Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám

Ez az a falu, amiről semmitnem lehet megtudni egykönnyen. Hiába lapoztam fel több — megyénkről író — könyvet, alig, vagy egyáltalán nem említik. S hiába kérdeztem az ott lakókat is. Mindig egy házzal tovább küldtek, majd a szomszéd, majd a sógor, majd ő elmond nekem mindent, amit tudni kell. így jártam házról házra. Fél­nem nem kellett, hogy eltévedek, hiszen valójában egy utcából áll az egész falu. A hajdani Nagyko- csord (vagy Nagyfalu) úgyan ki- öblösödik, mint az egyetlen kőr­útból álló falvaknál szokás, de csak sejteni lehet az egykori tele­pülés vonalait. De például Bemát bátyám, aki a helyiek közül az egyik legidősebb, már úgy em­lékszik, hogy... —... ez mindig egy falu volt. Csak hagyományból mondták rám is, hogy a kiskocsordi Bakos Ber­nét vagyok, hogy megkülönböz­tessenek a többitől. Mint ahogy az is csak hagyo­mány már, hogy tó választotta el a két részt. Az időszakos tocsogó­kon a hurkokon kívül víz csak a községtáblánál van, a Kraszna. — Ám ez se az eredeti. Az egy kis ér volt. De ugye itt az Ecsedi- láp lecsapolásánál készült egy csatorna, na ez a mai folyó. A bátyáim még dolgoztak is rajta. Mert a föld Bakos Bemátéknak sem adott annyit, amiből meg lehetett volna élni. Napszámot vállaltak,ahol lehetett. Szegények voltak, akár a község. — De mindig igyekvő nép lak­ta, s az odaért, hogy a szomszéd község Győrtelek határából is, a tunyogiéból is, a mátészalkaiból is jó néhány holdat megvett. Igaz ebben volt része a gróf Tisza Kál­mánnak is. Akkor kezdtünk gya­Vagy vegyük a kisiparosokat. Ha nálunk kisebb a befizetendő, még a szálkái is meggondolja, hogy nem jár-e jobban, ha kihelyezi ide székhelyét. Nélkülük is szép számmal fog­tak bele itt a vállalkozásba. Vi­rágüzletek, autósbolt, fodrászat, büfék, bisztrók, fala tozók. For­galmukat nagyban növeü a Csen- ger fe­lől ér- I kező 1 autóá­radat. — A szakérte­lem és nem a pártállás ha­tározza meg azt, ki kerül az új vezetésbe. Nem készülhet még egyszer olyan víz­ügyi terv, amelyről a helybeli rögtön látja, hogy rossz. Hiszen amerre a rajz mutatja, míg a világ a világ, soha nem folyik el a víz. — Azért már eddig is történt változás! Hajói hallottam, az ide­iglenes tanácselnök, Jakab Cs. Zsig- mond megmutatta, hogyan lehet tenni a faluért!- így igaz. Évek óta a vb-ülések visszatérő té­Kocsordi rpi • • 1 • • Tűkor mája volt, hogy a te- metőhöz vezető utat l meg kelle­ne csinál- ' ni. Ő meg­oldotta. S még több ilyen apró dolgot, ame­lyek a falu népét bosz-szantották. Ennél jobb névjegy nem is kell egy polgármesterjelölt­nek. Apropó névjegy. A kocsordién biztos rajta lenne a református temp­lom fagalériás toronysipkájával, s a gróf Tisza Kálmán-féle kastély. Ebben a mátészalkai kórház há­rom kihelyezett részlege műkö­dik. Kettő bővül, egy vegetál. Las­san valódi osztállyá szerveződik a bőrgyógyászat, a főleg gerincsérv­re specializálódott ideggyógyászat, de a krónikus betegek kezelésére hivatott osztály csak ápolási tevé­kenységet lát el. Kocsordon szájról szájra jár egy anekdota. Egy leköszönőfélben lévő hajdani vezető kérdezte az egyik elégedetlenkedőtől: „hát milyen sokat fejlődött a falu az utóbbi negyven évben?” A másik erre csak annyit mondott, „de mennyit fejlődhetett volna!” A kocsordiak- kal együtt reménykedem én is, hogy ez a történet ma már csak a múlté. Tapolcai Zoltán „Majd a szomszéd..." rapodni. No, osztán bejöttek az oroszok. Földosztás, majd szövet- kezesítés. De az utóbbira nem volt való a kocsordi föld. Mert mit csinált az egyszerű paraszt? Ahol az ekével el tudott menni, oda már parcellát csinált. A többire várt míg használni tudja. De a gép nem várhat, egy az egybe nekimegy. Oszt van is termés, meg nincs is. Ennyit tudtam meg Bakos Ber- náttól, mert az idei kukorica job­ban érdekelte, mint a falu s a téesz múltja. Korát meghazudtolva pat­tant fel, s sietett a dologból jövők­höz. Akik szintén tipikus kocsor- diak voltak, nem akartak semmit mondani. — Minden úgy jó, ahogy van? Nincs semmi, ami bosszantaná Önöket? Nincs olyan ember, aki­nek kételkedve nézik hirtelen gazdagságát, hirtelen hatalmát? Sokat sejtetően mosolyogtak, de választ nem kaptam. Jakab Ottó­tól annál inkább. — Amíg nálam nem volt, el ne menjen! — szólított le kerékpár­ját tolva. — Olyat mesélek itt a helyi maffiáról, hogy az csak na! S aztán hallgathattam a rossz szomszédság jól ismert perleke­déseit. Pedig vártam volna neve­ket inkább, olyanokét, akik irá­nyítják a falut. Mert higgyék el minden faluban van „maffia”. A tanácselnök, a tsz elnök még nem is olya régen a sorban itt jött a párttitkár, az iskolaigazgató, az orvos, a boltos, s még sorolhatná azokat, akik foglalkozásuk révén az egész faluval kapcsolatot tarta­nak, s így a problémákra hama­rabb találnak megoldást. No nem mindig ilyen szép a helyzet.Ha Kocsordon közülük valakivel gond lenne, Jakab Ottó tudná. De rájuk nem panaszkodik. De más se. — A doktor úr? — így egy nénike az utcán. — Az egy na­gyon aranyos ember! De hát tudja kedveském, mi öregek nagyon rá vagyunk szorulva az orvosra! Meg kell becsülnünk! Az isko­laigazgató? Az is fiatal! Övé a jövő! Pajtás Zsigmond meglepődött az utóbbi kijelentésen. — Azért mondhatták talán, mert nemrégiben választott meg a tan­testület, s talán azért mert indulok önkormányzati képviselőként is a választásokon. — Akkor magának tudnia kell, milyen ma Kocsord, s milyennek kell lennie! — Az első, a saját bőrünkön érezhető változás az lesz, hogy a falunak el kell tartania magát. Az iskolát, a művelődési házat, a könyvtárat, az óvodát, magunknak kell finanszírozni a szociális tá­mogatásokat, a munkanélkülieket. — Sok munkanélküli várható? —Ahogy a mátészalkai gyárak helyzetét látom, biztos sokan lesz­nek. Hiszen korábban ezek szip­pantották fel a helybeli munkaerő jelentős részét. — S az iskolát el tudják majd tartani? Nem csökken a gyerekek száma? — De csökken. Ezért — s némi átalakítás árán — tudtunk beköl­tözni a falu két végén lévő épüle­tekből végleg az új iskolába, amely az én iskolás korom óta folyama­tosan épül. Mint minden másnál, létét az határozza meg, honnan tu­dunk anyagi alapot teremteni a fa­lunak. Például az adóból szárma­zó bevételekből. Ha jól tudom ezért gondolkoznak a tsz-nél azon, hogy el kellene válniuk Mátészalkától, hiszen oda adóznak. S ebből sem­mit sem lát a helyi önkormányzat. Forr a must, forr a világ őst jó lenne a nyárból egy darabka forróság. Túl hideg az ősz. De az eső, a talajáztató, a szomorúan szitáló őszi eső nagyon kell. Átázik a föld, telítődik a talaj, oltja a szomját a nyírségi homok. És ez még min­dig kevés... Borszőlőt szüretelünk. Évente meghí­vottja vagyok a gazdának, amolyan családi, ünnepi összejövetel ez. Lekapkodjuk a tőkék terhét, rizlinget, otellót, itt-ott még noha is akad, de van mézédes saszla is, nagy össze-visszaságban minden, aho­gyan néha az ember gondolata jön. — Milyen bor lesz ebből? — Azzal te ne törődj! Akármilyen a bor, az nem romlik rám soha. Ellenben azt mondd meg, mi lesz itt? Neked tudnod kell. — Attól függ, mire gondol Mihály bá­tyám? — A röpködő milliárdokra. Ma azt hallot­tam a rádióban, hogy röpködnek a milliár- dok. Az egyik azt mondja 35 milliárd, a másik 60-ra esküszik. Olyat is hallottam, hogy már száz milliárdra taksálják az aszálykárt. Mi az igazság? Elmondom, amit tudok. Szőkébb ha­zánkban itt a szabolcsi, szatmári, beregi tájakon augusztus végén egy milliárd forint­ra becsülték az aszálykárt. Az viszont egyenlőre felbecsülhetetlen, hogy ennek a jövő évet érintve, milyen hatása lesz. — Erzsi nénéd már vett öt flakon étolajat. Spájzol. Cukorhiányról is beszélnek... A szüret velejárója a bőséges ebéd. Csirkepörkölt, töltött káposzta és a napi politika kerül terítékre. Sokan azt mondják a vidéki, afalusi ember nem politizál. Dehogy nem. Meglehet, nem vitatkozik, nem han­goskodik, de odafigyel. A falusi ember véle­ményt is mond, de leginkább szűk körben, családi környezetben, mert forr a must, forr a világ, forr a politika. — A parasztember a természetből tanul és veszi a példáját. Ami még forr, ami még forrásban van az veszélyes. Ha forr a must, nem ajánlatos a pincébe menni. Majd ha letisztul a lőre... Mihály bátyám alaptermészeténél fogva nagy hatásvadász. Most is, miután a must­tal példálózott, kényelmesen hátra dől a székén, cigarettát erőltet a meggyfaszipká­ba — saját maga faragja őket — rágyújt, csörömpöl a kávés csészével és néz rám. Tekintetében a kérdés: „na ehhez mit szólsz te nagyokos, te városi firkász?” Belekezdek egy történetbe. Elmondom, hogy bár sok hajszál van a nagy kalap alatt, de a hajszálak nem azonosok. Van a haj­szálak között hosszú is, rövid is, ép is, törött is, barna is, ősz is. Az ember sem egyfor­ma. Ne vegyük mindet egy kalap alá. — Huncut vagy te öcsém?! Csavaros az eszed. Tisztességes ügyvéd is lehetett volna belőled, de mégsincs igazad. Akinek van esze, az nem kapkodja el a dolgot, vé­leményt sem mond elhamarkodottan. Legu­tóbb például azt írtad, szükség van aterme- lőszövetkezetekre. Kinek és minek? A pa­rasztságnak? Vagy azoknak, akik a pa­rasztságból élnek? — Hát van még a szó igazi értelmében parasztság? Mezőgazdasági munkás az igen, de parasztság? Hodászon csupa olyan emberekkel beszélgettem, akik arat­tak ugyan, de szakmájuk szerint iparosok, munkások voltak. A nevükre is emlékezem. Török József azt mondta, ő ív- és lánghe­gesztő. Széles István géplakatos. Újvári János gépszerelő. Aratnak búzát, rozsot, csillagfürtöt, napraforgót, kukoricát, kom- bájnolnak, vidéken élnek, közel vannak a földhöz, de nem parasztok. — Majd azok lesznek. — Nem hiszem. Legutóbb Tornyos­pálcán jártam. A pálcái Rákóczi Tsz elnöke dr. Szakszón Ernő mondta: nincs itt már parasztság. Valamikor ebben a faluban 6 ezer ember élt a földművelésből. Most vagyunk vagy ötszázan tsz-tagok. Itt a falu­ban már soha többé nem lesz az, hogy hatezer ember önállóan gazdálkodjon. Hogy is tehetnék? Az önálló gazdálkodás­hoz a földön kívül nincs már meg semmi. Nincs igavonó jószág, nincsenek gazdasá­gi felszerelések, az istállókat a gazdasági csűröket már régen lebontották. Mi pénz kellene ahhoz, hogy az egyéni, a farmer­gazdálkodás minimális feltételét megte­remtsék. , •— Nem túlzottan lelkes híve ez a te elnököd az új politikának? — Nem tudhatom, nem kérdeztem rá, azt viszont tudom, hogy sértett ember. Szí­vére vette, hogy zöldbárónak nevezték. Én lennék zöldbáró — kérdezte. — Húsz hold földdel annak idején kulákok voltunk. Apám odamaradt a második világháborúban, édesanyám tisztességgel meg sem gyá­szolhatta, mert aki az oroszok ellen harcolt, arról akkor nem illett megemlékezni, elsirat­ni. Amikor itt Tornyospálcán a termelőszö­vetkezetet szervezték, már iskolába jár­tam, kertészeti szakmérnökire. Hazazavar­tak a kollégiumból azzal, hogy amíg édesa­nyám alá nem írja a belépési nyilatkozatot vissza ne menjek. így volt ez másokkal is, sokakkal az ismerőseim közül. És most mert termelőszövetkezeti elnök vagyok, vérszívó lettem. Én vagyok az, aki zöldbá­róként kizsigerelem a parasztokat, szívom a vérüket... — Honnan veszed ezt? — Megjelent az újságban. Egy olyan ember aki talán tőlem is jobban kiszolgálta a régi rendszert veszi a bátorságot és a ter­melőszövetkezeti elnököket zöldbárónak nevezi, vérszívónak, a parasztság elnyo­móinak titulálja. Én az iskoláim elvégzése után, itt a helyi termelőszövetkezetben dolgoztam mind­végig. Végigcsináltam mindent, gyakornoki munkától az ágazati termelésirányításon át az elnökségig. 1983. tavaszán választottak meg elnöknek. Tudom, hogy honnan indul­tunk és azt is, hogy hol tartunk most. Kez­detben volt egy vasvázas szín, egy istálló, egy hídmérleg és most van 200 milliós ter­melőszövetkezeti vagyon. Ebben a va­gyonba beletartozik százezer almafa, egy 70 millió forintot érő tehenészet, a sertés- törzstelep és még sorolhatnám. Most ver­jük szét, osszuk szét az egészet, mert olyan a politikai széljárás. Hát magamnak csináltam mindezt? Én, a zöldbáró élvezem ennek a hasznát? A termelőszövetkezet jelenleg 500 aktív dolgozót tart el és 700 a nyugdíjasunk... Mihály bátyám csak ül és hallgat. A sze­meit lecsukja, mélyen és egyenletesen lé­legzik. Elaludt volna? Az asszonyok kőttes kalácsot raknak az asztalra, úgy mint régen is tették, a tálban kendő, háziszőttes, a kendővel a bélest bugyolálták, hogy meleg legyen. Mondják, ne igyunk már, fogyasz- szunk inkább. Nyúlok a kalácsért, de a bátyó marad ahogy volt, de szól: — Nem értem én ezt a te elnöködet. Azt mondod, volt 20 hold földjük. Azzal már le­hetne mit kezdeni. Azt mondod tanult ember, kertész és vállalatgazdaságból doktorált. Hát miért nem veszi ki a földjét, miért nem csinál önmagának egy paradicsomi gazda­ságot? Meg tudná csinálni, vagy nem? — Sok mindent meg tudna csinálni. Kü­lönbül, mint bárki. De nem akarja. Amikor nála jártam, kivitt a határba. Megmutatta a gyümölcsöst a százezer almafát, 300 hek­tárt egy tagban. A kert legmagasabb pontjá­ról egy dombtetőről beláttunk mindent. Ritka szép ültetvény, tízezer tonna alma ígéreté­vel. A fák közén a közlekedő, művelő utakon járva már a fajtákat is megkülönböztethet­jük. Starking, Idared, Jonathán, és még vagy tíz másik olyan fajta, amelyeknek már nem csak Keleten, de Nyugaton is jó a piaca. — Ezt a kertet már úgy telepítettük,hogy a jövőre gondoltunk. Olyan a fajtaösszetétel, amely elbír minden kritikát. Ez egy kincs és nemcsak az enyém. — mondta az elnök — Azoké ez, akiket már eml ítettem Most fordít­sak hátat az egésznek, hagyjam sorsára a közös munkával nagynehezen létrehozott gazdaságot? Igen. Nekem is eszembe jutott már, hogy az agrárszakemberek miért vállalnak sors­közösséget. A legtöbbje önállóan jobban boldogulna, többre vihetné. Ha már farmer­gazdálkodásról van szó, az egyetem, a főis­kola, a vezetésben, a szervezésben, a part­nerkapcsolatok kiépítésében szerzett ta­pasztalatok, a farmergazdálkodásban épp úgy — vagy még jobban hasznosíthatók, mint a nagyüzemben. Na, de mi lesz a falu sorsa? A tornyospálcai aktív tsz-tagok több­ségének nincs földje, a saját nevén a közös­be. Ha lesz földtörvény, akkor majd vehet. De mennyit vehet? Megél-e belőle? Nehe­zebb kérdés, hogy az új—régi tulajdonosok képesek-e, hajlandók-e olyan földművelés­re, gazdálkodásra, amely a közös művelés produktumával egyenértékű, vagy megkö­zelíti azt. — Itt — mondta a tsz-elnök — ha a priva­tizáció úgy megy végbe, ahogy az a földtör­vény-tervezetben szerepelt, sokan föld nél­kül és munka nélkül maradnak. Az egykori földtulajdonosok jórészt külföldön, vagy vá­rosban élnek. El sem tudom képzelni, miként válnak majd ismét gazdálkodókká. Egyéb­ként a nyugdíjasainknak a 60 százaléka, az aktív dolgozók 10 százaléka rendelkezik va­lamennyi földtulajdonnal. Ha közülük bárki visszaigényli a földjét, visszaadjuk, adtuk is vissza már. Akik eddig visszakérték a földjü­ket, most rosszul jártak. Bennünket is káro­sított, megviselt az aszály, de tudok mutatni olyan újgazdát, akinek a forróságban telje­sen kisült a kukoricája, a pénze elveszett. Nem kevésről van szó, ha figyelembe vesz- szük, hogy egy hektár felszántása 2500 fo­rint és ehhez jön hozzá a többi költség a ve­tőmag, a vetés, a vegyszerezés és minden... — Sötéten fested a jelent és a jövőt. Job­bakat, szebbeket nem tudnál mondani. em vitatkozom. Mihály N bátyám is egy azok közül, aki szereti a földet. A kertjét, szőlőjét rendben tartja, van hozzá ereje hogy két hektó bort, öt tonna almát megtermeljen, két disz­nót meghizlaljon és álmodik egykori önma­gáról. Elsőkaszás volt, fáradhatatlan a szán­tásban, vetésben, aratásban, de nincs már kaszája, cséphadarója, a maradék tejeskö­csög csak dísz a konyha ablakán. Most óbort tölt a poharakba. Lassan és megfontoltan, az ízre, zamatra ügyelve kortyol néhányat és ki­jelenti: Ne politizáljunk! Gondolod, esik még annyi eső, hogy átázzon a föld? Szeretnék a kert végébe néhány kisfát ültetni... Az ég borult, hűvös van. Az eső nem esik és jó bent lenni a konyha melegében... Seres Ernő 1990. szeptember 22. ^sninpnncTŰn 11 A » Mdjj HÉTVÉGI MELLÉKLETE —^■—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents