Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
Másképpen lesz végre? 1990. október 6. || Kelet Bagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Koncz Zoltán festőművésznél Borkum szigete Virágcsendélet boriás. Szépek a szamoskéri, panyolai öreg házak.” Középiskolás korában jutalomüdülésként jut el Nürnbergbe, ahol Dürer, Holbein képeit látva rajzolgatni kezd, amit aztán a mai napig sem hagyott abba. Tanulmányait a 30-as években a debreceni egyetem teológiai szakán, majd a bölcsész- tudományi egyetemen (történelem, földrajz, művelődéstörténet) folytatja. Közben a debreceni képzőművészeti szabadiskolába jár festészetet tanulni. Holló László lesz az egyik mestere. S még egy ifjúkori emlékezetes élmény, a szamoskéri vak nagybátyja tan ítja meg igazában a látás örömére. „Húsz éves kora óta sötét volt előtte minden, de olyan szépen el tudta mondani egy jegenye, egy virágszál szépségét. Belülről látott mindent, az emlékeiből, a képzeletéből. Ha nem tudtam eléggé örülni a színek és fények szépségének, olyankor felkerestem.” Koncz Zoltán a papi hivatás szolgálatába áll, tulajdonképpen csak 30 éves korában kezd el rendszeresen, művészi hitvallással festeni. Képessége hamar kibontakozik, elsősorban akvarelleket, olajfestményeket, Rózsa Endre S' Eveim Az emlékeimből előbukkant gyémánt-agancsú évek szarvasa fölszegi fejét, s a messziségbe réved. A lombok között eltűnőben ünők patája villan, előttük sugár, perzselő nap, mögöttük — por. És örök ,,így van”. Testük melege még ott zsibbad cserjék alatt a fűben, képük tükre a forrásban egyre mélyebbre süllyed. A paták zaja rég elült már. Távolról, valahonnan hallatszik csak valami hang. Tán nem is hang, de dobban. A szarvasbika szélben szimmant, veti agancsát hátra, szügyével tüskéket sodor, patáját kőbe vágja. Visszahozhatatlan élességű képen hegycsúcs háromszögére szarvas szökken, mint zászló lángja mely hirtelen csap égre. rajzokat készít. Festői egyénisége kialakulására a Balaton is hat, szinte egész Európát bejárja, útiélményeit rendre megörökíti. Különösen Svájc, Németország vonzza. Rengeteg vázlatot készít útjai során, amelyekből aztán több kép készül. — Az utóbbi évtizedekben Drezda, Moszkva, Kijev, Genf, Zürich, Berlin, Düsserdorf, Weimar, Quedlinburg múzeumait, régi és modern képtárait végigjárva, mindig a megnyugvást adó képek előtt álltam meg a legtovább. Vad, feltűnést keltő nagyhatású festményeket is láttam, törvényszerűségüket is igyekeztem megfejteni. Tanultam is tőlük, de megnyugvást, lelki csöndet nem tudtak adni. A hazai föld, Szabolcs-Szatmár, a Szamos, a Balaton világa vagy az Északi tenger, Borkum-szi- get, az Alpesek, Lugano vagy Luther ódon wartburgi szobája, vagy éppen a mi Veszprémünk várfalai mindig ezt a csöndet jelentették a számomra. Vázlatfüzeteim, kisebb úti akvarell- jeim ezeket a rezdüléseket őrzik. S évek múlva a műtermi munka lassú csendjében újraélednek, átköltődnek - vallja az idős mester. Nos, bizonyára a papi hivatás is oka annak, hogy Koncz Zoltán pályája későn indult. S noha több csoportos tárlaton részt vesz, az első önálló kiállítását csak 47 éves korában rendezik meg a Jósa András Múzeumban. Azóta több mint ötven tárlaton láthatta a műkedvelő közönség, többnyire derűs színvilágé, megnyugvást árasztó képeit. Svájcban, Hamburgban és Münchenben is