Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
|| Kelet m ^ ffl3Qy3P0TSZ3Q 11 HÉTVÉGI MELLÉKLETE Kereszteződések elágazásában összpontosult, a döntések Ököri- tóra kerültek át. Most meg ott árválkodik a kastély ablakában az utolsó választási plakát: HEJHA! Néhány hete újra önálló képviselő-testülete, saját polgármestere van az itt lakó 1700 embernek. Hej, ha tudnák, mit tegyenek azért, hogy felfényesedjen a jövő! Az egymástól elágazó utak kereszteződésében, három város — Fehér- gyarmat, Mátészalka és Csenger — között. A kocsma pultján félig töltött söröspoharak sorakoznak a horganylemezen. A kövezetét gumicsizmák sározzák, munkához öltözött férfiak adják egymásnak a kilincset. Indul a nap. Kávéspoharammal a kezemben próbálok tájékozódni. Az ivóban nyitottab- bak az emberek, bizalmatlanságuk gyorsan oldódik az idegennel szemben is. Majd most derül ki, hogy mi lesz a közös téesszel. Ha a többiek kiválnak, akkor Győrtelek is magára marad. — A földek visszaigénylése körül egyelőre csend van. Jó, vissza, vissza! — De hogy műveljük meg? Mivel'i Még ha a tsz szolgáltatna önköltséges áron, akkor talán... — Én nem is szerződök. Inkább kimérem a húst. Leadjam 60-70 forintért, hogy aZtár. másnap 300-ért vegyem meg a boltban? — Azt is megírhatja, hogy későn jön a faluba a kenyér, de főleg azt, hogy hetek óta nincs orvosunk. Nemcsak nekünk, hanem Géberjénnek, meg Daráénak se. Az ÁFÉSZ üzlete igazi vegyesbolt. Úgy tűnik, többet akar, mint amire képes. A kínálat széles skálájának egyenes következménye, hogy egy-egy áruféleségből bizony kevéske és szűkös választék kerül a polcokra. Mindegy. Két lehetőségből ők ezt választják. Bizonyára tudják, miért. A vezetőhelyettest kérdezem a kenyérről: — 10—1/2 11 körül minden nap megérkezik. Talán egyszeregyszer jön később. Ha Szálkán javítják a kemencét, akkor Bátor vagy Csenger szállít. Nagyobb baj, hogy már ide is betörtek. A polgármesteri hivatalt frissen festett, patyolatfehér épületben, a volt pártházban helyezték el. Érződik, hogy még nincs belakva. Ahogy később kiderül, az ellenkezője meglepő lenne. Farkas Jánosné pénzügyi előadótól megtudom, hogy a hivatali apparátus még nem állt össze. Többek között a körjegyzőség felállításán is gondolkoznak. A képviselő-testület már önálló, de a gazdálkodás nem. Az átmeneti „nesze semmi, fogd meg jól" állapot uralkodik. Most folyik az osztozkodás az öt község között. Semmit nem tudnak pontosan. A faluban nem sok a munkalehetőség. Inkább Szálkára, néhányan meg Fehérgyarmatra ingáznak. Sok a nyugdíjas, és egyre több a munkanélküli. Ahogy mindenütt. Az iskola főépülete egy tetemes buszmegállónyira van a központtól, már majdnem kint a faluból. Az irodában várom meg a kicsengetést, van időm körülnézni. A szokásos kiírásokon kívül egy kurblis telefon, egy öreg Continental írógép, könyvek, kiadványok. Az iskola- igazgató, Antal Miklósné egyike a kilenc képviselőnek, sőt, korábban a tanácstestületnek is tagja volt. — Kalandos dolog ez az osztozkodás, ami most van. Eddig az öt közösen gazdálkodó községben sorra vették a problémákat és egy-egy megoldáshoz a másik négy le mondott arról a bizonyos fejkvótáról. Tudva, hogy egyszer mindegyikre sor kerül a fejlesztés ben. Most Győrtelek követke zett volna, erre tessék, rendszer- váltás, különválás, osztozkodás. Már nemhogy lemondanának bármiről is a másik javára, hanem a megmaradóból mindenki részesedni akar. Képzelheti, micsoda veszekedések vannak arról, hogy melyik falunak milyen pénze van a másikban. Lehet, hogy bíróság lesz a vége. Nekünk nagyon kellene egy tornaterem, mivel a gyerekeinknek a folyosón tartjuk a testnevelési órákat. Azonkívül jó lenne egy szolgáltatóház is. Máskülönben elég jól megvan minden. Telefonjainkat két év múlva, ha igaz, automata központra kapcsolják. A fülkéket már felállították. Az íróasztal fölött kifüggesztett tábláról olvasom az adatokat: 11 tanulócsoportban 183 gyerekkel foglalkoznak. Öt szakkör működik, köztük számítástechnika és német.-Hittan egy héten kétszer. Az egyik hétköznap reggel az alsósoknak, a másik vasárnap délután a felső tagozatosok részére. A kicsik a faluközpontban lévő iskolaépületbe jobban eljárnak, a felsősök vasárnap délután a templomban már nehezebben jönnek össze. Utam végén az óvodát keresem Tel. Az apróságok békésen játszanak egy nagy foglalkoztatóban. Az óvó nénik türelmesen irányítgatják a kicsiket, pedig saját helyzetüket illetően meglehetősen bizonytalanok. Máté Jánosné vezető óvónő és Rotor Attiláné — aki egyébként képviselő is — foglalják össze gondjaikat. — A beíratott gyermeklétszám 38, de sokan hiányoznak betegség miatt, vagy mert a szülqk inkább otthon tartják őket, amíg orvosa nem lesz a falunak. — Az óvodai szervezet is szétválik, és lehet, hogy az önálló gazdálkodásban bizonytalanná válik a működésünk. A gyermeklétszám csökken, a támogatás csökken, az óvoda önmagát fenntartani nem tudja. Pedig az iskolára való előkészítés nagyon fontos lenne, mert a szülők egyre kevésbé tudnak foglalkozni a gyerekekkel. — Azt sem tudjuk, januártól ki lesz a munkaadónk, mivel az eddigi, a nagyközségi közös tanács megszűnt. Semmi konkrétum. Mindenki bizonytalanságban él. A buszmegálló mögött a Vájás vizén bőrösödik a jég. Valamikor olyan tiszta volt a csatorna — hallom a várakozóktól —, hogy inni lehetett belőle, de a konzervgyár tönkretette. Nagy pely- hekben hull a hó. Az autóbuszon Szalka felé azon gondokodom, hogy miért pont nekünk, magyaroknak jutott olyan történet, melynek szinte egyetlen mondatából sem hiányozhat a DE, az ellentétet sejtető kötőszó. Aztán eszembe jut egy takarékosságra biztató naptár felirata az igazgatónő irodájában: „Sok kicsi se - ra megy”. Vajon az öt kicsi, es köztük Győrtelek, a válás után mire megy majd az újból visszanyert önállóságával. Bízzunk benne, hogy sokra! A Megváltó is egyszerű jászolban született, és éppen decemberben. Réti János Valóságunk közolképloon FEKETE CSILLAGOK 1990. december 15. Az idei tél téliesebbnek ígérkezik a tavalyinál — állapítom meg a Mátészalkáról indult kis piros vonat ablakából. A sínek mellett elterü- | lő földtáblák göröngyeit fehérrel hintette meg az ég, így aztán szakasztott olyan a táj, mint valami óriási, vendéget váró, karácsonyi sütemény. Még alig maradt el mögöttünk a város, még alig futottuk át a friss újságban a címeket, és már közeledik a leszállás. Cigarettát zsebre, újságot a táskába, sálat megigazítani, kabátot begombolni, kesztyűt felhúzni: Győrtelek. Megérkeztünk. Az úgynevezett Felső vagy Kis állomásról jóformán csak ketten baktatunk a főutca, a Kossuth utca felé. Az idős bácsi, aki vidám tollacskát visel a kalapja karimáján, ugyancsak fürge járású. Szaporán lépked — a lányához jön látogatóba Szálkáról — közben hátra-hátraszól: ígéri, hogy útbaigazít. így diskurálunk a nép- telen út reggeli csendjében, én le-lemaradozva tőle, ő be-bevár- va engem. A magyar falu házai úgy rakódnak fel a bennük kanyargó kövesútra, mint cukoroldatba lógatott spárgára a kristályszemek. Az út jobb oldalán díszes, régi épület falait múlasztja az enyészet. A Csizmadia-kastély. Valamikor Csizmadia Jánosé volt, később a helybeli Aranykalász Tsz központja lett. Aztán az egyesülés szele ezt a központi szerepkört Ököritófülpösre penderítette át, az öreg épület pedig sókát megért mementóként bámulja ablakaival az idegent. Vajon azt tudja-e, 600 éve is elmúlt már, hogy a falu nevét először említették okiratok. Hogy később hadjáratok dúlták és árvizek pusztították. Hogy házaiból két ízben az ólálkodó pestis ragadta el áldozatait. Hogy aztán, évszázadok múltán, amikor az öt község — Fülpösdaróc, Géber- jén, Győrtelek, Ököritófülpös, Rápoít 1— közös tanács köré H iányzott 28 forint. Az asz- szony zavarban