S mi magunk csodálkozunk leginkább azon, hogy nem tudunk örülni a korábban annyira akart végeredménynek. Kiüresedünk, s nem boldogít a tudat, hogy birtokoljuk a márkás autót, a képmagnót, az olasz bútort. Csak az ólmos fáradtságot érezzük tagjainkban és valami tompa, fénytelen állapotot a lelkűnkben. Ez lenne a cél, s már az örömöt is hiába reméljük? Közben elfelejtünk élni. S ha észrevétlenül megyünk el az apró örömök mellett, mire számíthatunk a célban? Kik maradnak mellettünk? Madách Imre írja Az ember tragédiájában: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja a küzdés maga.” Csak az valóban a mienk, amit egyszer magunkkal vihetünk. Maradnak a földi javak, de visszük a kedves mosolyát, a hozzánk közel állók szerete- tét, a szülőföld vonzását, a nap melegét, a csillagok ragyogását, a hullámok simo- gatását. Tóth Kornélia ü\£cl(j£± ^anc±i! Remélem, levelem jó egészségben talál, és nincs semmi oka, hogy mostanában megfogyatkoztak a tőled érkező levelek. Igaz, magad is bizonyítottad, akinek a toliforgatás a mestersége, az nem igazán jó levélíró. Vagyis a suszternek leginkább lyukas a cipője... Ezenkívül emlékszem az egyik leveledre, amelyben arról írtál, lélekben már készülődsz haza, látogatóba, s inkább élőben szeretnél beszélni nekünk, barátaidnak, mit éltél át a több mint harminc év alatt... Első leveleidre még emlékszem, arra is: írtad, a világ bármelyik pontján köss ki, ha magyar vagy, nehezebb lesz a sorsod, mint másoknak. Mégpedig azért, mert,— mint saját keserű tapasztalataid is íratták'Veled — a sors olyan lélekkel áldotta-verte ríieg a magyart, amitől, úgy látszik, idegenben is jobban szenved, mint más népek fiai, lányai. A magyar ugyanis igen hajlamos évekig, évtizedekig — Te azt írtad, némi túlzással: évszázadokig — őrizni, melengetni a sebeit. Az elbukott forradalom után mentél el Te is, sok ezer, sok tízezer társaddal, s úgy érezted, azzal, hogy elhagytad a hazát, cserbenhagytad az itt maradókat. Azokat, akik veled együtt harcoltak és haltak meg, vagy'a forradalomban vagy később, mint mártírok, kivégzett hősök. Nehéz ilyen „múlttal” magyarnak lenni külföldön, legyen az egy olyan földrésznyi és gazdag ország, mint Kanada, amely befogadott, munkát, tanulási lehetőséget, érvényesülést adott számodra. Tudom, évekig nem szabadultál a kínzó érzéstől, hogy megfutamodtál, ami, utólag bevallom, engem is meglepett. Akkor úgy gondoltam naív fejjel — bár nem voltam már éppen tinédzser —, nem tettél semmi olyat, amiért veszély fenyegethetett volna. S milyen rosszul gondoltam! Géppisztollyal nyakadban szülőmegyédben is láttak jónéhányan, amikor lejöttél egyetemista társaiddal segíteni a forradalmat Szabolcsban. Ma már tudom, ennél sokkal kevesebbért is halált osztogatott á megtorló hatalom. Utólag, sok-sok év múlva adtam igazat Neked: jól tetted, hogy elmentél, mert meglehet, azóta a Te neved is egy lenne az emlékművön, amely a hősök, a mártírok emlékét őrzi. Ne haragudj, hogy magamban akkor egy kicsit megróttalak, hogy elhagytad az országot, amelyért először tollat fogtál, itt a megyei lapnál, mint újságíró szakos egyetemista, gyakorlóévéit itt töltő — újságírójelölt, később pedig fegyvert is fogtál, mint a fővárosi egyetemista fiatalok legjava. Nem tagadom, hosszú évekig csak egészen mellékes forrásokból tudtam rólad egy keveset. Egykori albérletet adó házigazdánknak írtál magadról, arról: igen nehéz a sorsod; egy kórházban voltát betegszállító, takarító. Aztán az angol nyelv buktatóit, a nyelv elsajátításának gödrös útjait ecsetelted, majd pedig már arról kaptam — közvetve — hírt, hogy odakint befejezted az egyetemet, és egy nagy könyvtárban dolgozol, és írogatsz is. Jancsi! Sok közös emléket idéz fel a pillanat, amíg e néhány sort írom Neked, riportútjainkról, találkozásokról, éjfélig tartó beszélgetésekről, igaz emberségről, igaz és emberséges társadalomról, amelyről Te is álmodtál. Eszembe jut az a megjegyzésed is, hogy a mi népünk olyan fajta, amelyik legalább annyi gondot-bajt hoz magára — természete miatt —, mint amennyit a külső körülmények a nyakunkba zúdítanak. Ezek most különösen megelevenednek emlékezetemben, hisz meg kell mondanom — bár ezt Te is valószínű tudod a híradásokból—, hogy itthon sem könnyű magyarnak lenni. Még épp hogy felegyenesedtünk a görnyedtségből, máris körbe-körbe rakjuk magunkat ezernyi aggállyal, kétellyel, bizalmatlansággal, türelmetlenséggel. Úgy tűnik, nem az anyagi elszegényedés — bár ez a kézzelfoghatóbb —, a legnagyobb ellenségünk, hanem a lelki, érzelmi, erkölcsi megfogyatkozás. LEVÉL KANADÁBA S most újra eszembe jut egy mondatod a kinti életről, érvényesülésről. Azt mondtad, odakint állandó ugrásra kész állapotban élsz, mert ezt követelik Tőled, nemcsak Tőled, mindenkitől. Ez az egyik alapja a társadalom előrehaladásának: az egyének, az állampolgárok állandó cselekvőképessége. Azt is mondtad, illetve írtad, ezt igen nehéz a mi magyar mentalitásunknak megérteni, és aszerint élni. Említettél magyarokat, akik a perifériára sodródtak, lezüllöttek, alkoholistává váltak, néhány centért koldulnak a honfitársak között. Ilyenről az egyik magyar folyóiratban néhány éve megjelent tárcában is írtál. És ugyanazt a meleg emberábrázoló tehetséged mutattad abban az írásodban is, mint amit a megyei lap régi bekötött példányai őriznek. Mert adtál Te a népednek, ne hidd, hogy túlságosan adósa lennél, s nyugodt szívvel szállhatsz le a repülőről, jöhetsz haza látogatóba. Persze, tudom, könnyű ezt mondani,-de milyen lelki megrázkódtatás lehet ennyi év után újra hazai földre lépni, ezt én csak elképzelni tudom, de Rád ennek a megtétele vár. Kedves Jancsi! Nagyon várunk, s reméljük, a kanadai karácsonyfa alatt nekünk, barátaidnak is jut egy-egy gyertya, még nem a holtaknak — bár olyanok is vannak már egykori munkatársaid, barátaid soraiban —, de a távoli hazának, a szülőföldnek, amely mindig visszavárja a fiait, a hazatérőket. Barátsággal ölel: íPád ^£za II Kelet A Magyarország