kiállították műveit. Alkotásait több hazai és külföldi múzeum is őrzi. Szívesen fest olajképeket és készít akvarelleket. Nincsenek kifejezési problémái, akvarell- jei frissen hatnak. Műtermében szívesen mutogatja portrésorozatát is, rajzain kifejezően örökíti meg nagy íróinkat és más jelentős személyiségeket. Még ma is, 75 éves korában termékenyen dolgozik. A műteremlátogatás végén tudom meg, hogy régi kollégát is tisztelhetek benne. Okos, bölcs cikkeket írt például a reformátusok lapjában. Az egyik 1942- ben megjelent írása mintha a mának szólna. „Hiába születik új Európa, új rendszer, hiába kristályosodnak ki közöttünk új törvények, új eszmék, új jelszók, új államformák, ha az ember a régi marad. A régi ember a legszebb új világban is önző marad.” Koncz Zoltán festőművész képeit a nyíregyházi Fehér Szalonban (Tanácsköztársaság tér 4/b. október végéig láthatja a közönség.) Bodnár István A régi panyolai parasztházak, szamosközi sulykoló asszonyok. Egy ház mellett feketekendős öregasszony. Templomok közeli és távoli képe. A három király, a Megváltó és a csillag. A Balaton szikrázó színei, szivárványfények. Csónakok egy öbölben. Alkony Thüringiában, svájci tavasz. A fenti festmények érzékeltetik Koncz Zoltán festői témáinak széles skáláját. Gazdag alkotótevékenységet mondhat a magáénak az Újfe- hértón élő festőművész, aki az idén ünnepli 75. születésnapját. A papfestő — ahogy a környéken ismerik és emlegetik— Büdszentmihályon született egy szépre, harmóniára érzékeny tanítócsalád fiaként. A természet szépségére megyénkben eszmélt először, vakációit kisiskolás korától Szamoskéren, Panyolán töltötte, ahol rokonai éltek. „Szép volt nyaraimban a Szamos, Tisza, a Túr-parti kóA Balaton ősszel Bojtosúszójú vállalkozók Mégiscsak megnövekedett az utóbbi időben a földhözju- tási kedv — adja hírül egy országos jelentés. Korábban arról érkeztek statisztikák, hogy csak néhány százalékban mérhető az a terület, amelyen hozzá akarnak kezdeni farmerjeink aföld műveléséhez. Az említett híradás sem arról tudósít, hogy többen jelentkeznek egykori földjükért, hanem arról, hogy a bérlet vált népszerűbbé. Még népszerűbbé. Ennek a földhasználati formának ugyanis korábban sem volt jelentősebb gátja. Aki ilyen módon akarja jövedelmét növelni, annak nagyok az aggodalmai. Van kedve, tehetsége, és némi tőkéje, és fantáziát is lát a gazdálkodásban, ám legtöbbször ugyanezen emberek azok, akiknek „rendes" tehát nem földdel kapcsolatos állásuk is van. Nem fizet ugyan túl jól, de legalább biztos. így aztán egyelőre kétéltű marad. Letudja a nyolc órát, azután szalad a bérelt földre. A hétvégek, különösen így a betakarítás dandárjában, ugyancsak a határban találják, családostól. A mezőgazdaságban élők, a természethez közel állók bizonyára megértik, miért jutott eszembe ezzel kapcsolatban a következő hasonlat a bojtosúszójú halról. Az „őslénytanászok” előtt sokáig rejtély volt az a halforma, amelyik átmenetet képezett a szárazföldre került hüllők, és a kopoltyús vízilakók között. Erre utaló kövületeket találtak ugyan, de úgy gondolták, hogy egy ilyen félresikeredett alak minden bizonnyal kihalt. Úszni is, mászni is, kopoltyú is, meg szabad levegőn való légzés... Sok ez egy teremtménynek. A mi mai vállalkozóink felülmúlják ennek a biológiai mutatványnak a sokoldalúságát. Említett halunk a posványosodó víz miatt szokott rá a dzsungelbe való kirándulásokra, de amíg posvány volt, visszajárt. A mai vállalkozónk is ingázik a két létforma között, és úgy tűnik, a kétlaki élet kényszere- dettségei, és nagy erőszükséglete ellenére akár távlatot is nyújthat. Nemcsak a mezőn. Nézem Nyíregyházán szombaton és vasárnap munkaruhába öltözött, de egyáltalán nem munkáskülsejű emberek ápolják a parkot. Ilyenkor élénkülnek meg az építkezések. A Kelet Áruházon ilyenkor tűnnek fel a tatarozók. Hétköznap hpl vannak ezek az emberek? Átmeneti kor, átmeneti jelenségek? A bojtosúszójú halból néhány éve élő példányt fogtak a halászok valahol Madagaszkár környékén. Pedig évmilliók teltek el azóta, hogy az ő átmeneti koruk létezett a Földön. A mi vállalkozóink csak bérlik a földet, mert nem tudják merre felé változik a klíma. A régit még nem adják fel az újért. Találkoztam Kolumbusszal Régi jó alapviccet idézett fel kollégám a minap. A kabaréban az indiánt játszó színészek megkérdezik a hajóból partra szálló „kapitányt”: Uram, csaknem Kolumbusz Kristófhoz van szerencsénk? De igen válaszolja az. Hurrá — kezdenek táncba az indiánok—akkor fel vagyunk fedezve. Mi lesz az én Kolumbuszom, és vajon hogyan leszek felfedezve — gondolkoztam el a közelmúlt hónapokban időnként. A kabarébéli indiánok csak a szerző jóvoltából várhatták tudatosan Kolumbuszt, a magyar embernek azonban már jó ideje üzenget, hogy jön. Néhány hete barátomra, Lajosra gyanakszom. Negyedszázados ismeretség köt vele össze, és sűrven ugyan nem találkozunk, de életünk történései így sem maradnak titokban a másik előtt. Nos, Lajos, aki jó néhány esztendeje egy magyar cég alkalmazásában egy nyugatit képviselt itthon, egy szép napon arra ébredt, hogy már közvetlenül a nyugati cégnél van munkakönyvé. A feladat ugyanaz, és Lajos is legalábbis első pillantásra. Barátom elmesélte a váltás napjait. Fizetése nettóban megnégyszereződött. Akkora, amelyről már valóban nem illik érdeklődni. Kétmilliót érő kocsi a feneke alatt — mert a cég nem engedheti meg magának, hogy akármilyen márkából szálljon ki az alkalmazottja üzletfelei háza táján. Lajos, aki korábban is nagyon sokat adott a külsejére, most még nagyobb súlyt fektet erre. Elmeséli a mézes-mákos müzli receptjét, ami kondiban tartja. A fittnessről, ami ma még csak nyugaton divat, és egészséges életmódot, kifogástalan külsőt jelent, hétköznapi követelményként beszél. Uram, csak nem Kolumbusz Kristófhoz van szerencsém — teszem fel neki legközelebb a kérdést. Mert tisztelet a kivételnek, kilóg közülünk ma még az ilyen ember. Van is irigye. Én magam is gondolkodtam rajta, miért éppen vele kötötte össze sorsát eme módoS világcég. A kulcs: Lajos mindemellett szerény, és nagyon igyekvő. Mégis: ez is kevés — részletezi mostani hétköznapjait. „A cég mindenestül igényt tart rám. Csak egy hétre próbálná meg, aki irigyel” Lajost azonban nem olyan fából faragták, hogy ne tudjon lépést tartani a cég igényeivel. Állandó tréningben tartja fizikai és szakmai kondicióját, és napi huszonnégy órában résen van munkaadójáért. Ennyi pénzért? Na igen — tehetnénk hozzá. Rájöttem, hogy mégsem ő Kolumbusz Kristóf, őt is csak felfedezték. Vajon a többiek mikor kerülnek sorra? És egyáltalán kíváncsi e mindenkire Kolumbusz? Esik Sándor Műteremlátogatóban 7 A