volt, a pénztáros azt mondta: valamit visszateszünk. Nem, nem — tiltakozott az asz- szony —, itthagyom a kosarat, felszaladok, mindjárt hozom a pénzt. Vigye csak az árut — szólt a pénztáros —, ismerem magát, aranyoskám, nem kell szaladni. Tudom, hogy lehozza azt a pénzt. Az asszony fogta a kosarat, letette a rakodótérben, ott, ahol a kedves vevők a bolti kosárból a szatyraikba rakják át a kenyeret, sót, étolajat, paprikát, meg mindent, szóval az asszony a kosarat letette, és elsietett. A pénztáros ezt látta. Látta, hogy a részben már kifizetett áru ott maradt, ahol annyi ember és ahány, annyiféle, szólt hát egy tébláboló fehér köpenyes kezdőnek, tanulónak: — Tedd már el onnan azt a kosarat, mert valaki még belenyúl véletlenül! A csitri mert mit is mondhatnék rá — duzzogva nyafogott: — Én cipekedjek mások helyett! Hű, ez legalább húsz kiló! Minek vesz az olyan ennyi mindent, akinek nincs pénze... Álltam a rakodótérben, és vártam. Nem is tudom, mire vártam, mire voltam kíváncsi. Talán azt akartam látni, hogy jön az asszony, hozza a pénzt, és fizet. Hoz egy ezrest. Esetleg ötszázast? Eltelt egy negyedóra és az asszony hozott egy marékra való aprópénzt. Forintosokat, ötvenfilléreseket. Az asszony arca piros volt, mint a rózsa, a pénztárosnő türelmes és megértő, a számolásnál érzelmektől mentes volt a tekintete. Gondolom, látott ő már különb dolgokat is. Én viszont arra gondoltam, vajon honnan kerültek elő a filléresek. Fiókok mélyéről, avagy a ruhák zsebéből, netalán kirázták a gyermek malacából? Arra is gondoltam, rossz csillagzat alatt született ez az asszony. ❖ Rossz csillagzat. Fekete csillagok. Szépemlékű nagyanyám volt az, aki az elesettek és szegények sorsát ezekkel a szavakkal intézte el: — Istenem! Nem az ember tehet arról, hogy szegény. Egyszerűen csak rossz csillagzat alatt született. Violaillatos nyári este volt, és felettünk volt milliárd csillagával az égbolt. Voltak csillagok, amelyek fényesen ragyogtak, voltak, amelyek csak pislákoltak, és voltak, amelyek megfutottak az égi pályán, felizzottak, fénycsóvát hagytak maguk után, és lehullottak. Nagyanyám, ez az egyszerű, istenhívő, törékeny, falusi asszony, aki színes meséket szőtt eszének naív szövőszékén, azt mondta: — Egy lélek eltávozott. De ne félj, fiacskám, mert amíg világ a világ, és lesz felettünk ég, az mindig tele lesz csillagokkal. Hiszen ha gyermek születik, az mind egy-egy csillag, és odakerül a kupolába. — És mind fénylik és ragyog? — Ugyan már, te pulya! Mind nem ragyoghat. Vannak fekete csillagok is. Bizony. A legtöbb csillag parányi, mint a porszem, és nem ragyoghat. Az égen csak azok a csillagok ragyognak, akiknek nagy életük van. Híresek, gazdagok, eszesek. — Feltalálók? — Kicsodák? — Edison. Zeppelin. Montgolfier. Martin Lajos, Krupp Alfréd. — Miről beszélsz te itt? — Most olvasok egy könyvet a híres feltalálókról. Edison. Az például mindent kitalált. A beszélőgépet, a rádiót. — Az ördög szól abból. — Nem. Nagyi, a feltalálók, azok nagy emberek. Övék a legszebb, a legfényesebb csillag. És a feltalálók, azok igazán jó emberek. Edison azt mondta: „Az volt a,célom, hogy könnyebbé tegyem a szegényember életét, és amennyire tőlem telik, megszabadítsam a világot a nyomorúságtól. ” — Lárifári! Késő van már. Ideje lefeküdni. Méghogy Edison! Azt sem tudja, hogy mi a világon vagyunk, és szegények vagyunk. Na gyere már, szentem! >: ❖ Teller Ede Magyarországon járt. Ötven évvel azután, hogy elment a hazából. Nagy tudós, Szilárd Leó és Teller Ede. Büszke a magyar, hiszen az atom, ez a roppant nagy energia nemigen lett volna nélkülük. Sajnos, az az atombomba ott, Hirosima felett felrobbant... v Hazalátogatott a játékok nagy kitalálója, a matematika mágusa is, Rubik Ernő. A kockájával őrült játékba vitte a világot annak idején. Mindenki tekerte, csavargatta. A kocka ott volt mindenütt: utcán, lakásban, kunyhóban és palotában, bölcsőben és hitvesi ágyban. Sok örömet okozott a kocka, és sok örömet okozott a többi játék is, és lesz talán örömünk abban is, hogy készülnek az újabb játékok. „Magyar ötletből kínaiak gyártják nemzetközi piacra Rubik Ernő újabb találmányait.”... Ragyognak fent a csillagok. ❖ Hajnali öt óra. Rossz alvó vagyok. A kávé már lefőtt, és szól a rádió. Edison! Mit akartál te a szegényemberek életével? A Magyar Rádió Kossuth adója közli, hogy Szolnokon ínségkonyhát nyitottak. Ingyen ebédet osztottak, és a szemfüles riporter nyilatkoztatja az egyszer jóllakottakat, a különben mindig éhezőket. íme néhány töredékmondat: — Igazán rendesek voltak. Végre, hosszú idő után jóllakhattam. Még almából is annyit vehettem, amennyit akartam. Hetvenhárom éves vagyok, nincs nekem annyim, hogy meleg ételre fussa. — Nem, ez a hajviselet nem megkülönböztetés akar lenni. Van néhány haverom, aki punk, én is a punkokhoz tartozom. Dehát te fiatal vagy, erős és egészséges. — Zabálni nekem is kell. A szülők? Elzavartak hazulról. Az úgy volt, hogy suliba jártam, de untam. Dolgozni? Ki szeret? A piacon csinálok ezt meg azt. — És különben hol szoktál ebédelni? — Néha a nagyinál, meg akárhol. Egy asszony sír a mikrofonba. Nem egy szerencsés dolog a riportertől, hogy megkérdezte, mit érzett akkor, amikor az asztalhoz ült, nem szégyellte-e magát. — Furcsa volt —• az asszony sír. — Tetszik tudni, 4600 forint a nyugdíjam. Most kaptam 4000 forint karácsonyi segélyt. Nyugdíjkiegészítést. Háromezret elküldök az unokáknak. Szegények... Isten áldja meg azt, akinek eszébe jutottunk! — A segély.... — Nem, nem. Aki az ételt adta. ❖ Edison! Már megint mit mond ez a készülék, a találmányod? Budapesten 1500 ingyen ebédet osztanak. Hajnali öt múlt. Alszik az ország. Még szerencse, hogy nem hallják. Szerencse, hogy nem tudják, mi van itt. Alszik a parlament, alszanak a honatyák, alszik a kormány. Nem tudhatom, hogy nyugodt vagy nyugtalan az álmuk. En nem alszom, nem álmodok, csak eszembe jut, hogy az én csillagom sem ragyog. Valahol én is fekete csillag vagyok, láthatatlan, de még feketébbek a körülöttem lévő milliárdok. Például a hajléktalanok. ❖ Volt nekem is olyan sorom, nem sokkal a háború után, hogy Budapesten, a Baross utcában, egy trafóház meleg ablakában éjszakáztam. Ültünk ott többen is. Én, mint kölyök, mellettem az élet pólusának a másik vége, a 70 év körüli csavargó megkérdezte: — Öcsi, nincs neked tetűd? — Nincs. — Akkor meg mi a frásznak vakarózol? Ha vakarózol, nem tudok aludni. Egy fél óra múlva a házsártos öreg szabályszerűen lerúgott a meleg ablakból. Vakaróztam, nem volt tetűm, de evett a kosz. Két hete nem fürödtem, vetett ágyban nem aludtam. Nem volt munkám. Szörnyű dolog a munkanélküliség. ❖ Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 7 ezer a nyilvántartott munkanélküli. Most. És vajon mennyi az, aki nincs nyilvántartva? Egy biztosan nincs, mert ismerem, és tudom. — Akkor most mit csinálsz? — Van 50 tyúkom meg két disznóm. Ezeket etetem. Etetem őket, és megeszem őket. Jó, mi? — Miért nem folyamodsz segélyért? — A francba! Majd lesz munkám. Nem koldulok. eggel van. Jön fel a nap az R égre, valahol a fellegek alatt. Hűvös van és borulás. Rossz a hangulatom. Az autóbusz tömött. Az ülésen terpeszkednek és pöffeszkednek a srácok, a tinédzserek. Micsoda ifjúság! Se tisztelet, se köszönet. Az idősek, az öregek állnak, néznek ki az autóbusz ablakán üres és közömbös tekintettel. Vajon mire gondolnak? Arra, hogy jövőre még nehezebb, még százszorta rosszabb lesz. Avagy az jár egyiknek- másiknak a fejében, hogy advent van. A várakozás, a reménység ideje. De hiszen örök advent az élet, mindig várakozunk és reménykedünk. Ezért élet az élet még a halálunk órájában is. Én abban reménykedem, hogy egyszer talán nem lesznek fekete csillagok. Seres Ernő Hangulatos utcakép
