Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-04 / 182. szám

AZ INFLÁCIÓRÓL M agyarország lakossága jó ideig abban a hit­ben ringatta magát, hogy puszta ijesztgetés az infláció emlegetése. Volt is rá némi alapja, hiszen hosszú évtizedek teltek el anélkül, hogy megis­merhettük volna a pénzromlás igazi, ijesztő arcát. Annyira persze nem volt mozdulatlan az árszínvonal, mint mondjuk Albániában vagy Kubában, netán a Szovjet­unióban, hiszen bekövetkezett időnként némi „árren­dezés”. A valóságos infláció mégsem érte el a két számjegyet. Manapság azonban már ott tartunk, hogy bele kellett nyugodnunk, nemcsak a bűvös két szám­jegybe, hanem abba is, hogy a húsz után esetleg har­minc százalékká változik a pénz elértéktelenedése. A jelenség okainak elemzésére és a feltehetően kivezető útra Adler László a nyíregyházi Pékinas Kisvendéglő tulajdonosa, Baráth László a Húsipari Vállalat nyírma- dai leányvállalatának igazgatója, dr. Béres Géza a SZÁÉV gazdasági igazgatója, Körtély Sándor az OTP megyei igazgatója vállalkozott. Szerkesztőségünket Esik Sándor olvasószerkesztő képviselte. K. M.: Bizonyos egymásra- mutogatás figyelhető meg azok körében, akiknek lenne elszá­molni valójuk inflációügyben. Ki lehet az igazi gerjesztője? A vállalatok, a kormányzat, a pénzügyi irányítás? K. S.: Véleményem szerint a magyar gazdaság mai színvona­la tehető mindenekelőtt felelős­sé. Az állam igen hosszú ideje túlköltekezik. Erre a „bőkezűség­re” pénze voltaképpen nincsen, ezért hitelt vesz fel. Ezt a pénzt azonban ahelyett, hogy a terme­lés bővítésére fordítaná, nagyobb részt a veszteséges vállalatok támogatására költi. Ördögi kör ez, hiszen egyik napról a másikra támad a gazdaság szektorainak halaszthatatlan igénye ezekre a pénzekre. Tarthatatlan, hogy a költségvetés használja fel a hitel- állománynak több, mint 70 száza­lékát, ami az elmúlt évben nem kevesebb, mint 750 milliárd forin­tot tett ki. A gazdaság jelenlegi szerkezetének és színvonalának fenntartására fordított pénz kon­zerválja ezt az egészségtelen helyzetet, és nem nyílik mód a régóta áhított szerkezetváltásra. K. M.: Ezt a kritikát más­honnan is hallani éppúgy, mint a választ: ha befejeződne a veszteséges nagyvállalatok tá­mogatása, egyik napról a másikra igen nagy tömegek veszítenék el munkájukat, és ez nagyobb feszültséghez vezetne, mint amit különben az infláció okoz. K. S.: Ismerem ezt az érvelést és tudom, hogy nehéz elszakadni tőle. Mégis azt kell mondjam, nem nagyon halasztható tovább a gazdasági és pénzpolitika új ala­pokra való helyezése. Munkanél­küliség nélkül a modern társada­lom, mint az Nyugaton is jól lát­szik, egyelőre elképzelhetetlen. Valóban mérlegelés kérdése, hogy vállaljuk-e, vagy pedig hagyjuk jobban elszabadulni az inflációt. Én amondó vagyok, le kell nyelni a keserű pirulát, különben szép lassan mind mélyebbre csúszunk. Egy bizonyos , az inflációt nem a lakosság indukálja, hiszen kevés a pénzük az embereknek. A pénz­romlás mégis őket sújtja leginkább. Be kellene már fűteni végre a gazdaságot, mert a mai működé­se mellett semmi jó nem látszik kibontakozni. B. L.: Az infláció mindenek­előtt gazdasági kategória. A vilá­gon minenütt jelen van, de minálunk a társadalmi berendezkedés okolható létrejöttében. Én mint vállalati vezető három dolgot tar­tok szem előtt, a gazdasági, a személyi, a tárgyi és az érdekelt­ségi feltételeket. Az első kettő­ben sem rózsás a helyzet, az utóbbi viszont egyenesen kataszt­rofális. 90—95 százalékos közös­ségi tulajdoni aránnyal az állam­polgár teljes érdektelenségbe süly- lyed és abszolút nem ösztönöz­hető. A stagnáló gazdaságnak ma ez az oka, de ugyanez a jelenség vezetett el idáig abból a korból is, amikor viszonylag jól ment ne­künk. A. L.: Én inkább érzem, mert foglalkozni nem nagyon van időm az inflációval. Ha azonban végig­gondolom az elmúlt negyven évben történteket, szöget üt a fejembe néhány dolog: A pénzhígulás egyik leginkább okolható tényezője, hogy Magyarország előnytelen szerző­déseket kötött más országokkal. Mostanában derült fény néhány olyan szerződésre, amelyből mi nemhogy hasznot nem húztunk, de igencsak rá is fizettünk a bolt­ra. A fejlődő országoknak küldött támogatásra gondolok, valamint arra, hogy mibe került nekünk egy rubel bizonyos szovjet beruházá­sokon, amelyekről pedig csupa előnyös dolgot adtak elő annak idején. B. G.:Valóban lehetne hosszan mesélni például a magyar építő­ipar és benne a mi vállalatunk líbiai „kiruccanásáról", hogy egy konkrét példával csatlakozzak Adler úrhoz. A pontos számok még nemigen ismeretesek, de jó néhány milltárddal fizettünk rá. Ha már nálam van a szó, vissza­utalnék még a Baráth úr érveire is. Demotivált egyén, vállalat, re­striktiv beruházáspolitika... Ez egyet jelent a műszaki fejlesztés megállásával, ezáltal a világpiac­tól való elszakadással. A gyenge vállalatok egyúttal rossz adózók is. Ilyen módon jut még kevesebb pénzhez a költségvetés és kény­szerül rá, hogy kölcsönt vegyen fel az ilyen vállalatok életben tar­tására. Az a baj, hogy még a mai napig is, amikor már túl vagyunk a rendszerváltáson, tapasztalha­tók olyan jelenségek, amelyek három-négy évvel ezelőtt is megtörténlíettek volna. Megdöb­bentő, hogy a nagymarosi — már leállított—beruházás munkálatai még ma is folynak, éppen most utaltak át 900 millió schillinget az osztrák félnek. Ilyen gazdasági környzetben csoda, ha valaki egyáltalán vállalkozik. A. L.: Én nem értek egyet Bé­res úrral, és azt mondom, hogy vállalkozó még így is volna. Csak éppen pénzhez nem jut, mert hiába kopogtat az OTP-nél. Magamból kiindulva: az üzletpolitikát az élet­hez kell igazítani, az infláció min­denkit érint, ennij inni azonban ezután is fognak. Én érzem, hogy milyen árat fogad még el a ven­dég, azt is, hogy milyet nem fo­gadna már el. Amíg ehhez a for­galmat fenn lehet tartani minimá­lis nyereséggel, addig nekem vendéglőm lesz és hozzám be fognak jönni az emberek. Nem igaz, hogy nem lehet 30 százalék kamatra felvett hitelből jövedel­mezően vállalkozni. Én tavaly 30, az idén 33 százalékra kaptam hitelt az üzletem bővítéséhez, mégsem félek, hogy nem tudom megadni. Látom persze, hogy kezdő kiskereskedők hogy állnak hozzá és miként buknak nagyo­kat. Csábító, hogy minden ár sza­badár. De ennek nem szabad be­dőlni. Akár a haszonkulcs csök­kentésével is, de én arra törek- szek, hogyavendégel ne riadjon. Tíz éve még 130, 82-ben még 125, az idén száz alatt volt és van a haszonkulcsom. B. L.: A bankköltséggel együtt a kamat egy évben eléri a 40 százalékot. Mivel mi nemcsak vásárlók vagyunk, hanem eladók is, sajátos szemléletmódot kellett hogy megvalósítsunk. Azt néz­zük, mi mennyire inflálódik. Az a táp, ami most 600 forint, az jövőre 700—760 lesz. Ennek az alap­anyagában jobb tartani a pénzt, mint bármi másban. Könnyű Ad- ■lerúmak; hiszen ő a magas kamatra felvett pénzt egy év alatt ötször is megforgatja. így alacsony hozam­mal is kijön a kamatra való, s marad jó haszon. Egy nagyválla­latnál azonban más a helyzet. Vegyük alapul a mi felsősimái hizlaldánkat. 80 milliót ér a telep, 40-et az a sertésállomány, ame­lyik benne hízik. K. M.: Elnézést, hogy köz­bevágok, ahhoz hogy ez 35 százalékot kamatozzon, meg kell emelni szeptemberben a hús árát? B. L.: Nem ebből következik az áremelés, ha egyáltalán bekö­vetkezik. Más alapanyagok ára is emelkedett, nem beszélve az energiahordozók közelmúltban bejelentett áremeléséről. Ezzel együtt én, a Húsipari Vállalat leány­így takarékoskodunk megyénkben 1989. I. fél év — 100% Betétállomány változása 96,9% Devizabetét állomány növekedése 300,0% Lakossági hitelek növe­kedése 104% vállalatának az igazgatója nem tudom elképzelni, miként lesz a 72 forintos sertésből 250 forintos rövidkaraj. B. G.: A húst persze így is, úgy is megveszik még jó darabig, így aztán akár irigyelhetem is Baráth urat. A lakáspiacon ugyanis a fizetőképes kereslet rohamosan csökken. Egy nagyvállalat rezsije pedig egy meghatározott tevékeny­ségi határnagyságra épülhet. K. M.: Mielőtt még folytat­ná, hadd emlékeztessem: Bu­dapesten a lakásárak négy­zetméterben 35—40 ezer fo­rintnál járnak, jobb helyeken még ezt is meghaladják, és van rájuk vevő. K. S.: Ehhez még Béres úr előtt fűzném azt a megjegyzést, hogy elhamarkodott dolog lenne ösz- szehasonlítást tenni Nyíregyhá­za és a főváros között. Mifelénk sajnos nem keresnek annyit az emberek, és más forrásokban sem jutnak olyan pluszjövedelmekhez, ami így felsrófolhatná az árakat. B. G.: Tehát tényként fogad­hatjuk el, hogy nálunk az árszínt 27—30 ezer forint között van négyzetmérenként, és lasszóval kell a vevőt fogni. Ennél is na­gyobb baj, hogy a mi vállalati gazdálkodásunk nem hasonlítha­tó sem a sertéstartással, sem a vendéglátóiparral össze. Mi nem vásárolhatjuk előre az építőanya­got, és nemcsak azért, mert nincs rá pénzünk, mert ha még lenne is, ráfizetés volna építőanyagban tartani éppen a magas kamatok miatt. K. M.: Ne vegye rosszné­ven, de van-e egyáltalán jövő­je a nagy építőipari vállalatok­nak? B. G.: Mindenképpen át kell tekinteni, és ezt már meg is tet­tük, milyen módon csökkenthe­tők hátrányai. Lehetőséget adunk máris kisebb szervezeteknek vállalaton belüli megalakulásra. Ezen kívül az adminisztratív lét­számunkat már régóta csökkent­jük, ahhoz, hogy a rezsi minél soványabb legyen, nagyon sok intézkedést hoztunk. Illusztráció­nak hadd idézzem azt, hogy sze­mélygépkocsiból például tíz éve még 17 darab volt, ma pedig egy van. Van tehát számos lehetőség arra, hogy minél kevesebb általá­nos költséget kelljen rátenni az amúgy sem alacsony építési költ­ségekre. K. S.: Az OTP mint a lakosság és a tanácsok bankja... K. M.: ...ez most a reklám helye? K. S.: ... Reklám ide, reklám oda, mi tényleg azok vagyunk, szóval úgy érzem, minálunk kí­sérhető leginkább figyelemmel a lakosság és az intézmények reak­ciója az inflációval kapcsolatban Általános tendencia, hogy a megszerzett jövedelmet minden ember és minden intézmény igyekszik időben és jól elkölteni. Amellett, hogy ez egy teljesen érthető magatartás, végül is taka­rékosságellenes. A betétszerzés egyre nehezebb. A. L.: Az is ezt cselekszi, aki­nek már minden megvan? K. S.: Valóban vannak ilyenek, nem egyformán sújt mindenkit az infláció. Ennek a rétegnek a nagy­ságára becslések nemigen szü­lettek még, hiszen nem tartozik elfogadott magatartásformák közé a vagyonnal való dicsekvés. Éppen az ellenkezője az ésszerű visel­kedés. Elgondolkoztató azonban, hogy van hónap, amikor 30 szá­zalékkal emelkedik intézetünkben a kemény valutabetétek összege. Azok, akiket nem sújt az infláció és nagy jövedelmük van, igye­keznek a megszerzett pénzt meg is menteni. Ennek módja az arany, a valuta és az ingatlan. A már említett szám arra utal, hogy leg­kedveltebb a valuta, mivel abból lehet leggyorsabban mobilizálni pénzt, ha momentán szükség van rá. K. M.: A beszélgetésünket olvasók körében, talán nem tévedek nagyot, túlnyomó többségben nem ezek az emberek vannak. K. S.: Nagyon nagy a lakosság eladósodása. Egyre szélesebbre nyílik az az olló, amelynek egyik szára az ár, a másik pedig a bér. Nem is egyszerűen csak infláció­ról kell beszélnünk. Külön elem­zés és vita tárgya lehetne külön a költséginfláció és külön a kamat­infláció. A dolgozó pedig gyötrő­dik, és gyötrődik. K. M.: Eleget elemeztük az okokat és a probléma miben­létét. Szói mink kellene kive­zető útról is, k'f.nek-kinek a maga területén. K. S.: Én a kisvállalkozókat nagyon becsülöm és bennük lá­tom a jövő zálogát. A nagyvállala­tokat pedig éppen ellenkezőleg. Legtöbbjük forgóeszközhitei ytán szaladgál,, azaz a túlélésre tö­rekszik. így halasztódik napról napra, hétről hétre a struktúravál­tás. Pedig már évek óta túl kelle­ne rajta lenni. Pénzügyi körökben tudott dolog, hogy hosszú le­járatú hitelt jóformán egyáltalán nem folyósítottak a közelmúlt évek­ben. K. M.: Ha lett volna kérel­mező, az nyilván valamilyen perspektivikus beruházásra vette volna igénybe. K. S.: És meg is kapta volna. Ma azonban hitel nincs és infláció 'van. Pedig a kettő voltaképpen ellentmond egymásnak. Ebből is látszik, és ez az ellentmondás oka, hogy az állam pénzpolitikája hibáztatható mindenekelőtt. A bank valamikor pénzátcsoportosító vplt és ma is annak kellene lennie. És akkor lesz ismét a szó szerinti értelemben vett jó bank, ha együtt gondolkodva a gazdálkodóval, ismét sikerül a megtakarításokat jó beruházásokra átcsoportosíta­ni. A. L.: Van ennek azért néhány bürokratikus akadálya is, ami igen kényelmessé teszi ma a bankár életét. Annyi biztosítékot kér a bank egy hitelre, hogy a vállalko­zónak nincs is annyi vagyona. Miért kell körülbástyázni ennyire magát biztosítékokkal a banknak? K. S.: Ez megmaradt a régi gazdálkodási rendszerből, és el kell ismerni, hogy Nyugaton tény­leg könnyebben nyújtanak hitelt. B. G.: Nagyfokú a bizalmatlan­ság nemcsak a kisvállalkozókkal, hanem a nagyvállalatokkal szem­ben is. Ez egyszerűen érthetet­len. K. S.: A Lajtán túl a bankár belát a vállalkozó folyószámlájá­ba... A. L.: Isten őrizz, hogy nálunk is így legyen. K. S.: Márpedig ez ott tényleg így van, míg minálunk még a vál­lalatok is oda dugják a pénzüket, ahová akarják. És meg is tehetik. A rizikó tehát nagyon nagy. A. L.: Van aki mégis kockáztat, de ez nem az OTP és nem is valamelyik nagyobb bank. Nekem például nagyon imponál a Gáva- vencsellői Takarék, amelyik hitelt nyújtott néhány kockázatos vál­lalkozáshoz. B. G.: Én nem a bankokat szi­dom, mert ők is végrehajtók. A magas adók és magas kamatlá­bak vállalkozásellenesek. Ezeket pedig nem kizárólag a bankok állapítják meg. Kényszerpályán vagyunk. A gazdasági mozgás- szabadság behatárolt és viszony­lagos. így aztán szerintem nem lehetne csodálkozni, ha az idén 30—35 százalék inflációt érnénk el. Mi már annak is örülünk, ha a 3 százalék árbevételarányos nyereséget tartani tudjuk. Az első fél évben ez már biztosan meg­van. B. L.: A vállalatok nem sokáig fogják elviselni ezt a mai helyze­tet. Már ma is természetellene­sek a reakcióik. Véleményem szerint halaszthatatlan az azon­nali privatizálás és nemcsak a vállalati szférában. Először azo­kat a tulajdonokat kell visszaadni eredeti tulajdonosaiknak, amelyek elvételre kerültek. A vállalati tu­lajdonból pedig 40 százalékot a dolgozóknak kellene adni, hadd legyen már egyszer tulajdonuk. Mutassák meg, mit tudnak vele csinálni, és ezzel megtudható, hogy ők mit érnek. 30 százalékot lí­zingbe kellene adni, 30 százalé­kot pedig másnak a tulajdonába. Az állam ne tegyen mást, mint szedje az adót. Ezenkívül a már említett struktúraváltás keretében le kell szokni arról, hogy két piac van, csak egyféle, azaz jó minő­séget szabad kiengedni a gyár­kapun. K. M.: Amit elmond, nem sokban különbözük az SZDSZ programjától. B. L.: Akkor jó. És még hozzá­teszem összefoglalóan, hogy a viperacsípést is kivágják, nem borogatják. A mi gondoskodó ál­lamunk jó kedvében osztott, rossz kedvében fosztott. Manapság pedig mindig rosszkedvű. Sajnos a jelenlegi kormányunk már el­szalasztottá azt az esély, hogy a gyors privatizálást végrehajtsa és a versenysemlegességet megte­remtse. K. M.: Es mit tesz a kisvál­lalkozó, a vendéglőtulajdonos, hogy kivédje az infláció hatá­sát, netán még csökkentse is? A. L.: Én nem emeltem az áraimat. Nem emelhettem, mert elriasztottam volna a vendégei­met. K. M.: Hanem? A. L.: Nincs hanem. Egyelőre kisebb lesz a jövedelmem. Sze­gényebb leszek. K. M.: Köszönöm a beszél­getést. A Magyar Nemzeti Bank kihelyezései az államháztartás és a belföldi bankok részére Válto- Állo- zás mány 1988. Az A 1989. és álló- válto- Kihelyezések dec. 1989. mány zás 31-én dec. megoszlása 31. között milliárd ___________________________forintban százalékban I. AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS RÉSZÉRE 1. Az állami költségvetésnek 496,2 +42,0 50,0 43,9 2. Az Állami Fejlesztési Intézetnek 243,2 +30,7 24,5 32,1 I. AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS RÉSZÉRE (1+2) EGYÜTT 739,4 +72,7 74,5 76,0 II. A BELFÖLDI BANKOK RÉSZÉRE 1. Közép-és hosszú lejáratra 157,8 +5,6 15,9 5,9 2. Rövid lejáratra 94,7 +17,4 9,6 18,1 II. A BELFÖLDI BANKOK RÉSZÉRE (1+2) EGYÜTT 252,5 +23,0 25,5 24,0 AZÁLLAMHÁZTARTÁS ÉS A BELFÖLDI BANKOK RÉSZÉRE (l+ll) ÖSSZESEN: 991,9 +95,7 100,0 100,0 1990. augusztus 4, __________________________________________ manVÍIPnPSiTáfi _________________________________________________________ ———■mmmmamm— a »»«aj«« Ul hétvégi melléklete «* / Nyílt vita I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents