Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
Másképpen lesz végre? Egy vödör szilva figgj ohasem számoltam még ki, mennyit ér egy vödör WH szilva, őszintén szólva még azt sem tudtam, kilója mit kóstál. Nem, mert a kertben szakítottam, vagy az út szélén, sőt alkalmam volt Tisza-parti dzsungelszilvásokban is baran- golgatni egyszer-egyszer. A szilva? Hisz az az ilyen helyeken — legalábbis egy kóstolás- nyira — mindenkié. Vagy mégse? Levelet hozott a posta egy nagyon felháborodott olvasónktól. Nos, abból kiderül, hogy egy vödör szilva tíz kiló lehet, az pedig hétötvenével hetvenöt forintot ér. Ahol pedig 6 lakik, ott ennyiért akár embert is ölnének. A vasúti töltést bérlő ember a cigányokat már meg is bökdöste a vasvillával, de — ő már ilyen tekintetben mentes az előítéletektől — a nem cigányoknak is kilátásba helyezte a bőrük kilyukasztását. Jelenségértékű az ügy, mert levélírónk egy vadőrről is tudósít, aki két fácánt csőre töltött puskával vett el azoktól, akik a kertben megfogták. Az ember nem védett madár, kérdezi ol vasúnk. Aki ezt a jegyzetet olvassa, nyilván maga is tudna hasonló példát citálni, magam is találkoztam már ilyen esetekkel. Önbíráskodás, vitatható esetek, balul elsülő végkifejletek... Az a baj, hogy vitatható a másik állampolgári magatartás is. A jázmin-, és orgonabokrokat az út mentén végigtépő, a nagyüzemi táblákat egy-egy szatyorral megdézsmáló, a mezei vadat magáénak tekintő emberé. Ha el nem is fogadott, de hallgatólagosan megengedett cselekvési formává vált az ilyesmi manapság. Néha tömegméreteket is ölt. Rövidesen tanúja lehetünk például a nagy őszi mezgeréléseknek, vagy tallózásoknak, amelyeket néhol ugyancsak puskás emberek igyekeznek megfékezni. Áll tehát egyik oldalon a dolog elvétele, amely attól függően minősül lopásnak, hogy van-e valaki, akit valamilyen módon tulajdonosi érzések kötnek hozzá. A másik pedig a megakadályozásra „foganatosított intézkedés”. Nem idézőjelben, de a jog nyelvén folytatva: sem a vasvilla, sem a puska nem áll arányban az ügy súlyával. Dehát különben elviszik... tálja szét a kezét a vadőr, a mezőőr, a töltés bérlője. El bizony, mert nagyon zavaros és kuszáit jogrendben és erkölcsi értékek között élünk. A munka nélküli szerzés vágyának elhatalmasodása azonban éppúgy bűn, mint az ilyen ember életét akár kioltani is kész ember viselkedése. A jog hézagai, az erkölcsi torzulásai... Az enyém, és a mienk összemosása... Mélyen méte- lyeznek bennünket. Szuper a market, Margit néni $|MR| árizsba egy napon beszökött az ősz, tudhatjuk meg Ady tói. Csak úgy, egy délután. A „Szent Mihály utján P? jött nesztelen". Egy nyári délelőftön Jármibí >s beszökött valami, ami inkább tavasznak nevezhető. Suhantam en is, no nem éppen nesztelen, hűséges gépkocsimmal, és majd leesett az állam. Az álmos kis faluban eleddig csak a meggyvirágzás miatt akadt meg az utazó szeme, most azonban valami más késztette lassításra. Öles, harsány betűkkel megírt tábla hirdeti, hogy megnyílt „Margit néni üzlete”, kicsit arrébb, hogy Kiss bolt. Az udvaron frissen emelt deszkafal takar valamit, nyilván a boltot. Innen sem hiányoznak a reklámok, nagyon pofás az egész. Valahogy kirí a faluból, vagy csak régihez szokott szemnek új? Vasárnap lévén nem tudtam közelebbi tapasztalatokat szerezni Margit néni Mini Marketéről — mert természetesen ez a felirat sem hiányzik a „shop”-róI, mindazonáltal üdítőleg hatott. Ahhoz képest legalábbis, ahogyan az ilyesmi eleddig lezajlott. A falvak ellátása ugyanis korábban akkor javult, ha az illető település „kapott” egy új „egységet”. Valamelyik városi—legfeljebb nagyközségi — ÁFÉSZ valahányas sorszámú boltjaként. A felirat és a tábla maga, a „változatosság kedvéért” lehetőleg településről településre ugyanaz, miként a választék és a színvonal is. Kedvem lenne divatos módon a fejlett nyugattal összehasonlítást tenni, de tudom, igazságtalanság volna. Éppen ezért Görögország példáját idézem, ahol a falvak se nem szegényebbek, se nem gazdagabbak a mieinknél. Ott egy Jármi nagyságú településen két-három minimarket is van, a nagyobban pedig akár egy tucat is. Egyiknek sem emelnek új épületet, hanem — miként Margit néniék — házukkal házasítják össze az üzletet, a család apraja-nagyja részt vesz a munkában, a nagyapa az unokát szólítja, ha idegen nemzet fia téved be, és már pénzt ftadzik annyi is, ha a gyerek pusztán a számokat tudja angolul. Nem tudom, Margit néni a „Kiss boltban” felvállalja-e a közszükségleti cikkek árusítását is, vagy csak konjunktúrára utazik. Megelőlegezem neki az előbbit, mert szükség van rá, jobban mint a rongyosboltokra, amelyből szintén rengeteg van falvainkban — de minek? Kellenek a minimarketek, bárcsak sokkal több helyre „szöknének be”. Még a névvel is barátkozik az idegen szót különben nehezen viselő nyelvérzékem. Félő azonban, hogy nem minden faluban terem vállalkozó szellemű ember elegendő, bár ha a már meglévőnek sikere van, bizonnyal akad követő. Esik Sándor M egyénk névadó községében, Szabolcsban a Mudrány-kú- riát — amelyet Móricz Zsigmond is gyakran felkeresett — az idén 4600 tátogató kereste fel. A vendégkönyv alapján nagy örömmel és csodálattal ismerkedtek a XVIII. századbeli berendezésekkel, emléktárgyakkal, faliképekkel. Az ide érkező látogatók szakavatott kalauza Vasi Györgyné. (Elek Emil felvételei) Középnemesi szoba Tizennyolcadik, de egyben első írótábor Tokajban Tizennyolcadik alkalommal került sor az írótábor megrendezésére a patinás Tisza-parti kisvárosban. A szervezők azonban nem mulasztották el újra meg újra hangsúlyozni, hogy úgy tizennyolcadik ez a mostani írótalálkozó, hogy egyúttal első is. Nem tagadták ugyan meg az eddigi tizenhét összejövetel eredményeit, de nem hagytak kétséget afelől sem, hogy az alapvetően megváltozott körülmények között gyökeresen új szellemű tanácskozás megrendezésére vállalkoztak. A változás alaphangját Zimonyi Zoltán, az írótábor eddigi gazdája, a Hazafias Népfront helyébe lépő Tokaji írótábor Egyesület kuratóriumának tagja fogalmazta meg nagyon világosan Itt és mást című bevezető előadásában. S ez az itt és mást nemcsak a három nap rendezvényein vonult végig, hanem már a tábor előkészítésében, programjának kialakításában is jól érzékelhetően érvényesült. Az idei írótábor talán legfeltűnőbb jellegzetessége a résztvevők körének kiszélesedése volt. És ez nemcsak számszerű növekedést jelentett. Megváltozott a táborozók összetétele is, mégpedig nemcsak foglalkozás szerint, hanem földrajzi értelemben is. Az írók mellett jelen voltak politikusok, közgazdászok, filozófusok, politológusok, s a hazai írók mellett nagy számmal vettek részt a tanácskozásokon, vitákon a határokon kívüli magyar irodalom képviselői is. A tanácskozássorozatnak két fő témája volt. Az első napon hivatásos politikusokkal, a parlamenti pártok képviselőivel, szakértőivel vitathattak meg a résztvevők olyan kérdéseket, mint irodalom és hatalom viszonya, irodalmi önkormányzat és mecenatúra stb. A részletekben nem egyszer meglehetősen különböző álláspontokat képviseltek a vitatkozók, a legfontosabb kérdésben azonban többé-kevésbé egyetértés alakult ki. Leszámolva a pártállam paternalista gyámkodásával, az irodalomnak a saját lábára kell állnia, a maga belső törvényei szerint kell léteznie, irányítást sehonnan és senkitől nem fogadhat el. A hatalomnak, a politikának egyetlen feladata lehet, az alkotás feltételeinek biztosítása. * A második napon szőkébb értelemben vett szakmai gondok kerültek terítékre, mindenekelőtt az irodalmi műhelyek, a folyóiratok helyzete. Előbb egy rádióadás számára is rögzített kerekasztal-beszélge- tésnek lehettünk tanúi, amelynek néhány mostanában indult folyóirat, többek között a Hitel, a Holmi, a 2000, a Magyar Napló, a Magyar Narancs, a Nappali Ház, a Holnap és az Orpheus szerkesztői voltak a résztvevői, az ismert rádióriporter, Györffy Miklós vezetésével. A műhelybeszélgetés később kiszélesedett, s részben a hozzászólásokból és még inkább a közreadott példányokból, ekkor derült ki igazán, mennyi új folyóirat indult hazánkban az utóbbi egy-két évben. A már említetteken kívül olyan lapokat vehettünk kezünkbe, mint az Arc, az Árgus, a Kapu, A Lap, a Remetei Kéziratok, a Stádium, a Századvég, a Magyarok, a Tekintet, a Délsziget, A 84-es kijárat és ez a felsorolás még egészen biztosan nem is teljes. És akkor még nem szóltunk a régi irodalmi folyóiratokról, mint a Kortárs, Új írás, Élet és Irodalom, Mozgó Világ, Alföld, Jelenkor, Tiszatáj, Életünk, Forrás, Új Forrás, Somogy stb., hogy csak a fontosabbakat említsük. Ha az elmúlt évtizedekben túlságosan is szegényesnek és egysíkúnak éreztük, a legtöbbször joggal, a hazai irodalmi sajtó kínálatát, most — túlzás nélkül mondhatjuk — a bőség zavarával kellett megküzde- nünk. Olyan gazdag a választék, hogy egy ember számára szinte már lehetetlen az áttekintés. Ráadásul a terjesztés megoldatlansága, esetlegessége következtében (erről nagyon sok panasz hangzott el a beszélgetések során!) a lapok egy részéhez nem is igen juthatunk hozzá. A hozzászólásokból az is kiderült persze, hogy ez a gazdaság súlyos gondokkal jár együtt. A legfőbb ezek közül, szükség van-e egyáltalán ennyi folyóiratra, föl tudja-e venni ezt a sokféle orgánumot a szűkülő olvasóközönség? Nyilvánvaló, hogy az állami támogatás hiányában ezek a lapok csak szponzorok támogatásával létezhetnek. De van- e ennyi szponzor, ennyi alapítvány? S ha ma van, vajon holnap lesz-e? Még gazdagabbá és látványosabbá tette a hazai folyóiratoknak ezt a felvonultatását a határainkon kívüli lapok jelenléte. A Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle és a Hét, a kolozsvári Korunk, a marosvásárhelyi Látó, az ungvári Hatodik Síp, az újvidéki Híd és Új Symposion, valamint a párizsi Magyar Műhely nemcsak mutatvány- számaival, hanem szerkesztőivel és munkatársaival is részese volt a vitáknak. Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy az idei Tokaji írótábor az élő magyar irodalom műhelyeinek eddigi legteljesebb seregszemléje volt. * A harmadik nap a kötetlen eszmecserék és a hagyományok előtti tisztelgés jegyében telt el. A résztvevők Sárospatakra rándultak ki, ahol először az ősi református kollégium nagykönyvtárának több százéves ritkaságait tekintették meg. majd nem kisebb kíváncsisággal tanulmányozták a könyvtár Makovecz Imre-tervezte új épületében azt a sok vonatkozásban páratlan kb. 15 000 kötetet számláló könyvgyűjteményt, amelyet az újkori magyar irodalmi emigráció egyik legvonzóbb egyénisége, Cs. Szabó László hagyományozott a híres iskolavárosra, s akit kívánsága szerint Sárospatakon temettek el. Egy kicsit jelképesnek is érezhettük a gesztust — s ez is nyilván beletartozott az itt és mást tudatosan vallott programjába —, hogy a szokásos tiszaladányi zarándoklat helyett idén az írótábor a Londonból Patakra megtért Cs. Szabó László sírjának megkoszorúzásával fejezte be munkáját. Katona Béla Cseke Gábor: Vízcsepp jegenyesoron érkezik a zápor fák csúcsán zászlós fellegek lezúdul egyből néma tatárhad moccanni sem merek mint aki sorsát más kezébe adta és el van veszve tudja már nézem hogy tűnik el a távoli vízfüggöny mögött a határ le-lecsap a vihar haragja talán most is lesz kegyelem és bőrig ázom és reszketek vízcsepp a tépett ághegyen 1990. szeptember 1. IjruiiunnniunAii 7 —^— A Mapfarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE MUDRÁNY-KÚRIA r u L T \ D r E z // o
