Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

1990. augusztus 25. II Kelet­A ™prflryif HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 Másképpen lesz végre? Megkopott tudás 1 ; em volna oka aggoda­N §'. lomra, hiszen megbe- | csült ember, munkájá­ra még most is szükség van, ő mégis emészti magát. Napról- napra veszélyesebben érzem, hogy idegen nekem már ez a világ — önti ki végül azt, ami a lelkét nyomja. A dolog hátteré­ben az a napjainkban már álta­lánossá váló jelenség húzódik, hogy rohamléptekkel korsze­rűsítik az üzemüket is, speciál- gépek egész sora váltja fel a régi masinákat, ahogy mondja, műszerek csipognak, meg vil­lognak körülötte, s mivel az utóbbi 20 évben felszedett jó- néhány kilót, lépten-nyomon be­leütközik ezekbe a kis töré­keny gépekbe. „El tudod te azt képzelni, hogy én beleillek még ebbe a képbe?” Nincs egzisztenciális gondja — ismétli maga is —, csak valahol legbelül folyton-folyvást arra a kérdésre kutatja önma­gában a választ, hogy annyira megkopott volna az ő tudása? A csitri lányok, meg a hosszú­hajú fiúk úgy kezelik, olyan könnyedén bánnak ezekkel az idepottyant herkentyűkkel, mint­ha ez volna a világ legtermé­szetesebb dolga; de ő nem látja az összefüggéseket, hogy mi, hol, mihez kapcsolódik, s rette­netes nosztalgiát érez az iránt a satu-, meg esztergagép iránt, amihez még tanuló korában ál­lították. Dehát, hol van már az az idő, s az is az igazsághoz tartozik, hogy olyan szerszá­mokkal, olyan gépekkel ma nemigen lehet a piacon kere­sett árukat előállítani. Én már be vagyok fejezve — mondja végül mintegy össze­foglalásképpen — vehetem a cókmókomat, s mondhatom ma­gamnak, így múlik el a világ dicsősége. A megszerzett tudás bizony olyan, mint az új ruha: kopik. Mostanában pedig valóban nagy „divatváltás” ideje van a ter­melésben. Aki megszokott egy ütemet, akihez hozzánőttek a szerszámai, az most valóban többszörös szorításban érzi magát. Van is ódzkodás, ellen­állás jónéhány helyen, ha szó- bahozzák a korszerűsítést, amihez ráadásul még tetemes hitelt is kell felvenni, kockáztat­ni egy majdani siker reményé­ben. Közhely volna az is, ha csupán annyit mondanánk: min­denki olyan öreg, amilyennek érzi magát, kiegészítve azzal, hogy a lemondás, az erőtlen belenyugvás mégjobban véníti az embert. Ismerek olyanokat, akik tudtak újítani, akár ötve- nen felül is; őrzöm emlékem­ben azt a délvidéki biztosítási ügynököt, aki csak azért járt velünk az egyetemre néhány évvel nyugdíjazása előtt, hogy megmutassa a fiának „annak a lusta kölyöknek”, hogy nincs lehetetlen, mert, hogy a fiatalúr búcsút akart inteni a tanulás­nak. Persze az is igaz, hogy embere válogatja, kiben meny­nyi akaraterő, elszántság van, s hogy az ilyen elszántságnak is vannak biológiai határai. Mégis biztatni szeretném azokat, akik­nél még ilyen határok nem je­lentkeznek; ne féljenek váltani, ne ijedjenek meg az újtól, újúl- janak meg önmaguk is a válto­zó környezetükkel. Talán még sok-sok örömet tartogathat nekik az élet. Idő, egymásra R ohanunk reggel, kapkodunk napközben, lökdösődünk buszon, villamoson, türelmetlenkedünk az ABC-áruház wííL“' pénztár előtti sorában. Fáradtan beesünk otthonunkba, a küszöbön állva kapjuk be a vacsorát, miközben félszemünk a tévén csüng, aztán nyugtatót veszünk be, hogy aludni tudjunk; persze, hogy nem tudunk aludni, jön a plafonnézés, a meditálás a semmiről, meg a mindenről, és a többi és a többi. Aztán, ha véletlenül — egy esküvő vagy egy temetés alkalmával összejön a család, a barátok, az ismerősök, akkor nem győzzük mondani, hogy rettenetes milyen hajtásban van ma minden ember, nehéz az élet, elmegy az ár, marad a fizetés, kell a maszekolás, meg a kert, a futkosás egy mester után, mert az csak ígéri, de nem jön, a víz meg csöpög, az asszony meg megőrül mindettől; különben is kivan szegény, hiszen főznie kell, luxus az étterem, mosogatni, mosni, vasalni, akkor még hol van az, hogy kulturálódni is illenék, nehogy elhülyüljön az ember... Hát ezért nincs idő egymásra, lassan már családon belül is be kell mutatkoznunk, mert oly ritkán találkozunk, nemhogy a régi jó társaság összejönne egy-egy szalonnasütésre, egy kis dumcsi- zásra, megütni az ultit, vagy kiruccanni a Tisza-partra, nagyokat nevetni az idétlen futballozás közben, amikor bográcsban fő a gulyás, meg habzik a friss sör, s végül felhangzik egy-egy szép régi nóta is. Nem csak idő nincs, mondjuk el ezt is hányszor, de hányszor, hanem pénz sincs rá, s ha azt akarjuk, hogy pénz legyen, akkor meg idő nincs. Itt a kör be is zárul, a végeredmény marad: idegenekké válunk, elszakadnak régi meleg kapcsolatok. így marad ez már örökké? — teszik föl, tesszük föl ez1 a kérdést is. Valóban ennyire lehetetlen a helyzetünk? Az utóbbi idők tisztuló légköre, a mindannyiónk óhajtotta szabadabb világ ilyen robotot, zárkózottságot, letörtséget, rosszkedvűséget eredmé­nyez csupán? Eszembe jut egyik neves tudós emberünk minapi nyilatkozata, amikor őszintén megvallotta, bizony nagyon ritkán néz televíziót, csak a legfontosabbakra figyel oda. Ő szelektál, nem zsigereli ki magát a végtelenségig, mert jól tudja, hogy a szervezetet nem lehet megerőszakolni, s inkább lemond erről, lemond arról, nem irigyli az álomautókat, meg a flancos berendezéseket, jól érzi magát a maga egyszerűségében, de jut ideje kutatási területre, nyelvet tanul és szépirodalmi könyveket is olvas. S ha fáradtnak érzi magát, nagy sétát tesz a feleségével a budai hegyekben, vagy kézen fogja kisunokáját, s kimennek a játszótérre libikókázni. Talán ez is lehet a dolog nyitja: fegyelmezetten szelektálni, reálisan felmérni az erőnket, s ehhez szabni az igényeinket. Angyal Sándor Elévülés vagy tartozás minden embert megillető egyéni és kollektív emberi és polgári jogokat. Göncz Árpád köztársasági elnök arra figyel­meztetett, hogy a cigányság gondja az egész nemzet gondja is. Egyik legmélyebb, legneural­gikusabb pontja a század vége, s a XXI. századi Magyarországnak. Megnyugtató, hogy szövet­ségünk nincs tévúton, hogy azonos hullámhosz- szon gondolkodunk és cselekszünk az elnöki szellemiséggel. Tevékenységünk ezt szolgálja itt, e haza legszegényebb táján, ahol 1988. au­gusztus 23-án két évvel ezelőtt alakult meg az MCKSZ, amely azóta nemzetiségi szövetséggé fejlődött. Két év pillanatnyi idő csupán még egy mozgalom történetében is. Mégis jelentős. Megí­télésem szerint csak az a mozgalom életképes, amelyet az emberek akarnak, magukénak érez­nek, segítik, és amely sikerélményt is nyújt szá­mukra. Úgy érzem, a miénk ilyen, s vannak kezdeti eredményeink. Gondolom, lezárult a cigányság nem negyven, inkább több évszázados megkülönböztetések­től, meghurcolásoktól, elpusztításoktól terhelt előtörténete, s remélhetően a demokrácia, a jogállam kiteljesedésével megkezdődhet igazi történelme. E tájon csaknem 90 ezer cigány él. Borsod megyét követve a legtöbb Magyarorszá­gon. Példaértékű lehet tehát mit csinálunk, mi történik itt. Példák sorát említhetném pro és kontra. Sok-sok felemelő és elszomorító esetet is. E rövid két esztendő alatt az országban a legtöbb szövetséget és alapszervezetet alakítot­tuk. Napjainkban több mint 1000 tagja van az MCKSZ-nek Szabolcsban, és szinte mindennap gyarapszunk. Csak alulról építkezve, csak ott, ahol a feltételei megvoltak — s vannak —, s igényelték is a cigányok, megalakítottuk és megszervezzük szervezeteinket. Most tíz szö- vetségünkés alapszervezetünk működik. Életre hívtuk negyven taggal a Cigány Ifjúsági Szövet­séget, a CISZ-t. Összefogtunk a megye pedagó­gus társadalmával a tehetséges cigánygyerekek gondozására. A Felső-Tisza Vidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság e célra 100 000 Ft-os alapítványt tett. Segítséget nyújtunk a szakmunkásképző intéze­tekben tanuló cigány fiataloknak. Kiépítettük szö­vetségünk mellett a pártolótag üzemek, intézmé­nyek hálózatát. Jogsegélyszolgálatot vezettünk be a rászorulóknak. Idén meghirdettük az első megyei cigány Ki mit tud? vetélkedőt. Megren­dezzük a Ki minek mestere? versenyt, és az ál­talános iskolákban a szaktárgyi vetélkedőt. Kü­lönböző életmódtáborokban neveljük a közössé­gi életre, identitástudatuk fejlesztésére a gyere­keket. Karácsonykor és gyermeknapon meg­ajándékoztuk az óvodásokat, iskolásokat. A munkanélküliség gondjainak enyhítésére cigány­üzem alapításával próbálkozunk Hodászon és másutt. Kellemes példák két esztendő terméséből. Csak azok közül említettem néhányat, amelyek némi derűvel s egyben reménnyel kecsegtetnek, enyhítik keserveinket, sikerélménnyel töltenek el, no meg hittel és reményekkel is a jövőre. Garan­tálják, hogy a munkának, az erőfeszítéseknek van értelme. Sok-sok erőfeszítésre lesz szükség a jövőben ahhoz, hogy sikerüljön visszaadni e haza polgárainak, köztük a cigányságnak is a mosolyt. Nem tagadom, bőségesen nyeltünk keserű pirulát is e két évben. Sok még a gond, amely bénít, a kölcsönös bizalmatlanság, amely gúzsba köt lelket és emberi hitvallást. Ezek fel- és megoldásuk csak együtt lehetséges. Hogyan? Gyógyírt és recepteket csak közösen kereshe­tünk és találhatunk rá. ostanság több névtelen levelet kapok. M írják: „oktassa ki cigányait emberi visel­kedésre, magatartásra, józan, törvé­nyes együttélésre”. Névtelenek, de iga­zuk van. Minden törvénytisztelő cigány elítéli azok magatartását és viselkedését, akik a közrend ellen vétenek. Belátható azonban: két év feszített munkája kevés. Csupán csöppnyi a több száz éves elmaradás leküzdésére, felszámolá­sára. Ehhez tiszta szándékkal, realitásérzékkel és legalább akkora humanizmussal szükséges hozzálátni valamennyiünknek, mint ezt a Magyar Köztársaság elnöke vallja. És akkor majd ismét mosolyogni fog Magyarország, a hazára, az ott­honra lelt cigányság. Farkas Kálmán az MCKNSZ megyei elnöke Korszakát éljük a hajdani sérel­mek felemlegetésének. Egyre töb­ben, egyre nagyobb jogtiprásra, elnyomásra, méltánytalanságra, mellőzöttségre emlékeznek, egyre színesebben, a jóvátétel, a rehabili­táció alig titkolt reményében. De vajon hányán vannak, akik nem vol­tak fogságban, akiket nem internál­tak, nem deportáltak és apjuktól sem vettek el gyárat, vagy birtokot? Akik megbúvó szilánkként hordoz­nak fájdalmakat valahol legbelül, de panaszkodni szégyenlenek, mert kisemberek voltak, azok ma is és lesznek mindhalálig. Tényleg, mi lesz — ahogy Simonyi Imre nevezi egy versében — a Szabó Jánosok ügyével? Alacsony termetű, korosodó férfi álldogál tétova zavartsággal a hiva­tali irodában. Egyszeri segélyért fo­lyamodna: felesége is, ő is munka- képtelenek, és járandóságuk nem éri el a jelenlegi létminimumot sem. A lakáson ott a törlesztés, két fia nem tud segíteni és a lányát is köl­csönből adta férjhez. Még oda is tar­tozik. Ő az én történetem Szabó Jánosa. Az ő ügye az a vadászbal­eset, ami nyolc éve történt vele. A Nagy Gazdasági Kombinát amolyan államocska volt, népi álla- mocskánk egyik államocskájában. Sikeres, eredményes és gazdag. Ott mindig volt mit a tejbe aprítani. Kinek többet, kinek kevesebbet. Kevesebbeknek többet, többeknek kevesebbet. De hát így van ez, amióta világ a világ, legfeljebb a kü­lönbségeken lehetne vitatkozni. A Kombinát élén a Nagyfőnök állt, körülvéve — ahogy ez ilyen helye­ken lenni szokott — valóságos ud­vartartással. Az udvarnál volt ne­gyedszázadon át — hajdani János korában — János bácsi is. No nem Udvarmester volt, nem is Udvar- nagy, még csak Udvaronc se, csak udvaros. Pontosabban amolyan mindenes, vagy régi szóhasználat­tal, cseléd. Mindenre be lehetett fogni, hát be is fogták annak rendje és módja szerint. Azon a téli napon — meg azelőtt is, meg azután is -— külföldi vadá­szok jöttek a Kombinátba, hogy meglőjék, hazavigyék, megsüssék és megegyék. Nosza, szóltak Já­nosnak is, hogy hagyja az udvart, menjen hajtónak és űzze a vadat negyvenedmagával, dologidőben a Kombináttól kapott fizetése fejében. Nem is lett volna semmi baj, hanem akad az útjába egy őzbak, ami — nyilván megriadva az események­től — honnan honnan nem, elő- ugrott és felöklelte a szerencsétlen hajtót. Szarvával felhasította mell­kasát, miközben métereken át tolta maga előtt. Lett is persze riadalom, autós száguldás, életveszély, hosszadal­mas és bonyolult műtét, meg öt hónapig tartó betegállomány a do­logból. Azután újabb kórház, és be­tegállomány ismét hónapokig. A vadászok még akkor összeadtak 1000 forintot neki, később a saját biztosítására is kifizették ami jár, ám a Kombinát nem adott semmit. Még jó szót sémi—Csak nem élet­ben maradt? — kérdezte gúnyosan az egyik feljebbvaló. Egy másik cini­kusan vigasztalta: — Örüljön, hogy egyáltalán megúszta! János próbált eljárni az igaza után, kérni valami kárpótlást, külön- bözetet, vagy járadékot, de hiába. A jogi útvesztők úgy vannak kitalálva, hogy abban a Szabó János félék lehetőleg minél előbb elakadjanak. El is akadnak. így aztán ott, ahol a felettesek bővében voltak a forint­nak, még filléreket sem adtak az alattvalónak. A Nagyfőnök azt írta neki az ügy lezárásaként, hogy — idézem sorait — „baleseti ellátásán túli igényét megalapozatlannak találtam”. Vajon mennyi lehetett az az igény, amit ez a telhetetlen János támasztott a Kombináttal szemben? Ami robban­totta volna a bankot. János ezután szép lassan tönkre­ment, és közben János bácsi lett. Két éve munkaképtelennek nyilvá­nították. Havi keresete akkor már— ahogy ő mondta — elérte a 3000 forintot is. Azóta jár segélyezőtől Horváthné Németh Katalin: Alkotás Visszaadni a mosolyt segélyezőig jótét lelkek embersé­gét remélve. Eddig a történet. Tudom, meg kellett volna kérdeznem a sebész­orvost, hogy a szervezet milyen mértékű károsodást szenvedett a baleset következtében. Meg kellett volna kérdeznem a bizottságot, hogy a baleset és a munkaképtelen­ség között feltételezhető-e össze­függés. Meg kellett volna kérdeznem a biztosítót, hogy kit terhel anyagi kötelezettség, ha az üzemi baleset nem a dolgozó hibájából következik be. Végül meg kellett volna kérdez­nem a Kombinát illetékeseit, hogy udvaros kötelezhető-e arra, hogy munkaidőben hajtónak menjen. Vagy: a vadászatra kivezényelt hajtókra miért nem kötöttek valami külön biztosítást. Mi lett volna, ha tényleg nem marad életben? Mindezeket nem kérdeztem meg. Nem hiszem, hogy segítettem volna János bácsi anya­gi helyzetén, legfeljebb védekezés­re, magyarázkodásra késztettem volna embereket, hivatalokat, pedig én csak emberségre, segítőkész­ségre, figyelmességre szeretném késztetni azokat, akiben egyáltalán van erre hajlam, és hajlandóság. Nem intézményt, nem hivatalno­kokat akarok támadni, hanem egy szemléletet. Azt, ami szerint az ember csak vezetői szinteken em­ber. így utólag is lehetne segíteni János bácsin. Olyan időket élünk, amikor egész társadalmunknak van oka visszamenőleg szégyenkezni valamiért, és jóvátenni valamit,-leg­alább a lelkiismeretünk megnyugta­tása végett. Változnak az idők, változnak a hivatalok, a Kombinátok és a Nagy­főnökök. Mindannyian szeretnénk, ha nem jutnánk el újra oda — a már említett költőt idézve —, hogy „ettől még /Szabó János ügyéré/ mégis­csak úgy nézünk: /na ez a Szabó János ügye/”. Anélkül, hogy elpirul­nánk, vagy légálább a szemünkét lesütnénk akár egy pillanatra is.; Réti János G öncz Árpád Magyarország legmaga­sabb közjogi méltósága a közelmúlt­ban a cigányságról, sorsáról, jövőjé­ről, felemelésüknek törvényszerű szükségességéről mindenkihez szóit. Bölcsen, okosan, reálisan és megfonto- landóan. Figyeltem a köztársasági elnököt a ív­ben, szívből szólt, valamennyi állampolgárhoz intézte szavait. Tanulmányaim lapjait forgatom képzeletben. Hatvanadik évemet gyűröm-morzsolom, de nem emlékszem arra: volt-e e Honnak történel­me folyamán olyan első számú közjogi méltósá­ga, mint Ő, aki felesküdve az Alkotmányra, a haza szolgálatára, „székfoglalójában” szót ej­tett volna valaha is a legaljábbnak tartott cigány­ságról? Nem emlékszem ilyenre. Örülök, hogy ezek ismeretében emlékezhe­tek a Magyarországi Cigányok Kulturális Szö­vetsége Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szö­vetsége megalakulásának kétéves jubileumá­ra... Ott, a televízióban az esküt követő interjú­ban válaszolta Göncz Árpád köztársasági el­nök a riporter kérdésére: „Hogy érzem maga­mat, nem tudom. Meg vagyok hatva, tele va­gyok szorongással, büszke vagyok, bőghetné- kem van. Mit mondjak még?” Figyeltem az elnököt, hallgattam szavait, s magam is elérzékenyültem. Igen, mert vallom: ez a humanista hang hiányzik közéletünkből. S még valami, amit később, mondandójának megkoronázásaként fűzött hozzá. Talán leg­mélyebb érzését, egy nemzet, egy nép, s benne a cigányság számára is az élet sóját jelentő­kívánó ajándékot: „Szeretném visszaadni Ma­gyarországnak a mosolyt.” Vajon sikerül-e? Drukkolok érte. Mi a magunk módján igyek­szünk segíteni, hogy a gönczárpádi álom reali­tássá váljék. Nemzetünk menetel — ha lassan, buktatók­kal is — az Európa Ház felé. Csakhogy törvény­szerű: magával kell vinnie a hazai, nemzeti ki­sebbségeket is, köztük a legnépesebbet, a csaknem egymilliós cigányságot. Nem pogy- gyászként, nem púpként cipelve, hanem nem­zetiségként, amelynek a születése jogán vég;e megadatik, s az Alkotmányban is deklarálják a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents