Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
---------------—■ A KM vendége A pedellus néni S okan talán már azt sem tudják, ki is az a pedellus. Hisz a mai iskolákban már gondnokok és karbantartók dolgoznak. A nyíregyházi Kossuth Gimnáziumnak azonban még van pedellusa, azaz nénije: Garamvölgyi Róbertné, Erzsiké néni. Még kimondani is sok, hát még végigdolgozni azt a 47 esztendőt, amit Erzsiké néni az iskolában töltött. O a város — ha nem a megye — legidősebb pedellusa, ha szabad ilyet mondani egy hölgyről. — Hát már hetven körül vagyok —mondja mosolyogva. — A férjem 1939-ben került az iskolába, 40-ben esküdtünk. Akkoriban nagyon nehéz volt elhelyezkedni, és ebbe az iskolába különösen nehéz volt bejutni. Jött a háború, 43-ban fogságba esett a férjem, és én itt maradtam egyedül. Hívatott az igazgató, vállalnám-e a férjem helyett a munkát, amíg vissza nem jön. így aztán biztosítottam az állását. Itt volt 1944—45-ben kórház és katonaság is. Mikor vége lett a háborúnak, elkezdtük alakítgatni az iskolát. Akkor még itt dolgozott a Harászi Miska bácsi és Fábián is, velük rendezkedtünk. 47-ben aztán hazajött a férjem, és ketten végeztük a munkát, miénk volt az egész emelet. Sorolja a régi diákokat, tanárokat, akikre szívesen emlékszik De hisz alig van ma Nyíregyházán olyan pedagógus az idősebbek között, aki ne a Kossuthban kezdte volna a pályáját. Még azt is tudja, ki hová került azután — a tanárképző főiskolára, más gimnáziumokba, esetleg az ország másik végébe. És, sajnos, sokan már nem is élnek közülük. Mióta itt van, már a tizenharmadik igazgatója van az iskolának. Kivétel nélkül mindegyiket szerette. — Mikor idekerültünk, elég nehéz dolgunk volt, hiszen akkor még nekünk kellett fűteni, takarítani és postázni is. Akkor az evangélikus egyházé volt az iskola, államilag segélyezett Kossuth Lajos Főgimnáziumnak hívták, azt hiszem. Akkor még nyolcosztályos volt. Később aztán működtek itt különböző csoportok: könyvelési, számviteli tanfolyamok, a gépipari technikum kihelyezett osztályai, és jártak ide levelezők. Megesett, hogy este kilenckor csengettünk ki utoljára. Korábban ugyanis a csengetés is a pedellus dolga volt. A Kossuthban még mindig ott függ az udvari bejárat fölött a zöld csengő, ezt húzták meg minden óra elején és végén. — Hányszor mondták a gyerekek, hogy csengessünk ki óráról egy kicsit hamarabb! Mi megígértük, de hát csak akkor csengettünk, ahogy elő volt írva. Most már villanycsengő van, de sokszor jönnek a gyerekek, hogy Erzsiké néni, tessék hamarabb megnyomni a gombot. — A legszebb a ballagás. Az utolsó csengetés. Mindig a férjem dolga volt, de hat éve, hogy meghalt, azóta az én feladatom. Saját gyermekük nem volt, kárpótlásul viszont kaptak egy egész iskolányit. A gyerekzsivaj sosem zavarta őket, sőt annyira megszokták, hogy már szinte hiányzott, ha csend volt. Férjét nem egyszer hívták máshová dolgozni, de nem mozdultak, itt érezték otthon magukat, meghúzódtak az iskola tövében a kis szolgálati lakásukban. — Kislány koromban mindig arról ábrándoztam, hogy nagy házam legyen. Hát, lett is egész életemre. Vannak iskolák, ahol ilyen idős embereket már nem is tartanak, én pedig még mindig itt vagyok. Biztos megbíznak bennem, ha idáig tartanak. De olyan is ez a munka, hogy pontosnak kell lenni, vigyázni mindenre. Csak egy csap maradjon nyitva, és máris kész a baj. A gyerekek sokszor ügyes-bajos dolgaikkal is hozzájuk szaladtak. Volt, aki azért, mert rossz jegyet kapott, s aztán együtt izgultak vele, hogy meg ne bukjon. Más viszont tűt-cémát kért, ha leszakadt a gombja. — A férjemnek rengeteg szerszáma volt. Mindig mondta, kell is, hadd legyen a gyerekeknek. Nekünk az volt az öröm, ha segíthettünk, még ha csak egy kalapácsot kértek, hogy fölszegezhessenek egy képet. Mióta egyedül él, az iskola pótolja számára a családot. Boldogan meséli, hogy nem múlt még úgy el pedagógusnap, hogy meg ne hívták volna, de jönnek a levelek az érettségi találkozókra is. Amultkor41 éves találkozóra hívták Borsiba. Szívesen elment volna, még azt is felajánlották, hogy kocsival elviszik és visszahozzák. De csak nem ment, túl messze van, és nem akart a volt diákok terhére lenni. Viszont, ha az utcán megszólítja egy-egy öregdiák, szívesen megáll beszélgetni egy kicsit. Sőt, az esküvőjükre is elmegy, mert sokan hívják. — Régen is voltak aranyos és eleven gyerekek, meg most is. Meg kell őket érteni, a nyelvükön kell beszélni. Mert a gyerek nagyon érzékeny. Mikor fiatalabb voltam, azzal fenyegettem őket, ha rosz- szalkodtak, hogy megmondom a tanáraiknak. Aztán, hogy idősebb lettem, mindig próbáltam elrendezni a dolgot magam. Nem is volt soha semmi gond. De hisz olyan aranyosak. Mikor meglátják, hogy nagy szatyorra] jövök azonnal szaladnak elém, segítenek. Nem is vágyom én innen sehova. Itt érzem magam a legjobban, itt a park, a nagy udvar, a virágok, felér egy üdüléssel. Cservenyák Katalin 1 *... ' ' v ' "1 Hold világos éjszakán miről álmodik a lány? EGYSZER VOLT, HOL- NEM VOLT, még az Atlantióceánon is túl volt egy nagy- nagy város. Los Angelesnek hívták, s ott lakott egy érzéki szájú, hosszú combú elvarázsolt királykisasszony. Igaz, hogy őt nem békává formálta a társadalom nevezetű gonosz szellem, hanem kurvává, de ez se sokkal szerencsésebb állapot, ha a „szakmabeliek” egyikét-másikát az utcasarki kukából halássza elő a halottkém. Hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatva a körülményeknek, a zsebében négy különféle színű óvszert tartott. Egyik este elébe vágtatott, ha nem is fehér lovon, mert arrafelé a lócitromot nem nagyon kedvelik (ahogy az a lovaspóló mérkőzésen később kiderül), hanem egy csodaautón a magát üzletembernek álcázó királyfi. Ennek a királyfinak kissé viseltes volt az ifjúsága, testvérei sem voltak, de egyéb jelek arról tanúskodtak, hogy egykor a bilijén koronás címer lehetett. Különös ismertetőjele pedig az volt, hogy kísértetiesen hasonlított egy Richard Gére nevű színészre. RÉGEN EGYSZERŰ VOLT A DOLOG: a királyfi megcsókolta a békát és az visz- szaváltozott királylánnyá. De Jelenet a Halál villamosa című új magyar dokumentumfilmből Könyvespolcunk Tóth Béla: Anyám fiai Sok évvel ezelőtt egyik legma- radandóbb olvasmányélményem volt Tóth Béla: „Mi janicsárok” című regénye. Nem sokat tudtam róla, legfeljebb annyit, a szegedi könyvtár igazgatója, aki igazában a Janicsárokkal robbant be az irodalmi életbe, de ismereteim szerint soha nem volt még reflek torfényben. Meg-megírja regényeit, novellásköteteit, csöndben leteszi a kiadók asztalára és fog az újabb kötethez... E csendessége és a Mi janicsá- rok-ból megismert karekteres ábrázoló művészete tartotta mindmáig fenn az érdeklődésem. S amikor megpillantottam legújabb kötetét, egy novellákból álló kötetet, érthetően, a régi Tóth Bélát kerestem a mü lapjain. Az „Anyám fiai" című könyvben azonban —talán a műfaji sajátosságok miatt is — nemigen találtam a Mi janicsárok szerzőjére. Mélyen emberséges, szépen megírt rövid pillanatképek, emberi portrék, sorsok, családi fényképalbumok, faluközösséget az utókornak megőrizni kívánó pompás arckép- csarnok képei fogadják az olvasót. Itt-ott igaz, hogy közelmúlt történelmünk egy-egy minidrámája is fel-felvillan a kötetben, a kol- hozosítás gyötrelmeiről, az öngyilkosságba menekülő magára maradó idős asszonyról, az emberhez szegődő kóbor kutyáról, és még sok mindenről, dé é?eka mozaikok legfeljebb, annak okán alkotnak némi egységet, amelyről az író is szól a könyv borítólapján: hősei gazdag életét hamisságok nélkül tárja az olvasó elé. Néhány elbeszélés külön is megérdemli az olvasó átlagon felüli figyelmét. A lámpás ember hőse egy idős paraszt, aki nem azért szomorú, mert megöregedett, vagy tengernyi megaláztatás érte, hanem egy egészen másfajta belső bánat emészti Elköltözött a tanyáról a tanítóházaspár, akik mindenben velük voltak, disznóvágás, lakodalom, betűvetés, pör, tanács, gyermekszülés, emberhalál. Tudták a kukoricamolyt, a kukoricabogarat, az időjárást, az emberek szavát, szokását, eszejárá- sát. „Mert velünk voltak mindig. Kiöregedtek, elmentek a fiúkhoz Pestre." Azóta sötét a tanító házának ablaka, ami mindig világos volt. Ezért szomorú az öreg paraszt... Úgy tűnik ebben a kötetben Tóth Béla nem annyira a ma sajgó emberi, lelki, társadalmi bajok ábrázolására, azok feltárására törekedett írói eszközökkel, hanem mint a néprajzi tárgyak gondos és hűséges gyűjtői, ő környezetének lassan kihaló parasztembereinek megrajzolására vállalkozott. Egy kicsit népmeséinek is érezzük a falusi portékát; Kuka Béla, Pucor Jani, Tyityira — akit mindenki csak így hívott -r aztán ragadványnéven ismertek, a négy Puskás fiú — Bunkó, Füttyös, Sátán és Sima, Csupa Julis néni és Gangos, aki a városba - Szegedre — vágyik, ahoi sohasem sározódik be a csizma. Nem gondolom, hogy Tóth Béla legújabb könyve irodalmi szenzációvá, tépett olvasmánnyá válik Nem ezt ígéri. Az emberi közelséget, az igényes személyisógraj- zot, a szegedi tanyavilág kihaló parasztjainak változatos alakjait, típusait, saját családi, rokoni környezetének érdekes tagjait mutatja be finom eszközökkel, gyakran élve aszögedi nyelvjárás ízeivel, szóképeivel. A szerző kötetének hátlapján úgy „védekezik,” amikor a kiadó arra kérte, mutassa be művét: „Nehéz kenyér annak ajánlani magam, aki kezében tartja könyvem. Suhancér koromban gyönge battonyai vásárokon az iparosné asszonyságok kiálltak sátraik elé vevőt pásztorítani. — Jó ember szeresse meg azt a csizmát! Sok megszólított mezítlábas zavartan szabadkozott. — Szeretném én, ha lönne hozzá töhetségöm! Biztos, százszor is porba hullott a kínálásba fektetett erő.” Hanem az énekes madár taián kínálgatja magát? — folytatja a szerző, majd így fejezi be: aki akarja, tudja, ki kihez beszél. Még azt is érti, mit mond a szava... Pálf Géza ennek a mesének a hősnőjével (aki pedig egy Julia Roberts nevű színésznővel mutatott nagy hasonlatosságot) némi gond támad: készségesen veti le a szoknyács- káját akár a zongora tetején is, de a száját az istennek sem hagyja megcsókolni. A milliárdos üzletembernek álcázott királyfi pedig mindent elkövet, hogy megszűnjön a gonosz varázslat: nemcsak a luxuslakosztályába engedi be, hanem a kádjába, sőt még az ágyába is, aztán ruhákat vett neki, s amikor rongyos pár ezer dollárt lökött százas bankókban eléje, minden magyar mesenézőnek az ötven- . dolláros turistaellátmány juthat az eszébe, amely arrafelé—mint 1 ebből a történetből kiderül — I még egyetlen „fuvarra” sem ele- j gendő. AZTÁN. ÚGY TŰNT, hogy j a Traviátát nézvén megtörik az ármány, de akkor vasorrú bába helyett egy kopaszodó ügyvéd kezd akadékoskodni, ám végül — ahogy az a mesékben lenni szokott — minden rendbe jön. Ásó, kapa nincs ugyan (nagyharang is csak a Bazilikában, bár az legalább új), de ahogy az üzletember virággal a kezében kiszáll az autó tolótetejének nyílásán (mert ugyan hol szálljon ki, ha I felső kameraállásból fényképe- ! zik), biztosak lehetünk, hogy királylány lesz a hosszúcombú, j érzéki szájú kurvából, legfeljebb az üzletembernek álcázott királyfiért aggódhatunk, nem fázott-e fel mezítláb a park füvén, de sebaj, valahol egy másik mesének is el kell kezdődnie. Ez a mese a Micsoda nő! * címet kapta (a biztonság kedvéért mellé van írva a moziplakáton: Pretty woman, mert hátha a magyar változatot nem mindenki érti), s J gyanítom, hogy a rendező, Garry Marshall által idézőjelnek szánt utolsó snittet, amelyen egy néger fiatalember arról énekel, hogy a meséket nem szabad komolyan venni, hiszen ez Hollywood, kevesen látják a nézők közül, mert addigra — miként a főhősnő a Traviátát szemlélvén — majdnem összepisilik magukat a gyönyörűségtől. HOGY IS MONDJAM? Ránk is fér némi boldogság efféle pótlék formájában, mert az igazira még legalább két évet vámunk kell, a miniszterelnök úr legalábbis akkorra ígéri. Ez a kis idő majd csak eltelik, s ha gondunk támad, nosza, kapjuk magunkat, elballagunk a moziba, garantáltan amerikai filmre, s eltévesztenünk se nagyon lehet, mert ha nem boldogságpótlót kapunk, akkor frászpótlót például a la Schwarzenegger (Total Recall — olvasható a plakáton, tetszik tudni fordítani, ugye?), de ebben a tekintetben az áremelések és a tévéhíradó messze kitolták az ingerküszöbünket. Hamar Péter H Itotot10 IhfiwiMTfe , . 1990.szeptember 1. I A rnagjerni^ hétvégi MELLÉKLETE
