Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám

■I Kel«t­8 Imniannpcrifl 1990. szeptember 22. ——^a »»ayanii^zdy hétvégi melleklete ^ e Kincsek a föld mélyén Hajdanvolt titokról szól a régész Vajon ki lehetett az ezer évvel ezelőtt hordott fülbevaló tulajdo­nosa? Szőke volt, vagy fekete? Hallani olykor szerencsés emberekről, akik szántáskor vagy a kert vé­gében történő ásás során ezüst pénzzel teli korsót vagy más kincset találnak. A régészek mindennapi tevékenysége az ásatás, a föld mélyé­nek vallatása. Vajon milyen eredményeket, leleteket hozott az idei nyár, a megyénkben folytatott ásatások során — kerestem fel Istvánovits Esztert, a Jósa András Múzeum régészét, muzeológusát. Nos, megtudtuk, hogy megyénk­ben három helyen folyt a nyáron ásatás. Csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy Nyírtelek határá­ban leletek után kezdtek kutatni. Ugyanis Czuper Ferenc (megér­demli, hogy a nevét megemlítsük) azonnal tájékoztatta a múzeunot, hogy földmunkák közben néhány csontvázat talált. — Az ezt követő ásatások során kiderült, hogy egy kisebb avarkori temetőt rejt itt a föld mélye a VI-VÜ. század környékéről. Bár, itt egy szép csatnál nem találtak egyebet, a kutatás mégis érdekes eredménye­ket hozott, hiszen e tájon is végighú­zódott az úgynevezett Csörsz-árok, a szlávok és az avarok határvidéke, s ilyen közel ehhez avar temetőt keve­set találtak eddig. Ha minden igaz, az idén befejező­dik egy öt éve elkezdett jelentős ásatás Ibrányban, az Esbók-halom környékén. Itt 266 sírt találtak, amely honfoglalás-korabeli, illetve a temetkezés átnyúlik az Árpád­korba a XI. század elejére. Az idén már a temető szélét tárták fel. Úgynevezett köznépi temetőről van szó, ám a leletek révén annál többet tudni meg a mindennapi élet­ről. Az ásatások során fazekak, konyhaeszközök kerültek elő. A nők sírjaiból díszek, különböző ezüst és bronz karperecek, aztán néhány nyakdísz került a múzeum­ba. A férfiak vaskéseket, szerszá­mokat, tűzgyújtó eszközöket vittek magukkal a föld alá, mindazt, ami az akkori hit szerint a földöntúli uta­záshoz szükséges. Két fegyveres sírt is találtak, afféle egyszerű harcosok felé nézzen. Néhány betelepedett idegent viszont fordítva földeltek el. Ibrányban az ásatásokat októberben fejezik be véglegesen, s akkor kö­vetkezik a kutató, elemző munka. Tiszadob szigetén is befejezik az idén az ott végzett rendkívül érde­kes feltárást. Negyedik-ötödik szá­zadi temetőről van szó, amely jóval gazdagabb lehetett, mint az ibrányi. Sajnos a sírok nagy részét előzőleg kirabolták, ám így is ezüstékszerek, csatok, fülbevalók, kapcsok kerül­tek elő, aztán néhány pajzs, kard, lándzsa. Valamilyen germán lakos­ság élhetett akkoriban e tájon, talán gepidák. Izgalmas kor lehetett ez, hiszen a hunok elől menekülő Kár­páton kívül élő és más népcsoportok átjáróháza volt ebben az időben mai lakóhelyünk. Történelmi hasonló­ság, nagyhatalmak szorításában él­tek akkor is az itteniek. Nyugatról a hatalmas Római Birodalom, keletről A vitéz úr lószerszámai vajon ismerte-e a fülbevaló tulajdonosát? lehettek, baltákkal felszerelve. Sőt az egyik lovas vitéz lehetett, ken­gyel, zabla, csat és lóbőr nyoma árulkodott erről. Érdekes, hogy őseinket úgy temették nyugat-kelet irányba, hogy arcuk keletre, a Nap Pardi Anna: Mária evangéliuma Az atyáról a fiúról sokszor szó van Mária a háttérben hallgat figyel ami őt illeti tiszta ruháért egy tál ételért tesz-vesz s ebben ki is merül egy-egy napja de tudja, részvét a részvéttel mint vegyül szegények ha köszöntik a sövénynél sorra s málnák piroslanak a katekizmusban s lepke száll gyantán ácsolt fán a tőle távozó magányos fiú lábnyomán Huszár István munkája. pedig a félelmetes hunok riogatták a lakosságot. A népvándorlás kezde­tének kora ez, zivataros, népek fennmaradását próbáló idő, amikor népcsoportok tucatjai tűntek el a történelem véres forgatagában. S hogy miként történt mindez, milyen lehetett a sokféle náció egy­máshoz való viszonya, hogyan ke­veredtek őseink a történelem ol­vasztótégelyében? Nos, ezt kutatják a régészek, történészek. Sokat segít múltunk megismerésében a leletek feltárása, elemzése, hiszen az írott emlékek hiánya miatt a sírokból fel­tárt — olykor talán jelentéktelennek tűnő tárgyakból — kell tájékozódni. S a kisebb leletek is többet érhemek sokszor egy korsó ezüst pénznél. Bodnár István Nem önmagunknak zenélünk... Beszélgetés Benkó Sándorral Az európai könnyűzene törté­netében is igen ritka, hazánkban pedig egyenesen példátlan az olyan hosszú ideig tartó sikersorozat, amilyen több, mint harminc éve a magyar Benkó Dixieland Bandé. Múlékony, többnyire a divat és a korszellem diktálta melódiákból élő könnyűzenei társulások a ze­netörténet nagy dimenzióihoz viszonyítva — természetüknél fogva — mindig tiszavirág-éle- tűek voltak. Igaz: a Benkó Sándor vezetésével működő együttes egyebek közt talán azért is tudta megalakulása, 1957 óta folyama­tosan megtartani közönségét, mert művészetét egy örök életű műfaj, a jazz, illetve annak egyik speciá­lis ága, a New Orleansból szárma­zó dixieland-muzsika szolgálatá­ba állította, s fejlesztette világ- színvonalúvá. A dixieland lendü­letes ritmikájával, életszeretetet sugalló, egészséges dallam- és har­móniavilágával maga is maradan­dónak bizonyult a műfajok kö­zött, nem utolsó sorban a jazz legfőbb sajátossága, az improvi­zációs technika révén. Nem mindennapi zenei érzékeny­ségről tanúskodik annak a nyolc, magasan képzett muzsikusnak a játéka, akik immár negyedszáza­da változatlan felállásban szólal­tatják meg ezt a jellegzetesen amerikai zenét, s akik ma már a műfaj interpretálói között a világ legjobbjai közé tartoznak. Minde­nekelőtt a stílus elsajátításához volt szükségük különös zenei nyitott­ságra. Európai előadóművészek esetében pedig a tengerentúli muzsikára való fogékonyság igen ritka jelenség. Ezért érthető, hogy Benkó Sándor az együttesnek ítélt számos kitüntetés és fesztiváldíj mellett talán arra az elismerésre a legbüszkébb, amelyet a Benkó Dixieland Band 1987-ben az Egyesült Államok elnökétől, Ro­nald Reagantól kapott. — Az elnök azt hangsúlyozta, hogy mi, európai létünkre a New Orleans-i hagyományokat az otta­ni értékrend szerint megújítva ápoljuk; hogy nekünk sikerült Benkó Sándor hangszerével ezeket a hagyományokat mai köntösbe öltöztetve életben tarta­nunk. Azt hiszem, ennél szebb elismerést nem is remélhetünk — mondja a népszerű művész. —Pedig az sem érdektelen, hogy például alig másfél évtizednyi mű­ködés után, 1971-ben magkapták a Montreaux Jazz-fesztivál első díját, azután a Sacramento Jazz Jubilee ugyancsak első díját, és még jónéhány nagydíjat... Mind­ezek mellett talán mégis az a leg­izgalmasabb kérdés, hogy miként lehetséges ugyanazzal a műfajjal ilyen hosszú ideig itthon — külö­nösen itthon! — és külföldön egyaránt megtartani a közönség érdeklődését? — Ennek van néhány szakmai kulcsa, de alighanem nagyobb sze­repe van egy igen fontos művészi alapállásnak, amit minden vala­mirevaló előadóművésznek tud­nia kell. Annak ugyanis, hogy a művész elsősorban a közönség­nek játszik, és nem önmagának. Ami nem jelenti, hogy futni kell az olykor egészen olcsó igények után, hanem hogy szeretni kell a közönséget és megbecsülni az elvárásait. Például amit hiteles­ségben vár tőlünk. A zeneszerető, s ezért a zenéhez valamilyen szin­ten értő közönséget nem lehet becsapni. Ezt pedig állandó tanu­lással, művészetünk fejlesztésé­vel biztosíthatjuk csak. Nagy elis­merés volt számunkra, amikor New Oríeans-ban játszottunk, s ott úgy •fogadták zenélésünket, mintha ma­gunk is onnan származnánk. Azt mondják, jobban ismerjük azt a muzsikát, mint az ott születettek. De a stílusismereten kívül a hite­lességhez -tartozik az is, hogy zenélésünk a rögtönzésekben ízig- vérig mai legyen. Azt kell monda­nom: ma úgy kell a zenében im­provizálni, ahogyan a mai ember él; mai gondolatot, mai technikát kell muzsikánkban megszólaltat­ni. És ezt évi 40-50 külföldi, és 120-130 itthoni koncertünkön estéről estére újra megvalósítani. Mi mindig a színpadon döntjük el még azt is, hogy mit fogunk ját­szani, mivel kezdjük a műsort. Akár a Budapest Kongresszusi Köz­pontban, akár valamelyik vidéki városban lépünk fel, az első szín­padon töltött percekben megpró­báljuk felmérni a közönség han­gulatát, igényeit, lélektani állapo­tát. Azt hiszem, ezt érzi is közön­ség, és olykor valóságosan is meg­beszéljük, mit szeretnének halla­ni. Talán ennek köszönhetjük, hogy szeretnek minket, a zenénket, amellyel mindig tudunk meglepe­tést okozni. Sz.Gy. ■MHHUHMHi A minap egy éve múlt, hogy Nagykállóban eltemettük Rat- kó Józsefet. Kosa Ferenc leve­lét, amelyet Ratkó József Se­gítsd a királyt! című drámája kapcsán írt a költőnek, ebből az alkalomból közöljük. MHi Egy éve múlt „Kedves Jóska! Megkaptam István királyról írott drámádat. Munkát, csapot-papot feledve, mindent félretéve aznap éj­jel el is olvastam. Az első szó, ami kikívánkozik belőlem: a köszönet szava. Köszönöm, hogy megőrződ­tél. Nem azért írom ezt, mintha vala­ha is kétségem támadt volna emberi­költői megőrződésed felől. Igazán nem. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben sokszor lehettem tanúja, amint Il­lyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor végigtekintett irodalmunk csataterein, keresgélvén ki maradt még állva és téged e nem éppen szívderítő szemlék alkalmával min­dig állva találtak. Tanúsíthatom, hogy írásaid tisztességét és értékét illetően barátaid körében kétségek soha nem merültek föl. Némi eltérés dolgaid megítélésében csupán ab­ból adódott, hogy Gyula bácsi Józ­sefnek nevezett téged (Attilát is min­dig így emlegette) — mi pedig Laci­val, Sanyival Jóskának neveztünk. Volt idő, amikor aggódtunk érted: de sohasem az írásaid, hanem konok csöndjeid, hosszú hallgatásaid miatt. Találkozásaink alkalmával néha még én is korholtalak, faggat­talak miért írsz olyan keveset... Ilyenkor bólogattál, a földet nézted, cigarettát kotortál elő a zsebedből és István királyról, Bartókról, Erdé­lyről, Szabolcs gondjairól kezdtél beszélni: köznapi helyzetekről, me­lyekben egy költőnek más dolga is akad, sőt, olykor fontosabb dolgai is akadhatnak, mint a versírás. A szomjazónak víz kell, az éhezőnek kenyér, az elesettnek támasz, a magárahagyatottnak kéznyújtás, apadó vérűnek vérátömlesztés. Kés­éire kényszerült sorsokat, ügyeket idéztél, ahol az idő szorítása miatt a közvetlen segítséget nem lehet vers­írással helyettesíteni. Igazad volt. Ismertem, ismertük igazad súlyát, tapasztalhattad is, amikor tehettük, nem hagytunk magadra. Laci sem, Sanyi is. Hazárdíroztunk veled együtt, mert tudva tudtuk, ha hátat fordítunk köznapi kötelességeink­nek, csak üres óraketyegést, sivár és terméketlen időt nyerhetünk, amely sok mindenre alkalmas, de alkotó munkára nem. Mert hiába volna szalmakazalnyi szó a fejünkben, hiába volna tengernyi ráérő időnk, ha nem vigyáztunk emberi-erkölcsi alkalmasságunkra, ha elillant sza­vaink mögül a sorsfedezet, a vers, a dráma, a mű halva születik. Aki már megpróbálta megőrizni az alkal­masságát, tapasztalhatta, hogy az bizony korántsem velünk született, vagy égből pottyantott ajándék. Kíméletlenül meg kell küzdenünk érte napról-napra, át kell enged­nünk magunkat a tiszta látásnak, az embertől-emberig történő cselek­vésnek, végtelenségünk reményének és végességünk fájdalmának. Teljes emberként kell élnünk, mert művünk teljességét csak teljes életünkkel garantálhathatjuk... Petőfit nem a hadvezérek parancsolták a lánd­zsák elé a segesvári kukoricásban, hanem az alkalmasság, a sorsfede­zet megőrzésének vágya, reménye, igézete. A bennünk lévő leghatalma­sabb isten. Mindezek tudatában kérlek tehát Jóska, ne legyints kö­szönő szavamra. Ismerem önként vállalt országos terheidet és a reád szakadó személyes gondokról is van némi fogalmam. Az, hogy megma­radtál egyenes gerincű, hiteles sza­vú költőnek, talán magától értetődő, de hogy sorsod kegyetlen kihívásai­ra volt erőd munkával-művel válas­zolni, az külön kézfogást érdemel. Nem áz én dolgom értékelni a müvedet, ', hiszen nem kenyerem a toliforgatás, elfogulatlan sem va­gyok írásaid iránt, mivel a föld, melynek népéhez énekes-mindenes cselédnél| szegődtél az én szőkébb hazám isi Úgy Is mondhatnám: az elmúlt harminc esztendőben (bi­zony, épp harminc év telt el azóta, hogy első verseidet megmutattad nekem a Nyíregyházi Gangesz-par- ton) szepről-végről cselédtársak lettünk, afféle csöndes összeeskü­vők, kiknek válla a maradék haza megtartásában össze-összeér. Érté­kelés helyett valamit mégis megpen­dítenék, néhány elöljáró szót egy majdani hosszabb beszélgetéshez: István királyról írott müvedet nem is annyira olvastam, mint inkább be­lélegeztem. Ilyesmi csak akkor for­dul elő vélem, ha valamit hitelesnek és teljes egészében igaznak érzek. Első lélegzetvételre is azt gondo­lom, hogy az a mű nemzedékünk ta­lán legjelentősebb irodalmi megnyi­latkozásai, Arányait, erkölcsi fesz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents